Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
1989. augusztus 26., szombat o 'kÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET „A népi írók bölcsességére lenne ma szükség” Szokai Imrének, az MSZMP KB osztályvezető-helyettesének augusztus 18-án, Vésztőn, Féja Géza és Erdélyi József szobrának leleplezésekor elmondott beszéde A gondolat, mely keretbe foglalja e legmagyarabb ünnepet, mint az új kenyeret a díszítő szalag, a dolgozó ember tisztelete. A földmíves hordozta vállán ezer esztendőn át az államot és verítéke nélkül ma sincs új búza és nincs új kenyér. A falvak népe őrizte századokon keresztül a rátelepült idegenek között is magyarságát. Ennek a népnek az érzéseit, keserveit, gondolatait, vágyait örökítette meg e nemes írói mozgalom, az elesett és kiszolgáltatott magyarság iránt elkötelezett népi íróké. A népi írók legjobbjai, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Veres Péter és mások mozgósítani tudtak, mert koruk legfájóbb igazságtalanságát kiáltották világgá: a magyar vidék nyomorát és kilátástalan kiszolgálíatötJt- ságát, amelyet az álmokban élő úri Magyarország oly szívesen elfeledett volna. Az írók jelentették a nemzet lelkiismeretét. S ami még maradandóbb : szavuk nem csupán vájkálás, fájdalmas önmarcangolás volt, de gyógyírt kerestek, programot adtak, máig érvényes programot. Ennek lényege: szabadság és gazdagság, vagyis a nyomorúság felszámolása. A társadalmi fölemelkedés azonban nem létezhet a szabadságjogok messzemenő érvényesülése nélkül, s fordítva: a -politikai jogok mit sem érnek akkor, ha nem biztosítható a szociális igazságosság. Minden szűkítő értelmezés ellenére úgy igaz, ahogyan Bibó István megfogalmazta a mozgalom értékeit. Bibó úgy látta, hogy a népi írók a maguk sajátos radikalizmusával egyszerre képviselték a teljes társadalmi felszabadulás igényét, s a szabadságjogokat valóságossá tevő intézmények követelését. Nemcsak beszéltek tehát a szabadságjogokról, mint annyian már a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek rabjai közül, hanem azt az egységet is fölénk tudták álmodni, amelyben a szabadság, magyarság és emberség megkapja a maga intézményes biztosítékát. Gondolati kísérletüknek ebben vélhető a mában is érvényes hazai és európai tanúsága. Most újabb két képviselőjük, Féja Géza és Erdélyi József előtt tisztelgünk. Életművük nem romlandó részét egyéni gyarlóságuk, megbicsaklások sem homályosít- hatják el. A népből jöttek, s a népről népért írtak. Amit írtak, nem átérezték, de átélték nem megérezték, hanem megélték. Ami bennük kárhozatos tévedés volt, nemcsak egyéni vétek, hanem a XX. századi magyar történelem tragikus tévedése. Mára ismét hangos az ország. Az elszabaduló zűrzavarban azonban túlzottan halkan szól a szenvedélyes elkötelezettséget felelős bölcsességükkel ötvözök hangja. Az a hang, amely a népi írók legjobbjainak sajátja volt. Egyre zajosabb a népről szónoklók kórusa és közben folyik a marakodás a féltett és kívánt koncért, a hatalomért. A demokrácia magaslataira eljutott kevesek — legyenek azok hatalmon vagy ellenzékben — világmegváltó hevületükben csábító programokkal próbálják magukhoz emelni a mindennapok súlyosbodó gondjaival egyre reményte- lenebbül küszködő alant rekedteket. Demokráciáról szavaljak azok is, akik úgy érzik: nekik nincs elég hatalmuk. A tagadás örömétől megrészegülve folyik a bűnbakok keresése, s mindinkább félő, hogy a zabolátlan indulatok nemzeti megbékélés helyett újabb leszámolásokhoz vezetnek, a minden oldalról keményen pattogó „kell” és „legyen” jelszavak, a program-légvárak pedig az ’50-es évek dölyfösen magabiztos és minden mértékletes gondcflátot kizáró szellemét idézik. Az országot gyarapító kétkezi ember nem sokat ért ebből. Teszi a dolgát, közben pedig szorong, örül és vár, mert a ma forgatagában fölsejli'k a jobb jövő ígérete, de növekszik aggodalma is: hátha a népről, a nép nevében szólók ismét a nép nélkül, sőt ellenében cselekednek. Óvatosságra inti őt a megszenvedett múlt, a keserű tapasztalás. Ösztönösen keresi, kikben bízhat, kiknek szavát hitelesítik tettek is. Ezt érzem én mindenütt az országban, nagylaki földijeim családi asztalánál éppúgy, mint Somogybán, Debrecen környékén, vagy itt, Vésztőn, baráti körben. Aki teszi a dolgát, értéket teremt. A mindennapi kemény munka és a szebb jövő hite emelte ki ezt az országot a sötét elmaradottságból. a népi írók által föltárt középkorból. Aki az elmúlt negyven esztendőt egészében tagadja, az elveti azt is, amit joggal féltünk. Tegyük hát helyére, mi a fontos. Először is mérjük értékén a múltat. Nem lehet minden ió vagy minden rossz, ami itt történt, nem sugárút, de nem is zsákutca, ahová jutottunk. Tudnunk kell pontosan, hol is vagyunk. A múlt megértése azt jelenti: a hatalomnak számot kell adni a nemzetnek, mit ígért és mit tett. A nemzet viszont azt mérlegelje: a hatalomnak mit kellett ígérnie és mit tehetett. A múlttal való elszámolás egyúttal emberek megméretése is. Legyünk kemények és igazságosak: tettek kerüljenek a serpenyőbe és semmi más. Nem mindenki hitvány semmi-ember, akinek valami köze volt a hatalomhoz, s az sem mind szent, aki kívül maradt annak sáncain, netán ellenzékben volt, sőt, üldözték is. Az ítélkezés felelősséget jelent: a szigor mellett mindenki annyira legyen könyörületes, amennyit maga is elvár. A múlttal való szembenézés egyúttal eszmék megméretése is. Nem biztos, hogy minden rossz, amit az országot csődbe jutattó hatalom sajátjának vallott, mint ahogyan arra sincs biztosíték, hogy minden áldásos, ami gondolat ezen kívül rekedt. Az eszméket is kíméletlenül rostálnunk kell, akár önmagunkét is megtagadva; megőrizni évezredes értékeinket, s teremtve időtálló újat. Embert próbáló időkben eszméink kiválasztása nemzedékek sorsát határozza meg újra. E könyörtelen szembenézést, önvizsgálatot és megtisztulást senki nem kerülheti meg, sem a hatalom, sem pedig ellenzéke. Az MSZMP számára elkerülhetetlen a számadás kötelessége: miként sáfárkodott azzal, amivel egyedül rendelkezett, a hatalommal? Ez a párt történetének fordulópontjához érkezett: idegen kézből ajándékba kapott hatalmát most a nép, a szavazó polgárok bizalmával akarja fölváltani és megerősíteni. Többé nem számíthat az erőszak támogatására, csak eszméinek, szavainak, és tetteinek hitelére. Akkor kapaszkodhat meg a magyar népben, ha oly mértékű a megújulása, amely valójában már új pártot jelent. Vezeklése intő példa mások számára is. A tagadás és támadás még nem program, a múlt felé fordulva csak hátrálni lehet a jövőbe, a tekintélyrombolás nem teremt tekintélyt, s az indulat a vádlót is lelassítja. Ha valá- ki részt kér a hatalomból, bizonyítsa: alkalmas és méltót is rá, ne csak szavakban, de cselekedeteivel is az ország javát kínálja szolgálni. Nem csak a pártnak, az el- ellenzéknek is bizonyítania kell. A népi írók szenvedélyes elkötelezettségére, és bölcsességére lenne ma nagy szükségünk, hogy az előttünk álló választás valóban a legjobbak, s a legalkalmasabbak megmérettetése legyen és a kavargó indulatok örvénye ne rántson magával mindent a mélybe. Kívánom: amikor polgár valóban szabad és demokratikus választásokon az urnák elé járul, egyedül a gondolatok tisztaságát és az emberek becsületét métlegelje, és semmi mást. Csak ez lehet közös jövőnk záloga. Ebben a körben, itt és most, a kölcsönös megértés reményében mondom ezt. Hiszen amit a vésztőiek tettek magyarságunk és európaiságunk őrzéséért és vállalásáért, az olykor még a reményvesztettnek is visz- szaadhatta a hitét. Ezt a szoborgalériát a nyitott égbolt alatt akkor alapították, amikor az ilyen gondolatok fölött borúsabb volt az időjárás. A derülő égbolt alatt újabb . remények teljesedhetnek. Csak erőnk legyen elfogadni az élet új parancsolatait! Vörös csillag az ország házán Határozottan előre kell bocsátanom: nem vagyok ellensége, még ellenzője sem a vörös csillag szimbólumának. Még akkor sem, ha eredeti eszméjét az elmúlt hét évtized eltorzította, talán kimondhatom: megbecstelenítette. Nagyon jó ismerősöm, a tanácselnök kérte véleményem az új, szépnek ígérkező ravatalozójukról. Így vélekedtem: ne tegyetek ;rá keresztet. Indokom : a községben ez az egy köztemető van; ide temetkeznek vallásosak és ateisták; de a vallásosok között is vannak, akik részére a kereszt nem jelkép (például a reformátusok, zsidók). Egyetértett álláspontommal. Tény, Országházunk vörös csillaga sokkai nagyobb horderejű jelenség, imint az előbb említett kereszt a ravatalozón, de aligha vitatható az eszmei — és az emberi érzelmekre ható — probléma hasonlatossága. Ki kételkedhet abban, hogy a vörös csillag eszméje, még elméletében sem volt soha Magyarország lakossága többségének ' jelképe. Az eszme súlyos torzulásai pedig a jelenben még kevésbé teszik azzá. S ha a — nagyon távoli! — jövő talán vonzóvá alakítja az általa szimbolizált eszmét, az csak évszázad(ok)ban jelenhet meg a valóságban. (Ezt nálam sokkal okosabbak is kimondták már.) Tehát a jelenben ott nagyon disszonáns. S ha a jövőt, mint programot, mint célt, mint tendenciát szimbolizálja, akkor ez az elmúlt időszak problémái alapján igazán nem biztató jelkép. (Nekünk sem, akik a marxi, lenini tanítások — nem a tanult marxizmus—le- ninizmus! — alapgondolataiban hiszünk.) Két, mellékesnek tűnő, de nem elhanyagolható gondolat még ehhez. Nem fura az, hogy tízmilliónyi nép házán, az egész világ előtt megtestesítőjén, az Országházon egy, az egész nép által még el nem fogadott — sőt, akik elfogadták, azok is csalódtak /— eszme szimbóluma uralja a főváros panorámáját. Ugyanakkor az eszme hívei szervezetének központi épületén, az MSZMP-székházon nincs fent a vörös csillag — legalábbis ekkora méretekben. A másik „mellékes” észrevételem, számomra diszharmonikus az Országház hatalmas neogótikus épületén egy, azt látványban uraló, nagyon modern, méreteinél fogva építmény jellegű jelvény. — Mint az írásom elején említettem: nem vagyok ellensége a vörös csillagnak, így csak felvetem — és nem sürgetem! — eltávolítását. Nem bánt bennünket, annál inkább bánt az, hogy eszméje távol került tőlünk, és éppen e „szimbólum fedezékében”... A pénz, «mibe eltávolítása kerülne, egyelőre jó lesz fontosabb dolgokra. De, amikor a folyamatos felújítási munkával elérnek hozzá, célszerű lenne tonnán levenni. Talán egy korszak jelképeként múzeumba is kerülhetne, de ha technikailag alkalmas rá, az MSZMP-székházon senki nem kifogásolná jelenlétét. Az Országház egy eszme, az épületet uraló ilyen jelkép nélkül sokkal inkább a társadalmi közmegegyezés színtere lehetne. Esetleg tornyain a magyar címerrel. Arnóczky József Nyomáskényszerben Megalakul hált a Munkások Marxista-—Leninista Pártja, az MMLP. a Kommunisták Magyarországi Partjának (KMP) elnöksége úgy döntött, hogy nevet változtat. Egyik alapítójának tegnapi Népszabadság-beli nyilatkozata szerint mintegy 230240 ezer (?!) tagja lesz az eddig hét megyében szervezett pártnak. (Jelenleg valamennyien MSZMP-tagok, de elegük van a pártból.) Ha egyáltalán megalakul, ugyanis amennyiben az MSZMP októberi kongresszusán nem hagyja ki nevéből a munkás jelzőt, az MMLP feloszlatja önmagát. Két hónapja már, hogy a politikai egyeztető tárgyalások levezető elnöke, az MSZMP főtitkára, és a Magyar Televízió nem reagál a szervezés alatt álló KMP elnökségének szándéknyilatkozatára: „az nem kapott nyilvánosságot, s ugyanakkor napról napra egyértelműbbé válik, hogv a Kétkezi dolgozók, a családok érdekeit nem képviseli megfelelően egyetlen párt vagy mozgalom sem”. Az engedélyezési eljárást kezdeméhyező KMP— MMLP-elnökség elveti az eddigi új pártok értelmiség- központú szerveződését is, s azt üzeni a népnek: a Munkások Marxista—Leninista Pártja mind a szocialista diktatúrához, mind a kapitalista piacvi szón vökhöz való visszarendeződést elutasítja. Sokkal átgondoltabban, ésszerűbben és takarékosabban kívánják a szocialista társadalmi törekvéseket megvalósítani, mégpedig oly módon, hogy más utakat és módszereket keresnek az eddig alkalmazott és rosszul sikerült megoldásokkal szemben. Terveznék „ például a központi apparátus és egyéb nem termelő területek költségeinek csökkentését, s nem törekednének újból és újból a központi költségvetés bevételeinek fokozására. „Magyarország a koldusok és milliomosok országává válik, amit mi, kétkezi dolgozók, munkások és parasztok már nem nézhetünk ölhetett kézzel” — hangsúlyozza az általuk kiadott „Alapító Üzenet”. Aláírás: Budapest, 1989. augusztus 22. Munkások Marxista—Leninista Pártja elnöksége. Már most engedjenek meg nekem, párt(ok)on kívüli vidéki értelmiségnek néhány kérdést a budapesti „kétkezi dolgozók, munkások és parasztok”. Kik választották meg annak idején a KMP elnökségét? Kikből, milyen foglalkozású állampolgárokból tevődik ma ösz- sze az alakulóban lévő MMLP elnöksége? Tudják-e, hogy már a legalitás körülményei között szervezkedhetnek; hogy Marx és Lenin minden írása alá odaírta a nevét? Van-e valami összefüggés a politikai szervezetek és a sajtó eddigi elutasító magatartása, illetve a párt nevének megváltozása és a kétkezi dolgozókhoz való fordulás között? A még mindig „önmagában való” magyar munkásosztályt hogyan szándékozzák fölemelni a lukácsi értelemben vett osztálytudat szintjére, s azt a történelem azonos objektumaként-szubjektumaként felléptetni”? Nem érzik-e, hogy kissé anakronisztikus- _ nak tűnik ma egy másfél ' évszázaddal ezelőtti (akkoriban helyes!) marxi programmal fellépni? Azt gondolom, talán érdemes lenne odafigyelnie ezekre a kérdőjelekre az „igazi” marxista párt vezetőinek is. Ma már nem elég a gondoljátok meg, proletárok !-póz- ban tetszelegni, végérvényesen lejárt a füstös bérházi lakásokban való politizálások ideje. A nép közé kell mennie valamennyi, magát politikai hatalmi erővé kinőni akaró pártnak. Persze, az is lehet, hogy nem látom jól a dolgokat. Voltaképpen nem történik más, mint az, hogy az MSZMP fundamentalista szárnya (ez a harc lesz a végső! — jelmondattal) hozzálátott saját maga megszervezéséhez — a régi nyomáskényszer védelmében, S a politikai váltógazdálkodástól való félelmében. S ha innen közelítjük meg a kérdést, mindjárt hihetőbbnek tűnik számunkra az első látásra nyomdahibának vélt számadat, a több mint 200 ezernyi potenciális MMLP-tag. Igen; ennyi híve, elkötelezettje, szimpatizánsa lehet ma nálunk a letűnt politikai korszaknak. S ha ez így van, akkor Isten oltalmazzon bennünket a damaszkuszi úton. Jó esetben is. ■ Dányi László
