Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-14 / 190. szám
1989. augusztus 14., hétfő o ignam-TiXfl Akit lenyűgöz munkája... De a pénz kemény koriál Székelykapu a művész motívumaival Fotó: Gai Edit Kár, hogy Szarvason kívül nincs a megyében régészeti kiállítás. Így az elődeinktől reánk hagyott tárgyi értékek sajnos raktárkészlet formájában (az érdeklődő közönségtől elzártan) jobb sorsra érdemes leletként tárolódnak. Célszerű lenne azon is elgondolkodni, hogy azok az emberek, akik a kertjükben, vagy máshol rábukkannak valamilyen ősi ritkaságra, vajon mit tegyenek. Jelentsék és várjanak még három évet, mint Kukla Imre? Hasznosabb, volna becsülni azokat, akik nem mennek el tétlenül a kulturális örökségek mellett, még akkor sem, ha ez számukra forintosítható értékét nem jelent. Persze rövidebb ideig tart kihajítani egy porladó építményt a kertből, mint évekig várni, mi lesz a sorsa. Ősi kemencére bukkan Csorváson 1986. szeptember 21-én Kukla Imre pinceásás közben cserépdarabokra lett figyelmes. Olyan volt, mint az omladék. A földtakarítás után, melyben Pados Pál amatőr régész segédkezett, azonban kiderült, hogy égetőkemencét találtak. A feltárt edénymaradványokról a régész megállapította, hogy népvándorlás korabeli mesterek munkái. Azonnal jelentették a Békés megyei múzeumnak, és ígéretet kaptak arra, hogy gondoskodnak a lelet sorsáról. Dr. Szénáczki Júlia kutatórégész megállapította, a kemence fala porladó, de a tüzelőtér és a rostély ép. A talaj rétegeiben a népvándorlás kori cserepek fölött honfoglalás kori cserépdarabokra is bukkantak, melyek a föld művelése közben ösz- szekeveredtek. Azóta sajnos Ihárom év telt el, de nem volt érdemleges intézkedés. A csorvásiak baráti társasága is megígérte, hogy valamilyen módon segít megóvni a régészeti ritkaságot. Ám hiába várják a „kincset lelök” az ígéretek beteljesülését. Felkerestük dr. Szénáczki Júlia régészt, aki elmondta, hogy a kemencét, mint tárgyi értéket nem tudják megőrizni, csak dokumentáció formájában maradhat fenn az utókor számára. De augusztusban kimegy a helyszínre és mindenképpen segít felszedni a kemencét. Szerencsére a lelet megtalálója türelmesnek bizonyult. De vajon muszáj volt-e három évet várni erre a döntésre? Nem hiszem. Felmerül az is jogos kérdésként, vajon hányán kerülgették volna kertjükben a gödröt ennyi ideig? Azt hiszem kevesen. Sajnos nincs időnk észrevenni a szépet. Pedig ha elpusztítjuk őseink kultúráját, gyökereinket vágjuk el. Aki nem ismeri eredetét, múltját, annak csak homályos elképzelései lesznek a jövőről is. lói bánik a csonttal A Csorváson élő Kukla Imre egyébként meglehetősen különc iparművész. Többnyire bútorokat készít, de közel áll hozzá a csont és a bőr megmunkálása is. — Igaz-e, hogy öntől származik a — László Gyulatélé — honfoglaláskori női nyereg csontdíszítésének egyedi és különleges technológiai kimunkálása? — Egyik barátom — Kishont! Pál — látta, hogy csontlemezekkel is foglalkozom, s éppen akkor kapta meg az egyik bőrdíszműves ismerőse megbízásaként a nyereg elkészítését. Aki egyébként kérte, adjak neki csontlemezmunkámból, hogy láthassa, milyen is valójában. Ugyanis a nyereg csontdíszítésére vállalkozó iparművész visszaadta a megbízást. Nem boldogult vele sem a történész, sem az iparművész. Nem jött rá, hogy milyen állat csontját használta alapanyagként az ősi mester. Mi aztán addig kísérleteztünk különféle csontokkal, míg rájöttünk a fajtájára. Ez a csont a ló pofalemeze, amit fűrésszel kettévágtak, palmettamoti- vumokkal díszítettek és csontenyvvel ragasztottak a honfoglalás kori női nyeregre. Népi iparművészként több zsűrizett, nyilvántartott tárgy került ki műhelyéből. Munkái az országhatáron túl is ismertek. Erről nem szívesen beszél. Szerény ember. Unszolásomra azonban mégis mond néhány gondolatot: — Nekem ez a kenyerem, s úgy érzem, az embert a munkája minősíti. Nem irigylem azt, aki kényszerből dolgozik. Bútorokat, ülő- garnitúrákat, asztalokat, székeket is faragok. Mintáimat a népi (főleg székely) művészektől veszem át, de ez csak az alap,, amelyet mindig egyéni ötletekkel egészítek ki. Lenyűgöz a fa, sokszor szinte magával ragad, viszi a kezemet, vezeti a kést... Kereskedőké a haszon — S vajon meg lehet ebből élni Csorváson? — Nem panaszkodom, van munkám. Hogy falun vagy városban, ez talán nem is annyira számít. Aki találkozott már alkotásaimmal kiállításon, esetleg látta ismerősei lakásában, az itt is megtalál. Nem vagyok finy- nyás, nem nézem le az asztalosmunkát se. Ha barátaim, szomszédaim kisebb-na- gyobb megrendelésekkel keresnek, azt is elvállalom; még szúnyoghálót is készítettem. — Manapság, amikor többeknek a megélhetés is gond, milyen a kereslet a művészeti termékek iránt? — Ellentmondásos, mint minden más árunál. Mondok egy példát. Megcsinál az egyéni alkotó egy mintás vagy leveles, virágos széket (ez a minta jellemző Békés megyére), amit bemutat egy kiállításon, megnézi a kereskedő, megveszi, majd háromszázszoros (!) haszonnal továbbítja például külföldre. — És ha közvetítő nélkül ad el? — Ilyen is van. De ez csak belföldi viszonylatban lehetséges. A külföldi általában nagyobb tételt, ha úgy tetszik sorozatot rendel. Erre én nem vagyok berendezkedve, mert megszerkesztem a mintát, de két teljesen egyformát nem készítek. A másik gond, hogy itt nem lehet szó tömeggyártásról, mert ez így művészet. Saját motívuma van minden mesternek, ami csak őrá jellem-, ző. — Semmit nem lehet gépesíteni? — A nagyja munkát. Méretre vágást, durvahántolást igen. De nem ez a gond, bár erre is pénz kellene a technológiai folyamat megköny- nyítésére. A fő baj, hogy nem minden fa faragható. A fának pedig lelke van, és a megfelelő fafajta megvásárlásához, nagyobb meny- nyiségű felhalmozásához a legtöbb hazai iparművésznek nincs anyagi lehetősége. A kultúra is áru, és amíg a nap huszonnégy órájából húszat pénzkereséssel töltünk, addig nem érdemes róla beszélni. A pénz megköti a kezét a művésznek, behatárolja a vevő ízlését. Csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takaró ér. Pedig a lelkekben rejlő kincs, legalább annyira fontos egy nemzet életében, mint az anyagi javak halmaza. Talán könnyebb egy számlát kiegyenlíteni, mint az emberek szépérzékét, ízlését kialakítani. Papp János Requiem egy temetőért „Most hát arra kérek mindenkit, akinek mondandója és tennivalója van: ne várjunk tovább!” (Dr. Kende Péter) A lány félve, lopva teszi le a virágot. Mellette ledöntött síremlékek (micsoda erő kell a megmozgatásukhoz!), mögötte a szinte átláthatatlan dzsungel. Vajon kit gyászol, s milyen gondolatok járhatnak a fejében? Elhiszi-e, hogy nem akarom kegyeletében zavarni? Hogy érdekelhet: a pusztító embernek és időnek kiszolgáltatva, miért jutott erre a sorsra a békéscsabai zsidótemető is? Egykor 4-5 ezer zsidó vallásé ember élt Békéscsabán. A neológ (kevésbé fanatikus vallásosságé) zsidók a ma Domus Áruházként funkcionáló zsinagógába, az ortodoxok (megszállottan vallásosak) pedig a vele szemben lévő zsidótemplomba (ma raktár) jártak hitüket gyakorolni. a második világháború alatt aztán több mint 80 százalékukat elhurcolták, s ma a becslések szerint összesen ötvenen lehetnek. Imádkozni is alig tudnak közösségben, mivel ahhoz legalább tíz férfinak kell összegyűlnie. Bár a szegedi rabbi megüzente nekik: „maguk imádkozzanak, ne számoljanak”. „...HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL” A ligetben lévő temető helyzete még ikilátástala- nabbnak tűnik. Mindössze néhány sírt látogatnak, alig vannak élő hozzátartozók. Nincs, aki gondozza a sírokat, illetve magát a temetőt karban tartsa — a deportálásból visszatértek testi-lelki rokkantságuk miatt amúgy is alkalmatlanok erre a feladatra. Rettenetesen egyedül lehetnek a megmaradt családtagok. Kísérőm, a temető sorsát szívén viselő asszony még nappal sem mer a főútról letérni. Megértem. Ahogy belépünk a „pokol kapuján”, Dante sorai jutnak eszembe: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Mindenfelé ledöntött, összetört sírkövek, rengeteg gyom. Beljebb az „ősrengeteg”. — Amíg állt a csőszkunyhó, addig legalább nem tették tönkre a temetőt — mondja. — Az 1983-as földrengést követően a kerítés megdőlt, a csőszház összeomlott, a csősz elment, ellenben hivatlan látogatók jelentek meg. Paplan, rezsó, kerékpár, mindenféle üveg jelezte ittlétüket. S mint ismeretes, pár évvel ezelőtt itt egy fiatalember szipózás közben az életét vesztette. Kértük a tanácsot, hogy legalább világítsák be a temetőt — mindhiába. A csőszház helyén ma már társadalmi összefogással elkészült emlékfal áll, de ez idáig még tovább nem jutott a rendrakó szándék. Az igaz, hogy az érvényben lévő jogszabály szerint fel kell számolni a temetőt, ha 25 év eltelt a legutolsó temetkezés óta, ám a zsidó hit szerint temető nem szűnhet meg, a temető örök kegyeleti hely. Még hozzányúlni sem szabad a sírokhoz. CSAK AZ ÖSSZEFOGÁS SEGÍTHET — Az a baj, hogy a temető sorsáért aggódók, tenni- akarók lendülete elfogyott a kerítésnél, úgy is mondhatnám, hogy megálltak az emlékfalnál — jegyzi meg, beszélgetésünk során Lenárt Imre, a megyei tanács egyházpolitikai titkára. — Állítom, hogy amennyiben a zsidóság — és nemcsak a békéscsabai — hozzálátna a sírok helyreállításának megszervezéséhez (az országban összesen 1100 elhanyagolt állapotban lévő zsidó temető - van), tevékenységével inkább tiszteletet váltana ki a lakosság körében. Meg kell mondanom ugyanakkor azt is, hogy a korábbi időszakokban a megyében működő tanácsok általában nem tartották magukat felelősnek a temetők helyzetéért, s a hosszú évek óta végbemenő pusztulási folyamat megállítása ma már milliókat emésztene fel. Ezért hosszú távon szerintem csak társadalmi összefogással képzelhető el a temetők rendbe hozatala. Igen ám, csakhogy a magát megnevezni nem kívánó asszony (nem szégyellj bevallani: ő még most is fél) elmondása szerint a budapesti zsidó hitközség, illetve a Magyar Izraeliták Országos Központja (MIOK) csak abban az esetben nyújtana pénzügyi támogatást, ha látná a város együttműködési készségét. A tanács — népfront — zsidó hitközség alkotta „Bermuda-három- szög”-ben viszont valahol el- vész az érdemi cselekvés. Pedig nem is biztos, hogy kizárólag a pénzzel lehetne segíteni. Esetenként megtenné egy-két csákány, gereblye stb. meg a hozzávaló kéz is. Mint ahogy megcselekedték a 611-es Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet, a „vízmű” tanulói és a fürjesi katonák. A MIOK által fizetett munkás rendben tartja ugyan a főutat, de az átláthatatlan- átjárhatatlan bozótba ő sem merészkedik be. S talán a városszépítő egyesület is tudna tenni valamit ez ügyben. Meg persze a politikai pártok és csoportosulások. AGGASZTÓ JELENSÉGEK A jogszabályok humánus értelmezésének köszönhetően a békéscsabai zsidóság továbbra is temetőtulajdonos maradt, de ezzel láthatóan nem sokra megy. Abban vélelmezhetően mindenki egyetért, hogy a temetőt nem szabad az enyészetnek odadobni, de hogy igazából mikorra válik közösségi üggyé a sorsa, még a jövő kérdése. Hosszasan lehetne sorolni a helyi zsidóságot aggasztó jelenségeket, a temető falának kibontásától a rendőrség su- hancokkal szembeni erőtlen fellépéséig, de nem érdemes. E sorok írójának nézete szerint egv ilyen értékes, műemlékszerű, az 1700-as években létesített temető állagának megőrzéséért a város lakossága felelősnek érzi magát, s semmiképpen sem azonosul a több tízezer forintot érő síremlékek ledöntőivei, a sírkövek elrablóival. Cselekedni kell! A magyar zsidóságba egyrészt túlságosan is beléivódott a félelem ahhoz, hogy ne csak a vallását erősítse, s egyedül merjen akciókkal próbálkozni. Másrészt —• hivatkozva arra, hogy óriási vagyonokat hagytak az országra — azt mondják: elsősorban az adott város lakosságának kellene megoldania ezt a gondot. — Bár tudna segíteni! —• sóhajt rezignáltan a békéscsabai hitközség vezetője. — Nem tud csinálni semmit — teszi hozzá a felesége. — Tudja, mi is arra neveltük a fiunkat, hogy ne ... Sírással küszködik, nem fejezi be a mondatot, de tudom, mire gondol. Ugye, nem lehet igazuk? Dányi László Az emlékfal és ami belül látható ... Fotó: Veress Erzsi—Kovács Erzsébet Népvándorlás kori cserépdarabok, fajtánként összeválogatva
