Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-05 / 156. szám

1989. július 5„ szerda Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum Levél a Grósz-titkárságról „Nem veszélyezteti önöket román megtorlás!” A május 25-i számunkban közöltük e helyen „Ki véd meg bennünket, ha kimennek a szovjet csapatok?-’ címmel Kovács Ervin geszti olvasónk levelét, melyet elküldött Grósz Károlynak az MSZMP főtitkárának. Megérkezett a válasz, amit az alábbiakban közlünk: Tisztelt Korács Ervin!. Grósz Károly elvtárshoz irt /ereiét megkaptuk. Elfoglalt- sága miatt sajnos, nem tud Önnek személyesen válaszolni, ezért elnézését és megértését kérjük. Megértjük aggályukat a magyar—román viszony megrom­lását illetően, de nem osztjuk félelmüket egy esetleges ro­mán megtorlás tárgyában. Kapcsolataink sok problémával terheltek, de a fegyveres konfliktust elképzelhetetlennek tartjuk. Ennek olyan nemzetközi kihatásai lennének, ame­lyet egyetlen felelősen gondolkodó politikus sem kockáztat meg a jelenlegi helyzetben. A román vezetés nemzetközileg már így is jelentős mértékben elszigetelődött, ezt a folya­matot ők sem akarhatják tovább• erősíteni. A rakéták gyár­tása — amely egyébként igazolást nem nyert az érintett országok részéről — nem azonos a nukleáris fegyverek gyár­tásával. Magyarország is rendelkezik középhatótávolságú ra­kétákkal, de senkinek nem jut eszébe, hogy azokat diplomá­ciai jellegű konfliktusok megoldására használja fel. Mi hisz- szük és valljuk, hogy minden konfliktust tárgyalásos úton kell és lehet rendezni. Ennek megfelelően mi nem látjuk veszélyeztetettnek önöket és véleményünk szerint még hosz- szú évtizedekig élhetnek békében és nyugalomban. A ma­gyar—román viszony megrontására sajnos, olykor mások is törekednek, ennek egyik példája, amit ön is írt levelében (Románia felszólította a VSZ-tagállamokat, járjanak el Ma­gyarországgal szemben). Ez a hír, mint azóta kiderült, nél­külözte a realitást, magyarul hírlapi kacsa volt. Végezzék nyugodtan munkájukat, éljék mindennapi életüket és igye­kezzenek a falu lakóit is megnyugtatni — nem veszélyezteti őket román megtorlás vagy annak réme. Tisztelettel: Tóth István Különös demokrácia Naív ember ez. a szeghal­mi városi párt első titkár! Elhitte, hogy demokrácia van már az országban. Vagyis nyugodtan, a meg- kövezés következménve nél­kül mondhatja el vélemé­nyét egy vitában. Történe­tesen a megyei pártbizott­ság legutóbbi ülésén, ahol arról vitatkoztak, hozza­nak-e az egész megye part­házaira kiterjedő döntést a június 16-i gyászlobogózást illetően. Nos itt kért szót a szeghalmi első titkár és tá­rulkozott ki a testület előtt. Elmondta, hogy bár emberi­leg nagyon sajnálja Nagy Imrét és sorstársait, sőt te­metésüket is illendőnek tartja, mégsem rakatná ki szívesen a városi pártházra a fekete zászlót, mert a ki­végzett miniszterelnök neve fájdalmas emlékeket ébreszt benne. Begyűjtési minisz­tersége idején ugyanis az apja padlását is lesöpörték, s az éhezést, amit a durva intézkedés rájuk mért. má­ig sem tudja feledni. Felszólalását a méltóság­teljes-gyászra és 1956 reha- bilitására koncentráló tes­tület döbbenten fogadta. Senki nem vitatkozott vele. meghagyták lelke háborgá­sában. Végtére is mindenki másként élte meg az utób­bi 45 évet. s mindenki más úton jut el a megbékélésig. Hogv előbb-utóbb eljut, az bizonyos. Mondom, senki nem vitat­kozott a szeghalmi párttit­kárral. Legalábbis ott az ülésen nem. Am hetekkel később az új Békés megyei közéleti lap munkatársa, (S—R) alapos kartácstüzet zúdított rá. Tehát nem a pártbizottság ülésén vagy annak szünetében szemtől szemben, hanem a lap ha­sábjain. Ott pedig olyat kért számon, amit még a Kádár-korszak sem köve­telt: az egyként gondolko­dást. Valósággal feltette a kérdést, honnan vette a bá­torságot a szeghalmi párt­titkár ahhoz, hogy kilógjon az 56-os mártírokat gyászo­lók sorából. Nincs toleran­cia. nincs megértés, csak számonkérés, ahogy az ma­napság illik. S hogy a megtámadott még kínosabban érezze ma­gát. jegyzetét (S—R) ekként fejezi be: „A szeghalmi párttitkár nem hajtott fejet, egy zászlóval és gyertyával kevesebb lobogott ezen a napon. Jóllakotton, üres lé­lekkel ült vörös drapériá­val letakart íróasztala mö­gött .. .” Hogy a jóllakott­ságról és az üres lélekről honnan vannak (S—R)-nek értesülései, nem tudni. Mint ahogy azt sem. hogy mi kö­ze van mindennek és a pi­ros drapériás íróasztalnak a Nagy Imre-temetéshez. No és a valósághoz. Június 16- án ugyanis Szeghalomban a pártházon ott lengett a fe­kete és a nemzetiszínű zászló! Ezt a szerző is meg­tudhatta volna, ha veszi a fáradságot és utánajár. De akkor odalett volna a „jó” téma. A módszer — rossz szín­ben láttatni másokat — Nemzeti gyász Alig több mint két héttel vagyunk túl Nagy Imrének és mártírtársainak az újra­temetése után. A június 16- ai rádió- és tévéközvetítés­ből, a másnapi és a későbbi sajtóból értesülhettünk a gyász megrendítő és egyben felemelő perceiről, óráiról. A Békés Megyei Népújság június 17-ei száma arról is tudósította olvasóit, hogy megyénk falvaiban és váro­saiban hogyan gyászoltak az emberek. A felsorolásból Battonya neve hiányzott. A történelmi jelentőségű nap előtt, június 15-én a Népszabadság a következő­ket írta: „Sem a Miniszter- tanács Hivatala, sem a Bel­ügyminisztérium nem adott ki utasítást, körlevelet a ta­nácsoknak azzal kapcsolat­ban, hogy milyen zászló­dísszel tisztelegjenek a már­tírok emléke előtt. Mindkét helyen hangsúlyozták : ez ügyben szabad kezet adtak a helyi önkormányzatoknak.” A fenti idézet figyelmes elolvasása után bárki meg­győződhet arról, hogy a kor­mányzat a „szabad kéznek” a zászlódísz megválasztásá­ban szánt szerepet, és nem a mellőzésében. Ez a kormányzati szándék valahol a Cikóhalomnál, a 8-as kilométerkőnél, a krá­ternél, vagy a Balda-kereszt- nél úttorlaszba ütközött. Battonván mindössze egy­két lobogót lengetett a szél e történelmi jelentőségű na­pon. Szakáts István könyvtár- vezetővel arról beszélge­tünk, hogy ő milyen belső késztetésre cselekedett. — Én eleve készültem jú­nius 16-ára. Most vetettem új gyászlobogóanyagot, és új zászlórudat is készíttettem. Nem is tehettem volna más­ként, hiszen minden általam tisztelt és becsült állami ve­zető ,jó előre felhívta né­pünk figyelmét a kegyeletes megemlékezésre. Sőt! Az or­szág második közjogi funk­cióját betöltő Szűrös Mátyás egv rádióriportban így fo­galmazott: „Kérek minden­kit, intézmények, üzemek vezetőit, hogy a gyásznap alkalmából lobogózzák fel a középületeket.” De ha a felhívások nem hangzottak volna el, én ak­kor is kitűztem volna mind­két zászlót: a fekejtét is, a nemzeti színűt is. Nem sza­bad mindig felülről várni az utasítást. Vagy érzem az adott esemény jelentőségét, és akkor föllobogóztatom az intézményt, vagy nem érzek semmit, netán csak félek és szerencsétlenkedem. — Ezek a „vagy-vagy”-ok nagyon katonásan hangza­nak. — Nem titok, hogy hiva­tásos katona voltam. 1956. mindenesetre ismerős. A Szabad Európa rádiónál al­kalmazták egykoron, de már ott is leszoktak róla. ílem így (S—R). ö még használ­hatónak tartja. A reform évében. 1989-ben, s — fel^ tételezhetően — a demokrá­cia szellemében. — iss vidéki módra november 4-én is fegyver­ben álltam. Bajtársaimmal igenis azt vallottuk, hogy a laktanya falain túl népfelke­lés zajlik. A szétzilált felső katonai vezetés ellenére pa­rancs nélkül is tettük a dol­gunkat. Visszatérve Nagy Imrének és sorstársainak az újratemetésére: ha valami oknál fogva őket ötüket nem gyászoltam volna, akkor is gyászolnám azokat, akiket a hatodik koporsó jelképezett, köztük a bajtársaimat. De ha még őket sem, akkor azt a kétszázezret... — Milyen érzésekkel jár­tad a battonyai főutcát júni­us 16-án? — Az érzéseket hagyjuk! Azok vagy vannak, vagy nincsenek. Hogy egyesek itt mindennek fittyet hánytak, az is érzelmeket kelt, olya­nokat, amelyek éppen a nem­zeti megbékélés, az újra­kezdés szempontjából nem kívánatosak. Az általam ve­zetett intézmény falán ez ol­vasható: „Rendezni végre közös dolgainkat...” Ügy hiszem, ebben a szellemben cselekedtem. — És a többiek? — Nézd, rájuk volt bízva, és elképzelhető, hogy belő­lük semmiféle érzelmet nem váltott ki a temetés, vagy ha igen, negatívat. Ennél azon­ban sokkal valószínűbb ma­gyarázat az, ami az MDF- fórumon is megfogalmazó­dott: itt jobban félnek az emberek a retorzióktól, mint máshol. És hát, istenem, em­berek vagyunk: szó lehet közönséges nemtörődömség­ről is. Sokan gondolkodnak itt úgy, hogy hagyjanak ki engem mindenből, a dolgok történjenek úgy, ahogy az okosok eldöntik. Vagyis a paternalizmus battonyai vál­tozata megtette a hatását. Na most akinek nincs egy elve, egy meggyőződése, egy konkrét, kiérlelt felfogása, az akkor, amikor választás elé kerül, a demagógia által nagyon befolyásolható. Ha majd neki kell az X-ével dönteni, és nem mindegy, hogy hova húzza az X-et, az lesz az igazi próbatétel. Mert választani már nem csak a Münnich Ferenc Társaság és a Marxista Egységplatform között lehet... — Nagyon elkanyarodtunk június 16-tól. En a helyi MSZMP- és népfrontbizott­ság magatartását értem a legkevésbé. — Nagy Imre az MSZMP- nek is, a Hazafias Népfront­nak is az alapítói közé tar­tozott. Mindkét szervezetnek volt némi szerepe sorsa ké­sőbbi alakulásában és tevé­kenységének a megítélésé­ben. Az a legkevesebb, amit a mai utódok tehettek vol­na, ha kegyelettel emlékez­nek Battonyán is. Ménesi György Társadalmi probléma az ifjúság helyzete Vasárnap befejeződött az Ifjúság—2000 címmel és té­mában rendezett háromna­pos konferencia, amely a többé-kevésbé ismert látlelet mellett az egészséges nemze­dékért való cselekvés szán­dékát is fölvázolta. Akik felszólaltak a három nap so­rán, bármilyen szívesen tet­ték volna, nem kerülhették meg, hogy a népesség egy­ötödét érintő bajokra kelle­ne orvoslást találni. Nem lesz könnyű, hiszen — Né­meth Miklós szavaival — a múlt értékeit nem tekinthet­jük a cselekvés bázisának. Szigorú szavak és bizonyára akadnak szép számmal, akik a ..vívmányok” elleni táma­dást vélik kihallani belőlük, holott csak az kapott han­got. amit korábban elsősor­ban a kutatói jelentések és tanulmányok szerzői fogal­maztak meg: az ifjúság nem az. aminek hivatalosan kel­lett volna hinnünk. Ez a nemzedék, a mostani közép- nemzedék ugyanis úgy él­hette meg az egzisztenciate­remtés nehézségeit, az első munkahely, a lakástalanság, a tudás értékvesztésének fe­szültségét. hogy a sorsa fe­letti döntések elméleti hát­terét. a „nemzedéki problé­ma pedig nincs!' kategori­kus imperatívusza határoz­ta meg. Holott számos jel. a fiatalok különféle reakciói — melyeket a részleteket el­fedő „értékválság" nagt* bugyrába csomagoltunk — jelezték, hogy egyetlen kor­osztály sem a korábbiakkal azonos módon illeszkedik be társadalmi rendünkbe. Ma már nem tekinhető ellent­mondásnak, hogy a mostani konferencián felszólaló Ga­zsó Ferenc az évtized dere­kán kijelentette: — Mi az ifjúságot úgy fogtuk fel hosszabb ideig, mint amely beleszületik a már kialakult szocialista típusú társadalmi viszonyokba, és ennek ter­mészetes örököse. Az. hogy ezt a jelentős réteget meg is kellene nyerni az ügynek, tulajdonképpen mostanában merült fel a maga drámai voltában, akkor, amikor a feszültségekkel terhes hu- szon-harmincévesek hama­rosan a szavazóurnák elé lépnek ... És nemcsak az ez­redfordulóra remélt sorsfor­dulóról döntenek. hanem azoknak a politikacsinálók­nak a sorsáról is, akik a többpártrendszerben vélik megtalálni a minden válsá­gunkból kivezető utat. A KISZ széthullása bizo­nyítja, hogy az ifjúság előbb-utóbb kinyilvánítja, hogy mennyire értékeli azt a programot, melyet érte és a nevében kívánnak megvaló­sítani. Akié az ifjúság, azé a jövő — mondtuk jól hangzó jelmondatként, s aztán kide­rült, a fiatalok jelentős ré­sze nemcsak a politikai cé­lokat tekintette ködbevesző- nek. hanem még az iskolát sem érezte magáénak. Az ország fiatal miniszïecelnö­ke bizonyára életkora miatt is közelinek érzi ezt a gon­dot. s ennélfogva belebzés- sel is azon munkálkodik a fölvázolt kormányprogram megvalósításán, hogy el is higgye ez a nemzedék: itt élned, halnod kell. K. E.---------------------------------IgHjHMTd C sillogó emlékek Kranyieltár a vidéki múzeumokbél Az aranyból, ezüstből ké­szült ékszerek, kultikus esz­közök, dísztárgyak, érmek, pénzek, a drága- és féldrá­gakövek a múzeumok gyűj­teményében azok az értékek, amelyek a közgondolkodás minden szintjén feltétel nél­kül elismertek. Ebben nem a történeti, esztétikai megítélés tudományosan bizonyított té­telei a meghatározók, hanem az anyag, s az abból követ-* kező egyértelmű csereér­ték. A különböző anyagok kincsként való megbecsülé­se ugyan társadalmi köz­megegyezés eredménye, de ez a közmegegyezés a mú­zeumra is érvényes, s nem befolyásolja a tárgyak funk­cióját. történetét feltáró elemzés sem — írja a kata­lógus előszavában Bereczkv Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója annak a kiállításnak az apropóján, amelyet a magyar vidéki múzeumok anyagából állí­tottak össze. A kiállítás cí­me: Aranyleltár (ez egy mu- zeológiai szakkifejezés, szá­mokat és megnevezéseket tar­talmazó dokumentum, a mű­tárgy kincsként való kezelé­sét tanúsító .„írott bizony­lat”). Egv-két kivétellel szíves­örömest kölcsönözték erre az országos bemutatóra kincsei­ket a vidéki múzeumok, él­ve a lehetőséggel, hogy megmutassák, milyen gazdag anvagot őriznek. Gondosan védve, vastag üveg alatti tárlókban, vitri­nekben sok száz. aranvból és nemesfémből készült mű­tárgy látható többségükben olvanok, amelyek ritkán vagv egyáltalán nem szere­pelnek kiállításon. Debrecenből kölcsönözték az időszámítás előtti 3. évez­redből származó, hat arany­lemezes, korongos csöngők­ből álló együttest, a henci- dai kincset, amely a legré­gibb hazai aranylelet. Az i. e. 1500 körüli évekből való az a kincslelet, amelyet a Jászdózsa-Kápolna-halom bronzkori település feltárá­sakor leltek. Az 1929-ben előkerült velemszentvidi kincs — aranylemez diadém és négy aranykorong — egy késő bronzkori király jelvé­nyeihez tartozott. A római kort egész sor gyűrű, mé­daillon. ezüsttárgy, jáspis és karneol gemma képviseli, zömében a tatai Kuny Do­mokos Múzeumból. A ritka hunkori fejedelmi lelet (Pécsüszögről) 53 tárgyát Pécsről, a Janus Pannonius Múzeumból adták kölcsön. S a hazánkban ismert leggaz­dagabb hunkori fejedelmi leletből (Szeged-Nagyszék- sós) is láthatunk 134 tárgyat. Az 5. századi keleti germán temető néhány fontos leletét (kapolcsi lelet) a veszprémi Bakony Múzeum jegyzi. Alighanem az egyik első salzburgi térítő püspök — talán Theodericus — tulaj­dona volt az az aranyozott bronz-, illetve vörösréz ke­hely. amely Petőházi kehely néven vonult be a szakiro­dalomba, és a soproni Liszt Ferenc Múzeum tulajdona. Számos aranykincs. ékszer, lószerszám, övveret, meg az újonnan feltárt karosi teme­tő 136 tárgya (a miskolci Herman Ottó Múzeumból) tanúskodik honfoglaláskori kultúránkról. És itt van az az elefántcsont kürt. amely mai ismereteink szerint a 10. században készült Bi­záncban. s amely mint Lehel kürtié vált a Jászság szim­bólumává. A későbbi évszázadokból is bőséges az aranyleltár. Egyházi relikviák, fejedel­mek kincsei, kardjai, céhedé- nvek. főúri és kisnemesi csa­ládok aranytárgyai teszik változatossá a látványt. Bé­csi, olasz, spanyol, német, magvar mesterek munkái, s egy ezüstkanna, a legna­gyobb magvar ötvösművész­től. Szentoéteri Józseftől. A 19. századot-íróknak, művé­szeknek. politikusoknak, egyesületeknek adományo­zott. nevükkel jelzett tálak, díszkelvhek idézik. Kiállítot­ták Erkel Ferenc jubileumi aranykoszorúját. Munkácsy Mihály ezüstkoszorúiát, amelvet szülővárosától ka­pott 1882-ben. Kossuth sze­nátusi beszédének emlékére készítették Washingtonban azt a gömbös végű aranv nyakkendőtűt, amelynek bel­sőiében Kossuth Lajos mik- rbfotóia látható. Figyelmet érdemel vala­mennyi arany-, ezüsttárgy, hiszen ezek a műkincsek nemcsak szépen csillognak, hanem múltunk megann.vt emlékét őrzik. Az augusztus 20-áig nyitva tartó tárlat teljes bevételé­nek negyedét a Magyar Nemzeti Galéria és a kiállí­tó múzeumok a Pethő-ala- pítvány javára ajánlották fel Kádár Márta Ezüstfeszülct (1837-ből)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents