Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
'kÖRÖSTÁJEXKLUZÍV 1989. július 29., szombat Beszélgetés a Kner Nyomda nyugdíjba vonuló vezérigazgatójával — Kezemben az elegáns kártya, amit a napokban küldtél: „Kedves Barátom! Ez évben betöltőm hatvanadik életévemet, és július 31-ével nyugdíjba megyek. E közlésem kapcsán felhasználom az alkalmat, hogy köszönetét mondjak az elmúlt évtizedek során irántam tanúsított barátságért, segítségnyújtásért, együttműködési készségért. Bízom abban, hogy nyugdíjas életem során lesz még alkalmunk személyesen is találkozni, és kérem, őrizzen meg jó emlékezetében. Háromszéki Pál vezérigazgató, Kner Nyomda.” Hány ilyen kártyát küldtél szét? — Nem tudom, az egyik munkatársam intézte. Én mem vagyok egy küldözge- tős ipse, de a nyomdaiparban ez bevált gyakorlat. — Ez kiábrándító lehet annak, aki megtudja, hogy nem te postáztad ezeket a kártyákat. — Hát igen, ez nem szép dolog, de ismernek. Tudják, hogy világéletemben utáltam a protokollt. Bor- zongtam tőle, felülni az emelvényre, megnyitni, bemutatni. elmondani, összefoglalni. Ráadásul vissza 'kell fogjam magam, hogy ne integessek, meg miegymás. — Ennek ellentmondani látszik — bár ez nem pro- tokollkérdés —, hogy egy időben szinte tüntetőleg csokornyakkendőt hordtál. — Szántó Tibortól kaptam. a grafikustól. — Csak azért hordtad? — Nem, cikiből. Az ötvenes években nyakkendőben jártam és kalapban. Akkor az kispolgári csöke- vénynek számított. Le is toltak érte: micsoda disz- nósáig, egy munkáskáder kalap nélkül és kigombolt nyakú ingben járjon. Azt mondtam, le vagytok sajnálva, és a legnagyobb hőségben is nyakkendőt hordtam. Most meg, amikor nyakkendőt illenék kötni, csokornyakkendőt veszek fel? Nem csak az amerikai nagykövet jár csokor- nyakkendővel, hanem mások is ebben a hazában. Tudnék még egy-két embert mondani. A Nagy Imre is csokornyakkendős volt. Különben is, célszerűbb viselet, mint az a vacak, hosszú nyakkendő. Felkötöd a gumival és kész. Ha eszed a levest, nem lóg bele. Mondjam még? — Mindenesetre sikerült megbotránkoztatnod a népet. Ilyen és hasonló dolgokért a nyomdaipar fenegyerekének tartottak. — Csak itt, Csabán, másutt nem hallottam. Pedig másutt talán több okuk lett volna rá. Mert mindenfajta értekezleten, ahová meghívtak, én elmondtam a véleményemet. Tudod, elég nagy a pofám, s nem szoktam kertelni, ha megkérdeznek. Soha nem mérlegeltem, mi a hivatalos nézet, és mi az attól eltérő. Ennek ellenére olyanra nem emlékszem, hogy ezért bántódásom esett volna. Azt is csak egyszer mondták, hogy nincs igazam. Ez Balatonfüreden történt, öt éve, egy nyomdaipari továbbképzésen. Kerestük a pénzt az államkasszában, kutattuk, hogy hová folyik el. Berágtam, és azt találtam mondani, hogy elég volt a kohászokból, meg a kohászat támogatásából. No, ekkor intettek le. Azt mondták; ejnye. Háromszéki elvtárs, ez már politika, ez nem ránk tartozik. Politika persze, gazdaságpolitika, mondtam, s így már ránk tartozik. Amint mondtam, mindenhol', a minisztériumban, a továbbképzéseken, a megyei ipari aktívákon, szóval mindenütt borogattam a bilit. Hogy nem értek egyet a szabályzókkal, a politikai-gazdasági döntésekkel, meg, hogy tönkreElefántfejek nőnek a prérin A neve fogalom, ö „a Háromszéki”. Barátainak „a Pali". Sokan Ismerik, még többen tudnak róla. Jót Is, rosszat is. Vele mindig történik valami. Sikereiről és kudarcairól Ip- gendákat mesélnek. Azt beszélik, a mezsgyén szeret járni, a szabályos és szabálytalan határvonalán. Az újságírók, ha témaszegénységben szenvedtek, csak ide jöttek, a Háromszékihez. Mindig találtak Ínyükre való csemegét. Nyugodtan ki is cikkezhették, a piszkálódásokhoz hozzáedződött. Talán csak a legelső pofon rázta meg, amikor — még 1973-ban — látványosan repülnie kellett a nagyberuházását éppen befejező Knerből. Gyuláig, az ottani — akkor még — kócerájig meg sem állt. De ott elhatározta: csak azért is. Felhozta azt a nyomdát, majd szintén látványosan (vagy meglepetésre?) visszatért a Knerbe. Közben, meg azután Is — ahogy mondani szokás — balhé, balhé hátán. És amiről alig beszélnek: az ország legnagyobb nyomdája lett a Kner. Se szeri, se száma azoknak a fejlesztéseknek, amelyek — elsőként az országban — itt valósultak meg, s amelyekhez köze van. Egy kollégánk kiállhatatlan fickónak nevezte, mások a nyomdaipar fenegyerekének tartják. Amikor a szakmába kerültem — vagy öt éve —, írni akartam róla, portrét, tisztességeset. Széles mozdulatokkal kinevetett: „Apa, magadnál vagy, abba a lapba, amelyiket itt nyomnak? Majd ha nyugdíjba megyek!” Most nyugdíjba megy. Neve hétfőn szerepel utoljára a lap impresszumában. Megkerestem, és megkérdeztem. teszik az ipart, az országot. Ez akkor volt, amikor — a mai duma szerint — még belefojtották a népbe a szót. Hol voltak akkor a mostani okosok, a mai bátrak? Egyet sem láttam! Én elmondhattam a magamét, más nem? Atheneumban volt ehhez technika. Mondták is a minisztériumban; ki azanagy marha, aki mélynyomást akar vidéken. Hamar híre ment, hogy van egy őrült, egy hülye a román határ mellett, aki kitalálta, hogy neki mélynyomó kell. EleAmikor bolhacsípések értek, mindig a munkába menekültem. A megszállottság, a hév sok mindenen átsegít. Különösen itt vidéken, ahol elegendő cselekvési lehetőség híján könnyen elzüllik. vagy komolytalan hobbikba menebiztosan meg is sértettem embereket; volt, akit előre megfontolt szándékkal. De másnapra elfelejtettem a dolgokat. Voltak ugyan, akik évtizedeken át tudatosan ellenem dolgoztak, de rájuk sem haragszom. Ők ilyen fickók. Megvál— Azt beszélik, hogy ennek ellenére az ipar egyik kedvence voltál, hiszen minden tanácskozásra meghívtak, és a nyomda is mindent megkapott. — Nézd, a meghívás a K nemek szólt, hiszen sok volt az importunk és a tőkés exportunk. De az is lehet, hogy a nagy hangom miatt kellettem. Mert — mint mondtam már — tudták rólam, hogy bárki előtt elmondom a véleményem. Ha sokszor meggondolatlanul is, de elmondom. Lehet, hogy aközé a tizenöt ipari vezető közé is ezért hívtak, akikkel jó egy érne Kádár János találkozott, hogy első kézből tájékozódjon az ipar helyzetéről. Azt mondod, hogy a nyomda mindent megkapott? Hidd el nekem — szomorú dolog, de így van —, ebben az utóbbi 30-35 évben, ha valaki valami logikusát kiagyalt, azt megvalósíthatta. Feltéve, ha tudott hozzá szerezni támogatóul néhány embert. Vagyis megcsinálhatta, ha nagyon akarta. Így lettünk a vas és acél országa is. mert azt valahol valakik nagyon akarták és szépen meg is csinálták. — Ha ekkorák voltak a lehetőségek, akkor mégis, hogy jutott ide az ország? — Ügy, hogy kevesen bírták a harcot. Mert gyakran előfordult, hogy az embert ötletével együtt beverték a betonba, vagy leszúrták. Csakhogy én újrakezdtem. Nem voltam hajlandó bedobni a törülközőt. Ha nem értékelnek, nem értékelnek, akkor se adom fel — mondtam magamban. Más meg feladta. Belefásult. Volt. aki az első pofon után. Mondok neked egy példát. Elhatároztuk, hogy Csabán is megoldjuk a mélynyomást. Akkor ez még különlegességnek számított, mert egyedül az fántfejek nőnek a prérin — terjesztették rólunk Pesten, mert nem illett bele a fenti koncepcióba. Ugyanis mindennek, ami korszerű, előbb Pesten kellett megvalósulnia. De bennünket ez nem érdekelt. Mi akartuk, és most itt van. A részletek, a le- hülyézések meg idővel anekdotává válnak. — Hány fegyelmit kaptál, hány vizsgálat volt ellened? — Nem hiszed el, egyet sem, se fegyelmit, se dorgálást. pedig biztos megérdemeltem volna néhányat. Vizsgálni sem vizsgáltak, csak a vállalatot. De disz- nóságot ott sem találtak. — Mindig balhé-szagú volt körülötted a levegő, telítve volt a légkör feszültséggel. — Ha valamit csinálni akarsz szerkesztőként, nyomdászként, vagy vaskohászként, belülről, komolyan, akkor azt mondják rád. hogy megszállott vagy. Ez nem magyar jelenség. Ez Amerikában és hottentottaországban is így van. Ez nem elhatározás kérdése. Visz a lendület. Emlékszel arra, amikor 1985- ben nem választott meg a vállalati tanács? Mit mondjak, nem esett jól a leszámolás. De másnap bementem, mert világbanki tárgyolás volt nálam. Javában folyt a harc, a vita. amikor az ipse, aki itt volt, valamiért kiment. Kinn a folyosón hallotta, hogy mi történt előző nap. Amikor visszajött, kérdezte: tényleg nem választottak meg? Mondom, nem. Akkor miért kiabálsz így a nyomdáért? — szegezte nekem a kérdést. Vagyis nem értette a fickó, hogy miért nem mentem össze, mint a hóember a napon. Erre mondom én, hogy, ha nincs belső töltésed, akkor hiába akarod megjátszani a büszke kozákot. Meglátszik rajtad, hogy hazudsz. kül az ember. Mindenfajta megszállottságom ellenére se hidd azért, hogy egyetértek az olyan hülyeségékkel, hogy „nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”. Ez marhaság. Egy-két embernél. megszállott őrültnél, no meg Rákosi pajtásnál, aki kitalálta, ez lehet igaz. de másoknál, a többségnél nem. — Aki körül vibrál a levegő, az miért vesz kezébe poharat? Azt mondják, szerettél a fenekére nézni. — Hát ide figyelj ! Ha segédmunkás vagy gépmester vagy, erre senki nem figyel oda, de ha vezető vagy és összeütközésbe kerülsz valakivel, akkor rögtön kapaszkodót keres, hogy beléd akaszkodhasson. Ha nincs összeütközésed, csendben ülsz a fenekeden, nyugodtan- piálhatsz. Senki nem fogja a szemedre vetni. Periódusokat tudok felmutatni az életemből, hogy amikor egy ügynek vége volt, jöttek a névtelen feljelentések. Már vártam őket, mert ismertem a környezetet, amelyben éltem. Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy kevesebbet ittam, mint más, de nem tartoztam azok közé, akiket az ital maga alá temetett. Soha nem voltam kocsmáról kocsmára járó szivar, jóllehet, voltak, akik ezt terjesztették rólam. — Szerettek az emberek? — A fene tudja, is-is. Szerintem senki nem tudja megítélni addig, amíg funkcióban van, hogy jó vagy rossz vezető, szere- tik-e vagy sem. Ez csak később derül ki. Mert amikor a tiéd a hatalom, deformálódnak a vélemények körülötted. Kell talán két év is ahhoz — miután elmentél —, hogy kiderüljön, miként vélekedtek rólad. Azt persze tudom, hogy izgága ember vagyok, s toztathatatlanok. Tudod, szörnyű teher az, amikor ellenségekkel a hátadban kell dolgoznod, amikor ilyen batyuval a válladon kell futnod. Sajnos, ezekből a terhekből minden vezetőnek kijut. Az úton, amelyiken végig akarsz menni, sokar» keresztbe fekszenek. Ilyen mindenhol van. Az persze nagy kérdés, hogy átlépj-e rajtuk, vagy inkább beléjük rúgj. Én az átlépés módszerét választottam. Ennek ellenére akadt olyan, aki később belémharapott, de azt hiszem, ennek ellenére senkinek nem ártottam. Üvöltözni üvöltöztem, és sokakat lehordtám ilyen-olyan tehetségtelennek, meg hülyének, de hogy legéppus- káztam volna akárcsak egy ipsét is, ilyesmire nem emlékszem. — A Lakatost sem, a gyomaendrődi igazgatót? — Öt sem. Nem üldöztem, mint ahogy másokat sem, olyanokat, akik pedig okot adtak rá. De miért is üldöztem volna? Azért, mert brahiból megpályázta a vezérigazgatói széket? Azért kellett volna egyesek szerint üldöznöm? Ez nevetséges. Miután ő kellemetlen helyzetbe került — az ügyészi feljelentés miatt —, azt gondolta, vissza tudja szerezni az emberek bizalmát, ha elkezd engem szidni. Tévedett, mert ettől még jobban magára hagyták. Végül is — másfél év után — megfogadta a tanácsomat, és elment. Mellesleg, amikor kirobbant a sztrájk, agitáltam az embereket, hogy ne hülyéskedjenek, ez nem elintézési mód, de azt válaszolták: Pali bácsi, mi pedig ezzel a fickóval nem dolgozunk. Mit lehet ilyenkor tenni? Mert hogy egy vezetőt szeretnek is, meg nem is, az rendjén van, de hogy egy emberrel ne akarjanak együtt dolgozni, az már több, mint elgondolkodtató. — Azt beszélik, hogy kiváló szakember! — Én azt mondom, jó szakember! A nyomdát sem vezette rosszul, csak épp az emberekkel nem tudott bánni. — Hány könyvbe van belenyomva a nyomda vezérigazgatójaként Háromszéki Pál neve? — Halvány gőzöm nincs róla. Az utóbbi öt esztendőben évente háromszáz címmel adtunk ki könyvet, korábban fele annyit. — Melyik a legkedvesebb vagy legemlékezetesebb kötet? — Ezt az Aczél is megkérdezte tőlem, amikor itt járt. Azt mondtam neki, hogy a könyvekkel én úgy vagyok, mint más a szeretőjével. No, no — akadt fenn hirtelen az ott lévő megyei párt- és tanácsi emberek szeme. Az öreg is rám nézett: hogyhogy? „Mindig a legutolsó tetszik a legjobban” — feleltem. Az utóbbi időben ez tényleg így volt, mert akkor köszöntött ránk — pontosabban a kiadóra — a bibliakorszak. Ezek pedig tényleg nagyon szép könyvek. Akár a Vizsolyi bibliára, akár a Májmuni kódexre vagy a többiekre gondolsz. Élmény ezeket kiadni. Manapság egy gazdasági vezetőnek úgyis kevés a sikerélménye, mert állandóan az orrára kop- pintanak. — Elkészítésük igényes munkát, nagy figyelmet kíván. — Igen, de ez visszahat az emberekre. Mert a sikerélménynél többet ér az, hogy ezek a könyvek valóban rászoktatják az embereket a precíz munkára. Ami egyébként Magyarországon ma már ismeretlen fogalom. Amikor elkezdtünk igényes könyveket gyártani nyugati országokba, csikorgó fogakkal sikerült csak a követelményeknek megfelelni. De idővel mindenki megszokta, hogy ha jön a kamion, ■akkor szállítani kell. Nem egv nappal később, meg haladékra spekulálva. Ha nincs könyv vagy rossz a könyv, akkor jön a kötbér. Ez a fegyelmező erő többet ért, mint a dollár- bevétel. Persze az elején nehéz a népet rákényszeríteni a tisztességes munkára, és megszokni, hogy a megrendelő diktálja a feltételeket, a határidőt, az árat, a minőséget. A hazai vállalatok zöménél erre azt mondják: nem csinálom, menjen a fenébe. Amikor a nyugati először betette ide a lábát, nekem is azt mondták, hogy én egy hülye vagyok, küldjem el az ipsét á francba, nem kell ez nekünk, meg azt is beszélték, hogy ez csak a Háromszéki mániája. Ez persze csak abban az értelemben volt igaz, hogy egy könyvet tényleg többre becsülök, mint egy söröscímkét vagy fogpasztadobozt. De hát meg kell érteni, sokaknak egyszerűbb volt a karosszékben ülni és az igénytelen megrendelőt kiszolgálni, mint küszködni. Csak arról feledkeztek el, hogy az igénytelenség előbb-utóbb szétzülleszt mindent. — A vezérigazgatói kinevezésed 1990 végéig szól. Miért álltái fel egy évvel hamarabb? — Már korábban elhatároztam, ha 60 éves leszek, elmegyek. Mert nem szeretem a szenilis, hülye, öreg manusokat. Bár meg kell mondanom, nagyon csábított, hogy a lapotoknál a fényszedést még megcsináljam, és a gyomai építkezést is jó lett volna megvalósítani, mert azzal még tartozunk az ott dolgozóknak. Nagyon megérdemelnék. De ennek se vége, se hossza. Valami hülyeséget megint kitalálnék. Egyszer abba kell hagyni. Árpás! Zoltán
