Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-27 / 175. szám
1989. július 27., csütörtök A 1 u Létezik-e gyógyító kúra a magyar bajokra ? interjú Fekete Jánossal — A Schmidt kancellár vezette nemzetközi szakértői csoport jelentését — melynek ön is tagja — rendkívül nagy nemzetközi érdeklődés kíséri. Nem is csoda, hiszen a világgazdaság adósság- válságának kezeléséről a „tizenötök” sajátosan vélekednek. Nevezetesen, hogy az égbekiáltó gazdasági ellentmondásokért ma a hitelezők legalább annyira felelősek, mint az adósok. Vajon Magyarország milyen helyet foglal et a megoldási javaslatban? — A nemzetközi adósság- válság kezelésének lehetőségeit egy olyan nemzetközi csapat készítette elő, amelyben a gazdag országok, a szegény országok, az elmaradottak és a fejlődők képviselői egyaránt részt vettek. A kompromisszumos javaslat a világ valamennyi országa számára elfogadható, így többek között Magyar- ország és a szocialista országok számára is. A megoldási javaslatba a magyar helyzet nagyszerűen beleillene, mert lényegében szándékaink egybeesnek azzal a lehetőséggel, amelyet a javaslat kínál. Hiszen szeretnénk a reformot tovább folytatni, a külkereskedelemben közelíteni egy konvertibilis valutaelszámoláshoz, egyensúlyba hozni a költségvetést és a fizetési mérleget. Ám, hogy ezekből a célokból realitás legyen, elkerülhetetlen a külső források igénybevétele. Véleményem szerint a magyar reform megérdemli a támogatást. • — De vajon lesz-e garancia arra, hogy ezeket az újabb hiteleket hatékonyan használjuk fel, hiszen a tapasztalatok azt igazolják, hogy a korábbi hitelek jelentős részét elnyelte a magyar gazdaság különböző területe anélkül, hogy hasznot hozott volna. — Jogos a kérdés. Erre csak egy választ lehet adni. Célunk először, hogy megszerezzük a forrásokat s végrehajtsuk az ország gazdaságának modernizálását. Ez a pénzügyi szakemberek feladata. Arról pedig, hogy a felhasználás eredményes legyen. a belső vezetés, a tervhivatalok. a különböző ipari vállalatok, pénzügyi szervek hivatottak gondoskodni. Én úgy látom, most van remény, hogy okulva a múlt tapasztalataiból a kormány jobban vigyázzon arra. hová költi el a megszerzett pénzt. Az ellenőrzés több módon is megvalósítható. Például alkalmazhatnak kényszert. Tehát ez esetben csak meghatározott célokra vehető fel a hitel. Bár igaz az is, ez esetben a hazai vezető szervek mozgási szabadsága lényegesen kisebb, hiszen ilyenkor a külföldi hitelező dönti el. számunkra mi a jó. Véleményem szerint előnyösebb lenne, ha a mi vezetőink dönthetnének. De a kettő között születhet egy egészséges kompromisszum, mely azt jelentené, hogy javaslatainkat megfelelő külföldi szakértők bírálnák felül. Ha túlzó, vagyis nem a gazdaság méretére megállapított javaslatokhoz kérünk hiteleket, ők figyelmeztetnének. Korábban e kérdésben teljesen szuverének voltunk. A magyar kormány döntött egyedül a hitelfelhasználásról. Meg sem kérdeztünk külföldi konzultánsokat. Sajnos, sok esetben olyan beruházásokra költöttük a pénzt, melyek igazán nem volnak célravezetőek. — Egyre gyakrabban nyilvános fórumokon is felvetődik az ön neve az ország pénzügyi helyzetét illetően. Bár igaz, szakértelmét nem vonja senki kétségbe, ám mind többször hangzik el az a kijelentés, hogy a hitelek nyakló nélküli felvételéért, egyáltalán az ország adósságtömegéért ön a felelős. — Számos ország a világon lényegesen több hitelt vett fel, mint Magyarország. És ma ezeket az országokat gazdasági csodaként emlegetik. Én a külföldi források igénybevételével azt akartam elérni, hogy ez az ország gyorsabban fejlődjön, mint amennyire adottságai lehetővé teszik. Ügy éreztem, ezt kell tennem a fejlődés meggyorsítása érdekében. De az általam megszerzett pénzt nem én költöttem el. Az igaz, hogy személyesen írtam alá őket. de kormáhy- döntés kötelezett erre. A hiteleket. vagyis a pénzt minden esetben letettem a kormány asztalára. Ügy véltem, a Lázár-kormány, de valamennyi kormány, amelyiknek hitelt vettem fel. a pénzt a lehető legokosabban használja fel az ország érdekében. Szeretném, ha őket is megkérdeznék: hová és hogyan használták fel a forrásokat. melyeket én a legjobb hitelfeltételek mellett — és ezt mindenki elismeri a világpiacon — a Magyar Nép- köztársaság részére azzal a céllal szereztem, hogy az ország gazdasága fejlődjön, az emberek életszínvonala emelkedjen. Ha ez nem történt meg, márpedig látható, hogy a pénzek elfolytak, akkor én a felelősségnek azon ,a fokán, amely az enyém, vállalom a következményeket. De akkor azok, akik elköltötték a pénzt, legyenek szívesek nyilatkozni. Lépjenek elő a színfalak mögül azok a személyek, akik döntöttek az adriai olajvezeték ügyében, és akik akarták a Bős— Nagymarost, és mindazok, akik döntésüket adták az összes olyan beruházáshoz, amelyről utólag kiderült, hogy feleslegesek. Nekem ezekben a tervekben csak negatív szerepem volt. Soha nem értettem velük egyet. Ennek ellenére végigcsinálták. Persze, a döntést hozók most szép csendben a sarokban ülnek és várják, hogy mi történik. Megpróbálják a felelősséget arra hárítani, aki ezeket a pénzeket felvette. Nekem meggyőződésem, hogy sohasem az a hibás, aki felveszi, hanem az, aki eltolja a pénzt. — Ha jól értem, akkor ma is meggyőződése, hogy külső hitelek nélkül a magyar gazdaság nem mozdul ki a holtpontról. Sőt azt is elmondta, hogy a hiteleket komoly ellenőrzés mellett célravezetőén is fel lehet használni. Csakhogy! A mai napig a gazdaság egyes területeit igen kemény lobbik uralják, meglehetősen erős politikai tartalommal átitatva. Vajon ezek markából is kimenthetők az újabb hitelek? — Sajnos, ezt a kört csak objektív bírálatokkal, objektív analízisekkel lehet kizárni. Például tervezünk egy bizonyos ipari növekedést, s egy azzal arányos energiaigény-növekedést, valamint az erre szolgáló új energiaberuházást. Időközben pedig kiderül, hogy a tervezett fejlődés üteme elmarad. Akkor meg kell vizsgálni azt is, hogy szükséges-e a tervezett energiaberuházás, avagy sem. Ha arra az eredményre jutunk, hogy nem, akkor erről a legcélszerűbb lemondani. Ez a logikus lánc. Sajnos, nálunk ez a lánc mindig megszakad. Konkrétabban felül kellene vizsgálni hazánkban is, hogy egy igen alacsony ütemű ipari és gazdasági fejlődés mellett szükség van-e két óriási atomerőműre Pakson? Mert számomra úgy tűnik, ez a 2 ezer megavatt fölösleges. S ha lemondunk róla, akkor nemcsak a költségvetési tervet tehermentesítjük, de sok milliárd forint felszabadul, melyet gyorsan megtérülő beruházásokra fordíthatunk. Például a feldolgozóiparban. — Több fórumon is említette, hogy legfőképpen a hazai kamatlábak magasak, még d nemzetközi pénzintézetek drága költségeit is jóval felülmúlják. Ügy fogalmazott, hogy a hazai hitel- politikai rablógazdálkodás, és úgy véli, a magyar gazdaság pezsdülése elé ez a jelenlegi magyar pénzügyi politika átszakíthatatlan korlátot állít. Elképzelhető-e olyan speciálisan magyar pénzügyi stratégia, mely az ellentmondást feloldhatja? — A nemzetközi kamatszintek csökkentése sajnos nem függ a mi elhatározásainktól. A magas külföldi hitelköltségeket az USA óriási deficitje okozza. Tudniillik elszipkázza a pénzt a piacról. Ennek következtében nem marad annyi szabad tőke, amennyire a világgazdaságnak szüksége lenne. Tehát, igen kemény harc folyik a pénzfeleslegekért, a kamatok pedig kúsznak. Ha pedig az USA-ban magasak a kamatok, az maga után vonja az összes konkurens ország kamatszintjének emelését. Kialakul tehát egy mesterséges és indokolatlanul magas nomi- nálkamat, miközben az infláció mértéke rendkívül alacsony azon országokban — Japán, Svájc, NSZK —, amelyek a hitelt adják. Hat-hét-nyolc százalékos no- minálkamat még nulla infláció esetén is olyan borzalmas teher az adósnak, amit nehezen vagy egyáltalán nem tud elviselni. A hazai kamatszintekről pedig a következő a véleményem: ha mi, Magyarországon eldöntjük — és egyébként helyesen —, hogy mesterségesen pénzszűkét teremtünk annak érdekében, hogy a rossz vállalatok ne juthassanak pénzhez, ez érthető. De az már nem, hogy a kereskedelmi bankok továbbra sem tagadják meg a rossz vállalatok számára a hiteleket, hanem elosztják a pénzt valamennyi kliensük között, függetlenül attól, hogy nyereségesen vagy veszteségesen termelnek. Közben persze kiderül, hogy emiatt a legfontosabb célokra, éppen a gazdaságot erősítő termelésre nem jut pénz. Ugyanakkor előáll az a sajátos helyzet, hogy a nyereséges vállalatok éppen úgy versenyre kényszerülnek a pénzforrásokért, mint a rosszak. A kereskedelmi bankok pedig kihasználva ezt a helyzetet — miközben nyereségérdekeltségük is hajtja őket — extraprofitra törekednek. Tisztességtelen módon emelik a kamatokat, úgy, ahogy nekik tetszik. Az MNB pénzszűkítő politikájának tehát nem az az ered-, ménye, hogy a rossz vállalatok csődbe jutnak, hanem az, hogy mindenkinek drágán adnak pénzt. Ma már oda jutottunk, hogy a vállalatoknak olyan magas kamatterheket kell fizetni, amely mellett nem érdemes beruházni. Akinek pénze van, jobban jár, ha betétbe rakja és nem csinál semmit, csak beinkasszálja a kamatot. Mert ha egy rizikós vállalkozásba kezd, könnyen előfordulhat, hogy annyi nyeresége sem lesz, mint amennyit a bankkamat nyújt. — Tehát az MNB-nek ezek szerint egy egészen újfajta hitel-, vagyis pénzpolitikát kellene követnie? — Nem akarok a Nemzeti Banknak tanácsot adni, hiszen negyven évig ott dolgoztam, s ezt nem tartanám ildomosnak. Csak annyit mondanék, hogy pénzszűkét akkor szabad csinálni, ha bizonyítani és ellenőrizni is tudom, hogy ez a kevés pénz milyen célokra megy. S ha ez a kontroll nincs az MNB kezében, akkor a pénzszűkítés eredménye nem más, mint egy irreálisan magas kamatszint. A gazdasági előrelépés pedig alig mérhető. Elfogadhatatlan módszernek tartom, hogy a felvásárlásokra, például mezőgazdasági termékekre ne legyen pénz. De a gyakorlat is bizonyítja, hogy az MNB nem tud irányítani, s a pénzek más célokra mennek, s ezért a tényleges termeléshez elengedhetetlen pénzforrás is elúszik. — Számomra úgy tűnik, hogy nem csak a világgazdaság fejlődése tört ketté, de a magyar gazdaságé is. A vidéki körzetek, különösen a fővárostól távoleső országrészek, így szükebb hazánk, Békés megye is egyre inkább elmarad a fejlődésben, miközben adós- ságterhei szaporodnak. Vajon létezik-e speciál gyógyír a helyi bajok kezelésére? — Minden területnek azon kellene gondolkodnia és fáradoznia, melyek azok a gazdasági tevékenységek, amelyek a leginkább beilleszthetők a helyi sajátosságokba. Nem igaz az, hogy Békés megyének nincsenek olyan területei és lehetőségei, amelyek az eredményes gazdálkodást lehetővé tennék. Mondok egy konkrét példát. Ott van az én közvetlen környezetem, Szarvas és vidéke. Szerintem ez a terület kiválóan alkalmas lenne arra, hogy idegenforgalmi központtá fejlődjön. Ott van a Körös, az arborétum, van gáz, telefon. Tehát minden infrastrukturális feltétel adott. Persze, ezentúl még pénz is kellene. De ha például a Bécs— Budapest világkiállítás megvalósul, akkor Békés megye képviselőinek csak úgy szabad a terveket támogatni, ha ez nem csupán egy Dunántúl—Budapest centrumú beruházás lesz. Ehhez kellene egy repülőtér is. Mert ' egyébként nem lehet odavinni a vendégeket. A kormányzat egyébként tervezi a belföldi repülőforgalom szélesítését, így Békéscsabán, vagy valamelyik más városban élni kell a lehetőséggel. Szerintem a kastélyaink, természeti adottságaink alkalmasak arra, hogy prosperáló idegenforgalmat teremthessünk. Az sem utolsó szempont, hogy ezzel számos új munkahely létesülne. Meggyőződésem, hogy nem kell olyan dolgokat erőszakolni, melyhez nincsenek meg adottságaink. Viszont mezőgazdasági cikkeink például kiválóak. To- vábbfeldolgozás, megfelelő csomagolás, tehát az áru piacképessé formálásával jelentősen előbbre léphetne a megye gazdasága. — Csakhogy a megye vezetői arra hivatkoznak, hogy minderre ma nincs pénz . . . — A pénzre én meg azt mondom, ha azt odaadnánk, arra a helyre, ahol okos beruházások folynak, s nem szívná el továbbra is az alapanyagipar és az újabb energiaberuházás, akkor milliárdok szabadulhatnának fel a jobb cél érdekében. Nemcsak Békés megyében, hanem az egész országban is arra kellene törekedni, hogy a feldolgozó- ipar, tehát a véglegesítő ipar fejlődjön. Sajnos addig, amíg a mi gondjainkat kizárólag és egyes egyedül az alapanyagipar köti le, addig nem juthat pénz a feldolgozó iparra. Ugyanilyen problémának látom azt is, hogy a gépipar minden erejével a szocialista export növelését akarja. Ám ellentétele a jelenlegi helyzetben nincs. Éppen a legutóbbi beszélgetéskor külügyminiszterünk mondta el, hogy Bulgáriában, Szovjetunióban nem tud ellentételt kapni. Tudomásul kellene vennünk végre, hogy meddig mehetünk el az ilyen exporttal. A vállalatoknak meg kellene keresni azt a piacot, ahol van megfelelő ellentétel. Szocialista, vagy nem szocialista, nem ez az érdekes. Egyet viszont nem szabad csinálni, oda exportálni, ahol nincs ellentétel. — A vidéki körzetek legfőbb gondja, hogy kevés az innovatív, szellemi erő; például itt, Békés megyében olyan gazdasági szakember, aki korszerű, piacorientált szemlélettel rendelkezik. Budapest pedig igen távol van, s meglehetősen nehéz pontos piaci információkhoz jutni. — Meg kell valósítani a közvetlen kapcsolatokat a külföldi piacokkal. Nem szabad megengedni: egy termelő üzem például kiszolgáltatottja legyen egy külker vállalati előadónak, aki ha akarja, megmondja, ha akarja, nem, hogy milyenek a piac pillanatnyi igényei. Tessék mozogni és tessék kapcsolatba kerülni a piaccal! A magyar mezőgazda- sági cikkek, így a Békés megyeiek is, minőségben bárhol a világon felveszik a versenyt. Ennek ellenére mindenütt rendkívül leértékelt a magyar áru. Meg kellene kísérelni, hogy ezen a téren valami új divatot hozzunk, s persze mindehhez megteremteni a feltételeket még akkor is, ha ez nem kevés pénzbe kerül. Mert a jó célokra lehet pénzt kapni. Sajnos, a valós helyzet az, hogy sohasem a jó célokra akarják a pénzt felhasználni, hanem helyi presztízsberuházásokra, - olyanokra, amelyeket nyugodtan el lehetne halasztani. Rákóczi Gabriella Fotó: Kovács Erzsébet
