Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

1989. július 22., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'köRösrAj---------------------------------------------------­-----------------------­A történelem felemás pillanata Nem is tudom, hol kaptam el — hiszen most annyi­felé nyüzsögnek az emberek —, csak váratlanul meg­ütötte a fülemet: felemás. Valaki ezt a szót használta. A szöveg többi részére nem is emlékszem pontosan. * Csak arra, hogy erről volt szó, erről az időről, helyzet­ről, a történelmi szituációról, amiben élünk. Valóban, bólintottam rá önkéntelenül, felemás. Egyrészt, ugye, lent vagyunk a gödör fenekén. Gaz­daságilag — a szakadék legszélén. Eladósodva. Hiszen dollármilliárdokkal tartozunk. Egészségünk a mocsár; a halálozási arány szörnyű; a népesedési statisztika már szinte tragikomikus, elfogyunk. Egyszerűen elfogyunk. A kultúra... az erkölcs (már a közerkölcs)... a nem­zeti büszkeség... Mondjuk úgy: a kultúra újraterme­lése egyszerűen megszakadt. Másrészt ez a világszerep. Negyven éve lesz mindjárt, hogy ami itt végbemegy ... voltaképpen a gondolkozás forradalma. A közgondolkozásé. A legkülönbözőbb lát­ható külső történésekkel. 1953, 1956, 1988—89. De úgy látszik, az út, amin végigmegyünk... egy nép elkezd gondolkozni... és nem áll meg. Halottak, börtönök, nyomorúság... de kitaláljuk és véghezvisszük. Hiszen ez a legcsodálatosabb forradalom. És június 16. fegyelme, méltósága. A nyugalom, a virágerdő. A tolerancia. Azt mondja egy ifjú: bebizo­nyosodott, hogy a kommunizmus és a demokrácia nem fér össze. Egy öreg mellettem helyesbít: az bizonyoso­dott be, hogy demokrácia nélkül a kommunizmus elkép­zelhetetlen. De nem folytatja azzal, hogy tűrhetetlen, ahogy ezek a fiatalok beszélnek. Beszéljen mindenki. Vitatkozzunk. Gondolkozzunk. Ez egy gondolkozó ország. Ezáltal fordulunk át a diktatúrából a demokráciába. Még fordulunk. Még csak fordulunk. De már észrevette a világ. Európa előbb; de már szin­te az egész világ. Figyelnek, nézik, várják. Mi lesz eb­ből? És ez már lehet, hogy elsősorban tőlünk függ? Raj­tunk múlik? A népek nekünk szurkolnak? Mi vagyunk a színpadon? A gödörben és a színpadon egyszerre. Kimászni a gödörből... és végigcsinálni a színpadi játékot a hosszú, lelkes tapsig. A világnézőtér előtt. Egyszerre. Felemás. Hát... ha már benne vagyunk. Gyürkőzzünk. Gon­dolkozzunk. Ez az első felvonás, tizenhatodikáig... si­került. Türelem. Legfőbb erény az állhatatosság. Molnár Zoltán A költő egzisztenciája Bár tanultam esztétikát, mégsem tudom pontosan megfo­galmazni a vers szerepét az ember életében. Vannak érzé­seim a dologgal kapcsolatban, olyasfélét, mint hogy: a leg­több remekmű kibújik az esztétikai kategóriák keretéből; hogy sem a politikus, sem az apolitikus viszonyulás nem minősíti önmagában a verset; (leginkább pedig abban va­gyak biztos, hogy a jó vers teljesebbé, szebbé, emberibbé teszi az életet. * A helyzet pedig az, hogy a vers áru. Legtöbbje persze nem tömegcikk, de van rá fizetőképes kereslet. Azt hiszem, ez egy alapvető tétel kell legyen ahhoz, hogy helyére kerüljön végre a költészet. Nem tartom időszerűnek azt a romanti­kus költőképet, hogy ti. az egy lángoiszlop, mely a kánaón felé vezeti a népet. Sajnos, hogy magyarhonban ezt a sze-< repet is magára kellett vállalnia! Részeként annak a jelen­ségnek, hogy nem lévén hagyománya a demokratikus poli­tikának, ezen a tájon nem a nép képviselte sokáig érdekeit, hanem a nép nevében szóló művész és értelmiségi. Hiszem, hogy a nyolcvannyolcas politikai fordulat abban az irány­ban hat, hogy megszűnjön ez az áldatlan állapot. És a köl­Corini Margit: Párizsi utca tészet is visszavonulhat (előrenyomulhat?) az őt valóban nfegillető helyre. * Reális körülmények között a jó költő egyenrangú, nem értékesebb, de nem is értéktelenebb senkinél, aki becsülettel és tehetséggel végzi munkáját. Csak más. .Művész. * Ha ez így van, akkor pedig éppúgy joga kell, hogy le­gyen megélni abból, amihez ért, mint az autószerelőnek. Nem hiszem, hogy sokan írnának a meggazdagodásért, de persze van ilyen irodalom is. Ám legyen. Nem tiltom, nem tűröm, nem támogatom: tudomásul veszem. De a nívós köl­tő is megérdemli, hogy minden energiáját jó és jobb művek megírására fordíthassa egzisztenciális kookázat nélkül. * S itt említeném meg a költészet honorálását, mint a leg­groteszkebb jelenséget művészeti életünkben. A vers sorai­nak száma dönti el, mennyit ér pénzben a vers. Egy másoló biztos kielégítőnek tartaná a „teljesítménybérezést”, de rea­litás-e az, hogy jobban jövedelmez egy Juhász-eposz, mint egy kétsoros Pilinszki-vers? Az. És ez az értéktörvény sem­mibevétele. Mintha két azonos paraméterekkel rendelkező műszaki csoda közül az érne többet, amely kilóban többet nyom... Nagy Mihály Tibor Kántor Zsolt: Boldogság Lángba csukódó csók.-éjjel simogatlak a legszebben. Arcommal érzem, hogy a szempillád megrebben. Testedhez imádkozik a testem. Mintha álom lenne, olyan bűbájos a játék. Az emlék a varázslatra ráég. Hajamba nyúlsz, forró a kezed. Ablakodba jég pereg. Kis zajokba csorhagolja örömeit a hajnal, játszol egy almamaggal. Dió gurul a fényből: a Hold, a bor a narancsra folyt. Mintha könyv nyílna, úgy pirkad, most ez jó, istenem így hagyd. Heti mottónk: „Hogy kiáltsam, hogy ráébredjenek: — csak az uralkodik, azé a hatalom, az hódít hazát, jövőt, lelkeket, kié az erkölcs, tudás, szorgalom.” VÁCI MIHÁLY Gondolta a fene (szabad így ír­ni, van egy nagy példa!), hogy vé­letlenül a kezembe kerül egy új­ságkivágás, mégpedig 1979 má­jusából. Azt meg egyáltalán nem gondoltam, hogy végigolvasva a mintegy 3 hasábos cikket, nem meglepve, de mégis furcsamód töprengek el azon, hogy tíz évvel ezelőtt, az akkori Köröstáj-napok egyikén, éppen Mezőkovácsházán. mennyire jövőbelátóan tanácsko- zott-vi tatkozott három szekcióban azé vidéki irodalomhoz, képzőmű­vészethez. helytörténeti kutatás­hoz lapunk és a Köröstáj barátja­ként kapcsolódó több tucat író. költő, festő és kutató. A nagy lendületek időszakában (emberi gyarlóság) hajlamosak vagyunk lenézni, lekicsinyellni azt. amit előtte csináltunk. és az efféle gondolatmenetben könnyen meg­feneklik még a Köröstáj negyed- százados egyedülvalósága is, már ami a publikációs lehetőségeket il­lette itt, a Körösök vidékén. Igaz. hogy 1979 előtt pár évvel indult az Üj Aurora, hogy a magasabb irodalmi, művészeti, szociográfiai, kritikai igényeket kielégítse; egy Köröstáj (egy napilapmellékleti és a köréje csoportosuló műhely a napilap-irodalom, a friss hon­ismereti közlemények, képzőmű­vészeti információk (interjúk, ri­portok, reprodukciók) tízezrekhez való eljuttatását biztosította. Köz­ben lehetőségei behatárolódtak. egy-egy ..nemkívánatos” vers (olykor verssor!) vagy egyéb köz­léséért p fenyegető rendreutasítá­sok is megérkeztek, félművelt di­lettánsok pozícióbeli súlyával. Ez volt a múlt, mondjuk mai napig, és megszabadult szenvedélyünk­ben kiöntjük veié azt is, ami nél­kül ma nem az lenne a jelen, ami. (Persze, hogy ki önti ki és miért, már más kérdés.) Egyszóval olvasgatom az összeg­ző cikket arról a tíz év előtti me­zőkovácsházi Köröstáj-napról, a szekciók eszmecseréiről, és nem tudom megállni, hogy emlékezte­tő gyanánt, ne idézzek onnan. El­hangzott az írók ülésén, hogy: „ ... miért rendeznek Békés me­gyében olyan kevés író-olvasó- találkozót, irodalmi estet, és fő­képpen honnan ered az a pár éve tapasztalható és eléggé el nem ítélhető nézet, hogy író-olvasó találkozót a megyében élő írókkal rendezni nem sikk, nem élmény, nem színvonal". Aztán egy ösz- szegzés, sorokkal lejjebb: „Ez a furcsa mellőzöttség közben olyan időszakban történik, amikor a Köröstáj kulturális mellékleten kívül tnár a folyóirattá változott Üj Aurorában is bővülnek a meg­jelenést lehetőségek; amikor a rá­dió irodalmi folyóiratában, a Gon­dolatban hangzanak el a békési költők versei; amikor a nagy sike­rű Üj Aurora-esteken és a Körös­táj-napok befejező irodalmi est­jein több százan vesznek részt és tapsolnak Békéscsabán, Gyulán, Orosházán, Mezőkovácsházán, és másutt... Valahol, valakik szá­mára — divatos sznobságból ta­lán? — nem a vidéki folyóiratok, napilapok kulturális mellékletei körül teremnek elfogadható köl­tők és írók." Ilyen is volt, tehetném hozzá, hogy rovatom címéhez hű legyek, mégsem teszem. Mondhatnám, hogy az is igaz, miszerint, ha valaki (idézet az 1979-es cikkből) „az erők összefogását, a műhelyek együttműködését akarja megvaló­sítani ... láthatatlan, de jól kita­pintható falakba ütközik, és időt, energiát veszít, amíg kikerüli azo­kat és megpróbál újra előre ha­ladni”. Persze, mindez ugye 1979­re, tíz évvel ezelőttre vonatko­zik ... Hogy miféle falakról volt akkor szó, hogy kik és miért épí­tették azokat, innen, 1989-ből ne­héz megállapítani, de még akkor, 1979-ben sem tudtuk pontosan. Sokszor magyaráztuk személyi ér­dekekkel, a művészemberek ba­rátságtalan, egymás elleni gyűlöl­ködésével, irigységével, habár többször megingott ez a magyará­zat, és egészen másfelől éreztük fújni a szelet. Csoda-e, hogy évek­kel később, valahol a felezőidőben hetvenkilenc és nyolcvankilenc között, amikor a párt KB akkori irodalmi, művészeti ügyekben is illetékes osztályvezetője errefelé járt, beleborzongott a fülünk, amint és ahogyan leszólta a ma­gyar írókat (nem szó szerinti, lé­nyegi csak az idézet), „azt a pár tucatot, vagy annyit se’’. Csoda-e, hogy akkor, tíz éve, minden fi­gyelemre méltó siker ellenére iro­dalmi életet csinálni, próbálkozni ezzel vidéken; alapjában kudar­cos vállalkozás volt. Pedig hány kitűnő sorozat indult, olyan, ame­lyekről mainapság megint csak elfelejtkezik valami újféle érték­rend, csak azért, mert nem volt része benne. Érdekes, hogy azon a tíz év előtti Köröstáj-napon a képzőmű­vészek is berzenkedtek. Olvasom, hogyan bírálták a békéscsabai grafikai művésztelep koncepció­ját, miszerint arra „egyre keve­sebb, tavaly már csak három Bé­kés megyei grafikus kapott meg­hívást ... Feltehető, hogy más lenne a helyzet, ha nem lenne di­vatos a képzőművészek megítélé­sénél is az, hogy ki hol él, hol alkot, képzőművészeti főiskolát végzett-e, alaptag-e, vagy »csak« rajztanár?” Volt művész, aki meg­említette, hogy „a vendégeknek hasznos lehetőség volt ez a telep arra is, hogy egy grafikai lapot a városnak ajándékozva tucat­szám vigyék el a többit, és másutt hasznosítsák”. Mostan . már leír­nánk, hogy „eladják”, de tíz éve ennyi sztaniol kötelező volt. Vagy sztaniol, vagy semmi; révedjünk vissza néha effélékre is. Füstölög­tek még a festők (amúgy 1979-es módon) a nagy lendülettel létre­hozott megyei képzőművészeti szakbizottság megszüntetéséről is, „mely annak vezetőségét is úgy érte, mint derült égből a villám- csapás”. Szerény utalás arra, hogy miféle demokratizmusok munkál­tak az időben, ha valahol valakik úgy döntöttek, hogy „nem kell a szakbizottság”. Az, hogy „miért döntöttek így”, a múlt rejtélye máig. Irodalmi est Kovácsházán, azon a napon (Zsolnai Júlia és Lengyel István színművészek) A helytörténeti kutatók, hon­ismereti gyűjtők beszélgetése is a mindjobban körvonalazódó oda nem figyelés és félvállról kezelés okait és okozatait hozta felszínre. Hogy például „a gyűjtőmunka nincs megfelelően irányítva, a gyűjtők valóságosan magányos farkasok, akik a legtöbbször sa­ját költségükön, saját ötleteikből kiindulva gyűjtenek, írnak tanul­mányokat, dolgoznak fel anyago­kat. A ritkán megjelenő Békési Életen kívül egyetlen fórumunk a Békés Megyei Népújság Köröstáj és Szülőföldünk című melléklete.” Ha ebben is elővennénk az eltelt tíz év tapasztalatait, eseményeit, azt mondhatnánk, hogy a „magá­nyos farkasok” siráma nem egé­szen igaz. Hiszen a hetvenes évek időszaka a nagy falu—város mo­nográfiák megjelentetésének évei voltak, mi volt hát a baj? Ha­csak annyi nem, hogy e monog­ráfiák szervezői a kutatók meg­ítélését itt is inkább a végzettség dokumentumaira építették, mint­sem a tevékenység igazi, feltáró eredményeire, még ha az illető ..amatőrként” merészkedett is a honismeret rögös útjaira. Köny- nyű ma olyan helyzetben, amikor mindenféle szintű és mélységű emlékezést, múltfeltárást, ese­ményleírást a teljes kép okán egyszerűen nélkülözhetetlennek tartunk, de akkor, tíz éve, ez korántsem volt így. A „rosszul” megválasztott téma pedig eleve kizárta a publikációt, mondván, hogy „várjunk még, éppen most nem lenne hasznos”. Érdekesek a gondolatsort indító cikk záró sorai is, közöttük ez a mondat: „Nagyszerű légkört érez­hetett az, aki részt vett ezeken a tanácskozásokon, ahol a minden­képpen tenni akarók, a közért in­dulatosak, a közművelődésért sík- raszállók tették le garasaikat és a szívüket a félre nem magyaráz­ható, jó ügy mellé." Azt hiszem, azért kell és lehet reménnyel nézni előre, mert ilyen is volt(l), ha visszatekintünk. Ne felejtsük ezt, hölgyeim és uraim, barátaim, ismerőseim, akkori ott vitatkozók, és a „tabula rasa”-val azóta érkezők. Persze, az is más kérdés: van-e igazándiból „tabu­la rasa”? Az embert tekintve? Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents