Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
1989. július 15., szombat a ■IRODALOM-MŰVÉSZET VCÖRÖSTÁJ Kovács György : Akinek nincsen arca A volt MADISZ-os pajtásoknak: „Bene vixit, qui bene latuit.” Ovidius: Tristia III. 4. 25. Mikor fölemeltük a fáklyát, elhúzódott a hátsó sorba: ne lássák meg fényben az arcát. — Iiármit hozhat az Idők sodra. I)e „velünk volt” — s ezt nem felejti, hisz már rég érdem lett belőle. Ragasztgattuk a nyalókákat, — sötét volt, nem maradt el ő se. Velünk volt, vagy hát a terhűnkre: nekünk tellett mindig a haróra. ö csak Valaki akart lenni. — Elérte. De máig sincs arca. Molnár Lajos: Fává leszek most tavasz van nagyapa csevegő április látod-e ahogy halott ujjaid ágakká lesznek virágukat bontják a föld alatt s illatuk fölleng hozzám nagyapa fává leszek én is a fejszékre gondolok és zöldellek virágzóm Bodicsl Zsuzsa: In nomine Dei Riogatja lelkem az igazságtalanság szívemben vérző seb tátong ezüst csillagok világítják be az eget idegrencfczerem háborog. Arcomon és homlokomon lüktető erek a gondolatközpontjaimban kopár hegyekké tornyosulnak. A Nap fény helyett zúzmarát szór rám forró gondolataim lassan jéggé válnak úgy érzem, néha az idő is megáll. Vajon hol tudok én átevezni a túlsó partra?! Aztán imádkozom csendben: ..In nomine Dei!” In nomine Dei! Jöjjön el a Te országod a megbocsájtás hófehér galambszarnyán. Várszegi Tamás: Lovas Heti mottónk: „Az emberi szeretet gyakorlásától üres óráimat fordítottam lelki és testi tehetségeimnek tökéletesítésére: tulajdonommá tettem az igaz szépről és rútról, a jóról és rosszról való helyes ítélettételt: szorgalmatosán kerültem a dologtalanságot, mely legfőbb kútfeje az er- kölesök romlásának." FAZEKAS MIHÁLY (1766—1828) Dér Endre: Szigliget, Szigliget... Egyik művészbarátomtól hallom, hogy elkészült a szigligeti alkotóház emlékkönyve — az összeállító: Koczogh Ákos —, ám, a kötet megjelenését — sajnos, ő, a leglelkesebb „szigligeti” — nem érhette már meg. Belelapozok a tetszetős albumba, s meglepődve látom, hogy az alkotóház hajdani lakóinak egyike én voltam, harmadmagammal, eleinte. 1953 novemberében. Távolról sem lévén főszezon — mindössze hárman ültük körül a kastély ovális ebédlőasztalát. Hárman — kapa-, kaszakerülők. Én úgy kerültem oda, hogy az alkotóház alapítója, Bölöni Gyurka bátyám — Ady kiváló barátja — nagyon soványnak minősített, amikor egyszer az Irodalmi Alap irodájába mentem — fél kiló pörköltkávé átvételére. (Óriási valuta volt akkoriban!) — Menj csak mielőbb a Balatonhoz — parancsolta volt Gyurka bátyám —, nagyon pápista színed van. Soós majd kigömbölyít. Némi szabódás után csakugyan fölültem a vonatra, hogy Badacsonytördemic-Szigligeten szállhassak le mo- tyómmal. Soós „elvtárs”, a hallgatag, joviális gondnok személyautót is küldött értem, s csakhamar vacsorához ülhettem a ma könyvtárként használatos ebédlőben, ahol mindössze két vacsoratársra akadtam. (Ma bezzeg nagy a sorbanállás Szigligetre ...) Csokornyakkendős, gondosan fésült s közvetlen modorú volt az egyik társam. Nagy tisztelettel mutatkoztam be Fényes Szabolcsnak, a Maya, a Vén diófa, a Rigó Jancsi, s más örökdallamú művek szerzőjének. Aki keresetlen kedvességgel mutatta be behemót asztaltársunkat: — A szerzőtársam: Romhányi Jóska. Jóskát nem nagyon kellett bemutatni, jól ismertük egymást 1948-ból, a MEFESZ-központból. • Vesztemre futottam össze Romhánvival, mert azonnal a vállamra csapott: — Bandi, te költőnek indultál. Mondj csak nekem egy pár olyan klassz rím-párt, hogy: „tündöklik — tűn dög- lik” ... Nem volt mese: másnap a hóborította parkba cipelt, s egyre holmi rímkovácsolásra noszogtatott. — Te, Jóska, én már rég prózás vagyok. Te vagy a profi! — próbáltam kitérni a föladat elől. Romhányi azonban könyörtelenül torkolt le: — Ne szerénykedj, tudsz te olyanokat, hogy: „tehénfar — disznószar...” Ki vele! Hát engem nem az ízes sertéspörkölték hizlaltak meg két hét alatt, hanem Jóska... Halálra nevettetett: csak úgy dőltek belőle a kínrímek. Szellemesek, találóak. Közben Szabolcs teleszórta a régi, szép dallamainak kottáival az ebédlőt, feszt zongorázott — s Isten bocsássa meg árulkodásomat: a régi operettjei akkordjaiból pompásan összehozta a fülbemászó zenét — egy bányászoperetthez, melynek szövegét Romhányi írta ... A sztori — persze — szupersematikus volt. Utóbb — megtudván, hogy soproni diák voltam — lerajzoltatott velem egy bányászhallgatót is ... Ezektől a szörnyű feladatoktól csak akkor szabadultam meg. amikor egy szép napon beállított negyedik beutaltként Barcza Gedeon nemzetközi sakknagymester. A „Magyar Sakkélet” szerkesztője. Akkor azt tűzték ki célul Fényes Szabolcsék, hogy elporolják Barczát... Persze, úgy lesöpörte mindkettőjüket a sakktábláról, mint a sicc . . . Még azt is közöl- gette: melyik sarokban kapják a mattot. Ám velem — csodálatos módon — nem boldogult Gida. Álmoskás szeme egyre idegesebbre nyílt — de végül is patthelyzet alakult ki. — Az ördögbe is! — bosszankodott Barcza. — Hogy a csudába került ide a huszárod?! S mit ugráltál vele összevissza? ! — Ha én azt tudnám, Gidám ... — s bocsánatkérőn néztem a szemébe: — Tudod, én csak a figurák lépését ismerem . . . Azt is csak körülbelül... Hát — ilyen nagy dicsőség fűz engem Szigligethez: egy patt. Meg néhány kínrím. Nagy volt Keresztesné meglepődése, amikor megpillantotta az urát a bejárón Matyival. Péter büszkén mutogatta a csikót az asszonynak, de az cseppet sem örült neki. — Ló kellett volna, nem ilyen nyavalyás csikó! — mondta száját lekicsinylőén félrehúzva Keresztesné. — L.Ó lesz ez is! Egy éven át dédelgette Matyit, jóformán minden haszon nélkül. Közben a csikó megerősödött, kihízott. Fekete szőre is szépen megfényesedett. Időközönként befogta az öreg Mirza mellé, de arra vigyázott, hogy elég tágas legyen az istrángja. Csak szoktatta a kocsihúzáshoz. Türelmes volt vele. aminek meg is lett az eredménye: Matyi egyre jobban megszokta a hámot. Néha-néha már bele is kapaszkodott a kocsiba, ha az öreg Mirzának nehéz volt a teher. Mind rövidebb lett az istráng is. Miután Matyi betöltötte a harmadik évét, Péter eladta az öreg Mirzát Gor- gançs Gusztinak, egy lóku- pec cigánynak. Matyi egyedül maradt. Ló lett belőle! Csak a következő őszig dolgozott Péter a fiatal lóval. Ekkor történt meg errefelé is a tagosítás, és ő is aláírta a belépési nyilatkozatot. Azt azonban kikötötte. csak úgy lép be, ha foga tos lesz. és Matyit az ő kezére bízzák. Nem kevés huncutság is volt ebben a szándékában. Abban bízott ő is, mint sok újonnan belépő. hogy hamarosan szét- ugrik a szövetkezet. Ha pedig így lesz, akkor az ő lovának jó erőben kell lennie. Három évig volt már a Vörös Csillag fogatosa Péter. de bomlásnak semmi nyoma. Az évek teltével dédelgetett szándékáról is lemondott. Talán azért is vállalta el a növénytermesztési brigád vezetését. Szorgalmasan végzi itt is a munkáját, de valahányszor meglátja Matyit, mindig gyorsabban ver a szíve. Lassan már azt se tudja pontosan megjelölni, hol volt az ő négy holdjának széle-hossza. Kocsija, szerszámja is selejtbe került már, de megmaradt a Matyi. „Az első igazi ló életemben!” — mondta magában, valahányszor megnézte, mert alig múlt el reggel, hogy be ne kukkantott volna. ha csak egy fél percre is az istállóba, mielőtt kiment volna a földekre. A jószággondozók ilyenkor összemosolyogtak a háta mögött. — Mindenkinek megvan a maga gyengéje. Az övé a ló! — jegyezte meg sokszor Ernyei Pista bácsi, a legidősebb fogatos. — Rá kell hagyni! Az idei répaszállításkor történt meg a baj. Egész nap esett a hideg őszi eső. Matyi megfázott. Szabó Jóska, a fogatos vitt ugyan pokrócot, de csak egyet, s azt sem a lovakra, hanem magára terítette, miközben az átadóhelyen várakoztak. Este még semmi baja se látszott Matyinak, de reggelre sehogyan se akart talpára állni. Péter éppen akkor nézett be az istállóba, amikor Jóska nagyot vágott a vasvillával a ló hátára. Egy pillanat alatt elöntötte a vér a fejét! — Mit csinálsz, te sintér, az én lovammal? — támadt Jóskának, s akkorát lökött rajta, hogy beleesett a lovak faránál lévő trágyakupacba. Jóska felpattant, megmarkolta a kezéből kiesett villát, s Péternek rontott. Dulakodni kezdtek. Ha nem ér oda Csizmadia Gábor, az elnök, furcsa vége lett volna ennek a kakaskodásnak, mert Péter már Jóska mellén térdelt, és a torkát szorongatta. — Ez a sintér kínozza a lovamat! — lihegte Péter, és már oda is lépett a nyöszörgő Matyihoz. — Nekem is volt lovam, mégse vagyok úgy utána. Mi lenne, ha mindenki csak azzal törődne, ami az övé volt? Ez már közös! —védte magát okoskodva Jóska. Az elnök azonnal észrevette. hogy beteg a ló. ö is odahajolt a tüdejéhez, s hallgatta hörgésszerű zihálását. — Mit tettél vele? — kérdezte Jóskát. Ekkor vallotta be Jóska, hogy tegnap, várakozás közben megverte őket az eső. — Miért nem takartad be? — támadt neki Péter. — Engem meg egyen meg a fene? — mentegetőzött Jóska. — Inkább a ló, mint az ember! Erre már Gábor is elvesztette a türelmét. — Megmondtam, hogy a lovakra is vigyetek pokrócot! Most itt'a baj! Az istenit a lusta fejednek! —szitkozódott az elnök. — Persze most, hogy személy szerint már nem a tietek, meg is eheti a fene a jószágot? Majd vesz a szövetkezet másikat, mi? A hangoskodásra a közelben levő tehénistállóból is átszaladtak. Ernyei Pista bácsi éppen akkor érkezett, a bámészkodókra ripako- dott: — Ne tátsátok a szátokat! Segítsetek felemelni! Sehogyan se bírtak a magával tehetetlen Matvival. Nehéz volt. akár a kő. — Dög ez már! — mondta a nagy erőlködés után Ernyei Pista bácsi, s el is lépett a lótól, mint aki hasztalannak tartja a további próbálkozást. Ha kést szúrtak volna Péter szívébe, talán az se fájt volna jobban. Leguggolt újra a lóhoz, s fülét az oldalára téve hallgatta ziháko- lását. — Orvos kell! — mondta aggódva. Mindenki egyetértett vele. Az elnök azonnal telefonált az állatorvosért. Péter ott maradt Matyi mellett, pedig sürgős dolga lett volna neki is. Tegnap is arra jött rá, hogy a traktorosok nem a megadott mélységben haladnak az ekékkel. Most azonban nem izgatta. Simogatta, becéz- gette a lovat. Használt zsákokból hidegvizes borogatást tett rá. — Ne félj, Matyi! — biztatta a fejét is nehezen emelő állatot. — Majd én meggyógyítalak!... Ugye, ezek a sintérek nem úgy bánnak veled, mint én? Az állatorvossal is összerúgott. mert csak délfelé jött meg. — Azt hiszi, nekem nincs más dolgom? — torkolta le Pétert, majd vizsgálni kezdte a lovat. . — Menthetetlen — mondta. miután felegyenesedett. — Szívére ment az influenza. Ezzel beült a kocsijába, és elhajtott. Péter még egy jó ideig ott ült a jászol keresztfáján. Egyetlen reményt keltő gondolat se jutott eszébe. A szántás! — s már sietett is. Az udvaron találkozott egyik fiatal lovászfiúval. Ráparancsolt, addig figyeljen Matvira, míg ő vissza nem jön. Csúnyán összekapott a traktorosokkal. Mindenben hibát keresett, bár most becsületesen végezték a szántást. Estefelé már a fejét se bírta felemelni Matyi. Péter ott virrasztóit a kiszenvedő lónál. Hajnal felé pár pillanatra elnyomta a fáradtság. Arra riadt fel, hogy Matyi feje a csizmája szárához csapódik. Felugrott. Kétségbeesetten szaladt ki az udvarra, hogy segítségül hívja Kardos Bandi bácsit, az éjjeliőrt. Hiába volt ez is. Matyi kinyúlva, élettelenül feküdt a szalmán. — Vége! — hallotta Bandi bácsi hangját. A fájdalom most szakadt rá egészen Péterre. — Hagyjon magamra! — mondta szomorúan az öregnek. aki csendben kisomfor- dált az istállóból. Péter pedig meggörnyedten nézte a döglött lovat. Ügy érezte, elveszett utolsó reménye is, ami még az egvlovas múlt felé húzta. — Vége! — sutogta maga elé könnyezve. Utoljára még megsimogatta Matyi élettelen homlokát, nyakán eligazította a fekete sörényt, s kibotorkált az istállóból arra, amerre szántottak a traktorok. Nem volt ereje, hogy megvárja, míg a sintérek Matyiért jönnek. Már a kendertarlón baktatott. A traktoros most állította be az ekét. s várta, hogy a közeledő Péter folytassa a tegnapi civódást. Nem így történt. — Jó reggelt! — köszönt oda Péter, de nem zavarta munkájában, csak nézte a traktoros ekét igazító kezét. — Talán valami hibát, brigádvezető elvtárs? — hangzott a gunvoros kérdés. — Majd elválik — felelte Péter alig érthetően. — Hallja, maga úgy el van szontyolodva, mintha temetésről jönne! — jegyezte meg a traktoros, és már fent is volt a gép nyergében. Meg se várta Péter válaszát, hanem kapcsolt és indult. Péter utánanézett a pö- fögő-füstölgő gépnek, majd lehajolt a barázdába, és több helyen is megcollsto- kolta a mélységet. Visszafelé igyekezett a központba. A nap már három-négy arasznyi magasan járt. Mindenfelé csillogott az őszi harmattól dús táj. Sugárzott körülötte az erő. Mégis, mikor keresztülvágott a még szántásra váró répaföldön, úgy érezte, mintha a cup- panó sár sírna a csizmája talpa alatt. (1974)
