Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
O 1989. június 17., szombat NÉPÚJSÁG Végtisztesség Nagy Imrének és mártírtársainak a nemzeti gyász napján (Folytatás az 1. oldalról) kivétel'es, biztató lehetőséget, csak így vailósíthatjuk meg a történelmi feladatot, csak így biztosíthatjuk a békés á tmenetet egy európai, korszerű, szabad és demokratikus társadalomba. A gyász és a visszaemlékezés szívszorító perceiben a társadalom kész a megbékélésre, mert így kívánja az ország érdeke, és mert ezzel fejezi ki tiszteletét Nagy Imre és mártírtársai iránit. De a békés magyar nem felejt, és türelmetlen meg nyugtalan is. Tettekre vár, gyors, határozott cselekvést kíván. Szabad hazát, jogállamot, tisztességes megélhetést. Olyan demokratikus, szociális, igazságos és törvényes társadalmat, amilyet a felkelt nép 1956. októberében megálmodott, és amely valóban az intézményes rend és a béke országa lesz. Ismét sorsfordulóhoz érkeztünk. A hősi halál évfordulóján támasszuk fel a mártírok szellemi hagyalé- kát. S így zárjunk le végleg egy keserves korszakot, hogy új fejezet nyíljék nemzetünk történelmében. Rácz Sándor Ezután Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Munkás- tanács egykori elnöke emlékezett elhunyt társaira. Szólnak a harangok szerte a világon, hirdetik a nagy-nagy magyar gyászt, de egyben azt is hirdetik, hogy a magyar nép újra föltámad. — Vajon megvan a lehetősége ma annak, hogy a magyar hősök véréből felvirágozzon a magyar szabadság? Nincs meg a lehetősége ennek, mert nagyon sok akadály van még a magyar társadalom előtt. Az első és a legnehezebben kezelhető akadály a szovjet csapatok jelenléte Magyarország területén. Jelenlétüknek ezek a koporsók az eredményei, és a megkeseredett mai életünk is. Ezért kérjük a világ valamennyi becsületes emberét, közösen segítsük hozzá a Szovjetuniót, hogy minél hamarabb kivonhassa csapatait magyar hazánk területéről. — A második akadály a kommunista párt, amely görcsösen ragaszkodik a hatalmához, holott a napnál világosabb, hogy az, amit nem tettek meg 43 éven keresztül, az többé már nem tehető jóvá. Rajtuk múlott, hogy milyen volt ennek a 43 évnek a magyar élete. A magyar népnek csak el kellett viselnie, és ebbe roppant bele a magyar társadalom. — A harmadik akadálya az a szétfolyó társadalmi erő. amely a magyar társadalmat jelenti. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar sorskérdést csak összefogással tudjuk megvalósítani. Ezért minden magyarnak felhívom a figyelmét : első kötelességünk, hogy fogjunk össze, és ne millió pártba osszuk el a nemzet erejét. — Bízom az egyetemes magyarságban., hogy felülemelkedik apró érdekeken, hogy megvalósítjuk a magyar társadalmat, összefogunk magyar hazánk érdekében. A Magyarországon levő kommunistáknak még nagyon sokáig kell önmagukat rehabilitálni azért, hogy visszanyerjék hitelüket. De nekik sincs szentebb kötelességük, mint a magyar szabadság visz- szaszerzése. Álljanak közénk, és küzdj ünk ezért a szent célért együtt, hogy megvalósuljon a halottak parancsa. Ezért haltak meg, az ő utolsó kívánságuk a szabad, demokratikus Magyarország volt. Rácz Sándor végezetül arra kérte a háromnegyed 1-kor már mintegy 250 ezerre gyarapodott tömeget, hogy együtt énekeljék el a Boldog asszony anyánk című egyházi éneket. Mécs Imre Ezután Mécs Imre a vele együtt halálra ítélt baj- társainak nevében szólt. Nem tudok elfogódottság nélkül beszélni; magam is hosszú ideig voltam halálra ítélve, és az üres koporsó 90-100 olyan társamnak az emlékét őrzi, akit személyesen ismertem, akivel a poklok tornácán együtt ültünk. Több száz embert temetünk ma. Miniszterelnököt, honvédelmi minisztert, államminisztert, értelmiségieket, sok-sok munkást, parasztokat és civileket, keresztényeket, zsidókat, kommunistákat, cigányokat és nagyon egyszerű embereket együtt. Zömmel fiatal gyerekeket és fiatal felnőtteket, néhány idős emberrel. Temetjük a forradalmárokat, a népharag és a népakarat megtestesítőit, a mártírokat és az áldozatokat, akik sokfelől jöttek, de a magyar szabadságért harcoltak. és vállalt sorsukban váltak eggyé. A mai nap a korszakváltás határköve is: egy eleve rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszerí- tett, és minden tekintetben bukott rendszert temetünk. De a remény napja is a mai: ha összefogunk, megteremtjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak, és amiért életüket áldozták — a független, szabad, demokratikus Magyarországot! A szónok kérésére ezután a gyászszertartás résztvevői kéz a kézben — mint 1956. október 23-án, együtt felvonulva — fogadalmat tettek: Megfogadjuk Nagy Imre, Gimes Miklós, Loson- czy Géza, Maiéter Pál, Szilágyi József, Angyal István, Bárány János, Békési -Béla, Brusznyai Árpád, Kosa Pál, Mecséri János, Nagy József, Péch Géza, Rajki Márton, Szabó Lajos, Szirmai Ottó és több száz kivégzett, elpusztított társuk emlékére, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk, azt elvenni többet nem engedjük! Az ő szellemükben megvalósítjuk a forradalom örökségét! Esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk! Zimányi Tibor Zimányi Tibor az internáltak, a recski rabok és a kitelepítettek nevében szólalt fel. Történelmi időben igazságot hozó nap a mai; tudtuk, ha nem is mertük mindig remélni, hogy el kell jönnie. El kellett jönnie, mert a kétezeréves tanítás igaz: nincs, olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni! A lélek az igazi, eleven erő. Ez az erő, a megölhetetlen lélek, hozott itt össze bennünket. Ha te. Nagy Imre, nem vagy, és nem veszed át a kormányt 1953-ban. akkor ma mi sem állnánk itt. Első intézkedésként megnyitottad a recski tábort, az internáló táborok kapuját, s megszüntetted a kitelepítettek száműzését. De ha csak ezt tetted volna. akkor nem állhatnánk most itt az ötödik, hatodik koporsó előtt. Mert te és küzdőtársaid ennél sokkal többet tettetek. Ez a hatodik koporsó a legnagyobb. Jelképezi a kivégzett százakat, a sor- tüzek áldozatait, megtorló központok által eljárás nélkül megölteket; de még azokat az orosz kiskatoná- kat is. akik azért veszi ették életüket, mert átálltak a forradalom, a forradalmunk oldalára. A magyar nép akaratának felidézésével sok szó esik a nemzeti megbékélésről. Ezt szívből kívánjuk, azonban — mint mindenütt —. a mérlegnek itt is két serpenyője .van. Csak azt kérjük, hogy az egyensúly álljon helyre. Ennek két további elengedhetetlen feltétele van : egyrészt. valamennyi áldozat megfelelő rehabilitációja. Másrészt, hogy mindazok, akik a törvény- sértések elkövetésében érintettek, vagy utOiag egyetértésüket fejezték ki, önként távozzanak minden közéleti szereplésből. Csak ezek után válhat őszintévé és teljessé a nemzeti megbékélés. Ezek után sejlik fel számunkra az új „fordulat éve”. Nem azért vagyunk itt a csontokkal teli koporsók előtt, hogy csak fájó szívvel elbúcsúzzunk, hanem hogÿ kijelentsük: ál'dozat- hozatalotoknak értelme volt, s benneteket egyszerűen nem lehet eltemetni. Hulló véretek, derékbatört életetek számunkra példa, s példátok beleplántálódik minden magyar szívébe. Kívánom, hogy. a hozzátartozóknak az hozzon enyhülést, a begyógyítha- tatlan sebekre, hogy megsokszorozva munkáltok a magyarság történelmi tudatában, míg csak él magyar a Duna-tájon. Temetésetekkel nem temetünk el benneteket, most keltek igazán életre! Mondjátok velem: Példátokat követjük! Isten engem úgy segéljen! Király Béla Király Béla, az 1956-os Nemzetőrség parancsnoka, a szabadságharcosok nevében mondott beszédet. 1958. június 17-én. amikor a hír Amerikába érkezett, Kéthly Annával megfogadtuk. hogy nem lépjük át az állam határát addig, amíg a magyar népnek meg nem adatik, hogy tiszteletét, háláját, szere- tetét kifejezze Nagy Imre és vértanú társai előtt. Ez a nap ma elérkezett. Ha Kéthly Anna élne, bizonyára ő is közöttünk lenne. Amikor temetünk, tanuljunk vértanúinktól! A második világháború alatt a moszkvai rádió magyar adásaiban Nagy Imre szavaiból a nemzet sorsa iránti aggodalom sugárzott. Első miniszterelnöksége alatt a „kis magyarok” műveltségének fokozására kívánt iskolareformokat bevezetni. 1956- ban a nemzeti függetlenség apostola lett. Tanuljunk Nagy Imrétől: Hazaszeretetet! Nagy Imrét egy világ választja el a sztálinistáktól. A sztálinisták bilincset kovácsoltak az ideológiából és azzal verték vasra nemzetünket. Számukra az ideológia volt az első és az ember másodlagos. Hazánkat a doktrína áldozati bárányává tették, hogy kiszolgáltathassák a népet a politika farkasainak. Ezzel szemben Nagy Imre úgy kívánta alkalmazni a doktrínát, hogy a legtöbb magyarnak a legtöbb jót juttathassa. Ha kellett, alakította, „revidiálta” a marxista ideát, hogy az életben hasznossá válhas- sék. A doktrína csak eszköz volt Nagy Imrének, a tudós államférfinak. Célja az ember boldogsága volt. Tanuljuk meg Nagy Imrétől, hogy az egyén boldogságán. az esély egyenlőségén áll vagy bukik a társadalom egyensúlya. Nagy Imre már 1956. júniusában kijelentette: „Egyet nem vállalok: meggyőződésem elvtelen feladását.” Ehhez az álláspontjához még az akasztófa árnyékában is ragaszkodott. Nem árulta el a nemzetet, a vértanúságot vállalta. Nagy Imre a szabadság eszméjének retten- hetetlen hőse. Tanul iuk meg Nagy Imrétől az elveinkért való helytállást! Félezer szabadságharcos hősi halott és vératnú. Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maiéter Pál, Szilágyi József barátaink és bajtársaink. Nyugodjatok békében. Orbán Viktor A szónokok sorában utolsóként a magyar fiatalok nevében Orbán Viktor (Fidesz) mondott beszédet. — Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait: a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a ’48-ból, így nem engedhetünk ’56-ból sem. Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbe- li, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt nemzetünk utolsó esélye arra, hogy a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakény- szerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Barátaim ! Mi, fiatalok, sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók Szívszorító montázs a Hősök teréről Tegnap a gyász napja volt. De a megbékélésé is. Vajon az lesz? Meg tud-e békélni a nemzet a történelemmel, hogy önmagán felülemelkedve európaiságáról tanúságot tegyen. Kimondhatatlanul is nyugtalankodott bennem ez a gondolat, amikor reggel elindultunk Budapestre, hogy a Hősök terén részt vegyünk Nagy Imre és vértanú társai gyászszertartásán. Felfakadnak-e a sebek, vagy beheg- gednek, új indulatok születnek, vagy józan önmérséklettel a régiek is lehiggadnak. A próbatétel napja is volt tegnap. * * * A forgalmat terelik a parkolók felé, amelyek megtelnek, így alig találunk helyet. Hatalmas embertömeg hullámzik a Hősök tere felé. A Dózsa György út felvonulási területén autóbuszok sorakoznak, az utcákon 1956-ról szóló könyveket, kiadványokat és különböző emléktárgyakat árusítanak. A Műcsarnok oszlopsora előtt állították fel a ravatalt. Hat koporsó. Nagy Imréé, Gimes Miklósé, Losonczy Gézáé, Maiéter Pálé, Szilágyi Józsefé. A hatodik a névtelen hősöké. Lenn a térről is látni a virággal borított koporsókat. Hogy melyik kié, azt csak találgatják suttogva az emberek. Közelükbe nehéz eljutni. Olyan sűrű a tömeg, hogy mozdulni sem lehet. A Népköztársaság útja felől a Hősök terének szoborcsoportját megkerülve végtelen sor kígyózik. Ünneplőbe öltözött emberek, mellükön gyászszalag, címer, vagy nemzetiszínű szalag. Koszorúkat, virágokat visznek, hogy elhelyezzék a koporsókra. A kígyózó sor által körbezárt tömegben nemzetiszínű és fekete lobogók, meg táblák a városok feliratával. Az egyiken Gyula neve látható. Markó Istvánnal és Gedeon Józseffel beszélgetek, miután sikerül nagy nehezen hozzájuk jutni. Tőlük tudom meg, hogy a Magyar Demokrata Fórum gyulai szervezetétől húszán érkeztek. — Kocsikkal jöttünk, fél 10-kor érkeztünk a Hősök terére és beálltunk a sorba, hogy elhelyezzük a virágokat a koporsóknál. Két óra alatt alig haladtunk 200 méternél többet. Most a hivatalos koszorúzás folyik, de mi is le szeretnénk rakni a kegyelet virágait, addig nem megyünk el. Egy férfi kézi bemondóval szólítja fel a sorban állókat, hogy helyezzék el virágaikat az ismeretlen katona sírjánál, onnan majd kiviszik a temetőbe. A sorokból azonban senki sem mozdul. A ravatalnál akarják leróni kegyeletüket. — Békés megyéből kik jöttek még? — kérdem a gyulaiaktól. — Minden településről jöttek MDF-esek. Mi láttuk a csabacsüdieket, meg az orosháziakat. A Műcsarnok Dózsa György úti oldalán állhatnak. * * * Szól a gyászzene, majd a kivégzettek neveit sorolják. A tömeg mintha megdermedt volna. Lehajtott fejjel hallgatják a szívbe markoló felsorolást. Néhányan könnyeiket törölgetik. Aztán újra gyászzene következik. Egy idős asszony elindul a férjével a sűrű tömegből. — Maguk ugye nem idevalósiak? — kérdi tőlük egy fiatalasszony, mikor nagy nehezen kisegíti őket a sűrűségből. — Vidékről jöttünk. A feleségem akarta, hogy eljöjjünk. — A lányom miatt — suttogja az idős asszony és megy tovább arra, ahol gyérebb a tömeg, s ott folytatja csendesen, alig hallhatóan, hogy a lánya egyetemista volt és ’56-ban az utcán lelőtték. — Először azt hittük, hogy kiment nyugatra, aztán jött a hír, hogy meghalt. Ezt a férje mondja, s aztán gyengéden belekarol. A szoborcsoport mögött a hosszú, zárt sor utat ad nekik, hogy elnyelje őket a túloldalon az utca sokasága. * * * — Mi, magyarok kétszer temetünk. Ilyen a történelmünk — a Szépművészeti Múzeumnál, a lépcsőkön és lent a füves téren sokan üldögélnek. Fárasztó volt a délelőtt. Többségük fiatal, egyetemista. Egyikük egy magas, fekete hajú fiú cigarettára gyújt, aztán folytatja. — Rákóczit is kétszer temették, Kossuthot is. — És József Attilát is — teszi hozzá az egyik társa. — Európaiságunk éppen azon múlik, hogy halottatoknak mikor és hogyan tudunk igazságot szolgáltatni. Es- küdözni és kijelentéseket tenni nagyon könnyű dolog. Rajk temetésén is kijelentették, hogy több koncepciós per nem lesz. Apám ott volt a temetésen, tőle tudom ezt a fogadkozást. Ö is azt mondta, hogy ilyesminek többé nem szabad előfordulni Magyarországon. Csendesein beszélnek, csak egymás között. Legtöbben azonban szótlanul állnak vagy sétálgatnak. Újságot, könyvet forgatnak a kezükben. Itt-ott azonban hangosabb beszélgetés üti meg a fülemet. — Ki gondolta volna, hogy megérem ezt a napot — mondja egy férfi a társának. — Én tudtam, hogy eljön, csak azt nem tudtam, mikor. * * * A tömeg egyre nő. Egyre sűrűbb. Valaki azt mondja a hátam mögött, mi történne egy provokáció esetén. Csak a kérdést hallom. Amolyan suttogásfélét. De a szó bennem maradt. Ugyanolyan riasztóan, mint reggel. Valóban, mi történne akkor? Mi történne itt a téren, és milyen következménnyel lennének? Körbenézek és megnyugszom. Az emberek fegyelmezetten viselkednek. Ügy, ahogy a gyász napján illő. Mintha megéreznék, mintha tudatosulna bennük a megbékélés magasztossága. Mert enélkül nincs és nem is lehet nemzeti felemelkedés. Fél egy van. Megkondulnak a harangok. Egyperces néma mozdulatlansággal adóznak a vértanúknak. Tegnap a gyász napja volt, de a megbékélés tanúság- tétele is. (serédi)
