Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
1989. június 10., szombat O KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Akik már választottak címert A Parlament az alkotmány alapelveinek tárgyalásakor úgy határozott, hogy népszavazás döntse el: visz- szaállítsák-e a régi címert, melyet a Nemzeti Jelvények Albizottság javasolt. Erre azonban mindaddig várni kell, amíg a Tisztelt Ház el nem fogadja magáról a népszavazásról szóló törvényt. A közvélemény-kutatásra a Füles szerkesztősége vállalkozott: a lap borítóján közreadta a két „főszereplő” színes képét. Nevezetesen a koronás régi címerét, valamint az úgynevezett Kos- suth-címert. A félmilliós példányszámú lap arra kérte olvasóit, hogy vágják ki. ragasszák levelezőlapra és küldjék be azt a címert, amelyet elfogadásra javasolnak. A szavazatok össze- számlálása során kitűnt, hogy 7219 levél érkezett a szerkesztőségbe, amelyből 6329 szavazó — a résztvevők 87,7 százaléka — a koronás címer visszaállítása mellett voksolt. A Kossuth-címer 890 szavazatot kapott, ez a beérkezett vélemények 12,3 százaléka. Figyelemre méltó, hogy bár a szerkesztőség az említett két címertípus elfogadtatására volt kíváncsi, 141 szavazó a jelenlegi címer megtartása érdekében fogott tollat. A levelekből az is kiderült, hogy a címerválasztás társasjátékát az olvasók olyannyira komolyan vették, hogy igen sokan kísérőlevélben is indokolták a döntést. Akadt, amelynek írója tömör szakdolgozatban sorolta el a koronás címer érdemeit. Az ötletszerűen kiragadott indoklásokból közreadunk néhányat. „Ez a címer nem a királyságot, hanem az államiságot jelképezi”, „A magyarság ezeréves sorsát tükrözi”, „Aki ezt a címert átdolgozza, a történelmet hamisítja meg”, „Hazám egyetlen hozománya ez a címer”. A Kossuth-címer mellett voksolók kiragadott érvei: „Idegen a korona a népi állam polgárai számára”, „Ez a címer inkább kifejezi az államformát, mint a koronás”. Az egyik levélíró pedig azért javasolja a Kos- suth-címert, „mert a formája is azt jelképezi, hogy az országot megcsonkították”. * Érvényes címerünk védelmében egyebek között leírták, hogy „Ez a legszebb és a legolcsóbb”. Más vélemény szerint: „Ez a miénk, magunk vívtuk ki. S hogy ide jutottunk, nem a nemzet bűne." Akadt levélíró, aki megrótta a szerkesztőséget, mondván: „A mai címert már tilos választani?!” Az igazsághoz tartozik, hogy alkalmi heraldikusok is jelentkeztek rajzos javaslataikkal. Volt, aki a Kossuth- címer fölé, a korona helyére a mai címert tenné. Javasolták, hogy meg kellene tartani a mai címert, ám a csillag helyére a kettős kereszt kerüljön. Más elképzelés szerint a jelenlegi címerünkből csak a búzakoszorút célszerű meghagyni, a háromszínű pajzsot pedig a koronával kellene helyettesíteni. A fantázia szabad szárnyalása jeleként fogadhatjuk a Kossuth-címer felett repülő turulmadarat, karma között 'két karddal. Aki biztosra akart menni, az beküldött egy 1945-ös kiadású. 100 pengős bankót, vélhetően a rajta lévő címer és nem az infláció relikviájaként. A legtalányosabb javaslat azonban attól a levélírótól érkezett, aki átfestette az Árpádok vörös-ezüst színeit, fekete-fehérre. Abban bízunk, hogy csak a vörös és ezüst festéke veszett el a kedves levélírónak, a látása nem ... K. E. Szuperönámítás Elnézést kérek a tisztelt olvasótól, hogy megint a labdarúgással hozakodom elő, sietek azonban gyorsan kijelenteni: habár a labdarúgásról, szuperönámításaink iskolapéldájáról írok, nem arról van szó. Csak éppen az a vasárnapi dublini világ- bajnoki selejtező és az utána következő nyilatkozatáradat késztet arra, hogy újfent megpróbáljam elmondani: ez a valamikori nemzeti öröm és nemzeti mákony ma azért nem működik, azért tapad hozzá annyi szemét, erkölcsi lehetetlenség, annyi szuperönámítás, mert egyszerűen ez is a kor lenyomata. Tragikomédiába illők azok a megnyilatkozások, melyekkel vezetők és játékosok önmagukat álltatják, miközben az embereket (szurkolókat, ha vannak még ilyenek) gyermekként (le)kezelve mentenék át magukat és az illetményeikből eredő (viszonylagos) jólétet közelesőbb időkre, annak jegyében, hogy a „jó magyar az elhisz mindent”, hogy a „jó magyart, azt hülyére lehet venni”. Sajnálom, hogy ilyen kultúrálatlan fogalmazást engedtem meg magamnak, de a helyzetet, amikor a fondorlatosak baleknak nézik a tömeget (más szóval: az embereket), nem lehet finomkodva felvázolni. Hiszen láttuk, mi volt! Láttuk, és hallottuk, hogy ez a magyar csapat agyonbeszélte és -kiabálta (képzelhetik, milyen kulturáltan!) az egész meccset; láttuk, hogy a bundapénzét elegánsan visszajuttató középpályás miként ment át percek alatt a mérkőzés végéig ámokfutóba; láthattuk, hogy a szovjetektől annak idején egy hatost beszedő kapusunk (a bravúrember) most is csapatának egyik legbizonytalanabb és koránt sem válogatott- szintű tagja volt; láthattuk, hogy miként szerencsétlenkedett a rutintalan és nemzetközileg ismeretlen kapitány balfogásából egy másik ismeretlen fiatalember, míg eljutott a megváltó lecserélésig; láthattuk a két szép szemünkkel, hogy szó sem lehetett tisztességes és sokadszori vereségről, ez már megint megaláztatás volt, amit megint csak mi készítettünk elő. Mindent láthattunk, látta az ország és látta a világ. A spanyol tévékommentátor szerint (a lapok megírták) ezen a mécsesén „a magyar labdarúgó-válogatott semmiféle játékot nem mutatott, képtelen volt átgondolt akciók vezetésére, fejveszetten kísérelte meg az előrenyomulást és kaotikus védelemmel az írek támadásainak megfékezését”. Láttuk: ez volt a színigazság! És mi történt mindezek ellenére? Nyilatkozat a kapitánytól: „Ha legalább a mostani csapat szerepelhetett volna a korábbi vb-selejtezőkön is, akkor két-három ponttal többet számlálhatnánk. Az együttesnek volt tartása ezen a mérkőzésen.” És a csapattagok? Maradt még energiájuk a rengeteg duma és hőzöngés, észnélküli futkosás után „megideologizálni” (lehazudni) a sporttragédiát? Maradt! Habár a „morál vérfürdője" kerekedett ki belőle. Miért ne, ha tehetik? Íme tehát, mit és hogyan kell nyilatkozni ekkora bukás után, miközben banánt mutat egy stadion a magyar nemzeti tizenegynek? „Amire képesek vagyunk, azt teljesítettük” — ecsetelte a középpályás, aki végig ámokot futott, ahogyan már ez a megszokott stílusa neki. Ám folytatta: „Hogy ez csak ennyire elég. azon nemcsak nekünk illene (!) elgondolkodnunk". Ilyenkor kezd kinyílni a bicska egy országnvi bebolondított szurkoló zsebében, és ilyenkor jut eszébe a flegma nyilatkozat pár hónapja a tévében: „Visszaadtam a negy- venezret!" Csodálnivaló-e, hogy úgy csillogott a szemünk ettől, mint az illető nyakában a vastag aranylánc, és megerősült az érzés: ez igen, mi aztán tudjuk, mi az, hogy Európa! Végül, akadt olyan is, aki szintén Európából, a francia második vonalból jött „hazát menteni". E jobb napokat látott játékos nemes egyszerűséggel közölte: „Csak gratulálni tudok társaimnak a kiváló küzdőszellemért.” Igv. Minden körülírás nélkül. Nyitottan, ha az a divat! Bele a szegény szurkolók, félországnyi ember képébe: ha ti nem gratuláltok, legalább mi gratulálunk magunknak! Végre is: érdemesek rá! Ahol (és ezért íródott ma ez a glossza) ilyen szuperönámítás még mindig polgárjogos, ott vagy legyinteni kell, vagy kinevetni saját magunkat. A kérdés: nincs-e harmadik változat? Sass Ervin Megváltozik a biztosítási rendszer — Újra lesznek háziorvosok Fordulat előtt az egészségügy Az. egészségügy készülő reformjáról beszélgetek dr. Weltner Jánossal, az Országos Sebészeti Intézet főorvosával, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium Reformtitkárságának külső munkatársával. — Olvastam az első összefoglaló anyagot a reformtervezetről, amely számtalan módját vázolta fel a megújításnak. Legyen ez a beszélgetés kiinduló alapja. — Nagy érdeme az anyagnak, hogy leírta, a strukturális problémák már csaknem a működőképtelenségig fokozódtak. Elkerülhetetlen a változtatás. Elsősorban a lakossági teherviselés nyílttá tételével, egy biztosítón keresztül megvalósuló rendszerre van szükség, mert ezzel tehető függetlenné az egészségügy állami költségvetés-ingadozásaitól. A megvalósítás keretében sok új tényező képzelhető el, beleértve a magápraxist és más vállalkozási formákat is. Mára oda jutottunk, hogy egyértelműen biztosítási rendszerben gondolkodunk, bár pillanatonként változnak az elképzelések és merülnek fel új gondolatok, amelyek a felvázolt koncepciót megkérdőjelezik. — Beszélne részletesebben a biztosítási szisztémáról? — Havi, körülbelül 2 ezer forintos dolgozónkénti betegbiztosítási összeggel megoldhatónak látszik a beteg- ellátás forrásképzése, de csak akkor, ha a munkáltató ezt a pénzt nem adó- és egyéb pénzügyi kötelezettségek formájában juttatja el a költségvetéshez, hanem ez a dolgozók fizetésének része lesz, és a munkáltató ezt kötelezően, egy elkülönített alapba befizeti. — A reformanyag teljesítményelvű finanszírozásról beszél. Mit jelent ez? — Az induló érv ebben az volt, hogy kontrolláltan kerüljenek elköltésre az egészségügyre szánt összegek, meghatározott célok és a prioritások figyelembevételével. A probléma ott van, hogy jelenleg áttekinthetetlen, esetleges, mondhatni protekcionista a finanszírozási rendszer. Ellenőrizhetetlen például, hogy a kórházakban milyen pénzek milyen célokat szolgálnak, vagyis milyen teljesítményeket indukálnak, illetve fognak vissza. Ahhoz, hogy átlátszó legyen a víz a pohárban, azaz egy objektív elosztási módszer érvényesüljön, először is mérni kell a teljesítményt. Ennek ismeretében már lehetséges a teljesítményarányos finanszírozás. — Hogyan mérhető a teljesítmény az egészségügyben? — Egy fekvőbetegosztály teljesítménye a felvett betegek száma, diagnózisaik megoszlása, az elvégzett diagnosztikus és gyógyító eljárások száma (annak minőségéből és költségtényezőiből) alapján állapítható meg. Január elsejével tíz intézményben kezdődött egy kísérlet, mellyel azt mérik, ha a teljesítményelv alapján kapnák a költségvetési támogatást, megtudnák-e azon gyógyítani a betegeket. Korábbi felmérések egyébként már kimutatták, hogy nálunk az átlagos ápolási idő kétszer olyan hosszú, mint például az USA-ban. Ez azok miatt a magyar sajátosságok miatt van, hogy nálunk nagyon sok beteg tulajdonképpen szociális okból van kórházi ápolás alatt, illetve az ápolási idő emiatt hosszabb. A százezer körüli ágyszám nem erény, hanem azon szomoyú tény folyománya, hogy nincs ágyunk szociális ellátásra. Nagyon drága dolog, hogy a kórházakban folyik ez a tevékenység. (Egv beteg napi költsége 800 forint körül van.) — Az ellátóhelyek nagy száma és az orvosok magas létszáma ellenére sem működik jól ez az intézmény- rendszer. Miért nem tudja kezelni az egyéb okok miatt romló egészségügyi helyzetet? — Mennyiségi növelés történt minőségi követelmények nélkül. Át kell strukturálni az egészségügyet, hogy elláthassa feladatát. — Érdekelne, hogy mik a reform alapelvei? — A legfontosabb cél, hogy javuljon az egészségügyi ellátás színvonala. Első kérdés, hogy az államilag garantált egészségügy alatt mit értünk. Az állam feladata a reformegészségügyben az lenne, hogy egy olyan intézményrendszer működését garantálja, amely alkalmas a megfelelő ellátásra. Tehát jelentős változásnak kell érvényesülnie. Először is az egészségügy, tehát maga az orvos is legyen érdekelt abban, hogy jól és gyorsan előzze meg a betegséget, szűrje ki a beteg embert és gyógyítsa meg. A másik — amiről kevesebbet szoktunk beszélni, hogy az állampolgárnak is érdeke legyen, hogy vegyen részt a megelőzésben, a szűrésben, és forduljon orvoshoz, ha beteg; de csak addig nyilváníttassa magát betegnek, amíg valóban munkaképtelen. Most az emberek jó részének érdeke, hogy beteg- állományban legyen, hiszen jelentős veszteség nem éri. Hovatovább ez a munkahelynek is érdeke, hiszen bérmegtakarítást eredményez. Mint mellékes körülmény, de idetartozik, hogy ha egy vállalattól a béralap szerint vonják el a társadalombiztosítási hozzájárulást, akkor annak bérvisszatartó hatása van. Célszerűbb a létszám után fizettetni, mert ez a munkaerőgazdálkodást is a hatékonyság felé viszi. Ez olyan paradox helyzet, amit szintén a reformnak kell megoldania. Ha nem kezeli megfelelően az ilyen és ehhez hasonló problémákat, illetve nem történnek olyan változások, amelyek támogatják a reformot, akkor nem fognak érvényesülni a változás egyéb tézisei sem. A másik alapelv, hogy a költségvetés ingadozásaitól független, tehát nem maradékelvű finanszírozásra van szükség. Jelenjen meg elkülönítetten az egészségügyre fordított összeg. Ez úgy lehetséges, hogy a biztosító- rendszer bankszerűen működik. tehát nemcsak a pénzt utalványozza, hanem részben tőkésíti és így érték- megörzi is. — Kötelező biztosításra gondolnak? — Igen. Az egészségügyi kultúra nem éri el nálunk azt a szintet, hogy önkéntes légyen. Nem is beszélve arról, hogy ma már vannak olyan vizsgálatok, amelyek költsége meghaladja egy átlagos jövedelmű ember hat- havi fizetését. A készülő reform harmadik alapelve, hogy megszűnjenek a mostani párhuzamosságok. Ne fordulhasson elő, hogy ugyanaz a beteg ugyanazon betegséggel több orvoshoz is mehessen. Háziorvosi ellátásra gondolunk. Ö végezné a gondozást. szűrést. Sokkal alacsonyabb betegszámmal dolgozna, de kijárna a családokhoz. Szükség esetén konzíliumra küldené a beteget, amelynek eredményét visz- szakapva ő kezelné tovább. A beteg minden lelete az ő kezén menne keresztül, csak ő tarthatná betegállományban. Ma az alapellátásban közel 7500 orvos dolgozik. Ez a szám elegendő volna a háziorvosi rendszer megvalósításához. Az alapellátás reformja tulajdonképpen a legnehezebb kérdés. Nem szükséges ugyanis a legnagyobb változás. Kétpólusúvá kell tenni az egészségügyet. Ez azt jelenti, hogy meg kell valósítani egy magas színvonalon működő alapellátást, beleértve ebbe a fogorvos, a házi- és gyerekorvost is, és a másik oldalon egy fekvőbeteg gyógyintézeti és szakambulanciát. — A mai szakrendelő tehát megszűnne? — Inkább úgy mondanám, hogy nem fejlesztődne. Ami működik, azt nem szabad elsorvasztani, hanem hagyni kell, hogy az új struktúrában megtalálja a helyét. Ami viszont nem működik jól, azt nem szabad fejleszteni. Az egész reformfolyamathoz szorosan hozzátartozik, hogy tisztázni kell a viszonyokat az. ellátásban. Az Orvosi Kamara végezné az orvosok társadalmi érdekvédelmét, és egyúttal szigorú szakmai ellenőrzését. Regionális szerveződésben független törvényességi felügyeletet látna el. Nem elsősorban az egyéni orvosi érdekvédelem lenne a feladata, hanem az orvostársadalom egészének szakmai, etikai érdek- védelme. A lakosság, a betegek ér- ' dekvédelmét a kórházak igazgatótanácsaiban való részvétel, illetve a területi alapellátással társadalmi ellenőrzésében való részvétel biztosítaná. Akár már meglevő vagy a jövőben létrehozandó fórumokon keresztül. A biztosító feladata lenne a működés gazdaságosságának megítélése. A kórházvezetők valamilyen szövetsége pedig az intézmények anyagi érdekeit kellene, hogy képviselje a biztosítóval, mint takarékos finanszírozóval szemben. — Hogyan alakulna az egészségügyi dolgozók fizetése? — Jelentős bérreformnak kell megvalósulnia. Ahhoz, hogy az emberek partnerek legyenek a reformban és megszüntethető legyen a paraszolvencia, azt gondolom, helytelen volna, ha egy kezdő orvos bruttó bére harmincezer forint alatt lenne. Az orvosokat illetően én harminc- és százezer forint közötti netto jövedelmet tartok elfogadhatónak. Természetesen a szaktudás és a végzett munka arányát figyelembe vevő bérezéssel. Nagyon fontos a béremelés. mert nélküle nem valósulhat meg a reform. Ha az orvosszakma tekintélyes képviselőit nem sikerül megnyerni, akkor hiába iktatja törvénybe az Országgyűlés. A reformot leggyorsabban és legbiztosabban maguk az orvosok tudják megbuktatni, anélkül, hogy rajta lehetne őket ezen kapni. — tolnai —
