Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-22 / 145. szám
1989. június 22., csütörtök , Hétköznapi Csökkenő fogyasztás — növekvő tejtermelés fl Sárrétnek sem könnyű Százmillióba került a békéscsabai üzem A cigányasszony öltözete olyan volt, mint bármelyik negyvenes éveit taposó nőé ebben az országban. Másságáról csupán sűrű, derekáig érő fekete haja. kreol bőre és a nyakába kötött virágos kendő árulkodott. A körúti, előkelőnek éppenséggel nem nevezhető presszó fogd- megjének azonban ez is elég volt ahhoz, hogy kiparan- csolja a feketézni vágyó nőt. „Kávézzál otthon, a putridban!” — kiabálta utána, majd az elégedetten bólogató vendégeknek részletesen taglalta, hogy ő bizony ismeri „a fajtáját az ilyennek”, meg kéne tisztítani ezektől a fővárost. Az lenne a legjobb, ha kitelepítenék őket a „prérire” ... Eképpen beszélt a pincér-fogdmeg, és igazát bizonyítandó elmesélte. miket szoktak „ezek” művelni a város túlsó felén, ahol ő lakik. A cigányellenesség, vagy mert nevezzük nevén a gyereket. a cigánygyűlölet nem újkeletű jelenség nálunk, csak eddig nem nagyon beszéltünk erről a gondról. Még csak az hiányzott volna!... Cigányellenességről beszélni akkor, amikor a politika minden elkövet annak érdekében, hogy a cigányságot „beillessze” a társadalomba. Lakáshoz juttatta őket. már amennyire persze ezt az egyre szűkülő lehetőségei mellett megtehette. Ki ne olvasott volna a közelmúlt sajtójában a magyar cigánypolitika jótéteményeiről? Arról, hogy sorra számolják fel a cigánytelepeket, s korszerű panellakásokba költöztetik az ott élőket. Arról persze már kevesebbet lehetett olvasni, hogy vajon mit szólnak mindehhez az érintettek, a cigányok? Vagy ha mégis, a tömegkommunikáció előrángatott néhány mintacigányt, akik nagyon szépen megköszönték az állam gondoskodását, és megvetették azon társaikat, pel szemlélhetnek engem. Pisze lányommal, mint az egymást váltogató illír, szláv és más nációkat századok óta ... Itt henyélek, a lábamat a tengerbe (a múltba) lógatva, és elgondolom, hogy királyaink mit összevetélkedtek Velencével ezekért a káprázatos partokért ! Én meg — silány utód — egy odvas faházat is ódzkodva „lakok be”, ahelyett, hogy örülnék neki... Csak merednek rám a hegyoldalak! Én meg rájuk vissza. Minden órában más arcot rajzol mészkőreliefjére a Nap napi tiszteletköre. A hegy, — a mi életünkkel mérve — mindig ugyanaz. És mi nagyon kicsinyek és nagyon változékonyak vagyunk. akik a legendák, s néhány izgalmas riport szerint felviszik a lovat a nyolcadikra, felszedik a parkettát és tüzet raknak belőle. Ma már nyílt titok, a cigányság asszimilációját célzó eddigi politika csődöt mondott. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen a cigányságnak felkínált állami asszimilációs alkut a három érintett fél. a cigányság, az állam és a társadalom közül kettő — a cigányság és a társadalom — nem tudta és nem is akarta elfogadni. A politika pedig nem merte vállalni, hogy a többséggel szemben előnybe részesítse ezt a réteget. Sőt! Behódolt a közhangulatnak. Még pártdokumentumokban is megjelentek afféle megfogalmazások, hogy „a jogaikat már ismerik, a kötelességeiket még nem”, vagy „aki dolgozik. az boldogul”. Előítéleteink forrása A cigányság mumus lett, szociológusok szerint ma olyan szerepet tölt be életünkben, mint a század végén, a század elején a zsidóság. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a zsidóellenesség ellen- tételezést ígért: „Ha eltüntetjük a zsidókat a jól fizető állásokból, mi léphetünk a helyükbe”, addig a cigányellenesség ilyesmit nem kínál. Félelmet, a lecsúszás félelmét keltik csupán, hogy „a többségből" le lehet csúszni „oda”, ahol a cigányok élnek. A nyomorba, a koszba, a bűnözésbe; mert ugyebár a cigányok így élnek, nemde? Ezt látni a cigányság — persze csak egy részének! — helyzetét bemutató szociofilmeken. A rendőrségi hírekben a cigánybű- nözésről olvasni, hallani. Bár Nagyon múlandóak — különösen a szépség összmeny- nyiségéhez mérve . .' Parti szorongás Ügy érzem, mintha a roppant hegylánc lefűzött volna bennünket a „vén Európáról”. az időről; mintha elfalazna a szintén hegybekerített kedves-keserves kis hazai földitől. Hans Castrop időtlen „varázshegy-élmé- nye” jut eszembe. A távollevés, a kívülérzés Thomas Mann álmodását sem véletlenül vonzotta a maga szé- dülős-szélhűdős korában a svájci hegyek elzártságába. Nekem, itt, most csak gyorsított, pillanatszerű, mediterrán merengés adatik meg. Európa történelmi örvéez utóbbival kapcsolatban az illetékesek mostanság egyre erőteljesebben hangoztatják: a cigány jelzővel ez esetben a módszert és nem az etnikumot jelölik; a gagyizást, a besurranó tolvajlást és a csoportosan elkövetett bűn- cselekmények egy részét kell ezen érteni. Ezzel persze senkit sem nyugtatnak meg. És azzal sem, ha kijelentik: a cigányok által elkövetett cselekmények száma lényegesen kisebb, mint azt a lakosság feltételezi. De mit kezdjünk e megnyugtatással, ha a statisztikák szerint a garázda cselekmények több mint felét, a rablások 43, a nemi erőszakok 32 százalékát a cigány bűnözők követik el? Ráadásul ők sokkal bru- tálisabban dolgoznak, mint például a magyar etnikumhoz tartozó „kollégák”... Előítéleteinknek tehát mindig van miből táplálkozniuk. Annak ellenére, hogy — ugyancsak rendőrségi adatok szerint — mindössze 1500-2000 cigánycsalád él bűnöző életmódot. Csakhogy az előítélet „szereti a rendet, az általános igazságot”. A cigánybűnözésről szóló híradások a legtöbbeknek továbbra is azt sugallják, hogy „minden cigány bűnöző”. Hogy miért? Csak! Egyszerűen „ők olyanok”, tehát mások, mint mi, a többség. Kisebbségekből álló társadalom A legtöbb gondot éppen másságukkal okozzák, nekünk is és önmaguknak is. Elszoktunk már attól, hogy toleráljuk a másságot. Az iskola konfekciógyerekeket nevel, a közéletben célszerű (volt?) nem kilógni a sorból, mert hogy nálunk a többség gyakorolja a hatalmat, a többséghez kell igazodnia mindenkinek. És mindig a többségnek van igaza. nyei azóta is járják örök piruettjüket. A szélzug viszont azonnal megköti, leteríti az érzést, a gondolatot. Kényszeres merengés — kényszerű felejtés . . . Elromlott a rádió is, otthonról semmi hír. Egy hét után egy napszúrás váltja ki hirtelen a heveny hírhiányt, a vészes híréhezést. Vissza estem hát az ismert szorongásos állapotba. Istenem, mi lehet otthon? Most kellene nagyon félteni azt a kis klausztrofóbiás országot. Most, hogy menthetőnek látszik. Jaj, csak nehogy baja essék (amíg haza nem érünk) ! De milyen kanyarok várnak még addig ránk...?! Viszont, a volánnál már több az önbizalom. Ehhez még vegyük hozzá, hogy bírálni nálunk csak lefelé ildomos ... Persze ez sem újkeletű dolog, már Karinthy korában is igaz volt, hogy „fölfelé senki sem ideges”. Lefelé, arrafelé, ahová a cigányságot szokás sorolni, annál inkább. Mert nekik nincs hatalmuk és nem olyanok, mint mi. Ez már csak így alakult ki. Az a cigány a jó cigány, aki úgy él, viselkedik, mint a többség, mint mi. Csakhogy ők nem mi vagyunk, ők egy kisebbség, sajátos szokásokkal, életformával. A kisebbségek pedig éppen sajátosságaikkal» rendszerint irritálják a többséget, és fordítva. A kérdés csupán az, hogy van-e elég tolerancia egymás iránt. Erre szokás azt mondani, hogy: van, de csak azzal szemben, aki kiérdemli. És mostanság az erdélyiekkel példálóznak, kiket ellentétben a bevezetőben említett cigányasz- szonnyal, egyetlen presszóból sem zavarnak ki; még akkor sem, ha ott próbálnak túladni portékáikon. Persze ez csak addig van így, amíg a szóban forgó erdélyiek nem akarnak letelepedni nálunk. Mert ha igen, rögtön oda a mene- kültségük adta varázs, helyébe lép a munkahelyféltés, a lakáshiány felemlegetése. És máris a cigánysággal kapcsolatos előítéletek okán beszélt témánál tartunk. A másságnál. A cigányzenét, a cigányfolklórt sokan szeretik. Miért nem fogadható akkor el a többi szokásuk, sajátosságuk? Talán mert másságuk, jelképes elkülönültségük külső jegyei szokatlanok, idegenek? Meglehet. De talán, ha majd végre általánosan elfogadjuk, hogy a társadalom sok kisebbségből áll, melyek bizonyos kérdésekben koalíciót alkot- (hat)nak, talán« akkor változni fognak a cigánysággal kapcsolatos nézetek. És a többi kisebbségről alkotott felfogásunk is más lesz, légyen szó akár az általánostól eltérő szexuális, együttélési, öltözködési szokású kisebbségről. Talán, majd akkor... „Tavics” Pisze lányomnak minden szépségek közül is a legnagyobb csoda a gazdagság, a promajnai strand kavicstengere. Nem kell a hideg csapkodós víz. „juj, de szép nagy hegy”, de az se kell — csak a „tavics”! Onnan egy lépést se! Elemi, első találkozás ez a végtelennel. A számok, a forma, a szépség kimeríthetetlensége, be- telj esi the tétlenségének rabsága, úgy látom jól rászakadt kiscicámra. 20 hónapos korában. Szednie össze, vinnie mindet! Ezen volt minden erejével a kis meztelen partitündérke. Tavicsot...! Aztán mi is szépen belebódultunk a kavicsmániába. Keresni a legszebbet, találni két egyformát, lelni valamire, vagy énpen semmire sem emlékeztető titokcsoda-alakzato- kat. Osztályozni, szín, alak, méret szerint. .. Birtokba venni az egyedi szépséget. Mindez annyi ősi ismerethez juttat, csak a kavicsok által, ami önmagában az egész világ elemi megragadásához, megértéséhez is elvezetne ... Elég lehetne, hogy örülni tudjunk és boldogok maradhassunk, mint kis Évikém ott, a tavicsok- ban tobzódva... Aztán „írtunk” a , kavicsokra jeleket is, amiket csak mi értünk. Legközelebb, ha újra ott leszünk, megkeressük. Talán nem mossa le róluk a víz. Ám, ha a koccanó kövek, a nya- lakodó hullámok el is vinnék a titkos üzenetet, az írást — a kavicsokhoz, közünk volt. A tudás immár a miénk! Pleskonics András (Vége) • A Sárréti Tej Közös Vállalat 13. alkalommal kapott különféle kitüntetést, legutóbb a MÉM és a SZOT elismerő oklevelét. Hogyan is kezdődött a sorozat húsz évvel ezelőtt? — erről beszélgettünk Kutyik Mátyással, a vállalat igazgatójával. — Szerettük volna, ha a hazai élelmiszer-fogyasztás magasabb színvonalával több, s jobban értékesíthető termékek kerülnének a pultokra. Ezért több tsz-ben megteremtettük a feldolgozás lehetőségét. A tehenészetek és háztáji gazdaságok tejtermelésének helyi feldolgozását. értékesítését szerveztük meg. A Mecsek Tej, a Jász Tej és a Buda Tej után a Sárréti Tejipari Vállalat negyedikként jött létre 1969. szeptember 12-én. — Csak az összefogás volt a cél? — Nem csak, hanem az is, hogy a falvak tej- és tejtermék-ellátását megoldhassuk. Legalább ennyire fontosnak tartottuk, hogy munkalehetőséget adjunk a falusi nők számára. — A megye különböző városaiban is létesültek tejipari üzemek. — Igen. A békéscsabai feldolgozóüzem. és az első üzemünk Szeghalmon, mely 24 millió forintba került. Azóta már 100 millió forintot költöttünk rekonstrukcióra és bővítésére, hiszen nőtt a tejtermelés, a felvásárlás és a feldolgozás is. 1977-ben még a 3 millió litert sem érte el a felvásárolt tej mennyisége, tavaly viszont már megközelítette a 75 millió litert. — De miért kellett Békéscsabán is építeni egy új üzemet? — A megyei szervek kezdeményezték, nekünk addig eszünkbe sem jutott volna. Tudniillik időközben beléptek a közös vállalatba a békéscsabai tsz-ek. éppen azért, hogy a városi tejellátás jobb legyen. Ezért építettük a békéscsabai tejüzemet 1982-ben 100 millió forintért. — Ezt anyagilag a békéscsabai tsz-ek finanszírozzák? — Szó sincs róla. A taggazdaságok 8.4 millió forinttal „szálltak be”. A hiányzó 90 milliót a szeghalmi, majd később a két üzem nyereségéből fedeztük. — Anyagilag valószínű jól járnak a taggazdaságok a közös vállalattal... — Gondolom, már régen kiléptek volna. Húsz év alatt több mint félmilliárd nyereségünk volt. pontosabban 572 millió forint. Jutott belőle bőven visszatérítésre is. Nyereséges lett a korábban veszteséges tejtermelés és -feldolgozás. — Mi várható a jövőben? — Sajnos jelenleg még sok a bizonytalansági tényező az idei tervünkben. Tudjuk, hogy csökken a lakossági vásárlás. sőt egyre nagyobb a pénztelenség ma már a partnereknél is. A beszállított tej mennyisége viszont emelkedik — várhatóan 75 millió liter lesz az éves felvásárlásunk. Mindezek miatt némileg mérséklődik a fejlődés dinamizmusa. Reméljük 10 százalékos nyereségcsökkenéssel megússzuk a fogyasztói áremelés miatti kiesést. Mindezek ellenére mégis tovább szeretnénk növelni az egy dolgozóra jutó jövedelmet. Kép, szöveg: Béla Ottó Már hagyomány Gyomaendrődön, az Éneiben, hogy minden évben kétszer kedvezményes cipővásárt tartanak saját dolgozóik. valamint a környék üzemeiben dolgozók és a lakosság számára. Mindkét fél jól jár így, hiszen a vásárlók termelői áron vihetik haza a szebbnél szebb cipőket, és a raktárak készlete is alaposan megcsappan így. Képünkön nagy tömeg válogat az üzem ebédlőjében rögtönzött „kirakodó”- vásárból Fotó: Veress Erzsi Fekete Gy. Attila Fájó búcsú a tengertől...
