Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
NÉPÚJSÁG 1989. június 17., szombat o ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reform- politikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy — mintegy szerencsehozó talizmánként — megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy 31 év után eltemethetjük halottainkat. Nem jár senkinek köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink. Nem érhetjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéreteivel. Nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Nincs más mód, hogy elkerüljük az újabb koporsókat, a maihoz hasonló, megkésett temetéseket. Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maiéter Pál, Szilágyi József és a névtelen százak a magyar függetlenségért és szabadságért áldozták életüket. A magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt. Nyugodjatok békében. Orbán Viktor beszédét követően, fél kettő előtt néhány perccel befejeződött a Hősök terén a megemlékezés. A csaknem ötórás gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember rótta le kegyeletét: a magyar nép búcsúzott mártírjaitól, elhelyezve a megemlékezés koszorúit és virágait. A tiszteletadás végeztével felcsendült Erkel Ferenc Ünnepi nyitánya. A koporsókat és velük együtt a mérhetetlen mennyiségű koszorút, virágokat autókra rakták, s a menet elindult a temető felé. A koporsókat és a kegyelet virágait szállító autókat a hozzátartozók és a vendégek kísérték a rákoskeresztúri temetőbe. A sírkerti parcelláknál Néhány perccel múlt délután 3 óra, amikor megérkezett a Rákoskeresztúri új köztemetőbe a Nagy Imre és mártírtársai földi maradványait kísérő gyász- menet. Az 1956 utáni megtorlások áldozatainak végső nyughelyére — a sírkert 300-as és 301-es parcellájában — már csak a hozzátartozók, az egykori sorstársak szűk köre kísérhette el a mártírokat. A temetőben a családtagok, a harcostársak, a barátok koszorúinak elhelyezése után olvasták fel a kivégzettek névsorát. A temetés előtti utolsó tiszteletadás során Darvas Iván és Mensáros László egyenként sorolta az áldozatok nevét. Az áldozatok életének kioltásáról egy-egy fáklya lángjának kioltásával emlékeztek meg a szertartás résztvevői. A nevek elhangzásakor a volt rabtársak mondtak néhány szót, így például többször felhangzott : Velünk maradsz !, Közöttünk élsz!, Nem távozol!, Közöttünk vagy! Az egyházi szertartást kérő hozzátartozók kívánságára a katolikus, az* evangélikus. a református egyház. a szabadegyházak és az izraelita felekezet papKörkép megyénk településeiről Nagy Imre és sorstársai temetésének előestéjén és a kegyelet napján, tegrftp megyeszerte megemlékezéseket tartottak a különböző szervezetek, intézmények. Békéscsabán, június 15-én, a római katolikus plébániatemplomban ünnepélyes gyászistentiszteleten adóztak az ’56-os áldozatok emlékének, majd a Kossuth téri ideiglenes emlékhely előtt helyezték el a kegyelet virágait. A Békéscsabai Városi Tanács végrehajtó bizottsági ülése után a tanács képviselői koszorúkat helyeztek el az emlékhely talapzatánál. Tegnap folytatódott az emlékezés ; békéscsabaiak és vidékiek tisztelegtek a mártírok emléke előtt, koszorúkkal, virágcsokrokkal, égő gyertyákkal. BÉKÉSCSABÁN tegnap délelőtt harangzúgás, autótülkölés jelezte, hogy megkezdődött Budapesten Nagy Imre és társainak temetési szertartása. Az utcán ugyanúgy zajlott az élet, mint más hétköznapokon. Néhányan meg-megálltak, a Kossuth téren felállított, koszorúkkal, friss virágokkal, gyertyákkal, fotókkal díszített emléktáblánál. — Tudjátok-e, miért zúgnak a harangok? — léptünk két fiatal lányhoz, akik épp a kereskedelmi és vendéglátóipari szakiskola évadzárójáról igyekeztek hazafelé. — Nagy Imréért — vágta rá egyikük, á.n arról már nem tudott semmit mondani, mi is történt 1956-ban. — Ezt még nem tanultuk — tette hozzá kicsit szégyenkezve. N. Erzsébet sarkadi középiskolás már önálló véleményt alkotott az eseményről. — Forradalom, vagy ellenforradalom volt. nehéz ezt ma már megítélni. A történelem-tanárnőnk azt mondta: neki az a véleménye, hogy népfelkelésnek indult, csak aztán elszabadultak az indulatok. Mi, fiatalok szeretnénk megtudni az igazságot! Se- hogysem értem — tette hozzá a fiatal lány —. miért akarják Kádár Jánosra hárítani az összes felelősséget. Hisz akkor is több ember vett részt a politika irányításában, ugyanúgy. mint most. liehet, hogy közülük még sokan vezető beosztásban vannak és mélyen hallgatnak a történtekről... — Hogyan értékeli Nagy Imrét és társait? — kérdésünk Sz. Imre negyvenéves köszörűshöz szólt. — Nagyra becsülöm őket. s ez mindig így volt. — jelentette ki határozottan. — Bíztam abban, hogy egyszer helyükre teszi őket a történelem, s örülök, hogy ez végre bekövetkezett. O. Ferenc mondja: — Az a véleményem, hogy — mint mostanában gyakran — ezt az eseményt is „túllihegjük”. Tisztelem a forradalmat, amelyet gyerekkorom óta nem tartok ellenforradalomnak, de azt kell mondanom a szertartást megelőző eseményekről, a tájékoztatás dömpimgjéről, hogy a kevesebb több lett volna! BÉKÉSEN á Hazafias Népfront a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetével közösen felhívással fordult a lakossághoz, hogy a gyász napján 19 órai kezdettel néma kegyeletadással emlékezzenek meg a Széchenyi téren a „Hőseink” emlékmű lábánál. Az ünnepségen egyperces néma tiszteletadással rótták le kegyeletüket a megjelentek. 18 órakor református istentisztelet kezdődött a nagytemplomban, majd azt követően megszólaltak a harangok is. Az intézmények és szervezetek gyász- és nemzetiszínű lobogó kitűzésével emlékeztek még a nemzeti megbékélés napjáról. GYULÁN csütörtök este az MDF szervezésében a HNF székházában emlékülést rendeztek az ’56-os forradalom mártírjainak tiszteletére. Zsúfolásig megtelt a nagyterem, sőt, még az előtérben is sokan szorongtak, hogy végighallgassák a volt gyulai és gyulavári munkástanácsvezetők, -tagok visszaemlékezéseit, arról és a korábbi időszakról. Idős nénikék, a kitelepítettek kö- zül, még az emlékezések hatása alatt is fogták zsebkendőiket és idézték fel a szorongásokkal, rémségekkel teli éveket. De még a Recsket és más internáló táborokat megjárt férfi is ezúttal a megbékélésről, a szeretetről, az összetartozásról és nem a bosszúról beszélt. Az emlékülés résztvevői nemzetiszínű zászlókkal, égő gyertyával vonultak át a közelben levő Petőfi-szo- borhoz, ahol a Fidesz nevében szónokló Arató László kegyeletes megemlékezését hallgatták végig. Az esti órákban Gyulán a református és katolikus hívek gyászmisén imádkoztak a hősök lelki üdvéért. GYOMAENDRÖDÖN Nagy Imre és sorstársai temetésének előestéjén rövid megemlékezést tartottak az orsizágzászlónál a . Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége helyi szervezeteinek szervezésében. A tanács', az intézmények és a vállalatok eleget tettek a ■különböző felhívásoknak és kitűzték a gyász- és nemzetiszínű lobogókat, adózva ezzel is a kivégzettek emlékének. OROSHÁZÁN a kisvárosi forgatagnak nyoma sem volt június 16-án, délben. Az a néhány ember, aki épp az utcán tartózkodott, Gyenes Mihály apátplébános istentiszteletet celebrált a békéscsabai római katolikus templomban a bősök emlékére jai szentelték meg a sírokat a napokban felállított kopjafák tövében. Amikor a névsorban a Nágy Imre- per áldozatait említették, a katafalkokra — a jelképes ravatalra — elhelyezett koporsókat a sírhoz vitték, ahol a család által felkért személy mondott búcsúbeszédet. Gimes Miklós újságíró sírhantjánál az egykori újságíró kolléga, az Irodalmi Üjság 1956 előtti szerkesztője, a ma Svájcban élő Molnár Miklós mondott búcsúbeszédet. Losonczy Gézától, a Nagy Imre-kormány egykori_ál- lamminiszterétől a család és a régi barátok nevében Gyenes Antal búcsúzott. Maiéter Pál vezérőrnagyot, honvédelmi minisztert — a család kérésének megfelelően — evangélikus egyházi szertartás mellett helyezték végső nyughelyére. A Kilián laktanya egykori parancsnokát Harmat Béla. evangélikus püspök és Donáth László evangélikus lelkész búcsúztatta. Nagy Imre koporsója mellett először Méray Tibor, majd Kopácsi Sándor, vagy ebédelni sietett, vagy hazafelé igyekezett mint az a fiatalasszony, akivel a főutcán találkoztam. — Hova sietsz? — kérdezte, miközben hangjában némi marasztalást éreztem. Visszafogtam lépteimet, most már együtt ballagtunk tovább. Amikor elmondtam, hogy a Kossuth-szo- borhoz igyekszem — mert kíváncsi vagyok arra, hogy az orosháziak miként emlékeznek a nemzeti gyász napján — kíváncsian szegezte nekem újabb kérdését: — Lesz ott valami? — De máris önmaga adta meg a választ: — Szerintem nem lesz semmi, mert az emberek dolgoznak, ki-ki végzi a maga dolgát. Akit érdekelnek az események, az megnézi a tévében. Mi is, mármint a család, onnan ismerjük a részleteket. Persze Orosházán akadt más példa is. Valaki megkérdezte, tudod-e, honnan jövök most dolgom vége-* zetlenül? — A Körösvidéki Cipész Kisszövetkezet ja- vítórejszlegétől. Az ajtajukon az állt: Nagy Imre és társai tiszteletére június 16-án zárva leszünk. Ismerősöm utolsó szavait a megkonduló harangok zúgása nyomta el. A taxiállomáson fuvarra váró gépkócsivezetők pedig dudaszóval tisztelegtek a mártírok emléke előtt. SZEGHALMON tegnap nemcsak fekete és nemzeti színű zászlókkal emlékeztek meg Nagy Imre és társai kivégzéséről. Az országos ünnepség részeként a Kossuth téren fél 1-re mintegy százötvenen gyűltek össze. Többen gyász- és nemzeti színű szalagot viseltek. Tízperces harangzúgás, majd a Himnusz elhangzása után Boross Zsig- mond. a Hazafias Népfront városi bizottságának elnöke a református templom falánál, a felavatandó kopjafa közelében ígv köszöntötte a megjelenteket: — Gyászolunk mi is. szükségesnek érezzük, hogy városunkban is legyen egy olyan hely. ahová elvihetjük koszorúinkat, az 1356- os népfelkelés során elesettek és az azt követő koncepciós perekben igazságtalanul elítéltek emlékére. Szeghalmon ez a kopjafa legyen a nem «éti megbékélés jelképe. Ezt követően koszorúkat és virágokat helyeztek el hivatalos szervek és magánszemélyek, majd a Szózat hangjaival ért véget a június 16-i szeghalmi gyászünnepség. Budapest egykori rendőr- főkapitánya, a Nemzetőrség országos parancsnokának helyettese búcsúzott. Szilágyi József sírjánál Lőcsei Pál újságíró — aki 1956 után maga is hosszú ideig börtönbüntetésre ítéltetett —, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének nyugdíjasa mondott búcsúszavakat. Miután a végére értek a kivégzettek névsora felolvasásának, „1956 minden hősi halottja és mártírja” előtt tisztelegtek. A fáklyatartók minden fáklyát kioltottak, majd az ismeretlen forradalmár üres koporsóját Nagy Imre koporsója mellé vitték. Itt először Forgács Ferenc (Politikai Foglyok Szövetsége), majd-Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Szövetségének elnöke mondott búcsúszavakat. Ezt követően lerakták a jövendő emlékmű alapkövét. Az emlékmű pályázati terveit a Budapesti Galériában október 23. és november 4. között állítják majd ki. Ezután külön egyházi szertartáson búcsúztak Szegedi Flóriántól, Cza- kó Andrástól, Kosa Páltól és Szelepcsényi Istvántól, akik még jeltelen sírokban nyugszanak. Végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301-es parcellát. A szertartás befejezéseként a Szózat hangjaira Nagy Imre. Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maiéter Pál, Szilágyi József és az ismeretlen forradalmár koporsóját egyidejűleg engedték le a sírgödrökbe. A behantolás után a sírokat elborították az emlékezés, a kegyelet koszorúi, virágai. Ezzel befejeződött a méltóságteljes, fegyelmezett, békés kegyeleti ünnepség. A családi gyászszertartást követően megnyíltak a Rákoskeresztúri új köztemető kapui. Az esti órákban sokan hozták el Nagy Imre és mártírtársai frissen hántolt sírjaihoz a megemlékezés virágait. Azok, akik pénteken nem juthattak el a 301-es parcellába, a következő napokon róhatják le kegyeletüket Nagy Imre és mártírtársai sírjánál. Dőlt betűvel A temetés Megrendült, egyszersmind nyugodt lélekkel ülök az asztal mögött, s rovom papírra szokásos szombati soraimat. Alig pár perce ért véget a közvetítés a Hősök teréről, illetve a temetőből. Megrendülésem a gyásznak szól, nyugalmam a nyugalomnak, ami a Műcsarnok elé sereg- letteket jellemezte. „Megúsztuk, hál’ istennek megúsz- tuk” — ez volt első gondolatom, ahogy kikapcsoltam a tévékészüléket, s magamra zártam szerkesztőségi szobám ajtaját. Nem következett be a provokáció, az irtózatos rettenet, amitől hetek óta tartott az ország. Hiszen nem akármilyen előzmények után szembesültünk a történelemmel. Rögös, szinte naponta tisztuló úton, új és új információkat ránk pakolva jutottunk el a tegnapi gyásznaphoz. Jóllehet, ma már millióknak nincs közvetlen élménye 1956-ról és \az ’56 utáni esztendőkről, mégis milliók állták körül jelképesen, megrendültén, vagy félelemmel Nagy Imre és sorstársai sírját. Friss élmény, Mező Imre özvegyének a Népszabadságban közölt levele. Annak a Mező Imrénének, akinek férjét ’56 októberében a Köztársaság téren harcoló erők lőtték agyon fehér zászlóval a kezében. A budapesti pártbizottság titkáraként éppoly gyűlöletes ellensége — és szenvedője •— volt a Rákosi-rendszernek, mint Nagy Imre, vagy a téren vele, velük szemben felsorakozott fegyveresek. Mező Imréné most, harminchárom évvel a történtek után többek között a következőket írta: „Magammal, a világgal megbékéltem már, gyógyított az idő is. A megbocsátás útját, azt hiszem, nehezen tudjuk egészen végigjárni. Emberileg meg kell érteni azokat, akik nyilvánosan ma gyászolják halottaikat. Meg kell adni az elégtételt, a lehetőséget a megbékélésre. Egyetértek mindazokkal, lakik június 16-át, Nagy Imre iés sorstársai temetésének napját a gyász, a megemlékezés és ezáltal a nemzeti megbékélés napjaként kívánják. megélni. Azokat támogatom, akik a békesség, a kéznyújtás, az együtt haladás őszinte szószólói. Erre kötelez a gyermekeinkért, unokáinkért, az ország jövőjéért viselt felelősség.” Hasonlóan kulturáltan, a megbékélés fontosságát, hangsúlyozva válaszolt az özvegynek Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-per életben maradt vádlottja. j Üzenetük szelleme korszakos jelentőségű, és új történelmi távlatot nyithat. Ha volt iértelme a tegnapi temetésnek az emberi tisztesség megadásán, és a politikai-erkölcsi rehabilitáción túl, hát épp ennek az új történelmi korszaknak a nyitása az. Olyan szakaszé, amelyben az egyéni és kollektív sérelmeket fel kell, hogy (váltsa a megbékélés. > Hogy a tegnapi szónoklatokban mennyi volt az egyéni sérelem, mennyi a teát- rális megnyilatkozás, mennyi á politikai üzenet, s menynyi a megbocsátás, és megbékélés szava, azt döntse el az lolvasó. Nyilván mindenki mást \hallott ki a beszédekből, vérmérséklete, hovatartozása és történelmi tapasztalata szerint. Ez így természetes, hiszen miért kívánhatnánk el bárkitől is tmegélt élményei — veresége vagy győzelme, megaláztatása, vagy dicsősége — megtagadását. Egy dolgot várhatunk el csupán, a múlt lezárását a sebektől tajgó lelkekben. Tegnap, a temetés napjának reggelén egy Amerikában élő pap, la ’45 utáni nemzetgyűlés egyik elnöke, Varga Béla, a következőket mondta (a rádióban: Azt kívánom, hogy legyen békesség odahaza, mert, ha nem tud megbékélni az ország, akkor elvész a nemzet. Ha Varga Béla onnan, Amerikából ezt érzékeli, akkor mi ne llátnánk ugyanezt itthon? Mi, akik bőrünkön érezzük a társadalom minden rezdülését? Mi, akik sebeket kaptunk és sebeket ejtettünk, s akik még kaphatunk — és csak remélni lehet, hogy többé nem ejtünk — sebeket? Hiszem, hogy ez la sokfelé szakadt, de egységesülő nép tegnap közös akarattal tért nyugovóra: soha többé pem akar temetetlen holtakat, soha többé nem ,akar rehabilitációs gyászszertartásokat. Sem a Kerepesi úton, sem a Hősök terén, sem a lelkekben. Felelősségünk nem csekély!
