Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-20 / 117. szám

Vcöröstáj­EXKLUZÍV 1989. május 20., szombat „Nem tudom megérte­ni, miért bántja annyit az ember az embert. Természetüktől fogva ilyen kegyetlenek lenné­nek az emberek? Nem képesek beleérezni abba a töméntelen kínba, ame­lyet embertársaiknak óráról órára, napról nap­ra el kell viselniük? Nem hiszek az ember gonosz alaptermészeté­ben, azt hiszem, az em­ber a legtöbb szörnyű­séget képzelethiányból, a szív erkölcsi restsége okán követi el." (A mottó Ernst Toller német expresszionista írótól való. Más mottóját azért kell el­vennem, mert nekem úgysem hinné el senki... Egyáltalán, lehet nekem hinni?! Tu­dok én hinni magamban? Hiszek én azoknak, akikről írok? Hisznek ők bennem? És hiszek én az Emberben?... Képzeljék, még mindig! BENNE Igen, de „neki" már alig...!)-...(------------------)...(------------------)... „Viharsarki embör” — önéletír(onizál)ás nemzedéki áthallásokkal eloerzet — Átszaladt az úton előt- tem egy döglött fekete macs­ka ... Az sose jelent jót! Valahogy a koreai háború vége felé történt. Négy hó­nappal Sztálin halála után, éppen azon a napon, hogy Berija csoportját ártalmat­lanná tették. Nyilvánvaló, hogy ezekben és azóta is a magam részéről (p) ártatla­nul. de hát a helyzet úgy hozta, elkerülhetetlen volt... Vettem egy nagy levegőt — már azt se magamtól; meg­vártam, hogy lábamnál ló­gatva belém pofozzák a szuszt — és megszülettem. Fejjel jöttem. Azóta meg csak úgy oldalvást... Nem tudtam, a levegőt bent kell-e tartanom, de a sírás vala­hogy csak kihozta belőlem... azóta veszem rendesen. Csak most meg fogy... Édesanyám még két mű­tétet jegyezhet világra évie­kéi ésem szövődményeként. KLAUSZTROFOBIA — Segítség! Beszorultam a falcsontom és a sarkcson­tom közé! 1 ! Biciklivel hamar ment, honpolgárként még ma se mindig megy „elengedett kézzel”... Harmincöt év óta még most sincs egy terített asztal, amin ne lenne vala­mi tőlük való ... Harminc­öt év óta még most sincs egy gondolatom, ami ne em­lékezne, ne mérné magát, vagy éppen ellenkezne mindazzal, amit az apai ta­nítás és ideálminta hagyott bennem. Tudjuk, vagy nem: lenyomatokat viselünk ... Az átlagon felüli lelkiismeret és gondoskodás, a túlbiztosított védettség védtelenné tett... Ezt csak magam védelmében mondtam el... KÉTÉRTELMŰ INTELEM — Magaddal légy tisztában, a világ úgyis csak olyan, amilyen „ö” akar lenni...I Es nem akar tisztában lenni magával... — Szép is lenne... ! Kiderült, éppenhogy nem a jó napköziseknek van a stelázsi alsó polcaira odaké­szítve az „érdemek befőtt­je”. Az ágaskodásnak meg nem láttam értelmét. Nem vettem volna a lelkemre, hogy leverjem másnak a dunsztosát... a nagy ka­paszkodásban. „Szerényen, kisfiam! Csak, ha mondják, akkor tegezz vissza! A leg­fontosabb, hogy mindig nyu­godtan aludjon az ember amiatt, amit tett, vagy mon­dott!” Ügy tettem, úgy mondtam — mégis volt, ami­kor nagyon rosszul alud­tam ... A piros nyakkendőt elég sokáig viseltem. Olyan sugárzóan és lelkesítőén be­szélt egy bácsi, amikor fel­kötötték, hogy még főisko­lás koromban is „pro” vit­tem a prímet a „kontrák­kal” szemben a legtöbb if­jonti vitában. Ja, és még va­lami : vad meggyőződéssel. Olyan jól felkötötték ... (ti. a kendőt). Nem bánom én azt a hitet — bárcsak több maradt volna belőle...! ARCHAIKUS CSASZTUSKA — Sződd a selymet Párka elvtársnő ...! Egyebekben későn 'érő, bambulós típus voltam. Édesapám gyakran mondta is, hogy csukjam be a szá­mat, mert ez az ő beosztá­sában kellemetlen, ha még annyira figyelek is ... ! Ma már ritkábban tátom el úgy a számat — az újságírónak, ugye, vigyázni kell, ne lás­sák, mennyit ért a dolgok­hoz ... Falun nevelkedtem ... emlékirat — Életem bekhendikeppel (back-handlcap) Indult... — Utóirat: fog lezárulni — várhatólag ... De semmi hátrányos hely­zet! Apukámék összejártak az orvosékkal, meg a pap­pal is. Az a vidékiségérzés viszont csak nem akar múl­ni, akármit szedek is...! A gimnázium „adott” még hoz­zá egy rakás teljesítmény­neurózist, múlhatatlan fel­adatkényszert, és egy icipici kis pészmékert, és ami az­óta is (most pláne!) itt ke­tyeg bennem: „Kész vagy a leckével?!” És ott puttyog bennem, hogy „biztos, hogy nem csinálsz, nem gondolsz olyat, ami nincs megenged­ve ...?!” PROFÉCIATÖREDEK : — Istenblzony, mondom néktek.. .1 Krédótöredék: (lat.) (gimn.) (Pista b. — kösz.!) — Credo In unum meum... Először történt meg velem életemben, hogy egy tünte­tésre indultam. Tavaly volt. Lehettem vagy harmincöt éves. Otthon gyermek, csa­lád ... A szegedi értelmiség szervezett egy békés de­monstrációt a romániai fa­lurombolások elleni tiltako­zásul. Először nem is fi­gyeltem rá, de egyszer csak észrevettem, hogy a zsigere- imben valami ideges nyug­talanság gyülekezik, srófo- lódik, ahogy a Dugonics tér felé lépkedtem. Mint aki valami rosszat csinál... Pe­dig újságíróként, hivatalból mentem a közös vélemény- nyilvánítás nagyon is valós, végül is igen kulturáltan le­zajlott manifesztációjára. Valami a tudatom alá fész­kelt (lásd pészméker) .szo­rongás volt ez. A hangosan, érthetően kimondott közös vélemény elleni szerzett im­munitásunk. A jó úttörők sípzsinóros ingecskéje ott maradt a bőröm alatt, és mintha az szorítana ilyen­kor ... Most már marad ... Lassan úgyis majd bele- a$zunk ... és megint jó lesz. Az én oldalam A táj velem van. Szól velem... Ügy szokott üdvözölni engem egy nagy tudású és szellemes szegedi atyám-bátyámfla, hogy: — Na, itt van a „viharsarki em­bör”! Dr. Bátyai. Kedves a ti­tulus — bölcs emberre vall a ta­lálat. Valóban, nemigen lehetne bennem széjjelülepíteni a lera­kódásokat, a kötődéseket. Így aztán kettőzött lélekkel vagyok, egy oldalról „viharsarki”, vagyis békésbeli és közben egyszerre Csongrád megyei „embör” ... Szüléim, rokonaim és életem ja­va amoda; szerelmem, családom emlde köt. Munkám most ide is, oda is. Mint a Népújság Csong­rád megyei tudósítója, család- kon-centrikus apaembör lőttem Szögedön, és „excentrikus” vi­harsarki tudósító, nem szégyön az, egyik se, gondolom — ELSIETETT KÉRDÉS — ön demokrata-ta-ta- ta...?... ! — Az volnék ... Büszkévé tett, amikor az általam mélységesen tisztelt irodalmi szaktekintély, Elek Laci bácsi nemrégiben meg­kérdezte, miért nem írtam eddig, orosházi tanárkodá­som idején is már? Nos, hogy megkérdezték, már volt is válasz: — Valahogy, úgy elbambultam ... Ha van is inger — az élettan szerint —, megerősítés híján az el szokott gyengülni — Sokáig tartottam a „Ki kérdezett?!” című kérdéstől is. Hajtottam én máskülönben magam ren­desen : prédikáltam a dzsesszt, a védelemre szo­ruló zenevadvirágot — nem kellett; színjátszó diákjaim­mal hevültem . — nem sze­rették! Pierrot féltett, méla maszkját feltettem a polcra szépen és elköszöntem ille­delmesen ... iraskenyszer Fogezatollvagynemvagymlfene ? Foghátjóhogyfog ? H&takkormeg ?! Bejött azért nekem is né­hány trükk. A tanárképző főiskola biológia—földrajz szakán Thomas Mannról ír­tam szakdolgozatot.... Ének —zenét tanítottam, sőt, ének­karom, meg lövészszakköröm is volt Gerendáson... Az egyetemet is kijártam bioló­giából, hogy azután színhá­zi titkárnak, meg színjátszó­stúdióvezetőnek álljak a csa­bai galambok szárnyai alatt... LAT A HASON . . . — Legény voltam, mint a templom egere Eltöltöttem ott jó két esz­tendőt. Okosabb nem lettem sokkal, de többet okosod­tam, mint addig összesen — önvédelmet tanultam és a kilátástalan helyzetek prak­tikumából is valamit. Noha a kapcsolatteremtést fejte­gettem a színésznövendékek­nek, de amolyan beesett, kó­sza szajkóként nem sikerült A dél-alföldi országrész „fővá­rosa” eltart munkával, témával úgy látom; én meg majd meg­látjuk, hogy tartom el, akit ne­kem kell... Hogy valamivel jobban, meg hogy a híreket le­gyen honnan hazamorzéznl, a szegedi körzeti rádiónál vállal­tam „bedolgozást”. Így aztán af­féle sajtóközi kapcsolatot teste­sítenék meg — itt is, ott is be­betartva kezemet az áramkörök­be ... Újságíró, csak úgy lettem . . . nem születtem, ahogy illetnék. Szerintem így izgalmasabb .. . Az se nagy szégyen tán, ha be­ismerést teszek, hogy szökött ta­nárember vagyok. (Amíg a „srá­cok” megismernek és köszönés­re állják utamat, az is mara­dok ...) Szöktem, pedig nagyon maradtam volna, a „srácok” marasztottak volna . .. mégse elmondanom, ami lé­nyegeset a színházról gon­doltam. Nem tudtam fölerő­síteni a szakma ingerküszö­béig a magam direkt dilet­táns megjegyzéseit. Csak ar­ra bizonyultam alkalmas­nak, hogy mindent elvégez­zek, amit rám bíztak, írat­lan munkakörben, képzetle­nül és parttalanul; a mű­sorfüzet szerkesztésétől a rendezésen át, a szocialista brigádok közművelődési buzgalmában a színházi té­mák hű gondviseléséig ... Játszottam. Sokszor csikor- gatós volt a játék. Sokszor csikarós, néha. csak csiklan­dós. A szerep (em) mögött legtöbben — épp a színház­ban, püffneki: — nem is­mertek fel... Fogalmuk sincs, ma sem, ki volt az ott... Sosem felejtem el a „de- bütömet”. Ha elfelejteném, akkor is visszaálmodnám ... Látom, amint angyal arccal nyelem le első felesemet, még elődöm kontójára a Csabában. Meghívtak ún. színházi közművelődési tit­kárnak. Utána már nekem kellett „meghívni”, akit kel­lett, hogy minél többet ért­sek új munkaköreimhez. Még volt pár nap a kezdé­sig, gondoltam, be-bejárok a színházba, átvenni a „sza­got”. Még ott, a sör mellett megtudtam: — öreg, te szer­vezed meg a békési napot; a SZÜR-újságot is te állítod össze ...! Nem baj, hogy még nem itt dolgozol, de kezdd el, mert megőrülsz! Szánakozott is Éva néni a szervezőben rajtam, „sze­gény gyerökön”. Hívjam fel, keressem, kérjem meg ezt- megeztmegezt...! Ha nem megy, fizess neki... ! ösz- szehívták a színészeket, hogy bemutassanak ... engem . . (— Ki ez?!?) És én fogom összeírni az ingyenhaknikat á békési napon ... Együtt : mindenki benne van, vál­laljuk! Egyenként: — Na, ne, öreg...! Meskó Sanyi azt is fölajánlotta, hogy ha árvíz van, ő kimegy a gátra, de ezt ne kérjem, őt többet nem fogjuk... Juj! Még az a feladat sem tűnt feleme­lőnek, hogy a kezdőrúgáshoz mackó gúnyájából kibújni hajlandó dúskeblű, dupla­mellű dublőz hölgyet talál­jak. Nem is tudtam még, hogy fog az ilyesmihez az ember...?! írok, mint szokás . . . Közlen­dőimet két végletes alapállapot közt hánykódva próbálom üstö­kön ragadni „kifelé menet”. Az egyik: a nyugodt, emelkedett szemlélődés, búvárkodás (szé­dülés) a mélység felé. A másik: a játék és a lenge irónia a fel­színhez közeli vizeken .. . Az itt következő bemutatkozási, vagy inkább őnmegismerési kí­sérlet is ezt a rám jellemző vég­letességet szenvedi: megyen le a veder, aztán le, s fel... Nem­zedéki hangulatjelentés lesz ez. „öninfó” ... Kicsapom magam az emlékek mezejére, aztán fel- nyűvök ezt-azt. Lehet, tövestül... Vegyék, mint iringós mezei bok­rétát, súlyos krizantémokkal. Csüggesztönek látom annak esé­lyét, hogy a legjobban odavaló szálakat tépem majd le, de biz­tos, hogy lesz benne minden, ami másutt sehol . . . MUNKAHELYI TESTNEVELÉS — Tegyék a szívükre a ke­züket...! Van ennek értel­me?! — Mi idősebbek azért se hagyjuk abba . ..! No, de hagyjuk az emlé­keket! Már akkor, ott se számítottam magam az új­ságíró csapat igazi ellenfe­lének. Olyan jókat írtak az újságban színházi, dramati- kus pedagógiai munkámról, és olyan „nyílt” kritikát kaptam házon belül, felül­ről, munkámra, hogy kézen­fekvőnek látszott az átiga­zolás. Csak oda húzódik az emberfia-kutyája, ahol több becset remél. Ügy is lett. Csak hát — ugye? — előbb ezt is mondani kellett... Akkor aztán mindjárt kap­csoltam: Ja! Azóta se bá­nom! Volt azonban egy do­log az életemben, amit nem kellett mondani. Illetve a sugallatos krisztusi koromig mondhatták nekem ... Hiá­ba! Akkor aztán váratlanul eljött gyönyörű áradással, mindent elsöprően ... A VÉGTELEN SZÓ Szerele ... szökőárja, majd meg­született a ... Tulajdonképpen azóta nem kell mondani, hogy mit is akarok én csinálni, vagy ha mégis, van, aki mondja, még időben ... Azóta tudom, hogy mit is akarok monda­ni és hogyan kell azt mon­dani. Mint rendesen ...» OTiliOM Szóval, fiúk, így állunk mi azzal a francos nagy ön­állósággal, életrevalósággal ! Hosszabb állás után — nincs mese —, át kell gyúrni ben­nünket alaposan. És ez az asszonyok dolga és ügyessé­ge, mert különben menthe­tetlenül legatyásodunk. Lám én is felkötöttem, a számat becsuktam és kihúztam ma­gam. A végén még tél leg egy valamirevaló viharsarki em­bör lösz belüliem (sic!), na, sicc! öleget beszéltem... akkor most el is ódalognék — azért egyik szívemmel maradnék nák is ... Nem tudom, köllök-e? Apropó: Oldal Melyik az én igazi oldalam? Most akkor a régi oldalamról, vagy valami új oldal­ról kellene megnyilatkoznom? Meiyik ol­dalam az igazi?... Azelőtt csak egy oldalunk volt; amerről a szívünk van: de a baloldaliságon, mint gyermekbetegségen, már túl vagyunk... A másik nem is a mi oldalunk! Bár az a jobb, ám az igazság a mi oldalunkon áll... Lenyesegettük az oldalhajtásainkat, és lép­tünk. ha kellett — nem pedig csak oldalaz- gattunk... Nem kerestünk oldalajtókat. Tudtuk, hol az oldalvonal — merre, hány lépés... Gazdaságunkat .'em fejlesztettük félol­dalasán. Nem pislogtunk egyik oldalra sem, sanda kíváncsiság nem furdalta ol­dal unkát. Álltuk az ellenség eszmei oldal­vágásait ... Oldalszél meg nem billentette hajónkat! Csak főhajót ismertünk, oldal­hajót nem __Az érem harmadik oldaláról e gy kicsit megfeledkeztünk ugyan, de a másak kettő is megkopott egy kicsit. Pedig sej, de sokat fényesítettük... Azi ezért, érdemekért állt a ml oldalunkra, kímélet­lenül kiközösítettük ... Azért hordjuk elöl a szemünket, hogy ar­ra nézzünk és haladjunk! Nem igaz? Nem vagyunk mi hallak a vízben, vagy röpködő vadludak! Előre! Most egy kicsit tán túl is szaladtunk... Így aztán megpihenhe­tünk, mert nem látni egészen tisztán, arra elöl mi van... Olyan gyorsan jöttünk, hogy azt se tudjuk, mi maradt mögöt­tünk ... Most más idők járnak! Megengedhetjük magunknak: nézhetünk oldalra is... Kik vannak mellettünk, a két oldalunkon ...?! (Közreadom összegyűjtött, válogatott versem .. .) Lunátikus nyolcasok Az ordító nagy telihold az éjre csendet parancsolt Hidegvérű hipnotizőr kegyetlen álomellenőr » Fényt sikolt a mély égen át káprázó lyuk az éjbúrán Kilátás az örök fényre Kémlelő a bezárt létre Lenne még oldalhajtás, de azért ne hagyjuk túlbokro- sodni! Hol az az metsző olló...?! Nyissz! Pieskonics András Oldalhajtások (Mondják — sokan a szemembe is —. bonyolultak a mondataim. Aki íqy találja, viszonyítsa ezentúl ahhoz, ami itt teke- redik magára ...)) KIMONDOTTAN EGYSZERŰ .. . A kajla olajoshal-szájszagú bajszos ma­l áj szerájhajhász kajsza hajszája szajhára — hajszálra a halszájra hajrázva ráhajtó rájahalász hajszajréjának hasa aljára rájá­ró halolajfejtő szerzámjának saját szám­lájára járadékos bejáratosságára hajlamos rája hasonlítani. Aki kitaglalja bajlódva, hogy mi az ajla a zajló szószövevény sza- lajtós balalajkadajdajának, hát: Alája Szolgája! (Megfejtés: Id. „Halász-plajbász” c ímszó alatt.) halász-p lajbAsz — N em okos dolog a nőt (és a politikai sikert) a horgászáshoz hasonlítani, csak azért, mert mindegyikben be kell etetni és egyikben sem könnyű kifogni az igazit. (Ahogy mifelénk szokás — mostantól — mondani: „A peca nem Teca”, de „Egy Teca nem Teca”, viszont „Sok Teca: az már poli-teca" . .. )

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents