Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
VCÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1989. május 20., szombat A temetőkápolna kálváriája A Wenckheim család kö- rösladányi temetőkápolnáján még nem fejezték be az 1986-ban megkezdett felújítást, még nem került sor az oszlopfők helyreállítására és a festésre, de már nedvese- dik, mállik az új vakolat. Az elmúlt hónapokban többször is kinn jártam a körös- ladányi temető szélén, szemrevételeztem a kápolnát, az előtte levő temetőcsőszi lakot, és a két épület közt álló torz kőkeresztet... Ahogy eltűnődtem az Országos Műemléki Felügyelőség védelme alatt álló klasszicista épületegyüttes látványán, szinte úgy tűnt, mintha a Jeruzsálem melletti Kálvária-hegy magasodna előttem. Mert valóban kálvária- történetről mesélhetnének a kápolna újra vizesedő kövei. A Wenckheim család temetőkápolnáját Ybl Miklós tervei alapján 1830-ban építették, fenntartására a család 30 hold földet a katolikus egyházra hagyott. Annák idején még nem feltételezhették, hogy a második világháború után az állam a többivel együtt ezt a 30 holdat is elveszi az egyháztól, és az új tulajdonos már mit sem törődik azzal, hogy eredetileg ez a földterület mire is szolgált. Ott állt a kápolna védtelenül az enyészettel és a vandalizmussal szemben. A halotti kegyeletet megsértve, drámai példáját adva a barbarizmusnak, a koporsókat kifosztották. A család — számításom szerint — 18 más tagja mellett itt nyugszik például báró Wenckheim Béla, aki 1848-ban és 1861-ben Békés vármegye főispánja, két évig az András- sy-kormány belügyminisztere, majd miniszterelnök, később Tisza Kálmán belügyminisztere, 1871-től a haláláig, 1879-ig a király személye körüli miniszter. Ez az osztrák bárói család — amely 1781-ben magyar honfiúsításban részesült — házasság útján került Békés megyébe, így Körösladány- ba is. Báró Weinckheim Fe • renc özvegye, báró Rosenfeld Karolina 1798-ban költözött Körösladányba, ő vetette meg a mai kastély alapjait. Hogy a temetőkápolna felú jításának részleteit megismerjem, a nagyközségi tanács műszaki ügyintézőjét. Bogya Ferencet kerestem föl. — Milyen javításokat végeztek el az épületen 1986- b an. és honnan teremtették elő a pénzt? — A megyei tanácstól 300, a műemléki felügyelőségtől 160 ezer forintot kaptunk. Ebből az összegből felújítottuk a tető szerkezetét és borítását, ablakokat, állítottunk helyére, és elvégeztük a kápolna belső vakolását is A felsorolt munkák 488 ezer forintba kerültek, a hiányzó 28 ezret a nagyközségi tanács pótolta. A következő évben a megye 50, a műemléki felügyelőség pedig 80 ezret adott a külső vakolásra. — Kik voltak a kivitelezők? — A tetőszerkezetet a Haj- dú-Bihar Megyei Szolgáltató Szövetkezet békéscsabai ki- rendeltsége állította helyre, a tetőfedést az orosházi Uni- verzál Szolgáltató Szövetkezet bádogosa végezte el. A helyreállítás fővállalkozója a helyi költségvetési üzem volt, neki a kiegészítő munkák jutottak. A kápolnát kívülről a békéscsabai Generál Szövetkezet kőművese vakolta be. — Most miért mállik a vakolat? — A tető beázása miatt. Tavaly háromszor is itt járt az Univerzál bádogosa, megállapította, hogy a lemezek a toldásnál elengedik egymást, és a tető világítóablaka sem tökéletes. Ezek a munkák még garanciálisak, tehát a kivitelezők ingyen, vagy kisebb térítés ellenében kijavítják a hibákat. — Igen, de mikor? És mi van még hátra a helyreállításból? — Az oszlopokról még hiányoznak a díszek. Erre a célra tavaly a műemlékifel- ügyelőség 100 ezer forintot ajánlott fel, de ezt az összeget nem tudtuk felhasználni, mert egyetlen kivitelezőtől sem kaptunk megfelelő ajánlatot. Egy oszlopfő helyreállítása 50 ezer forint lenne. és összesen hat van belőle. Erre az évre is kértük a felügyelőség anyagi támogatását, legfeljebb — elegendő pénz híján — évente egy vagy két oszlopfőt állítunk vissza eredeti állapotába. A Weinckheim család temetőkápolnája ma is a katolikus egyház tulajdonában van. — Tud-e az egyház anyagi áldozatot hozni a kápolna felújításáért? — érdeklődtünk Szeles Sándortól, a Szeged-Csanádi Püspöki Hivatal irodaigazgatójától. — Véleményünk szerint a temetőkápolna fenntartásának megvolt az anyagi alapja, hiszen a család erre a célra 30 hold földet hagyott hátra, ez nem kis földterületet jelent. Akinek ez ma a tulajdonában van, a karbantartás annak a kötelessége. * Szeretnék itt arról írni, hogy a temetőkápolna felújítása már végigjárta a kálvária valamennyi állomását, de attól) tartok, ez a hányattatással. vesződséggel teli út még nem ért véget. (molnár) A temetőkápolna a körösladányi „Kálvária-hegyen”, a képen jól kivehető a beázás Fotó: Oravszki Ferenc Egy kísérlet eredménye A szerző 1928—29-ben Szegeden járt iskolába. Most írja emlékiratait Technika egy életen át címmel, ebből való a következő részlet. Azt már nem tudom, hogy az intézetben ki kezdte meg először a hőtani kísérletezést, de a nevezett tanulótársam is az elsők között volt. A tanulóteremben az ajtóhoz közel volt egy nagy vaskályha. Mindenütt ilyen melegített az intézetben. Februárban még javában tüzelt Misa bácsi, aki az ösz- szes kályhát kezelte. Erre a kályhára a diákok tintásüvegeket tettek és vizet öntöttek bele. Ha a víz felforrt, gőz képződött, és az üveg dugóját kirepítette. Dér nevű tanulótársam egy napon, az esti tanulás után szintén kísérletezni kezdett. Akkoriban még legjobban a Müller-féle tintát használtuk. Kérdezte, kinek van olyan üres tintásüvege a fiókban. Adtak volna többen tusos üveget, de az nem felelt meg, mert kicsi. Végre átment a másik terembe a „klauzálistákhoz” és hozta nagy örömmel az üveget. Ëz már Müller-üveg volt, és jóval több víz fért bele. Laci fél szemmel belenézett, de nem vette észre, hogy az üveg alján tintasűrítmény is volt. Azonnal ment vele a teremben lévő vízcsaphoz és óvatosan kinyitva csepegtette bele a vizet. Még valamelyik figyelmeztette arra, hogy ne töltse egészen tele az üveget, a gőznek is maradjon hely. A felső iparisták hozták csavarokat, esetleg szegeket, és ezekre tette az üveget. Figyelmeztették, hogy jól dugja be a dugót, mert így lesz hatásosabb a kísérlet. Mi, többiek szintén ott voltunk néhányon a kályha körül. Közben Laci azt mondotta, éppen most tanulják a gimnáziumban fizikából a gőzgépet. Azután többször odahajolt, hogy meggyőződjék róla, forr-e már a víz. A szegek annyira távoltartották az az üveget, hogy kb. 1 centiméter kimaradt az üveg és a vaslemez között. Azt beszéltük, hogy már rövidesen lesz elegendő gőz. Teltek a másodpercek. Egyszer csak hatalmas durranás rázta meg a tanulótermet. Ilyet azért nem várt a kíváncsi diákság. Ahogyan láttuk, a gőz nagy sugárban vágta ki a dugót, és ezzel együtt a forró vizet egyenesen a fal és a mennyezet felé. Ez természetesen csak ti- zedmásodpercek alatt történt, de ezután jött a nagy megdöbbenés részünkről ! A mennyezet méteres átmérőjű körben cseresznyeszem- nagyságú, rendkívül sok ponttal lett befeketítve. Megdermedtünk a látványtól. A következő másodpercben az ajtón belépett Wéber Antal nevelőtanárunk. Tekintete azonnal a mennyezetre irányult. Nem mertünk már nevetni sem az ijedelemtől. Kérdi a tanár úr: — Mi az, mi történt itt? Mlelyik csapkodta be a mennyezetet tintával? Mi Dérre néztünk, aki tudatában volt annak, hogy neki kell válaszolni. — Csak kísérleteztem, tanár úr, kérem szépen! — No és tintával végezted a hőtani kísérleteket? — Nem vettem észre, hogy tintás volt a víz! — De édes fiam, éppen a karácsonyi szünetben meszelték a termet. Hogy néz ez most ki? Mit mond majd az igazgató úr, ha meglátja? — Nem akartam én a mennyezetet betintázni! — Laci, mást nem tudok mondani — mert én felelek a teremért —, ezt neked be kell festeni! — Igenis — felelte, majd a még ott gőzölgő tintásüveget a zsebkendőjével levette a kályháról. így végződött a tintás- üveggel ez a hőtani kísérletezés a szegedi Szent Gel- lért Konviktusban. Sín Lajos A felújított kastély homlokzata Gyöngyszemek Nógrádban Mondják, a pince olyan földalatti labirintus, hogy. akit ott „börtön fenekére vetettek”, sose került elő. Mondják, lidércek is járnak odalenn és kísértetek, tűzpiros ruhában. Sok mindent mondanak, de senki se a maga tapasztalatát adja tovább, hanem csak. amit másoktól hallott. Ám azt, hogy boroshordók vannak odalenn, ázt sokan látták, így abban nincs okunk kételkedni. Mint ahogy abban sem. hogy több mint két és fél évszázaddal ezelőtt Szügy községben volt a nógrádi megyeháza. Megyeszékhely volt a falu akkoriban. Később beköltözött a megye Balassagyarmatra, az épületet az igazságszolgáltatás (bíróság, börtön) örökölte, innen a pince kísérletes híre. Évek múltán a bíróság is beköltözött Gyarmatra, katonák jöttek a helyébe, laktanya lett a ház, s hogy a tiszteknek is legyen otthonuk, a börtön egykori két őrtornya helyébe építettek két kis barokk palotát. Jó ízlése lehetett a királynőnek — Mária Terézia uralkodott akkor — még a törzstisztjeinek is olyan palotácskákat szánt, amilyenekhez hasonlókban a bécsi Burg körül a táborszernagyok laktak,, csak persze kisebbeket. Most ott áll a kecses két kis palota, ragyogóan újjászületve, jobbra, balra a díszes, barókk nagykaputól, melyen át szépen gondozott kertbe jut a látogató, s a kertben ... Vajon mi van a kertben, az állólámpák, s a barokkos nosztalgiapadok között? Ott bizony semmi se lenne — mivelhogy a megyeházából csak az alapfalak, s a pince maradtak meg — ha nem épült volna a helyére egy gyönyörű szép, „kacsalábon forgó” iskola. Ha csak azt mondanánk el róla, hogy a tervezett időnél egy évvel hamarabb átadta a Heves Megyei Építő Vállalat, már ezzel is szokatlan dolgot közölnénk, de szépsége, a barokk környezethez simuló modernsége ennél többet érdemel. A Torna Emőke tervezte épület hófehér falsíkjait barnára pácolt faszerkezetek bontják meg, a gyerekeknek Jancsi és Juliska meseházát juttatják eszébe. A lépcsőház süttői márvány, a napfényben úszó tantermekben sok-sok virág, és végre, valahol ízléses képek a fehér falakon. A hatalmas teraszon akár az egész diáksereg levegőzhet, amikor a zord időjárás elveszi a kert vonzását. A sti- lizáltan archaikus tető üveg- részei sejtelmes fényt bocsátanak be a folyosókra. Az iskola vonzása, hangulata, légköre minden bizonnyal hozzájárul, hogy a pedagógiai főiskolákon tanuló egykori itteni diákok hazakészülnek, itt szeretnének tanítani. Szügy hajdani fényes napjaiból tehát nem maradt más, csak az őrtornyok helyén álló kis palota, ám az új iskolával kulturális központtá lett az együttes, a község büszkeségévé. A palotácskák egyikét a községi könyvtár kapta meg, a másikban kiállítóhelyiségek lesznek, időszaki kiállítások, s egy mindig látható faluszoba számára. A falu emlékeinek megőrzésére ütött az utolsó óra. Még állnak itt-ott bájos kis tető- kontyukkal a régi palóc házak, de egyre-másra ledöntik őket, még azok is, akik inkább megőriznék raktárnak, vendégszobának, ám kötelezi őket a tanács, ha felépült a kertben az új ház, a régit le kell bontani. Hogy miért, azt senki sem tudja. Pedig oly szépek, máshol védett népi műemlékek az ilyenek, de itt nem védi őket senki, semmi, holott ennek a határszéli, lankás dombok közé épült, 1300 lakost számláló falunak sajátos hangulatát ezek adják meg. Az egykori népviselet még nyomokban fellelhető, az idősebb asszonyok hordják, olyanok benne, mint az eleven kis fekete rigók, mert bár színe komor, de a rövid, röppenő szoknya mozgást, lendületet érzékeltet. A fiatalok régi, ragyogó viseletét azonban már csak a sublódfiókok mélyén nyugvó ruhadarabok, főkötők őrzik, de még megvannak s menthetők! Szügy lakosai bejárnak dolgozni a mindössze 5 kilométerre fekvő Balassagyarmatra, illetve a szintén közeli Salgótarjánba. A helyi tsz-nek is van vastárgyakat gyártó melléküzeme (a kulturális központ kertjének padjait és lámpáit is az készítette) ; munkaalkalomban tehát nincs hiány1, s az otthonmaradók sem restek tehénnel, hízóval, baromfival, kerttel vesződni. A lakosság fele szlovák, fele magyar, de közösen, együtt „palócok”, jószívűek, barátságosak, békés természetűek és igényesek. Ha már a művelődési központjuk odavonzza a turisták tekintetét (most készült csak el, az egyik épület belsejében, még folynak az utolsó simítások, az iskola idén kezdte meg a második tanévet), már fogalmazódnak is az újabb remények: a kert tágas térsége szabadtéri hangversenyeknek, színjátszásnak szinte kínálja magát. A város is közel, nyáron sok itt az autós, közönség is lenne. Reméljük, hogy sikerül. Ami szép, azt nem szabad véka alá rejteni. Bozóky ßya Kastélybelső