Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
O 1989. május 13., szombat IRODALOM-MUVESZET Köröstáj Slezák Lajos: Műteremben Váci Mihály: Azokhoz tartozom Azok közül való vagyok, kik reggelenkint kisássák magukat a fáradtság homokjából, s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szél iramát s kezük között a rézfogantyú szelíd aranynak álmodja magát. Azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor a lendítókerekek szoros körei, akik körül vigyázva kígyóznak halálos vezetékek, s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek, akik éxtizedeken át élnek meztelen idegekkel ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajog, ragyog, világít, ketyeg védtelenül a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatolják. Azokhoz tartozom, kik a napok felettünk átlengő csille-sorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem s jobb keze biztatva megáld, öklükön pihen meg a homlokom, az ő fáradságuk visz haza, ha botiok — lábukkal botladozom, s ha igazam van, az létük igaza. Pusztai Zoltán: Küldetés A Sárkányt pediglen neked kell leölnöd fiam. Kuporgattam egy életen át. Kopját, pallost, veretes öltözetet, rostélyos sisakot, aranyozott sarkantyúkat, büszke pegazust s a hozzávalót megvettem mind — Az égiek legyenek veled. Rózsa János: r Állami támogatás Ma nincs ingerenciám hozzád habtestű cicám. Tegnap sokat üléseztünk, a minisztériummal veszekedtünk. Sírtunk is, hogy objektív okok miatt mi nagyon szegények vagyunk, és vájt fülekbe bebocsájtást nyert könyörgő szavunk. Lesz itt pénz garmadával, jutalmat osztunk, de nem harmadával. Fizetésemelést adok neked is babám, és meglásd, vállaira emel egyszer a hazám. Legyen hát holnap nagy tanácskozás, taps várjon, és ne tamáskodás. Fogadja a vezetőséget nagy ováció: ismét sárból húzott ki a dotáció. Heti mottónk: „Nyomasztó az olyan közeg, amit mindig a zsenialitás titokzatossága lebeg körül, és később kiderül: nagy léggömb az egész. A kis dolgokat csináljuk jól, abból létrejöhet valami nagyszerű.” MENSAROS LASZLO (1989) Szép versek ’88 Nehéz erről a tavasszal vissza-visszatérő antológiáról írni. A nyolcvanegy név túl sok ahhoz, hogy egy- olvasatra áttekinthessük, a költőktől közölt 2-6-8 vers túl kevés ahhoz, hogy érdemi véleményt mondhassunk róluk. De baj ez? A kötet előszavában Juhász Ferenc tesz kísérletet arra, hogy sajátos, barokkosán zsúfolt, ön-nemző- és gerjesztő stílusában definiálja a verset. Ha csupán ezt a szöveget recenzálnánk is, kitelne belőle a dolgozat. Elmélkedhetnénk azon is, hogy tulajdonképpen kinek is szól ez a kötet? Az olvasónak? Jó lenne hinni ebben, amikor, miközben a szó és a vers inflációját éljük. éppen az olvasók száma apad. A költőknek? Valamikor, a' sorozat indulásakor, még rangot adott, ha valaki bekerülhetett ebbe a félhivatalos seregszemlébe. Aki bekerült, az örült, a kívülmaradók öklüket rázták, fogukat csikorgatták, vagy csak legyintettek undorral — vérmérsékletük szerint. Ma már — bölcseb- bek vagyunk? — kevesebb fény jut az irodalomra, a versre. Tehát annak tekintjük, ami? Lapozgatva a kötetet. mintha kevesebb lenne költőinkben a publicus furor, a versekben a vezércikk-közhely. Jó dolognak tartom ezt. Ha élénkül a közélet, s egyáltalán van közélet, tehermentesíti a költészetet is. Marad dolga, ki- dalolnivalója így is elég! Hiszen maga a létezés — bármikor és bármilyen! — örök. kifogyhatatlan téma. Feltűnő, hogy költőinket mennyire foglalkoztatja ez. Az elmúlás, s az elmúlás előtti. alkonyati mélabú. fájdalom. Azért, mert a kötet szerzőinek az életkora közelebb van az ötvenhez, mint a harminchoz? Nézegetve a fényképeket, olvasva a verseket, az az érzésünk támad, mintha a magyar költészet elöregedőben lenne. Szánjuk ezt kritikának címezve a szerkesztőnek? (Ezúttal Alföldy Jenőnek.) Minden évben felvet és elvet egy-egy szerkesztési elvet, szisztémát a kritika. A Szép versek a magyar költészet akadémiáját jelentené? Reprezentál ez a 81 név vagy csupán esetleges merítés? Mert a vers- írók tábora, a verstermés ma is hatalmas. Százak elő- szobáznak szerkesztőségekben, bebocsáttatásra várva a Parnasszus előszobájába. A kérdés azért is zavar- baejtő, mert az antológia nem tágítható parttalanná, s még ez a csaknem 500 oldalnyi vers is sok. Kordokumentum? Minden bizonynyal az is. Nem vidám és nem túl hízelgő látlelet kiábrándult századvégünkről. Szenzációkat nem ígér. nem ad. Azok mostanában a napi- és hetilapokban olvashatók. Igaz. sokkal igénytelenebb fogalmazásban. Mert azt azért ismerjük el — nem véve el Juhász Ferenc kenyerét ezzel —. hogy a vers igényes mert megkomponált beszéd. Nincs is ezzel gond. Mármint a színvonallal. Annak meg csak örülhetünk, hogv létreiövő- ben megvalósulóban van a munkamegosztás, azaz — Illyéstől véve a képet — a költőnek nem kell ma már vízügyekkel is foglalkozni. Bős—Nagymaros ma már plakátokon, sőt a parlamenti szónoklatokban is szerepel. De a szerelem, a pirkadat, az Én magáracsodálko- zása, egyszóval a lét rejtelmei, meg-megújuló csodája még ma is versbe kívánkozik! A lélek is ki akar nyújtózkodni. Horpácsi Sándor KAMÉLEON POLGÁRTÁRS Régi ismerősöm, aki véletlenül sem politológus, soha nem volt köze a mozgalomhoz, sőt, mint a tűztél tartja távol magát a mostanság burjánzó különböző pártalakulatoktól, tőle felettébb szokatlan közéleti séggel ekképpen summázta dolgaink általa vélt állását: „Ez az ország ugyanaz, csak az emberek változtak. A politikai erjedés sokakban hívta elő a szürkébb időkben igencsak megfakult kaméleont. Ugyanazt, másként, így hangzik az új kaméleonok ars poeticája.” E furcsa dialektika, amitől a jó öreg Hegel újra fejre állna, nem győzött meg igazán. Tartós elvektől időtlen idők óta ment társam, afféle fontolva nem haladó, megszüntetve meg nem őrző, lendületien magyar, tehát korának gyermeke, azonban felkészült arra, hogy ideológiává kozmetikázott frázisai legfeljebb cinikus heheré- szést váltanak ki belőlem. Elvégre én is csak egy vagyok azok közül, akik a közöny busóálarca mögött tanultak meg mosolyogni. Ezért aztán, még mielőtt híg bölcselkedéséért valami elégtételt vehettem volna rajta, gyorsan elkezdte sorolni bizonyítékait kaméleon polgártárs létezéséről. Nem kérdezte tőlem, hogy én hol és mivel töltöttem március idusát, szavaiból azonban az derült ki, hogy ő bizony, saját hagyományaihoz hűen, nem vonult fel egyik oldalon sem. Nem fogadta pl az alternatívok invitálását, de nem választotta a hivatalosokat sem. Amit azonban az idén tapasztalt, vallotta hangjában némi restelkedéssel, az bizony nagyobb élmény volt számára, mint — mondjuk — a sokat emlegetett, két évvel előbbi „lánchídi csata”, vagy a tavalyi, tízezres, demokráciát skandáló tömeg látványa. Mert hogy akkor és ott tiszta volt a képlet. Mindenki tudta, hol a helye. Az idei március 15-e ismerősöm szemével azonban maga volt a káosz. Az iskolaigazgató úr, aki piros betűs nemzeti ünnep ide, hazafiú érzések oda, növendékeit saját érdekükben most is távol tartotta a demonstrációktól, hatalmas kokárdát tűzött sötét öltönykabátja hajtókájára, s úgy járt-kelt ide-oda a „nép okos gyülekezetében”, mint egy Pilvax-ifjú. Aztán a rend derék őrei, akik láthatólag megkönnyebbült lélekkel mondtak le a zord gumibotról — a bőrkabátjukon díszelgő piros-fehér-zöld kokárda kedvéért. Na, és akkor mi van, végtére is ez a dolgok rendje, vágtam közbe e szájbarágós „felismeréstől” megcsömö- rülve. Hát persze, folytatta ő, a dolgok rendje... Hát éppen ez az. A dolgok rendje mostanság azt jelenti, hogy akik korábban betiltották, immáron azok kezdeményezik. Akik dobozba, asztalfiókba száműzték, most az újdonság varázsával fedezik fel, és rajonganak érte. S a ma bősz másként gondolkodói kitüntetik azokat, akiket nem is olyan régen még éppen másképpgondol- kodásukért bélyegeztek rebellisnek. A kiközösítettéket kiközösítők rehabilitálják. Ez ám a történelmi elégtétel — csak az a kérdés, kinek. S mindeközben az új kor kaméleonjai nem értik, hogy azok miért nem kérnek a kitüntetésből és a felol- dozásból. Hát hogy is van ez? Minek a kákán is csomót keresni, intettem le a dilemmáival küszködöt, s javasoltam neki, hogy a honi társadalmi állapotok helyzetelemzése helyett foglalkozzon behatóbban az etológiával. Tanulmányozza továbbra is a kaméleonokat, de meg ne próbálja megérteni őket. Feltéve persze, ha nem akar közéjük tartozni. Tódor János Novák Béla Dénes: Happy end nélkül (szocio-novella) Ezt a történetet nem én írtam, nem is a magasságos Élet,' őkegyelmessége úgyis csak operettekben, avagy királydrámákban tud fogalmazni. Ezt a. történetet mesélte valaki, nem mondhatni róla, hogy forradalmárnak született, s hősen egy aranyozott guillotine alatt végzi be sorsát, de az sem állítható, hogy gyáva volna. Egy fiatál gyári munkásnak két-három rizling- fröccs mellett elmesélt történetét jegyeztem le, a külső, kocsmai zajokon kívül teljes szó- és hangulati hűséggel. A jó kovács, ha kalapácscsal üt a vasra, a szikra csillagvirágzásából, minden technológiai és anyagismeret nélkül tudja, érzi, mi ötvözet formálódik keze alatt, s végül is azt hihet- nők: a munka az munka, egyre megy, ekevas készül-e, vagy emberirtó szerszám. Nem jó, ha túlságosan védett valaki — vélte József —, az testi-lelki impotenciát okoz, legószemélyiséggé, összerakható bábuvá válik idővel az ilyen ember. Én ellenben állami gondozatlan vagyok ! Miután elvégeztem a szakmunkásképzőt, kiraktak a hagy magyar Hortobágy fővárosának közepire. 17 évesen kerültem a Vasmű öntödéjébe, gyakorló utolsó éveim itt végeztem, szakmaiból jelesre, magyarból annyi volt a vizsga: tudom-e. ki kapott luest Nagyváradon, mondtam, hogy Ady. o. k„ így lettem közepes műveltségű értelmet- lenségi. Ekkor ismertem meg Zoli bácsit, az ő feladata volt engem betanítani a szakmai, munkavédelmi és egyéb dolgokra. Ez idő tájt abban a különös megtiszteltetésben volt részem, hogy nevezés nélkül indulhattam az Ismerd Meg Szép Fővárosunkat vetélkedőn, miután nem laktam sehol, mindenütt jelenvaló voltam, mint az Ür, ám nem a fákban és füvekben. inkább pályaudvarokban. A gyár munkásszállására nem voltam jogosult, nem lévén vidéki lakos és állami gondozott, az Otthonból pedig kirúgtak, mondván: már kereső, felnőtt ember vagyok, gondoskodjak magamról. De vissza Zoli bácsihoz. Nem mondhatok rosszat róla, főleg, hogy ilyen borzasztóan végződött az egész. Minden energiáját arra fordította, hogy belőlem jó szakember legyen. Kezdetben nem is volt baj. de később már kínossá vált atyáskodása. egy pohár sört se ihattam meg, a többiek gúnyoltak, kiröhögtek emiatt. Zoli bácsi fia disszidált az NSZK-ba, bennem látta testet ölteni örökre eltűnt gyermekét. Számomra, aki nem ismertem soha a boldog gyermekek tej szagú álmát, s csak ragasztószag és ideges lucsok volt minden ébredésem, szokatlan és különös érzés volt, hogy szeretetet érzek magam körül, mégha virágnyelv helyett a szerszámok nyelvén beszélgettünk is az öreggel. De az idillnek vége szakadt. Már akkor jóval többet tudtam a munkafolyamatokról mint a többi társam, elég volt ránéznem az olvasztótégelyre, s meg tudtam mondani hány fokos az acél, szén van-e több benne, vagy szilícium. Ekkor jött a farsangi mulatság. Zoli bácsi, aki megvetett minden lumpolást, és szinte betegesen csak a munkájának élt, természetesen nem jött el, sőt engem is óva intett a murizástól. De kérdem én, ki az a hülye, aki 18 évesen nem megy el fröccsözni egyet, nem beszélve az irodaépületbeli csajok kebleiről, mely domborulatok lentről, az olajos, piszkos -üzemcsarnokból legalább olyan távolinak és nehezen megkö- zelíthetőnek tetszettek számomra, mint a Gyergyói- havasok. Fehér asztal mellett leszálltak hivatal-királynői trónusaikról, s ugyanolyan esendőekké lettek, mint más „hétköznapi” emberi lények. Szóval, itt a farsangon hallottam a szaktársaktól, meg a kapatos adminisztrátor lányoktól, hogy Zoli bácsi így, meg úgy. Hogy ötvenhatban ez. meg az. Azért nem lett belőle főnök. Mert. ugye, dolgozni nem elég. mozgalom, közösség, egyebek ... Én hiába mondtam, ha csak tíz ilyen tudású ember volna a vállalatnál, nem kéne három műszakban dolgozni. mindenkinek meg volna a nyeresége, a bérpótlékot nem a túlórák, hanem az okosan és szervezetten töltött nyolc órákból is ösz- szehozhatnánk. Legyintettek, Te is olyan begyepesedett vén hülye leszel, mint a Zoli szaktárs! Szó szerint ez hangzott el. Akárhogyan gondolkodtam, nem értettem, miért irigykednek mesteremre, vagy, ahogy én magamban neveztem: félapámra? Azután, mármint a farsang után elmentem Zoli bácsihoz, aki táppénzen volt, nekem ez nem volt furcsa, de voltak, akik azt mondták, valami nem stimmel, az öreg harminc éve nem betegeskedett. Nagyon örült nekem, azt mondta, idegkimerültsége van. én marha, pedig elmeséltem Neki, miket mondtak róla a többiek. Nem szólt semmit, csak bámult maga elé, gondoltam előbb- utóbb úgyis megtudta volna valakitől, jobb, ha tőlem hallja. Másnap a délutáni műszakban voltam, amikor hozták a borzasztó hírt: Zoli bácsi gázzal megmérgezte magát és meghalt. Azóta nem bírok nyugodtan aludni. állandóan az zakatol a fejemben, én öltem meg. pedig tudom, ez nery igaz. Akárhogy is van, lehet, hogy idejét múlta, régimódi volt a viselkedése, mindene, de én nagyon sokat tanultam tőle. Még halálával is becsületre akart nevelni. Hogy megmaradni, fönnmaradni ne tanított volna meg? Én azért élek és dolgozom. Csak így. Happy end nélkül.
