Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
1989. április 8., szombat KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET Komolyan kell venni a dolgozó nép okos gyülekezetét Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal Rekviem egy álomért... 1 Nem volt szándékomban megírni. Tiltakozott az énem. Azt hittem, a_múló idő feledteti. De az eset megismétlődött. A Nyugati pályaudvaron felszálltam a Csaba expresszre. A kupéban egy jólöltözött asszony ült velem szemben valami izgalmas krimibe mélyedve. Kisvártatva egy borostás arcú férfi toppant be az ajtón. — Erdélyi menekült vagyok. Gyulára szeretnék utazni a nővéremhez, de nincs pénzem — és segélykérőn nézett hol rám, hol az asszonyra. Egyszer megjártam. Ugyanígy, ugyanezekkel a szavakkal. Es ha valóban menekült? Az asszony azt mondja, nincs pénze. Én is mondhatnám. Akkor továbbáll- na. Akkor nem esetlenkedne itt, behúzott nyakkal, szégyenlősen pillogó szemeivel. De van 300 forintom. Letagadhatnám. Még szólnom sem kellene, csak a fejemmel nemet inteni. Megérzi, hogy tétovázok. Előveszi papírjait. A kezembe nyomja őket, hogy győződjek meg igazáról. Közben meneküléséről beszél, meg a szülővárosáról, Déváról, s a lányáról, aki Bukarestben dolgozik és elfelejtett magyarul. Lehetnék én is az ő helyzetében. Csak a véletlenen múlott, hogy a határnak innenső oldalán születtem, s nem néhány kilométerrel arrébb. Mennyi véletlen, te Isten! Ez a magyar történelem. Csak bele kell lapozni az elsárgult könyvekbe. Itt a hadak útján hányszor villámlott és dör- gött az ég. Számba venni is sok. Csak, amit az élő emlékezet sorjáz, az is tömérdek. Kivándorlók, menekültek és disszi- densek, akik szétszóródtak, ebből a hazából az utóbbi évszázadban. 1914—22, 1929 -31, 1945—48, 1956. A dátumok fájó és nehezen heggedő sebek. Azt mondja a fáma, a világ legeldugottabb országában is lehet magyarral találkozni. Kutasi Kovács Lajos írja, hogy Amazőnia őserdejében magyar településre bukkant. Egy magyar falura. Árpádfalva volt a neve. Erdélyi kivándorlók létesítették a század elején. Álltak ottjártakor még a házak is, meg a templom is, de egykori lakói tovább költöztek ismeretlen helyre. Még emléknek is szívszorító egy ilyen néma falu. Rajtunk múlik, hogy ne szóródjunk szét a világban. Csakis rajtunk. Nagy szavak, de igazak. Kitől várhat segítséget a magyar, ha nem a saját vérétől?! Kinyitom a pénztárcámat, és átnyújtok 200 forintot. Az asszony becsukja a könyvet és megszólal. — Ez a szerencsétlen nem fogja elérni a vonatot. Menjen a pénztárhoz és szóljon az érdekében. Még húsz perc van a vonatindulásig. A pénztár előtt hosszú sor kígyózik. Sehol- sem látom. Visszafordulok, s a presszó üvegablakán keresztül pillantom meg. A pultnál könyököl, előtte egy üveg sör. Első gondolatom, hogy átvertek. Nem először. Átvertek már boltban, hivatalban, még ismerős is. Mi ilyen hintázó nép vagyunk. A napokban egy csabai szabómester panaszkodott, hogy baráti alapon kölcsönadott 600 ezer forintot, s az illető eddig a füle botját sem mozgatta. Egy asszony meg sportlovat adott el három évvel ezelőtt, de a vételárból egyetlenegy fillért sem látott. Panaszt tett a rendőrségnél, az ügyészségnél, ám eddig senki sem mozdult, ámbár a bíróság megállapította, hogy igaza van. Miért hagyta magát? Így szólt a válasz. Hát én nem hagyom magamat. Kopogtatok a presszó ablakán. Messze révedő tekintettel néz a semmibe. Nem hallja a zajt maga körül, nem hallja a kopogásomat. Gondolatban bizonyára odahaza jár, Erdélyországban. Déva váráról álmodik, vagy a görgényi havasokat látja maga előtt. Es közben kicsordul a könnye és végigfolyik az arcán, talán észre sem veszi őket az otthonát visszaálmodó fájdalmában. — Miért nem szólt a rendőrnek? — kérdi az asszony a vonaton, amikor elmondom az esetet. A gondolatra összeszorul a szivem. Minden bizonnyal a pénztár előtt kígyózó sor miatt vesztette el a reményét, hogy eléri a vonatot. S bánatát felejtendő tért be a presszóba, ahol hatalmába kerítette az az egyetlen kincs, amit magával hozott szülőföldjéről. Az emlékezés. Serédi János Ausztria jól jár a magyarokkal Tanár úr. De Jó is lenne, ha sok, hozzá hasonló, müveit koponyát tudhatnánk magunkénak. Jó őt hallgat- ni, figyelni okos szavára, s mint a jó tanároktól, tőle is mindig hallunk gondolatébresztő szavakat. Beszélgetésünk kezdetén arra kérem, hogy egyetlen fogalmat, a reformot próbáljuk meghatározni. — Reform, olaszosan riforma, újjáalakítás, vagyis egy meglévőnek, réginek az új feltételekhez illesztése, igazítása — mondja Nemeskürty István. — A szó a francia forradalom utáni időkben bukkant fel Európában. Nagyon érdekes, hogy nem született rá magyar kifejezés, pedig a reform fogalma a nyelvújítás korában terjed el,- amikor szinte mindenre találunk magyar megfelelőt. Különösen érdekes, hogy a revolú- cióra született magyar szó: forradalom. Forradalmon gyökeres átalakítást értünk, a réginek szinte teljes elvetését. Ügy látszik, 1848— 49-ben ez a szó fejezte ki jobban a nemzet akaratát, gondolatát. Kétségtelen, azonban, hogy az 1820-as évektől az 1848-ig terjedő jóval hosszabb időben hatásosan működött a reform, amelyet köztudottan Széchenyi. kevésbé köztudomásúan Fáy András és még sokan mások műveltek. — A forradalom villámfényénél mintha elhalványodni látszana a megelőző korszak ragyogása. — Valóban, pedig a reform tartós, hasznos eredményeket hozott, ezért is beszélünk az egész reformkorról, amikor újjáalakult a magyar társadalom, amely lassan, fokozatosan fölszívta magába a múlt század eleji Európa vakmerő újításait. Tehát a gépi szövéstől a gőzgépek alkalmazásáig, a hidak, a vasutak építéséig a legfejlettebb technikát. Milyen érdekes, hogy ahol ez a mozgalom elindult, Angliában, ott nem reformnak nevezték, hanem ipgri forradalomnak, és mire Magyarországra érkezik, már reform, s így békésebb, hatásosabb. Ebből az is következik, hogy gondolati környezetében a reform inkább gazdasági, gondolkodási folyamatot, míg a forradalom inkább egy társadalmi jellegű mozgalmat jelent. — Mennyire mozgatja meg a tömegeket a reform? — Tömegeket mindig a forradalom mozgat meg jobban, ez természetes. A reform nem ígér azonnali eredményeket, tehát hosz- szabb folyamatot kell számításba vennie. Forradalommal meg lehet dönteni egy előző rendszert, de nem lehet hidat építeni. Széchenyi az 1830-as évek elején kezdte a híd gondolatát megvalósítani, és 1849-es évben készült eL Csaknem 20 esztendő ! — Miként jelentkezik a reform igénye? — Az az érzés születik, hogy valami nem mehet úgy tovább, ahogy eddig ment. Kinőttük a ruhát, újat kell csinálni. Ez egy hosszabb folyamat, amíg megérlelődik a természetes felismerés. — Széchenyi nevével jelzett klasszikus reformkor- szakunkon kívül voltak még jelentős reformidőszakok? — Voltak, bár azokat nem úgy nevezzük. Nézetem szerint a reformkornál is jelentősebb a kiegyezés utáni 20- 25 év. Az a Budapest, amelyben ma élünk, akkor épült fel. az ország akkor lett európaivá. Közvetlenül a II. világháború kitörése előtt is megindult egy nagyon komolynak mutatkozó reform lehetősége, amit azonban a háború elfojtott. — Ma ismét reformot hirdetünk. Vajon van-e hozzá szellemi tőke, amely képes megvalósítani? — Biztos létezik, azonban az elmúlt évtizedek kontra- szelekciója folytán még csak rejtve létezik ilyen szellemi erő. Sajnos, a legnagyobb gondnak valóban azt érzem, hogy nincsenek elég nagy számban olyan rátermett államférfiak, akik ezt a reformot hatásosan és megfelelő ütemben el tudnák fogadtatni a társadalom minden rétegével. Nincsenek a közigazgatásban olyan képzett szakembereink, akik tudnák, hogy egy elhatározást miként kell végrehajtani. Most, amikor nagyon rokonszenves megnyilatkozásokat hallok vezető államférfiak szájából, gyakran az jut eszembe, hogy olyasféle a helyzet, mint amikor egy hadvezérnek kitűnő haditerve van, de nincsenek olyan emberei, akikkel végre tudná hajtani. Katonai példánál maradva: jó a terv, talán még van olyan tábornok is, aki megérti, de azok az őrmesterek és közkatonák, utánpótlást intézők, lőszer- ellátást biztosítók, akik nélkülözhetetlenek a csata megnyeréséhez, ők hiányoznak. A közvélemény szeretné felismerni a reform helyességét, de meggyőző eredmények nélkül ez roppant nehéz. — Ismerve a bajainkat. hogy látja, merre haladunk? — Fogalmam sínes róla. Az is baj, hogy nincs jövőképünk. Csodálkoztam, amikor azt mondták az államférfiak, hogy évekig nehéz lesz a dolgunk, sőt volt olyan is, aki azt mondta, hogy 10 évig. Akkor arra gondoltam, hogy ilyet egy politikusnak egyrészt nem szabad mondania, másrészt nem ás reális, ha ilyet mond. Hiszen tíz év alatt rengeteg minden történhet. Példa, 1917—1927 a Szovjetunióban. Fantasztikus, hogy mi minden történt. Vagy 1933 — Hitler uralomra kerülése. 1944 — már elvesztett mindent. De az alatt a tíz év alatt a maga kegyetlen és szörnyeteg módján rengeteg mindent létre is hozott. Magyarország: 1945— 1955. Függetlenül attól, hogy itt is mennyi szörnyűség történt, de a magyar társadalom életében rendkívüli változások voltak. Ha azt mondjuk, hogy Horthy-korszak, az kevesebb, mint negyedszázad. Nehogy félreérthető legyen, ezért ne politikai mozzanatokról beszéljünk, de létrejött egy magyar repülőgépipar. A legnehezebb gazdasági években olyan iskolarendszert alkottak, amely ma is példamutató. Létrejött a magyar rádiózás! Villanyvonat, Kandó mozdony. Hangosfilm! A világ- gazdasági válság éveiben Európa kis országai közt az egyetlen voltunk, ahol hangosfilm-ipar született. Mindezek könyörtelen tények. Hasonlítsuk össze az elmúlt negyedszázaddal, amelyről most mint a pangás éveiről beszélünk. — Miben vagyunk ma élenjárók? — Semmiben. Évtizedekkel vagyunk lemaradva a világtól, talán behozhatatlanul. Magyarország a török hódoltság óta ilyen mértékű elmaradottságban nem volt. Azzal már nem is akarok viccelni, pedig nem vicc, hogy a török időkben egy magyar könyv kinyomtatásá- nak*nyomdai átfutási ideje egy hét volt, most pedig évek. Vagy mondjam azt, hogy a legkisebb faluban a lelkészt és a tanítót választották? Mindig dühbe gurulok, amikor azt hallom, hogy nekünk még tanulni kell a demokráciát. A fenét kell tanulnunk! Hát a papot és a tanítót választotta a paraszt, a jelentkezők közül azt, aki a legmagasabb külföldi iskolákat bizonyította. Magyarországon soha azóta nem volt annyi Krakkót, Bolognát, Padovát járt falusi tanító, mint a török hódoltság idején. Mutasson ma valaki akár egy középiskolai tanárt, aki Padovában végzett. Leírta Decartes az akkori idők legmagasabb rendű filozófiáját, amelynek egy mondatba sűrített lényege, hogy gondolkodom, tehát vagyok. Ez a mondat Apáczai Csere János könyvében megjelenik magyarul, és elkészül az első magyar enciklopédia. Ma egy lexikont nem tudunk összehozni. Sajnos, ezek tények. Kétségbeejtően el vagyunk maradva. — Mi segíthet rajtunk? — Ha a magyar államférfiak komolyan veszik a dolgozó nép okos gyülekezetét. — Van ilyen? — Van dolgozó nép, van okos gyülekezete. Meg kell hallgatni és komolyan kell venni. Andódy Tibor Fotó: Moldvay József A Nemzetközi Amatőrszínházi Szövetség ausztriai tagozata hatnapos konferenciáján vettem részt az osztrák fővárosban. Beneveztem a városnézésre is, bár már néhányszor láttam Bécset. Mégis úgy éreztem, nem szabad kihagyni. Hasonló megfontolásból indultunk boroz- gatni a jellegzetes hangulatú Grinzingbe. Akármilyen elfoglaltak is voltunk, kerestem az alkalmat. hogy vendéglátóinkat magunkról — a hírhedt magyar bevásárló turizmusról — és a bős-nagymarosi erőműépítésről, valamint a tervezett Bécs—Budapest világ- kiállításról kérdezzem. Megvallom, az első témát csak szűkebb (nem nemzetközi) körben mertem felhozni, mert eléggé szégyenlem. Az osztrákok udvariasak voltak és őszintének tűntek. „Ugyan már! Mi meg Győrbe járunk bevásárolni — mondta a taxisofőr, akit legelőször kérdeztem meg, s még hozzáfűzte —, az emberek nagy előszeretettel veszik azt, ami olcsó, ami más. Azt hiszik, mindig megéri. Pedig lehet, hogy később majd kidobják, mert mondjuk megromlik az az élelmiszer ...” Az egyik középiskolai tanár azt említette, milyen jelentős bevételhez jut Ausztria a magyar turisták vásárlási lázának köszönhetően. Egész komoly összeget nvezett meg. kemény valutában, természetesen. „A probléma az — tette hozzá —, hogy azokban a magyar sho- pokban nem mindig ügyelnek kellőképp a minőségre.” Marianne és Bernhard szerint a felső-ausztriaiakat egyáltalán nem zavarja ez a jelenség s a legtöbb osztrák nem talál benne semmi különöset. „A bécsieknek mindig van valami bajuk. Ha nincs, keresnek maguknak, hogy legyen miről panaszkodni” — mondták. A hír — hogy a Parlament nálunk újra tárgyal Bős1— Nagymaros ügyében, s hogy a közvélemény jelentős nyomására esetleg új döntés születhet az építkezés felfüggesztéséről vagy leállításáról — eljutott a határon túlra. Ezzel kapcsolatban szinte mindenki, akivel beszélgettem, azonos véleményen volt: Magyarországnak függetleníteni kell magát a szovjet energiától; tehát szükséges az erőmű. Osztrák részről is vannak ellenzői, a zöldek, a természetvédők. Ám érveik, megállapításaik, különösen az ivóvízzel, és a Duna elalgá- sodásával kapcsolatban olyan dolgok, amelyeket figyelembe kell venni, s ahol a tudományos, megalapozott beavatkozás, ha időben jön. segíthet. Ezt kivétel nélkül valamennyi beszélgető partnerem hangsúlyozta. Josef- től hallottam a következőt: ..Ha ma döntenének arról, hogy belevágjanak-e ebbe az építkezésbe, akkor a józan ész nemet diktálna. De a munkálatok jelenlegi szintjén már értelmetlen lenne leállni. A tudósok és a természetvédők aggályait komolyan kell venni, és „káros következményeket iki lehet kerülni.” A Bécs—Budapest világkiállításról nagyon megoszlottak a nézetek. Egy iskola- igazgató így vélekedett: túl szegények vagyunk mi az ilyen nagyszabású akcióhoz. Mármint mindkét ország, Ausztria is, Magyarország is, mondta. Nem tudom, szavaiban mennyi volt a meggyőződés és mennyi az udvariasság, amikor a két államot egy kalap alá vette. Bécsi tanártól hallottam azt. amit azóta már a hazai sjtóban közzétett nyilatkozatok is egyre hangsúlyoznak, hogy tudniillik olyan óriási lehetőség rejlik a világkiállításban, amit vétek lenne elmulasztani. „Átgondolt, ügyes tervezéssel mindenki jól jár, gazdagodik. S akkor még nem szóltunk arról, milyen jót tehet a rendezvény a rólunk alkotott képnek a nagyvilágban” — magyarázta Irene. A sikeres kiállítás nyilván használ presztízsünknek, gondoltam magamban; s hirtelen az villant át az agyamon, hogy hány, de hány példa volt már értelmetlen költekezésekre, illetve hányszor hiúsult meg nagy álom — emberi, szakmai hibák miatt. De ne legyünk borúlátók, bízzunk inkább az alapos felkészülésben és a sikerben, ahogyan osztrák szomszédaink! Nem vásárolni mentem Bécsbe, hanem egy nemzetközi tanácskozáson vettem részt, ami rengeteg élményt adott. Azonkívül: az osztrák főváros — mint mindig — most húsvét előtt is gyönyörű volt, és az emberek barátságosak, kedvesek. Nem vásárolni mentem, mégis — vagy talán éppen ezért — nagyszerűen éreztem ott magam. S élményekkel, ismeretekkel felpakolva jöttem haza... Niedziclsky Katalin
