Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
O 1989. április 29., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET VCÖRÖSTÁJ r Tamási Áron: Köszöntő Ágacska Valamikor, bölcsőm helyén a faluban, számomra Május csak tiszta örömet jelentett. Nem is egészen .jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a létezés vidámságát inkább. Aminek nem volt tartalma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Még nem fűződött hozzá emberi szándék, s munka és harc kivált nem. Talán még gondolat sem. önzetlen ünneplő voltam egészen. Még a dongónál és a pillangónál is önzetlenebb, mert hiszen a dongók és a lepkék a virágok tápláló asztalára jártak, én pedig csak annak örvendeztem, hogy Május mindenkinek jó. Falusi voltam, s gyermek. Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem fel, hogy rendetlen a világ, melyben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak az esztendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot a fűvel együtt le kell kaszálni, vagy a termő földeken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél így rendeli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő darázs, de könnyen lehet, hogy megszúrja az embert. A gyümölcsösben is kárt tesz, vagy esetleg éppen akkor lábatlankodik az ebédnél, amikor nagyon sürgős a munka. A pillangó is alakoskodva pusztít; a gyümölcsfán a virág is ^íéha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az eső; a villám pedig tisztítja a levegőt. Keveredik a szép és a hasznos. Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szépet is, a maga érdekei szerint, hasznosítani törekszik. Igen, mert nem tűr hasznavehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn a fán marad a virág. Mert akkor minden remény megvan arra, hogy a fán őszre gyümölcs lesz belőle. De ha letörve, májusi szokás szerint, a lányok kapujába kerül, akkor mi lesz a gyümölccsel? Hát az értelem akkor sem mond le a gyümölcsről, mert a remény útján a szívbe, s majd a szív alá költözteti. Vagyis kezdtem már legény lenni. S ennél tovább, otthon a faluban már nem is jutottunk mi ketten: Május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a bölcs gondtalan köréből, ahol a gyermeket a létezés vidámságával töltötte tele a Május; s kiléptem a szülőföld kertjéből is, ahol a kamasz fiú megtanulta, hogy a szépet hasznosítani kell. Mint a madár, kinek sorsa van: én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag barátságban éltek, s ahol a verejték mindig váltotta a harmatot. így aztán a falusi férfiú májusi ünnepét már nem írhattam fel emlékezetem falára. Csupán kívülről, haza- hazajárogatva, figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták magukat a falusi férfiak, mintha még a tél folyamán megegyeztek volna a fákkal, hogy Május elsejére virágot fognak bontani; mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet fognak a bárányoknak serkenteni; s meg a felhőkkel, hogy esőt hordozva langyosan fognak borongani. Múlt az idő. S már csak vendég lettem ebben a külső körben is, mert elindultam a betűk világa felé. Amikor elindultam, virulásban és örömben hagytam ott a falusi Májust. A városban pedig egészen másképpen találtam meg. Kopott volt szegény és árva. mint egy suszterinas. S akik tartották benne a lelket, azok sem köszönthették hangos örömmel, nehogy a pénz és a társadalmi rend megszidja szegényt. De annyit megtettek, hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kísérték a városból kifelé, a szabad ég alá, a biztató zöldbe. Abban az időben nagyon megsajnáltam ezt a szegény szép hónapot, és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságomat ő is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, hanem szerette volna, ha hívei közé állok magam is. Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazában, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöttem Májussal együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itthon. Nekem is jobb talán, ámbár borongósabb. Azokban az években ő sokat és hálásan emlegette nekem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megértettem őt; úgyszintén azt is, hogy a bizakodását, a jövőt illetőleg, nemzettem, kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka, vagy a szolgálat a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy azzal tápláljam magamban a jobb jövendőt. Aztán hazajöttem. De hát itthon, mintha el sem mentem volna, Május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Üj és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vidámságom volt Május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városban szegény és árva inas, és idegenben bizalmas jó barátom: akkor most bajtársa lettem tollal a kezemben. Egyebet nem is tehettem. De hát hogyan is tehettem volna: hiszen most már mindent együtt láttam benne, ami a földi életet emberi életté teszi : a létezés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mostanáig. És nem hiába! De ne felejtsd el, Május, hogy az ellenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Éppen azért, te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét, s őrködj az igazság fölött! Én is megtartom intelmeidet, melyeket évről évre és oly szorgalmasan, emlékezetembe írtál. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tisztelegjek előtted. Szeghalmi Afrika-kutató Egy elfeledett tudós tanár „ébresztése“ A szülőföld régi adósságát törlesztette a Sárréti Múzeum Baráti Köre, amikor — összefogva a megyei tanács művelődési osztályával — bibliofil sorozatának legújabb, immár 5. kötetét a méltatlanul elfeledett jeles pedagógus Kovács János (1816—1906) életének és munkásságának szentelte. Mindeddig nagyon keveset tudtunk a kiváló tudósról, pedig — amint ez most Tóth Lajos gondos és sokoldalú kutatómunkája nyomán bizonyosság válik — korának széles látókörű, maradandó értéket teremtő egyénisége volt. Kovács János életútja Szeghalomból indult, majd pedig a debreceni református kollégiumban végzett bölcseleti, jogi és teológiai tanulmányok után a berlini egyetemre vezetett. 1844-től Geszten, gróf Tisza István fiának, Tisza Domokosnak házitanítója (egy ideig Arany Jánossal együtt). A pedagógiai tevékenység mellett szabad idejében ásványtani és geológiai kutatásokat végez Bihar megye területén, azonban a legnagyobb hatást a tanítványával együtt tett egyiptomi utazás váltotta ki (1855). Tapaszala- tairól előadásokat tartott, dolgozatokat jelentetett meg. Tisza Domokos halála miatt 1856-ban elkerül Gesztről, a debreceni ref. kollégium főgimnáziumának tanára lesz. Nem kevesebb, mint 40 éven át tanított a neves inétzményben. A tudós tanár tipikus példájaként iskolai munkájának maradéktalan elvégzése mellett — még felsorolni is sok — kertészeti egylet szervezésére, kiállítások rendezésére, iskolai múzeum alapítására, tudományos dolgozatok írására, felolvasó kör alakítására is szakított időt. 80 éves korában ment nyugdíjba ! Életének utolsó évtizedét leányánál, az érmelléki Szatócson élte, teljes szellemi és fizikai frissességben. Jellemző vitalitására, hogy 90 évesen is, a halála előtti napokig rendszeresen lovagolt. Csak sajnálni tudjuk, hogy Kovács János tudományos eredményeit könyv formában nem tette közzé, mivel így gazdag életműve hamar feledésbe merült. Örömünkre szolgál, hogy a szülőváros vállalkozott a kései „ébresztésre" s ezúton is biztatjuk a sorozatszier- kesztő Mikllya Jenőt a folytatásra, elfeledett értékek megmentésére és közreadására. P. J. Csapiár Vilmos: Tűzkeresztség Mányi észrevette, hogy az autóbuszból egy lányarc őt nézi. Félrefordult, ellenőrizte a visszapillantó tükörben a mögötte jövő forgalmat, aztán visszakapta a tekintetét a buszra. A lány kitartóan bámulta. Mi van ezzel? Talán valami nyomorék. A busz hátsó szélvédőjén át a lány vállig látszott. Nyomorék, túl alacsony. Az arca szép, annál gyanúsabb. A testi hibásak néha gyönyörű arccal születnek. Mányi megint belenézett a visszapillantó tükörbe, hátha mögötte jön az a valaki, akit a lány figyel. De nem. Már mosolygott is rá. Te, ez a lány át akar szállni a kocsidba, mondta magának Mányi. A megállónál besorolt a busz mögé. Erre a lány átfurakodott az útjában állók között, s leszállt. Mányi kipattintotta az ajtót. Nem volt a lány nyomorék, viszont ijesztően fiatalnak tűnt. Csak nehogy kiderüljön, hog ymég tizennégy éves sincs! Nem, az nem lehet. Te állandóan rémisztgeted magad, mondta magának Mányi. De hát az én negyven évemhez képest! Na és! Azt se tudod még, mit akar. Ideje lenne már merned élni! — Na és most hová? — Ott ült a lány mellette félig takaratlan combokkal, rövid szoknyában. — Nem tudom, ezt döntsd el te! Ilyen nincs! Ilyen nincs! De van. Ez tegez is rögtön! Minek néz engem? Biztos, hogy nem a kopott tragacsomon akadt meg a szeme. És micsoda szemek! Van ez huszonkettő is. Annyi nincs. Egyszerűen nem tudom, hova tegyem. Mányi tavasszal megszerzett egy üzlethelyiséget, egy volt trafikot, amelyben hamburgersütödét nyitott. Szerencséje volt, a városnak épp egy olyan pontján sütötte a hamburgert, ahol mindenki eljárt. Egyszerűen mindenki, aki a belvárosba jött vásárolni. Addig szolid pincér volt. kis megtakarított pénzzel. Maga se értette, dőlni kezdett hozzá a pénz. Csak akkor jött rá, micsoda főnyeremény a hely. Pár hete kitelepült. A sütödével szemben a járdaszélen«elkez- dett hamburgert termelni egy csinos faházikóban is. Most aztán már tényleg mindenki nála zabáit, akár jobbra nézett, akár balra. De hát mit tud erről a lány? Kiszáguldottak a városból, a lány egy szót se szólt, csak nézelődött, teljesen rábízta magát Mányira. Hol szétnyitotta a combját, hol összezárta. Te, nehogy a portán derüljön ki, hogy még tizennégy sincs, figyelmeztette magát Mányi, mikor megálltak a szállodánál. — Legalább azt áruld el, hány éves vagy, és hogy hívnak! — Tizenhét múltam. Hívjál Pipinek. — Miért? — Azt szeretem a legjobban. ha így hívnak. — Tizenhét? Üristen! Úristen, te ezzel a csajjal lefeküdtél! Na és? Szűz az nem volt. Pipi Mányi mellett feküdt csukott szemmel, szinte boldogan. Minden jó volt neki, fenekét Mányi oldalának nyomta. Mi lesz most a feleségeddel, marcangolta magát Mányi. Mi lenne? És a gyerekek? Köszönöm, jól vannak. Boldogok, hogy semmire nem mondom nekik azt. hogy nincs pénz. Te, ez így megy? így. Beindul, aztán megv minden. Hol volt nekem csóró koromban ilyen tüneményes csajom ! Ilyen popsival, ilyen mellekkel, csinos pofával! Mányi megtapogatta az inge zsebeit. Az egyik duzzadt az ezresektől, a másikban volt a cigaretta. Rágyújtott. Ez így fog menni? Ijesztő. Miért, nem ez a jó? És mi vár még rám! Nincs mese, átestél a tűzkeresztségen. Kiss Ottó: Reklám a költő szobáján három az ajtó. egy a pokolra nyílik, egy a szerelemre, és vers van a harmadik mögött homlokot megfeszítve emberek, lehet próbálkozni A hiány délibábjai Szeverényi Mihály kiállítása Budapesten a Metró klubban Az élet talán egyetlen Hatód i kihívása a művészet. Az alkotásnak az a lehetősége, amely nem csak egyfajta tárgyi, hanem szellemi örökség létrehozását is megengedi. A jelen persze alig-alig törődik ezzel. A jelent mindig politikai és így kultúrpolitikai erők építgetik. A jövőt azonban mindig az ezek árnyékában épülő szubjektív monumentumok. S egy még távolabbi jövő kutatója is ezek alapján képezi le magának történéseinket. E törvény szerint kell, hogy fontossá váljon számunkra egy tárlat. Legyen az bárkié is; sohasem szabad csak egyéni tetszésin-, dexünk alapján ítélni. Figyelnünk kell: a képeket hagyományoznánk-e jó szívvel utódainkra? A dolgok fontosságának szerényebbik része az, hogy nekünk magunknak tetszik-e, értjük-e, kell-e? De: tartaimazza-e mindazt, akárcsak utalás, főhajtás, szabály formájában, amire kultúránk egésze, e jelenvaló pillanatáig, felépült? E kép>eket értené-e Ieona»do. vagy értené-e egy németalföldi kismester? Mert, ha úgy érezzük: igen; akkor e képek már egyetemesek: megérti őket a jövő érzékeny, fogékony elméje is; része lehet kollektív szellemi örökségünknek. E kihívás tehát az. amely az egyetlen a művész számára. E törvényt érzi csak ráméretettnek : ezért keresi egyéni hangját, egyedi szókincsét úgy, hogy közben egy nyelvet beszéljen akár az egyiptomi falfestmények alkotóival is. Ezért keresi az örök emberit motívumaiban. Ezért fontos számára is az ember és a természet viszonyának tisztázása. A négy alapelem jelenvalósága. Az emberi test univerzuma. Kultúránk remélhetően végtelen történetének soros folytatását festi e képeken az alkotó. Ha olvasni próbáljuk színeit, megérthetjük : századvégi tanulságok, a jövő számára fontos me- mentók íródnak optikáján át. A fény mintha megsebzett tájakon át ért volna idiáig; elcsukló, fáradt, szomorú. A bokrok, a fák; a mező, mintha látszólagos egyszerűsége ellenére is az utolsó lenne, s már rávetülne a pusztulás szabályainak mértana. Lehet: túl lírainak érzik e sorokat. Nem lehet véletlen. Mintha a költészet szabályai irányítanák e világot; a színek metaforikus erővel simulnak össze. Az Alom elforduló, távolodó nőalakja maga a Szerelem. Az a bizonyos egyetlen, egyszeri, megismételhetetlen, amelyben az érzés még maga a hirtelen kitáruló, önmagát legmélyebb mélyéig adó s tagadó univerzum. A Requiem: a pusztuló tájból még kimagasló kopjafák elnémíthatatlan üzenete. Nem rettenet, nem halálsikoly, nem felszakadó üvöltés. A fájdalom mindent g mindenkit túlélő csendje. Má r-már holdbéli tá j : érezhetően hiányzik a képiről az éltető oxigén, a levegő. A légkör. Tovább megyek, s ez már végképp szubjektív hangulat: mintha e képek furcsa délibábok lennének csupán, s nem csak a vágyak szépségét, hanem mindazt a szürke, hideg, monoton, azt a bizonyos, a beletörődés közönve által közhellyé degradált századvégi magányt is tartalmaznák, amely e vágyakat előhívja. Asszonyai mintha álomi ködből takaróznának ki éppen: Arcai éppen a végső szó kimondása előtt hallgatnak el: már felismerték azt. de: a csönd még reményt is szülhet. S: madár- i iesztők. lerongyolódottak, hitehagyottak. de — állnak. Ott — mióta már —. hol már réges-rég a madár sem jár... Kép>ek, amelyek kiragadva is az egészet képviselik. Egy tárlat, amely a szubjektív s az objektív hiányt egyként felmutatja. PalackpxÄta. Része kollektív szellemi örökségünknek. Tamási Orosz János Szeverényi Mihály: Kalapos nő Heti mottónk: „Nem mindenkinek van nyitva a szeme, aki lát, és aki néz, még nem mind lát. Későn ráeszmélni a dolgokra nem javunkra szolgál, hanem bánatunkra. Némelyek akkor kezdenek látni, mikor már nincs mit, mert minden jószáguk semmivé lett, mielőtt ők maguk valakivé lettek volna.” BALTASAR GRÁCIÁN (1601—1658) %
