Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
4 1989. április £2., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'kÖRÖSTÁJ Szereday Ilona: Tavaszi csokor Magyari Barna versei: Homokszempilla ha a homokszem felnyitja pilláit azt mondják a költőt valószínűleg túl sok ibolyántúli sugárzás érte december van napszúrás-hiány a homokszem felnyitja pilláit és órákon át nézi mint csillog a bájaiddal fényezett emlékezet ma távol vagy távol talán szemedben egy homokszem vagyok Visszaemlékezés énnél ynepök rognosC senizs ttetíretknár ahtnim dnesc a s emzse za zoh tekekélme lekkerekezs ttokargem lój Hanzó Ildikó: Mint hullásra érett hó FÉNYNYALÁBOT KÜLDÖTT A NAP ébredsz szemed könnyel öblíted az előtted lévő nap a mögötted állók valóságértéke elolvasatlan lap önmagában megmeritkezö vízcsepp félsz, hogy rosszul másoltad életed tavasz voltál mint hegymászó a csúcsról úgy nézel le estéd „magasából” (vagy az est lent van is fenn a reggel?) értékeled a megtett utat mit s kit győztél le (és egyáltalán győztél-e?) ha este lehullasz mint hullásra érett hó takard be társaidat dunnaként Heti mottónk: „Négyfajta ember van: aki békésen üldögél és nem csinál semmit, aki a békés üldögélésről és semmittevésről szánokol, aki csinál valamit, és végül: aki arról szónokol, hogy csinálni kéne valamit.” ARTHUR BLOCH: MURPHY TÖRVÉNYKÖNYVE (1982) POST MORTEM Tegnap felkelt a nap, és a zölden burjánzó vadon minden pompáját lábam elé dobta, mikor kiléptem barlangomból, Nem, igazán nem (tudtam elhinni az öregek meséit a hajdan volt nagy városokról, ahol betonkalit- kákban laktak az emberek, a levegő szennyezett volt, és holmi furcsa szerikezetek üvöltöztek fegyverkezésről és atomháborúról. Nem, aki látja a reggel színeibe öltözött őserdőit, hallja a madarak kiáltásait, egyetért velem és az öregek bárgyú meséit csak aggkori gyermetegségnek fogja fel. Igaz ugyani hogy néhány öreg furcsa holmikat tart a barlangjában. Furcsa, semmire sem használható kacato- kat, melyek állítólag azokból a régi időkből származnak. Az öregek nagyon tisztelik ezeket a dolgokat. „A régi szép idők emlékei!” — ezt mondják, ha kézbe veszik őket és sóhajtoznak. Nem értem őket, miközben nézem a zöldellő vadont. Nem értem őket, mikor hallgatom a madarak dalát. Nem értem, hogy minek sóhajtoznak egy olyan világ után, mely elpusztította önmagát. OSZTÁLYTALÁLKOZÓ Na igen. Ezt is megértem. Eljött a 30 éves osztályta- lálkozó^ napja. Sorba nézem az arcokat. Megpróbálok valami ismerős vonást felfedezni bennük. Nem sikerül. Még szerencse, hogy bemutatkoztunk egymásnak. Otthon, indulás előtt megnéztem az osztályképet. A fényképek alapján próbáltam felidézni volt osztálytársaim hangját, mozdulatait. Nem tudtam. Már majdnem mindent elfelejtettem. Most iitt ülök ezek között az ismerős idegenek között, s próbálom megtalálni velük a közös hangot. Nehezen megy. Lassan, döcögve kerülnek elő a diákévek. Mellettem valaki felkiált, hogy „emlékszel”?! S már meséli is, közben harsányan kacag. Nem emlékszem, de azért vele nevetek. Elvégre osztálytársak voltunk. Kovács Attila az személyiség, közéleti ember, ha úgy tetszik tényező is. Nemcsak elviselni akarja a sorsát, de érteni és irányítani is azt. Durva leegyszerűsítéssel úgy foglalhat- ' juk össze ama pangás éveinek a legdurvább tévedését, hogy a hatalom, a „felsőbb- ség” elő akarta írni azt is, hogyan legyen boldog az egyes ember. Márpedig a történelem már többször éles kritikát gyakorolt a világ- megváltó • eszmék felett, amelyek erőszakosan, min- denttudóan akarták felemelni az embert. A jószándék is árthat, ha beavatkozik olyan dologba, amelyben nem illetékes. Félreértés ne essék. Rün- kösti könyvéről van szó. Kjordokumentumról, ha úgy tetszik. A jónevű újságírót, szociográfust szenvedélyesen foglalkoztatja „a” vezetés, a hatalom gyakorlásának módja. Könyve anyagát BAZ megye egyik kisvárosában gyűjtötte, pontosabban egyik jól prosperáló gyárában. Egy igen tehetséges és eredményes ember karrierjét és bukását írja le. Miért „teszik lapátra” Fábián Tibort? Miért mentek el értelmiségiek taxisofőrnek, fröccsöntőnek, miért menekültek a kiskertmozgalomba? Mibe kerül (még!) az nekünk, hogy a legnagyobb érték : a tehetség, a szaktudás, az innovációs készség, a kreativitás nem találta meg a kifutási, érvényesülési terepét? Megengedhetjük-e, hogy a butaság, a tohonyaság, a korrupció, a demagógia szétziláljon mindent: erkölcsöt, gazdaságot, politikát? Pünkösti Árpád, noha nem szépíró, Fábián Tibor sorsában valóban a tipikust fogalmazta meg, s nemcsak pletykaszinten. Nagyon is elképzelhető, hogy ez a könyv (különösen az említett kisvárosban) úgymond „politikai érzékenységet” is sért. Sértsen is! A könyv azzal zárul, hogy Fábián Tibor, aki az egész világgal szembe- szállva harcol az igazáért, lényegében vereséget szenved és elhagyja a sikerei színterét, a Műveket. Azóta egy kis kócerájban dolgozik és milliomos, míg a Művek fölött egyre sötétebb válságfelhők gyülekeznek. Nos, ezt a luxust, még egy dúsgazdag ország sem engedheti meg magának! Nem mondhatunk le arról, a sokszor deklarált célunkról, mely szerint az egyén és a köz java csak együtt, egymást erősítve valósítható meg igazán. De ehhez az kell, hogy csak a tehetség, szaktudás, szorgalom, tisztesség kapjon zöld jelzést. Horpácsi Sándor Csoór István: A világo s utca POFA BE! Pünkösti Árpád könyve mint kordokumentum Hat évvel ezelőtt, amikor Pünkösti Árpád pontot tett a kézirat végére, még ismeretlen volt a glasznoszty fogalma. Talán ezzel (is) magyarázható, hogy a könyv öt évig várt kiadásra. A riport, a szociográfia rendkívül romlandó műfaj. Tudja ezt a szerző is, de nemcsak emiatt kódolta be a neveket és a történetet, hanem az (akkori) glasznoszty hiánya, finomítsuk: a nyilvánosság korlátái miatt is. A recenzens maga is hallotta „illetékes elvtárs” szájából a kötet címét adó durva tiltó mondatot. Közkeletű változata a nem szól szám, nem fáj fejem, de ezt mindig a szenvedő fél mondja, mintegy önmaga felmentésére. Az alapvető kérdés ugyanis — még mielőtt érdemben szólnánk a könyvről —, hogy mi a hasznosabb a társadalomnak?: A hallgatás, vagy a dolgok ki- és megbeszélése? A politikai szlogen már talált jelzőt is azokra az évekre, amikor szívesebben söpörtük a szőnyeg alá a A két ember a kórház előtt találkozott. A kucsmás cigarettagyújtással kínlódott. Forgolódott, de a szél mindig lecsapta a gyufa lángját. A kalapos ember akkor lépett ki a kapun. Megállt mellette és vihar- gyújtóval tüzet adott a kucs- másnak. Egy pattintás után úgy füstölt a cigaretta, mint az égő kotu. • A kalapos ember maga is rágyújtott, és az első slukk után csak ennyit mondott: — Fiam van! A kucsmásnak a füsttel együtt jött ki a dicsekvő szó a szájából: — Nekem meg lányom! — Friss? — Egynapos . .. — Az enyém meg fél napos. A nővérke megmutatta, de csak a televízióban ... Remek kölyök, izmos, erős. Utánam akart jönni, úgy kellett lefogni... A kucsmás alig várta a szó végét, mert belőle is kikívánkozott a beszéd: — Délután rózsaszínű pántlikát vittem be neki. a nővérke a hajába is kötötte és úgy mutatta meg az anyjának. Milyenek az asszonyok ! Bőgött... De mi lesz holnap?! Ruhát rendeltem a kicsi lánynak a ktsz-ben. Fehéret, amiben olyan nagy piros pettyek vannak, mint egy ötforintos ... Hátulgom- bolós, hogy rá lehessen adni... A kalapos nem állta a sarat tovább. — A telefonban kértem a nővérkét, hogy bontsa ki a pólyát, mert nem hittem, hogy legény... De az! Maga még nem látott olyan takaros kicsike bögyörőt, mint amilyen a fiamnak van ... Különb, mint az angyaloké... Éppen pisilt, de még milyen kunkorit... ! Focit veszek neki, valódi hármas focit, fűzőt, pumpát is hozzá... Együtt rúgjuk majd a gyepen... — Az elvtárs focista? — Nem, hanem gátőr, Sza- nazugban... nemszeretem dolgokat: a pangás évei. Hajlamosak voltunk egyszerűen letagadni a konfliktusokat; a válságtüneteket, mondván, hogy „nem jellemzők”, hogy „vannak eredményeink is”. Közben a világ elszaladt mellettünk. A legtermészetesebb dolog, hogy ahol dolgozunk, ott vannak eredmények. Buta ember, aki ezeket letagadja, de az is önbizalom- hiányra vall, ha a kritikát hárítjuk el az „eredményekre” hivatkozva. A nyíltság, a közélet tisztasága, egyáltalán a közélet léte — ma már látjuk — igenis a termelést is meghatározó tényező! Különösen az egy olyan országban, rendszerben, amelyben minden átpolitizált és ideologizált. A sokat idézett, vulgarizált marxi tétel, miszerint a lét határozza meg a tudatot, úgy is igaz, hogy ez a tudat visszahat magára a létre. Tudtuk, tudjuk ezt, mégis hajlamosak voltunk, vagyunk megfeledkezni róla. A közérzetet, közhangulatot nemcsak a hús, a tej ára határozza meg, de az a mód is, ahogyan ezeket a javakat megtermeljük, ahogyan a termelés leglényegesebb komponensével : az emberrel bánunk. Magyarán, az ember nem csupán termelőerő, de zoon politikon, az— Akkor tejet vigyen neki... — Van az asszonynak any- nyi, hogy még másnak is jut belőle ... Kolbászt viszek a kölyöknek, szárazkolbászt... Attól erősödik. Nevetett a kucsmás és belekarolt a másikba. Elindultak együtt az utcán. — A kolbász az asszonynak való... Én gyöngytyúk- levest főzettem az öreglány- nyal, meg töltött káposztát, mellé egy üveg tokajit, de azt visszaküldte ... — Miért? — Azt mondta Juliskám, hogy az ilyenkor nem jó, mert könnyen iszákos lesz a gyerek ... Erről nem beszélt a könyv semmit... — Magának is ez az első? — Ez. — Számít többre? — Egy paszulyosra a lány mellé .. . — Nekem is jöhet még egy lány, legyen az anyjának is cimborája. Mentek az utcán. Nem figyelték az apró tócsákat a járdán, a vedlett háztetőket sem, amelyekről sűrű csur- ranással csurgott le a hóié, s lassú csordogálással ereszkedett le a vasrácsos akna kitátott szájába. A kucsmás ember hirtelen megállt, mint akit mellbe vágott a gondolat. — Van bicskája? — Van. — Dugóhúzós? — Az. — Ide vele! Elővette a kalapos a bicskát. a kucsmás meg az üveget. Kihámozta a selvempa- pírból, a bicskával lefeszegette az ólomkupakot és belefúrt a dugóba. Kirántotta és a kettőjük örömébe beleszólt a dugó is. — Jó hangja van. A kucsmás nyújtotta az üveget. — Szereti? — Nem. — Neem? De iszik a fia egészségére?! — Akár egy Körösnyit... — Annyi nincs, de amíg az üvegben van, ihatunk... Na, húzza meg! Átvette az üveget a kalapos. — Pohara nincs? — Nem hordok magammal ... Lement pohár nélkül is. Féligformán volt az üveg, amikor visszaadta a kucsmásnak. Az is meghúzta, és utána úgy megerősödött a két ember hangja, mint a nagytorkú trombitásé. Egymás fülébe ordították: — Gabri! — Irénke! Az utca sarkán a rendőrnek előbb csak az árnyékát látták meg. azután a sapkáját és végül az elébük tartott tenyerét. .Lámpát gyújtott már akkorra a város. Kigyúltak a fények. A két embert szembe kapta, a rendőrt meg hátba. Köszörült a torkán a rendőr, és az erősebbik hangját használta, a szigorút: — Csendesebben, elvtársak ... ! Közelebb léptek hozzá, és olyan halkan, hogy senki más meg ne hallja, odasúgták a rendőrnek: — Fiam született! Bögyö- rős... ! — Nekem lányom! Aranyos, kis pisis... ! A rendőr megsimogatta szakálla helyét, és csak eny- nyit mondott: — Hűm. — Méghozzá Gabri ... ! — Méghozzá Irénke ... ! A rendőr körülnézett az utcán. Tekintetét végighordozta a házakon, a csupasz fákon és a fénylő lámpasorokon. Amikor visszatért, szólott: — Az enyém, az első, Sanyi ... Tudják, hogyan mentem akkor haza? Ne töprengjenek, megmondom. Sehogy. Két cimborám vitt, ölben ... — Hány családja van? Az egyenes derekát még jobban kiegyenesítette, és úgy mondta: — öt fiú! — Az ötödiknél hogyan mentek haza? — Négyen vittek! A kucsmás elnevette magát. — Van még sok komája? — Van. De minek kérdi? — Csak azért, mert a hatodiknál mindenre szükség lehet ... Nevettek mind a hárman, és továbbindultak... A rendőr a mellékutcán le. a két ember a hosszú, egyenes úton, a híd irányába. Néhány lépés után visszafordultak, és feltett hangfogóval bekiáltottak a mellékutcába, a rendőr után: — Irénke! — Gabri! A rendőr is visszafordult, és a legszigorúbb hangján szólt: — Nem jó! Hangosabban! Nagyot ugrott a két ember. Egymásba karolva körültáncolták az öreg gesztenyefát. — Irénke! — Gabri! Azután tovább mentek. A széles út koptatott kövein a hosszú-hosszú utcán végig, ahol temérdek fényt árasztottak az ostornyeles lámpák. S milyen messzire lehetett látni... ! (1962.)
