Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-11 / 60. szám
'kÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1989. március 11., szombat Miképpen lehet a század rossz közérzetét ellensúlyozni? Erdélyi művészek Magyarországon A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban tegnap nyílt meg a Magyarországon élő erdélyi művészek első közös kiállítása. Ezen a vándorkiállításon — amely a pesterzsébeti múzeum és a százhalombattai művelődési központ után érkezett Békéscsabára — először lép Árkossy István: Bomlás (Rocinante) Bcncze András: Kehely Dési Károly: Lány madárral Bardócz Lajos: Elidegenedés, 1988 nyilvánosság elé az „erdélyi műhely” 35 tagja, akik az utóbbi években telepedtek át, otthonról. Fellépésük mindenképpen estleges, s közülük többen, különösen a legutóbbi hónapokban érkezettek, műveiket sem hozhatták magukkal. Különben is: a „nagyobb rész” maradt otthon (belőlünk is, bennünk is), hiszen közel kétmillió romániai magyar sorsközösségében még ma is, a leg- bomlasztóbb próbák idején is annyi barlang, fészek és őrhely jut, kínálkozik s követel magának szolgálatos alkotót, hogy még hosszú ideig dolgozhat a névtelenség árnyékában az, akit családi s pályabéli létében nem fenyeget közvetlen végveszély. Ily módon a jelenlevők semmiképpen sem képviselhetik a jelenkori erdélyi magyar művészet valamennyi stílusvonulatát, hiszen nem mi válogattunk ezúttal, hanem a történelmi helyzet és pillanat válogatott ki bennünket a követi szerepre. De ha ezzel a kiállítással nem is szemléltethetjük az otthoni művészet színképének valamennyi árnyalatát, az, amit a békéscsabai közönség láthat, így, esetleges és töredékes voltában, mégis, az Egészből szakadt ki, s tartalmazza mindazokat a jegyeket, amelyek az erdélyi alkotót minden időben jellemezték. Sohasem volt Európában elszigeteltebb régió, mint ez az Erdőn Túli táj; ezért indult világgá annyi utazónk, s ezért nyitotta szemét Párizsra, Rómára, Budapestre oly mohón és türelmetlenül minden idők erdélyi alkotó embere, hogy aztán hazatérve ne csak egyszemélyes érvényű, hanem mindközönségesen hasznosítható-érté- kelhető válaszokat adhasson a világ szellemi kihívásaira. Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy a huszadik századi erdélyi művészet nem hozott forradalmas újításokat a jelenkori európai művészetbe, noha (éppen e tárlat tanúsága szerint) a fiatalabb nemzedékek, ha szükségét érezték, napjaink valamennyi egyetemes érvényű művészeti mozgását, stílusát beépítették munkásságukba. Viszont mindvégig fenntartott egy sok válságot és változatot megért magyar művészeti hagyományt: a röghözkötött- ség kényszerérzetét, a lehetőleg minél többekhez szólás erkölcsi normáját, úgyhogy már-már abban teremtettünk irányzatot: miképpen lehet a század rossz közérzetét. a széthullás tendenciáját az állandóság, a bizonyosság, a kipróbált emberi és formai értékek művészi jeleivel ellensúlyozni. Az „erdélyi műhely” első közös tárlata szándékunk szerint nem a nosztalgikus és szenvelgő visszanézés jegyében született; ezek az ország különböző sarkaiban új otthonra lelt művészek nem „menekültek”, hanem egy olyanfajta, inkább áldozatokkal terhes, mintsem érvényesülési vágyakkal fűtött emigráció önkéntes vállalói, amelynek során az odahaza megvalósíthatatlan, átmentett alkotói célkitűzések pillérein megépülhet a híd a magyarországi és erdélyi magyar művészi gondolkozás partjai között; s aki ma ellátogat tárlatunkra, holnap pedig annak a módját keresi, hogyan szerezhetne erdélyi művésztől való műtárgyat a lakásába — nem az adakozó, hanem a gazdagodó lélek és tudat parancsának engedelmeskedik. És nagyon szeretnénk, ha ennek az immár szükségből támadt kései, de sohasem elkésett hídépítésnek évek múltán valóban éppoly mérhető haszna lenne, mint például a Pestet Budával összekötő hidaknak: tehát a magától értetődő bizonyosság, hogy egyetlen magyar művészet létezik a világon, bárhol vallja is magát magyarnak a művész, mert mindenfajta szemléleti, élet- és alkotástónusbeli vagy formanyelvi különbség, árnyalatosság ellenére (és azok tiszteletével együtt) sohasem volt fontosabb a közös jegyek és szándékok hangsúlyozása, mint manapság. Fellépésükkel, a tájegységi vonások feltárásával nem az erők megosztását, hanem éppenséggel egyben- láthatóságát kívánjuk szolgálni. Bízvást reméljük, hogy vándorkiállításaink — remélhetőleg mostantól kezdve évenként ismétlődő, s sajnos az újonnan érkezőkkel gazdagodó — folyamatossága (az „erdélyi divat” sokszor konjunkturális, önös és üzleti számításaival szemben) elősegíti majd az oly hosszú tetszhalál után megelevenedő társadalmi érdeklődés távlatos fenntartását a huszadik századi erdélyi alko- tószellem igazi értékei iránt; hogy az erdélyi műhely e mostani, szerény jelentkezésével csakúgy, mint a későbbiekkel, azoknak a nehezen kihordott, vajúdva született, de örökéletre érett értékekre és magatartásformákra irányíthatjuk a figyelmet, amelyek, noha csakis Erdélyben jöhettek létre, gyakorlatilag az egyetemes magvar (kéDzőművészeti) kultúra továbbépülésének nélkülözhetetlen építőelemei. Banner Zoltán Kocsis Előd: „Ikarusz” (részlet) Győrffy Éva: A portré Nagy Géza A.: Az ornitológus laboratóriuma Iovián György: „Alom igazságvizsgálat” Sz. Varga Katalin: Ütőn
