Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-23 / 70. szám
1989. március 23., csütörtök Clea (középen) a felismerhetőség kétségtelen helyzetében. Szentirniay Éva, Harkányi János, Felkai Eszter és Magyar Tivadar Fotó: veress Erzsi A Liverpoolban született Peter Shaffer pompás taktikusnak bizonyul Játék a sötétben című komédiájában. Nem tudom, meddig élt a városban, de ha még kamaszkorában is, nyilván kijárt a liverpooli „vörös ördögök” futballmeccseire, és volt mit eltanulnia az angol foci művészeitől. Például azt, hogy az ellenfelet megállás nélkül hajszolni kell, amíg össze nem roppan. De hát: hogy illik ez ide? Ki az ellenfele Peter Shaffemek a Black comedy ben? A közönség? így is felfoghatjuk. Nem is ereszti a különös (meghökkentő, szemfényvesztő) komédia sodrásából a meghódítandó nagyérdeműt, amíg csak önfeledten és felszabadultan (felsóhajtva?) meg nem tapsolja a finálét, ahol kezdődhetne minden elölről, aztán befejeződhetne és megint újra: ahányszor csak kicsap a fő- biztosíték és beáll a teljes sötétség. Amikor minden elbizonytalanodik, amikor elveszítjük fix pontjainkat, amikor semmi sem ott van, ahol elképzeljük, és amikor vakon botorkálunk egy megoldhatatlannak tűnő helyzetben. Szóval Peter Shaffer (biztos, hogy) jót mosolygott, miközben írt és kihívásának egyszerűen nem tudunk ellenállni. A színpad felgön- gyölíthetően sötét, egy izgalmas légyott mondatfoszlányai és sikkantásai már-már bosszantják is az embert, hogy semmit sem lát, aztán' egyszer csak fényözön, mely vakító pászmáival a teljes sötétség beálltát jelzi. Először furcsa az egész, furcsa, hogy a színészek odafent kinyújtott karokkal téblábol- nak, aztán egyszerűen tudomásul vesszük, hogy itt most minden fordítva varr: a teljes sötétség állapotába vakító színpadi fényben mi látjuk azt, 1 amit a szereplők nem látnak. Innen indít Peter Shaffer, itt kezdődik a nagy komédia, a trükkök trükkje, ami a bizonytalan botorkáláson kívül sok minden másra is felhasználható. Például arra, hogy emberek lepleződ- jenek le, hogy (a sötétség leple alatt) olyanok legyenek, amilyenek, hiszen csak a szavak hallatszanak és néhány mozdulat-zörej, a sötétség nem árulkodik. A történet nagyon egyszerű. Brindsley Miller szoborkészítő művész gazdag vásárlót vár, és ezért menyasz- szonyával, Carollal átlopja „melegszívű” barátja, Harold szép bútorait a vány- nyadt műteremlakásba, mert a művészet mellé nem rossz a gazdagság látszatát is kelteni. Már minden rendben is volna, amikor közbeszól a főbiztosíték, és beáll a totális „vakság”. Aztán jönnek a szereplők, Miss Furnival a szomszédból, mert fél a sötétben, Melkett ezredes, Carol édesatyja, és beállít Clea, Brindsley régi (állandó?) szerelme, hogy teljes legyen a zűrzavar, amelyben (mintha Karinthy bűvös székében ülne a társaság) kitör a lelepleződések áradata. Rettenetesen humoros, mi több: röhögni való szituációk! Konfliktusok oldódnak és teremtődnek addig elképzelhetetlen Indítékokból, amelyben Brindsley nagy kísérlete, hogy mentse, ami menthető, jószerével kudarcot vall. Mintha azt sugallná Peter Shaffer, a liverpooli taktikus: Így vall kudarcot minden a „látható” életben is, ami nem tiszta, ami nem őszinte, ami raffi- nált, képmutató, ami nagyhangú üresség. Nem belemagyarázás ez, kérem tisztelettel! Hiszen akkor a mester-vendégren- dező, Vámos László sem arra törekedne az óriási tapasztalataiból, tudásából kiemelt rendezői jelenléttel, hogy leleplezze ezeket a színpadi (életbeli) figurákat: ilyenek! És tisztelt nagyérdemű, tekints önmagadba, környezetedbe: mi lenne, ha ott is kicsapódna egyszer a főbiztosíték, és jó Ideig senki sem távozhatna abból a szobából, ahol éppen éri?! Nem tudom, gondolt-e arra Vámos László, hogy Peter Shaffer tényleg úgy „támadja le” a közönséget, mint ahogyan ellenfeleiket a liverpooli „vörös ördögök”, de a módszer, amit alkalmaz, ugyanaz. Ebben a szünet nélküli előadásban héttől kilencig nincs egy szemernyi üresjárat sem, itt mindig történik valami az éppen elmondandó szövegen kívül is, itt egy rendezőileg tökéletesen kimunkált egyensúly viszi előre a furcsa történetet arról, hogy Black comedy. Hagyományos eszközökkel dolgozik? Igen, azokkal, mert itt azok a létjogosultak. Hogy láttunk már „meztelenkedőbb” Black comedyt is? Láttunk, de az olcsó „siker”, úgy látszik (hál’ istennek!), távol állt a rendezői koncepciótól. Ez az előadás (divatos szókreációval) : modellértékű arról, hogy színház. Legalábbis egy fontos szelete annak, hogy színház.' Mira János a faliképekkel (és más egyebekkel is) kissé idegesre hangolt díszletében ki-ki vállalkozhatott arra, hogy tehetségének, színészi eszköztárának rengetegjét felvonultassa. Ebben az előadásban (úgy érzem) a színész volt a főszereplő, mégsem a rendező, habár a rendező adott erre színészeinek lehetőséget, akik éltek is ezzel. Nehéz egy-két szóval jellemezni, ki milyen volt. Hogyan brillírozott Harkányi János (Harold Corringe), miként egyensúlyozott borotvaélen szegény Brindsley Miller szoborkészítő művész szerepében Magyar Tivadar, hogy mitől volt ellenállhatatlan Szex{tirmay Éva csendesen lerészegedő Miss Fur- nival-je, Clea szerepében miért sokszínű Felkay Eszter, és hogyan tartózkodó szerelmi éhségeiben Carol, Holl Zsuzsa, akit (sajnos) előnytelenül öltöztetett Mira János, és miért, hogyan vált angol ezredessé Melkett szerepében Dariday Róbert. Végül a pár percnyi jelenetben Gyurcsek Sándor (Schuppanzigh, a villanyszerelő, akit milliomosnak néznek) és Berufe Attila, az igazi milliomos. És mindezeken túl, illetve mindezek ellenére: mintha nem lenne még készen ez az előadás! A premieren legalábbis ez volt a levegőben, hogy miért, nem a mi dolgunk kideríteni. Hogy benne maradt az igazán frenetikus siker, ami a világ színpadain Peter Shaffer Black comedy-jét kíséri. De ez a megjegyzés igazán el is maradhatott volna. Az viszont nem, hogy a színházban zajló „belső élet” és ez a produkció mintha nem igazolná egymást. De ez már egy egészen más téma, másféle „játék a sötétben”. A főbiztosítékot azonban mindig, mindenütt megcsinálok. Sass Ervin Bocsásson meg jó Mikes Kelemen, hogy elorozom tőle a címet. Irodalmunk egyik ékessége a Törökországi levelek, és most erősen a hatása alatt vagyok. Rodostóban, a bujdosó kurucok utolsó szálláshelyén kezdem írni e sorokat, olyasféle asztalkán, mint amilyen mellett II. Rákóczi Ferenc hűségben megvénült apródja rótta papírra fájdalmas leveleit, haza, Zágonba, talán sosem volt édes nénjének. Idejét se tudom, mikor volt rám ilyen hatással a Himnusz, mint most, amikor a márványtáblákkal díszített előcsarnokban elénekeltük. A nagyságos fejedelem dicső lobogói alatt könnyes szemű honfitársaink mormolták: „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Fantasztikus! E hely szelleme felerősíti az érzelmeket. Hogyan ismerhette volna a maroknyi számkivetett magyar Erkel Ferenc zenéjét, most mégis itt vannak velünk. Biztatnak, de számon is kérik, miként becsüljük a hazát, ahová ők már csak porladó csontjaik formájában térhettek vissza. Koszorúk és háromszínű szalagok sokasága borit minden helyet. A dátum jelzi, hogy március 14-én a Magyar Televízió dolgozói tisztelegtek e házban. Névjegykártyák özönében megakad a szemem az Állami Biztosító békéscsabai üzletkötőjének és az Orosházi Baromfifeldolgozó Vállalat jogtanácsosának nevén. Lehorgasztott fejjel kaptatunk a kis házacska lépcsőin. 15 éven át ezeket a lépéseket tette itt történelmünk fényes korszakának fejedelme. Es itt tanulta ki az asztalosmesterséget, faragott díszes bútorokat, ahelyett, hogy országát vezethette volna független, virágzó állammá. Ki tudja, mit hoz a jövő, de hogy a múltunkat megbűnhödtük, az bizonyos. Hej, édes néném, ott Zágonban! Elké- szítetted-é a téjf öllel béborított töltött káposztát, amelynél finomabb étel nincs a világon, Kelemen apród szerint sem. Bármerre is járunk, gondolataim mindig visszahúznak a szülőföldre, és aligha lehet nagyobb fájdalom, mintha többé nincs remény a hazatérésre. Sose tudjuk meg, milyen érzés. Szegény jó Kelemen deák is írta, sírta bánatát, de csak a vonuló madarak vihették el üzenetét. Mi pedig, im felpattanhatunk az autóbuszra, és bár hosszas zötykölődés után, bizalmatlan vámosok firtatásának kitéve, de holnapután ilyenkor mégis otthon leszünk. Számomra különös izgalom, hogy amit a minaretek árnyékában leírok, egy hét múlva otthon, nyomtatásban olvashatom. Biztatom is magam: kései utódként, legalább tizedannyi élet legyen levelemben, mint ami két és fél száz év múltán benne lüktet Kelemen úr soraiban. Fűszeres illatú, felkavaró, izgalmas volt ez az utazás. Köszönöm a sorsnak, hogy négy napot tölthettem Törökországban. Tudom, a normális átlagnál sokkal erősebben hat rám a tájak, az épületek hangulata, de gondolom, senkinek se közömbös olyan országutakon menni, ahol évszázadokon át rabszíjra kötött őseinket korbácsolták. Elképzeltem, amint ugyanezeken a dombokon .özönlött a tarka sereg, indult meghódítani Európát, és nekünk, megtépázott népnek volt a tisztünk, hogy testünkkel feltartóztassuk, vérünkkel csillapítsuk szomjukat. Hadd gyarapodjék a művelt Nyugat! Ok pedig döly- fös leereszkedéssel, jobb esetben egy déli harangkongatással köszönték meg az elvesztegetett évszázadokat. Igaz, bőven lett volna már alkalmunk behozni az elmaradásunkat, hiszen ráfogni is bajos külső, ártó körülményekre, hogy mindig azok okozzák a bajt. Bizony ideje lenne már önmagunknak is erősebben kézbe venni sorsunk alakítását. Talán most! Bizánc. Gazdagsága örök kihívás volt kóbor népek számára. Ősi falairól leperegtek Attila hunjainak nyílvesszői, Bo- tond vitézünk is hiába döngette érckapuját, végül az oszmán hadak hatalmas ágyúja ütött rést védelmén. Mennyi pusztítás történt itt is a hit ürügyén. Igaz, a törökök rugalmasan oldották meg vallási életüket: ami érték volt korábban, mecsetet emeltek mellé, s az ódon székesegyház is jó lett igazhitű templomnak. Es emeltek dzsámit, palotát, minden szultánnak, bégnek, bejnek, nagyvezírnek, szemünk káprázhat a temérdek kincs láttán. Fájdulhat ,a szivünk, mennyi vér, verejték szivárgott ide az idők hajszálerein a Körösök vidékéről is. Igaz, békévé oldódtak a régi sebek, ám a magyar látogató szemében mégis sajátos fényben csillog a szultáni imahely közelében látható bronz gyertyatartó, amely Buda várából vándorolt ide. Persze, ma a turista nem merengeni, inkább vásárolni jár erre. Bőrt, irhát, aranyat venni. Március 15-én voltam Isztambulban az Archeológiái Múzeumban, ahol Nagy Sándor szarkofágja mellett is az jutott eszembe, hogy nekünk is volt egy Sándorunk, Petőfi, akinek még egy fejfa se jutott... Vajon mi lehetett otthon? Gólyacsapat húz a Márvány-tenger felől, talán köztük repül az a pár, amely otthon, a Holt-Körös partjánál, öcsém háza közelében fészkel. Versenyben vagyok velük, melyikünk ér hamarább haza, Gyo- mára. Andódy Tibor Kolumbuszok — képregényen Nyílt levél Tomka Mihálynak Nem tudom és n§m is kívántam felülmúlni soha semmiben, amióta pedig elolvastam legújabb intelmeit, a „Szemtelen fenékvizsgálat”-át, pláne! Dehogyis! Megadom magam kegyelemre; vannak helyzetek ... Ígérem továbbá, hogy „nyúl” létemre soha többé nem „oroszlánbömböIés”-kedem. Ha tudtam volna, hogy amit eddig is tettem, az az, nem tettem volna, kezeskedem. Szívből gratulálok viszont új beosztásához, hogy tudniillik „csőszfiú” lett egy „új vincellér” mellett. Lám csak... Ha igyekszik az ember! Üdvözlettel: — ph—y — A világ felfedezése című rajzos regény eredetileg a francia Larousse Kiadó gondozásában látott napvilágot. A kötet hazai megjelenése a papirhiány okozta huzavona miatt — írd és mondd! — egy teljes évet késett. Most azonban végre elkészült a könyv, ami egy történelmi sorozat első kötete. Mi is ez a „rajzos regény sorozat”? Mint a könyvek alcíme is jelzi, a kötetek a nagy földrajzi felfedezők, világutazók kalandjait, vállalkozásait követik nyomon nyolc kötetben. Odüszszeusztól és Nagy Sándortól napjainkig. E felsorolásból is látható, hogy több mint kétezer évet fog át a sorozat, gondosan válogatva a témához tartozó eseményekből. Ha belegondolunk az első kötetbe, láthatjuk, hogy a képeket kísérő szöveg egyszerű és célratörő — ez a műfaj követelménye —, de nem primitív és nem gügyögő. A hősök olyan dicséretes emberi tulajdonságokat „propagálnak” és képviselnek, mint a vállalkozókedv, a merészség, a kitartás, s a szerzők igyekeztek az ismereteket minél átélhetőbb, szórakoztató és izgalmas történetek formájában átadni — teljes sikerrel. Ugyanezt szolgálják az erősen karakterizáló rajzok, a mutatós tipográfiai megoldások is. Az egyes korszakokat, a nagy egyéniségeket bemutató részeket kronológiai táblázat és tömör kortörténeti összefoglaló egészíti ki, nyilván azt elősegítendő, hogy az ifjú olvasók az olvasmányélmény mellett földrajzi és történelmi tudásra is szert tegyenek, s valamelyes átfogó képet is kapjanak egy-egy korról. Remélhetőleg a könyv külleme felkelti majd a gyerekek-if- jak figyelmét, s a szülőket is meg lehet győzni arról, hogy nem fölösleges pénzkidobás, ha megvásárolják a sorozat köteteit, akár még ők maguk is örömüket lelhetik bennük. Annál is inkább, mert nagyon kívánatos lenne, ha nálunk is teret nyerne az a Nyugat-Európában már közkeletű felfogás, hogy a képregény vagy rajzos regény nem feltétlenül az igénytelen történetkék, a rajzfilmek népszerűségét meglovagoló „rágógumimesék”, vagy éppen a kémtörténetek műfaja, hanem kitűnően felhasználható — mint ezúttal, A világ felfedezése esetében — az ismeretterjesztés nemes céljaira is. A meginduló sorozat első kötete most került a boltokba, a második kötet karácsonyra érkezik az üzletekbe, a további hat kötet három év alatt jelenik meg, évenként kettő-kettő, mindig húsvét és karácsony előtt. Sötét-e mindig a sötét? * Peter Shaffer komédiája a színházban----------------- ------------------T örökországi levél
