Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-18 / 66. szám

1989. március 18., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET köROSTÁJ Lajosházi Éva: Tört sorokban Ülsz a képekre meredve, s hirtelen — a szótól-e, mitől, — a Legrégibb Kép tárul eléd, s olyan élesen, hogy érzed a hajnal hűvösségét. bőröndön a lecsapódó harmatot, sarkad alatt billeg újra a kockakő, anyád fiatalon motoz útra készülődve, négyéves tenmagad nézi a felkelő napot, s mit sem ért belőle, NEM ÉRTI, hogy egyszer majd úgy érzed: meghalsz, ha nem állhatsz azon a billegő kocka kövön, csak még egyszer, utoljára. Heti mottónk: „Nem az a kérdés közöttünk: haladjunk-e vagy meg­álljunk? miként Józsué napjáról írva van; e kérdést eldönté a Mindenható, midőn a világot megteremtette; és bizony nincs erő, amely a világkerék küllőibe vág­hasson — nem ez hát a kérdés közöttünk, hanem az: hogy mit és miként? És itt egy magasabb nézőpontra van szükség. Nem mind javítás, ami egyes érdekeknek hízeleg, és tartós csak az, amely igazságon épült, valódi szükségen segített, s a nemzet életéből önként fejlett kl ' KOSSUTH LAJOS (1841) Szereday Ilona : Holtág Egy rendkívüli ember rendkívüli könyve Újabb kötet a Fekete könyvek sorozatban Újabb kötetével korszakos állomásához érkezett a Bé­késcsabán megjelenő kultúr­történeti sorozat : a Eekete könyvek 13. opusaként köz­readott „önéletrajzi fotóal­bum' Európára, sőt a nagy­világra nyit ablakot. Rácz István, a Helsinki­ben élő fotóművész, író és műfordító képeinek retro­spektív gyűjteményét foglal­ja egységbe az Egy fotográ­fus vallomásai. Mintegy másfél száz színes és fekete­fehér felvétel tanúskodik egy hosszú és gazdag életút megannyi élményéről, látvá­nyáról, egy nagyszerű mű­vész egyetemes értéket te­remtő munkásságáról. A szerző vallomásos élet­rajzi bevezetőjéből megis­merkedhetünk Rácz István 8 évtizedének fontosabb ese­ményeivel: a sárospataki gimnazistával, az Eötvös Kollégium diákjával, a kényszerűségből Csehszlová­kiába emigráló újságíróval, a Finnországban élő fotóripor­terrel, a" háború után haza­térő. Sárospatakon majd Bé- kés-tarhoson tanító tanárral, s az utóbbi három évtized­ben életét Svájc és Finnor­szág között megosztó mű­vésszel. Ezeket a változatos, megpróbáltatásoktól sem mentes évtizedeket követ­hetjük nyomon a sok-sok ezer felvételből válogatott néhány tucatnyi képen. Va­lamennyi kompozíción azt érezzük, hogy alkotója sze­retettel, átéléssel és alázat­tal közelit a témához, hogy számára egyformán fontos minden egyes kép, mivel ál­taluk saját művészi-emberi értékeit másokkal is meg­oszthatja. Az alkotások tematikai csomópontjai is meghatáro­zóak, mintegy vallanak Rácz István érdeklődésének, szem­léletének alakulásáról. A pályakezdés determi­náns élménye a finn táj, a finn ember. Népszokások, kultikus és használati tár­gyak, régi épületek, a köz­napi élet epizódjai kerülnek lencsevégre. Mindegy, hogy befagyott tengeröböl vagy rénszarvasfogat, vízimalom, vagy famozsár, varsakészí- tés, vagy lappföldi táj lát­ható egy képen — minden alkotásból a finn szellemi­ség sugárzik. Naturalisztikusan reálisak az 1939 40-es téli háborút bemutató kompozíciók, ame­lyek egyúttal az 1945-ig tar­tó időszak lezárását is je­lentik. Az ekkor bekövetkezett több mint egy évtizedes fo­tózási szünet után az újra­kezdés jelentős' váltással járt: a tematikus sorozato­kat illusztráló képek kerül­tek előtérbe. Válogatottan szép felvéte­leket láthatunk a most meg­jelent kötetben is: egy szé­riát középkori templomok­ról, egy másik egységet szá­mos ország egyházi jellegű tárgyaiból: oltárokról, iko­nokról, szobrokról. Rácz István életművének betetőzését, csúcspontját — véleményünk szerint — „Az ismeretlen Isten” címmel egységes kompozícióvá for­mált sorozata jelenti. Nem véletlen. hogy a művész „vallomásos” kötetébe is nagy számban válogatott e G. Nagy llián: Szeretnéd érteni az időt? Sétál a tested az utcán, de szellemed illegalitásban van. Ha valahonnan eléd toppanna menyasszony-ruhában az Igazság, tudnád-e szeretni? Mennyit beszéltél, hallgattál róla. és most itt van — karjaiban a te időd. — ő az Igazság? — kérded. — Igen. — De hát Igazság nincs is! — kiáltod, és mar sírni se tudsz. téma reprezentáns alkotásai­ból. Megszállottság és alazat sugárzik e képekből; meg­szállottság. ahogyan sorra járta Europa jelentősebb múzeumait Baseltól Londo­nig, Párizstól Oslóig, aho­gyan felkutatta és közkincs- csé tette magángyűjtemé­nyek féltett darabjait; s tet­te mindezt a mű és alkotója iránti feltétlen alázattal. Szinte valószínűtlen gaz­dagsággal és sokszínűséggel sorjáznak e képeken a kü­lönböző ábrázolások: perui kukoricaisten, kínai Buddha, tibeti démon, néger törzsi ősanya, hindu, egyiptomi, ciprusi, kameruni istenek. Hálásak vagyunk Rácz Ist­vánnak, a művésznek és az embernek, hogy önéletrajzi fotóalbuma révén megosztja velünk egy csodálatosan gazdag élet minden szépsé­gét es hitét — írja a kötet ajánlásában Nyirkos István, a Helsinki Magyar Kultu­rális és Tudományos Köz­pont igazgatója, s hálásak lehetünk kiadónak (fíékés Megyei Tanács Tudományos- Koordinációs Szakbizottsá­ga), sorozatszerkesztőknek (Gecsei Lajos. Köteles La­jos), tipográfusnak (Zahorán Mária) és mindenkinek, aki e bibliofil értékű, kétnyelvű kötet megjelentetésében köz­reműködött. Tudományos és esztétikai értékei, a iegkénvesebb igé­nyeket is kielégítő kivitele­zése okán e kötettel a leg­szebb Békés megyei kiadvá­nyok egyike került az olva­sók kezébe. Papp János Függetlenségi nyilatkozat Az életről nem tudok írni, mert nem élek. Óriási erő kell a feltámadáshoz, amivel jelenleg nem rendelkezem. Amikor még éltem, azt mondogattam: nagy él­ménv meghalni, ki kell próbálni. Az, hogy nem élek," nem jelenti azt, hogy nem létezem. Ha már egyszer voltam, zárványként hordoz halálom után is a Lét. Ott van az arcom a zárványban. Nem üzenni aka­rok az élettelenségből, nektek, kevesek, akik tudtok élni, hanem meg akarom értetni veletek, hogy most nem élni jó. Csak lenni. A halottnak nincs otthona. A halott nem szeret hazajárni a többi halott közé. Még! ha él­nek is a halottak körülötte, nem szeret velük lenni. 30 éves vagyok, mint halott, lassan meszesedik a gerincem. Ülök a Massage Bár DobogóKő-termében és iszom. Ion- toforézis helyett cigarettázom, csontvázam ettől lesz gyö­nyörű tengerkék színű. Messze kazamaták zúgnak, hal­lani, ahogy zubog a fenolos víz át a szilikáthomokon (kavicságy), és tisztul az esővíz, mint a rézlemez. A Pur- gatórium-Bárból átszüremlik a diszkó, aktgirl jár vitus- táncot egy kopott Luther-kabáttal. A lila, göcsörtös üvegfalon áttúnnek a vetkőzök. Asztalomon kis jegyzet­tömb, grafitdarabokkal. Gyermekeimre gondolok. Zsol­tira. aki óvodába megy lassan, Biankára, aki bölcsődébe. Igen, keveset lát a család. Egy halottnak kicsi a helye a Létben. Egy éttermi különteremben üldögélek és hallgatom a Delírium-gregoriánt. Nincs halott! aki hozzászokott vol­na az életéhez. Mindenki nyűgösködik, mintha lehetne jobb. Miért langyos a sör. Miért májkrém van töltve a bordába libamáj helyett. Miért mocskos a terítő, miért billeg az asztal, miért tüsszent rám a sánta felszolgáló. Mióta meghaltam, nem ismerem a kérdőjeleket. A rádió szól: ,,A répalevéltetű a cukorrépát, a lóba­bot. a napraforgót és a mákot veszélyezteti. Ezekre a betelepedés jelenleg is tart, ugyanakkor megindult már a kolóniaképződés is.” Hajnalban érek haza. Koponyám felett idézőjelek, nem glóriák. Mert van. akinek több glóriája van. Egy­másba fűzi őket és nevet. Megyek- fölfelé a lépcsőkön a negyedik emeletre; lukak, terpeszek, névtáblák és! a LÁBTÖRLŐK. A lakáskulcsot lóbálom. Bedugom és do­bog a szívem. Egy igazi halottnak a torkában dobog a szíve, ha ha- zaÉR. Ha nincs is otthona, élete van. A halálban. A halott örökké él. Kántor Zsolt Kegyetlen hideg decemberi hajnalra ébredt Torma Pé­ter nyugalmazott gimnáziu­mi tanár. Ha tudta volna, hogy ilyen, kutyát is vétek kizavarni idő lesz mára. nem ígérte volna meg a Iányáék- nak a látogatást. Nem mesz- sze lakott az állomástól, mégis mire kiért, deret vert a hajtóka a nagykabátján. A Pestre induló személy már bent állt. most kapcsol­ták még csak rá a melegí­tést. A leghátsó kocsiban, melyre szokása szerint fel­szállt. még nem volt senki. Feltette bőröndjét a csomag­tartóra. de nem ült le, ha­nem egy darabig ide-oda to- porgott a fülkében, hogy né­mi melegséget érezzen el­gémberedett lábában, s csak azután foglalt helyet. Órájára nézett. Pár perc van az indulásig, de még nem érezni a gőz hatását. „Majd megjön” — legyintett, miután megtapogatta vaskos tenyerével a fűtőtestet. Nem volt ideges természe­tű, így türelmesen várt. Pe­dagógus pályáján is csak egyszer jött ki a béketűrés­ből komolyabban, amikor a tanonciskolában, mert ott is tanított. valamelyik inas durranópatront ragasztott a tanári szék lába alá. A dör­renés pillanatában mázsás súlya ellenére úgy pattant fel a székből, hogy felborí­totta az asztalt, reflexmoz­dulattal uántakapott. és rá­esett. Az inasok nagvot rö­högtek. de a turpisság ki­nyomozása közben senki nem tudott semmit. A hetes Tóth Lajos: Vonaton is ártatlan képpel tagadott. ■Hirtelen ő lett a bűnbak, s a galamblelkű Torma tanár úr akkora pofont (kent le a konokul tagadó szíjgyártó ta- noncnak, hogy az nekivágó­dott padtársának, Kunstár Jóskának, akinek homlokán felrepedt a bőr. Orvosnak kellett összeölteni. De rég volt ez! Nem is tudja, mi­ért, de a didergésben Jósika jutott eszébe. A vonat már több megál- lóhelven áthaladt, de ide, a leghátsó kocsiba még nem szállt fel senki. Jött a kalauz. Osztályfő­nöke volt a gimnáziumban. — Tiszteletem, tanár úr! Pestre? — Oda. Unokám született.. — Gratulálok — adta visz- sza a jegyet. — Valami baj lehet a hő­vezetővel — jegyezte meg Torma Péter. A kalauz megtapogatta a fűtőtestet. — Feljebb melegek a ko­csik. Hely is van bőven — fogta meg a tanár úr bő­röndjét. s vitte előre a sze­relvényen. A fülke, ahová a kalauz vezette, üres volt. Az ablak­hoz ült, s nézte, mint kava­rog a hó a szürkületben. Hamar átmelegedett. Elál­mosodott. .Néhány percet szundított is. amikor éktelen dübörgésre riadt fel. A fo­lyáson egy kucsmás, beke- cses férfi vadul ráncigálta á fülkeajtót. Már oda akart lépni, hogy kinyissa, amikor az ajtó engedelmeskedett. A kucsmás épp hogy be nem esett. Leheletéből pálinka­bűz áradt. — Pardon ... Azt hit­tem ... — motyogta, s leült Torma Péterrel szemközt. A tanár úr nem szólít, sem­mit. Úgy vélte, részeg az il­lető, nem érdemes vele szó­ba elegyedni. A bekecses nekidőlt a fülke falának, s alighogy lehunyta szemét, horkolni kezdett. Kucsmája úgy előrecsúszott, hogy csak a szája és az álla látszott ki az arcából. Nemsokára jött a kalauz. Nem az, aki a tanár urat ide kísérte. Torma Péter nyomban a jegyét nyújtotta. A kezelés után a kalauz rán­gatni kezdte a horkoló férfi vállát. — Hé, ébresztő! A menet­jegyét! Az ember felriadt, majd kotorászni kezdett a bekecs­zsebben. Végre előkerült a jegy. — 'Zavarja csak az utast ...mintha én is lógós len­nék ... — mondta a beke­cses. miután a kalauz to­vábbment, nem annyira méltatlankodva, inkább azért. hogy beszélgetést kezdjen. A tanár úr továbbra is hallgatásba burkolózott. A pálinkabűzös lehelet egyre jobban zavarta, s hogy ne kelljen belőle közvetlen slukkolni, hátrahajtotta fe­jét az üléstámlára. A bekecses most már nem akart elszundítani, s mi­előtt tovább forszírozta vol­na a beszélgetést, hosszasan fürkészte útitársa arcát. Hirtelen felcsillant a szeme. — Maga az, tanár úr? . . Megismer? ... — hajolt kö­zelebb. — Én vagyok a Jós­ka! Torma Péter még mindig viszolygott a beszélgetéstől. Az is v’égigcikázott a fejé­ben. hogy átmegy egv másik fülkébe. A bekecses szonban szinte már tolakodóan foly­tatta. — Csakugyan nem ismer meg?... Én vagyok, akit megpofozott, a Kunstár Jós­ka! Tonna Péter a névre em­lékezett, de az arcra nem. — Maga Torma Péter'ta­nár úr, nem? — Az. De máshol is lehet ilyen nevű tanár — felelt el­utasító ridegséggel. — Nyilván azt hiszi, hogy részeg vagyok... Hát... it­tam, na!... Csakugyan nem ismer meg? Tagadó fejcsóválás volt a válasz. — Tudom én. hogy megis­mert, csak szégyellj. hogy megszólítottam. iNe szégyell­jél... Különben is, nincs itt senki... Ide nézzen! — húzta fel homlokán a kucs­mát, s sebhelyre mutatott. — Most már emlékszik? Torma Péter előtt felvil­lant a negyven év előtti kép. Hát persze! Ez valóban a Kunstár Jóska. Mi lesz, ha most pityókásan vissza akar fizetni? Jóska azonban bambán el­mosolyodott. — Na! Vallja be, hogy ak­kor nem volt biztos a dolgá­ban! Torma tanár úr most már szánakozva nézte a régi csíntalanságon heherészö Jóskát. Mi lett belőle? Ma is büszke arra, hogy régi tanítványait megismeri. De Jóskát! Ha nem emlékeztet­te volna a pofonra, nem is­mert volna rá. Ez az elha­nyagolt külső! A korai rán- cosodás. Egyáltalán. Rí róla az ápolatlanság. — Nagyon megváltoztál — jegyezte meg halkan. — Erre gondol? — vette elő a bekecszsebből a lapos üveget. — Nefti ittam én, míg el nem hagyott az asz- szony. Az lett! Nem akarom kimondani, de az lett. Mielőtt ivott volna. Torma tanár úr felé nyújtotta a bütyköst. — Köszönöm! szabadko­zott a tanár úr. — Neked se kellene már! — Hát, kibírom én e nél­kül is, ha akarom! — tette el durcásan a bütyköst Jós­ka. Kínos csend. — Hová utazol? — Vásárba. Van egy pár lószerszámom, el akarom ad­ni. — Nem látom, hogy itt lenne. — Postára adtam. Majd kiváltom, ha megérkezek ... — legyintett. — Nem üzlet már ez sem. A múlt héten túladhattam volna rajta, de olyan bolond voltam, hogy kitartottam az árát. De in­nen nem viszem haza. Adom. ahogy veszik. — És a haszon? — Ah! Haldokló szakma ez, tanár úr. Nem érdemes piacra dolgozni. Be kellene adni az ipart. — És aztán? — Jelentkeztem otthon a tsz-be. Azt mondták, ha majd nem iszok, esetleg. — Hirtelen hangulatot váltott. — Tanár úr, pofozzon meg engem! Torma Péter megrökönyö­dött. A kényszerű beszélge­tés közben abban bízott, hogy Jósika feje kicsit kitisz­tul. S lám! — Miért pofoználak? — Mert azt a patront én tettem a széke alá, hehe- he ... Fogadásból egy doboz cigarettáért — vette elő is­mét a bütyköst. A tanár úr is elmosolyo­dott. — Ezért — mutatott az üvegre — megérdemelnéd. A vonat fékezett. Jóska kinézett az ablakon. — Hú! — ugrott fel. — Is­ten vele. tan^r úr! — s ki­sietett a fűlikéból. Mikor a szerelvény elin­dult. a tanár úr még látta, hogy Jóska odavágja a büty­köst a téglakerítéshez, s ki­lép a mellékkijáraton. Vajon üres volt-e az üveg, vagy a pálinka is vele pusz­tult? — találgatta Torma Pé­ter tanár úr .. .

Next

/
Thumbnails
Contents