Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-08 / 33. szám

1989. február 8., szerda o A betétek titkosak, adómentesek és csökkennek Enyhe télben is Csúszós az út, perdül az autó Január utolsó hetében a Magyar Népköztársaság El­nöki Tanácsa törvényerejű rendeletet fogadott el a ta­karékbetétekről. Ez tulajdon­képpen módosítás, a taka­rékbetétekről és a betétesek jogairól majd négy évtized­del korábban, 1952-ben el­fogadott tvr-t váltja fel. Igazság szerint nem a taka­rékbetétről és a betétesekről szóló paragrafusok avultak el, hanem a pénzügyi-banki környezet változott oly nagy mértékben, hogy szükséges­sé vált az újbóli szabályo­zás. A legfrissebb idevágó vál­tozás: a bankreform kitel­jesedése napirendre tűzte a gazdálkodó és a lakossági szféra pénzügyeinek keres­kedelmi bankoknál való in­tézését. Ez január elseje óta van így: a jelenlegi és a majdani újabb kereskedelmi bankok jogosultak a lakos­ságot mind passzív, mind aktív bankműveletekkel ki­szolgálni. íázaz: betéteket fo­gadhatnak el az állampol­gároktól, hiteleket, kölcsö­nöket nyújthatnak magán- személyeknek. Tulajdonkép­pen ebből a változásból is levezethető az új törvény- erejű rendelet megalkotásá­nak szükségessége. A múlt év végéig a la­kossági banktevékenység az OTP és a takarékszövetkeze­tek monopóliuma volt s minthogy az OTP a Pénz­ügyminisztérium szakválla­lataként működött, a betéti és a hitelkamatok mértékét az alapító képviseletében a pénzügyminiszter állapította meg. A részvénytársasági formában működő kereske­delmi bankok önállóak s no­ha részvényeseik között a Pénzügyminisztérium is sze­repel, a kereskedelmi ban­koknak nem adhat utasítá­sokat, jogköre csak a szak- felügyeletre vonatkozik. A monetáris irányítás kereté­ben viszont a Magyar Nem­zeti Bank elnökének kamat­meghatározási joga van. Az idei évre az MNB elnöke kamatplafonokat rögzített: az 1 éven belüli lejáratú beté­tek kamatplafonja évi 12 százalék, az 1-3 évre lekötött betéteké pedig évi 20 száza­lék. Lényeges momentum s ez része az új szabályozás­nak, hogy a lakossági bank­műveletek végzésében közre­működő bankok a kamatpla­fonokon beleül önállóan álla­píthatják meg az egyes be­tétfajták kamatfeltételeit, amelyeket — ha a betétet szerződésben kikötötték — egyoldalúan is módosíthat­nak. (A betétes viszont nem köteles a módosítást elfo­gadni.) Az egyoldalú módosítás le­hetőséget ad arra, hogy a bankok rugalmas kamatpoli­tikát érvényesíthessenek, a kamatlábat a pénzpiaci kö­rülmények figyelembevételé­vel a kamatplafonon módo­síthassák. (Nyilván felfelé, mert az infláció erőteljes mérséklődésének „veszélye” a mostani évtizedben nem fe­nyeget.) Ugyancsak lényeges, hogy a betétgyűjtés decentralizá­lása közepette is érvényben maradnak a takarékbetétek alapvető jellemzői: a beté­tek titkosak, adómentesek, nem évülnek él és visszafi­zetésüket az állam szavatol­ja. Az ügyfelet, a lakosságot az új törvényerejű rendelet­ben foglalt szabályozásból kizárólag az érdekli, hogy betétként elhelyezett pénz­megtakarításai — a kamatok közvetítésével — meg tud­ják-e őrizni reálértéküket. A lakosság pénzmegtakarítási hajlandósága — bár helye­sebb lenne készségről és ké­pességről beszélni — az utóbbi években csökken. En­nek okai között előkelő he­lyen szerepel az a tény, hogy ebben az évtizedben a fo­gyasztói árindex minden esz­tendőben magasabb volt, mint a lakossági betétek át­lagkamata, következésképpen 1980 óta a reálkamatláb ne­gatív jellegű. (1988-ban pl. a betétek átlagkamata 12,6 százalék volt, a reálkamatláb pedig kb. mínusz 3 száza­lék.) Az elmúlt esztendő nega­tív tapasztalataiból okulva — a kamatozó betétállomány csökkent — általában min­den betétfajta kamatlába emelkedik. (Egyes esetekben az 1988. évi kamatprémium kamatlábba történő beol­vasztásával.) A látraszóló be­tétek évi 8, az 1, 2. 3 évre lekötött betétek 13,5. 14, 15 százalékkal kamatoznak, a takaréklevél-betétek egyéves lekötésnél 14 százalékkal in­dulnak s évente 0,5 száza­lékponttal emelkedve a ha­todik év után eljutnak a 16.5 százalékig. Évi 10 százalékra emelkedett az átutalási be­tét kamatlába. Mindezek nettó kamatok, mert a ka­matok utáni 20 százalékos mértékű adót a pénzintéze­tek 1989-ben is magukra vállalják. A már meghirdetett ka­matmértékből arra lehet kö­vetkeztetni, hogy a lakossá­gi betétek átlagkamata az 1988. évi 12,6 százalékról kb. 14-15 százalékra emelkedik. Jóval nehezebb a reálkamat jellegét prognosztizálni, mert annak meghatározója a fogyasztói árindex alakulása lesz. Központi műhelyből Gamesz-részleg Szeghalmon Szeghalmon az általános iskolai központi műhely eddig a tanács önálló intéz­ményeként működött, de a városi tanács tavaly decem­beri ülésén a Gamesszal való összevonásáról határo­zott. A műhely megközelítő­en 60 százalékos kihasznált­sággal működött, a szeghal­mi és környéki iskolákat látta el a technikai oktatás­hoz szükséges anyagokkal. A kis üzemben több mint 50 százalékos volt az impro­duktív munka aránya, a mű­helyvezető, az anyagköny­velő és a fél műszakos ügy­viteli alkalmazott mellett két asztalos szakmunkás vé­gezte a gyakorlati tennivaló­kat. — Mi történt a központi műhellyel a decemberi ta­nácsülés óta? — kérdeztük Varga Józseftől, a Gamesz vezetőjétől. — Most alakítjuk ki a va­sasműhelyt. szeretnénk egy- egy lakatost, vízvezeték- és központifűtés-szerelőt alkal­mazni. Sajnos kevés bért — átlagban 6 ezer forintot — tudnánk fizetni, ennyi pén­zért ma nagyon nehéz mun­káshoz jutni. Később két szobafestőt is alkalmazni kí­vánunk, de anyagi lehetősé­günk ezt most nem tesz: le­hetővé. A központi műhely eddigi feladatai mellett el­végzi majd a tanácsi intéz­ményeknél adódó karbantar­tási munkákat is. Szeghal­mon eddig a Gamesznál csak gazdasági ellátó részleg mű­ködött, mostantól a volt köz­ponti műhely műszaki ellátó részlegünkként fog dolgozni. m. 1. Sovány vigasz az autó­soknak, hogy eddig megkí­mélte őket a „természetfe­lelős”, a sarki telek zord­ságától, hiszen tudvalevő: az egy-két mínusz, az alig­fagy, a köd, az ónos 6Zitá- lás, a legalattomosabb kísé­rői a közlekedésnek. Mert nincs az a tökéletes felületű út, kiváló autó és gumiab­roncs, amellyel teljes biz­tonsággal kizárható a csú­szás lehetősége. Sokszor még a kellő éberség, az ügyes vezetéstechnika is csak a na­gyobb bajok elkerülésére elegendő. Apropó: vezetés- technika. A balesetnél a helyszínelő közlekedési rendőrök tapasztalják, hogy a legtöbb, megcsúszásból eredő baleset a hibás veze­téstechnika, a rossz manő­verezés következménye. Hogyan készüljön a veze­tésre, mire figyeljen első­sorban az autóvezető? Ami adott: az úttest a maga ve­szélyes „állapotával”, tehát az útviszonyok. Másrészt, érdemes egy kis időt arra áldozni, hogy megvizsgáljuk gépkocsinkat: megfelel-e a műszaki követelményeknek (például nézzük meg a kor- , mány alul- és túlkormá- i nyozottságát) és vegyük fi­gyelembe saját szellemi és fizikai készenlétünket, nem utolsósorban a vezetéstech­nikai felkészültségünket. Ez utóbbi persze tanulható, csiszolható: úgy mond raj­tunk múlik, mennyire va­gyunk ügyesek. Mint említettük, a meg­csúszásnak egyfelől külső okai lehetnek — az útviszo­nyok. a gumiabroncs el­használtsága. mintázata, a eóDkocsi terhelésének elosz­lása — és sok múlik az egyéni adottságokon; s azon, ki mennyire van tisztában azzal, hogy a megcsúszás pillanatában mi a teendő. A gépjárművezetők több­sége szerint a megcsúszás klasszikus oka a hirtelen fékezés. Ugyanakkor, adott esetben épp oly veszélyes a hirtelen gázadás, vagy -csökkentés, mert a kere­kek forgási sebessége gyor­san csökken (erős motor­fék kezdődik, aminek hatá­sa egyenlő a normál féke­zéssel, sőt, olykor még vá­ratlanabb helyzetet is te­remt, mivel a motorfék ha­tása a hirtelen gázlevétel következtében csupán a meghajtott kerekeken érvé­nyesül). Egy másik technikai kér­dés: sokan adják még ma is azt a régi autósiskolái ta­nácsot, hogy csúszós, jeges útra hirtelen ráhajtva, cél­szerű mindjárt alacsonyabb sebességi fokozatba kap­csolni, és a lábfékkel las­sulni a motorfék helyett. Helyesebb azonban a lábfé­ket használni oly módon, hogy gyengéden, fékerő-sza- bályozással, tehát szakaszo­son, „pumpálva” fékezünk. Ilyenkor is, ha úgy érezzük, hogy a kerekek blokkolni kezdenek, a féket — a ke­rekek gördülésének és a manőverezésnek lehetőséget adva — újra felengedjük. Aztán a folyamatot — most már mind erőteljesebb fék­hatással — újra és újra megismételjük. Csúszós, jeges úton. a fé­kezéshez hasonlóan minden más manővert is a legna­gyobb óvatossággal, körül­tekintéssel és általában a megszokottnál jóval las­sabban kell végrehajtani. Így a már említett gázadá­son, -elvételen kívül ügyel­jünk a sebességkapcsolásra, a tengelykapcsoló felenge­désére és egyebekre. Mind­ezeket természetesen csak azok a vezetők csinálják jól, akik tudatosan készülnek a veszélyhelyzetekre. Nem árt alkalmanként forgalom­mentes helyen — üres par­kolóban — gyakorolni a kü­lönféle „fogásokat”, mert az edzés többszörösen megté­rül. Hasonlóképpen érdemes megfogadni azt, hogy ami­kor gépkocsink megfarol, őrizzük meg a lélekjelenlé­tünket: megfontolt mozdu­lattal forgassuk el a kor­mányt abba az irányba, amerre a kocsi éppen fáról. Törekedjünk arra, hogy a lehetőség szerint „előre mu­tató” első kerekekkel hoz­zuk ki a járművet a faro­lásból és segítsük ismét a helyes irányba előre len­dülni. Ilyen esetben tehát mindig a megcsúszás irá­nyába kormányozzunk! Min­den lehetőséget meg kell ra­gadni ahhoz, hogy ügyes kormánytartással megtanul­juk legyőzni a csúszásve­szélyt a saját fegyverével. Végezetül csupán egy sta­tisztikai összegzés: a közle­kedési balesetek több mint 20 százaléka azért követke­zik be, mert a sebességet nem az út- és időjárási vi­szonyoknak megfelelően vá­lasztják meg. Ez az arány ősz végén—télen—kora ta­vasszal 30 százalékra nő, de­cemberben és januárban pedig megközelíti az 50 szá­zalékot, Képünkön egy pó­ruljárt gépkocsi. ey Fotó: Fazekas Ferenc a z ÉJSZAKA LESZÁLLT A KÖD, a terepjáró UAZ fal­ja a kilométereket, akkorákat döccen, hogy a fejem I belevetem a bádogtetőbe, az erdész nem zavartatja magát, nyomja a gázt, csavarja a kormányt veszettül, fröcs- csen a sár, a távolban vacogó kiskatona toporog, a tanya magányosan, védtelenül áll a magyar—román határtól né­hány száz méterre, körülötte hatalmas fóliasátrak, autóron­csok, a nagy halom fa tuskó tövében fejsze, vasékekkel, kia­bálunk, de senki sem mozdul, csak két éb csahol eszeveszet­ten, hahó . .. hahó ..., próbálkozunk újra, míg végül elő­kerül a gazda, gumicsizma, vastag szvetter, irhasapka van rajta, a nagyobbik sánta kutyát leinti és a vadászokat szid­ja, akik rálőttek, pedig hűséges és hasznos áltat, a pusztán egerészik naphosszat, középkorú ember, kemény tekintetű, alig mosolyog, sorra nyitogatja a sátrak ajtaját, mutogatja az uborka-, paprikapalántákat, éppen a szivattyút javítot­tam, mondja, miközben sáros kezét a nadrágjába törli, tud­ja annyit dolgozom, mint egy állat, mégsem viszem semmi­re, drága a műtrágya, a vegyszer, az üzemanyag, a tüzelő árát is nemsokára felemelik, isten az atyám, hogy abbaha­gyom, a Bosnyákon meg jönnek a kereskedők, viszik az uborkát, a paprikát, a dinnyét Miskolcra, Debrecenbe, mit tudom én, hova, továbbadják háromszoros áron, az Isten verje meg őket, no, de haladjunk, itt van a csizma, húzza a lábára, mert félcipőben elsüllyed a sárban, megmutatom a határt, itt jöttek át tavaly tavasz óta legalább negyvenen, fújtatva, majdnem négykézláb jutunk fel a töltés tetejére, megpillantjuk a Fekete-Köröst, a szivattyúházat, a vízi- mércét, hideg szél csap az arcunkba, a folyó békésen foly- dogál, szemben Ant, a legközelebbi román falu, templom- tornya, mint komor felkiáltójel magasodik, előttünk mint­egy ötven méterre rozoga sorompó, a román határőr a kö­kénybokor mellől vigyázza a tájat, az őrtornyot sem hasz­nálják, szólal meg kísérőnk, nehogy a menekültek észreve­gyék, hogy merre vannak a katonák, lövöldözést nem hal­lok én kérem, mostanában jönnek kérdezősködni, a múlt­kor két újságíró faggatott, aztán elmentek, jönnek a rend­őrök is, tudakolják, hogy vagyok, mi újság errefelé, mit mondjak, dolgozom, teszem a kötelességem, nem igaz? BEMEGYÜNK A KONYHÁBA, a gáztűzhely mellett, ala­csony sámlin ül az öregasszony, fejkendőben, papucsban ku­porog, néha feláll, nehezen mozdul, a derekát fájlalja, fa­hasábot tesz a sparheltba, a láng megvilágítja az arcát, a kezefejét, a kredencen gyógyszerek. VEF-rádió. az ajtó mel­lett alumínium vizeskannák, a férfi karcsú üvegből kisüstit tölt a poharakba, édesapám már nem él, kezdi halkan, ket­ten koptatjuk a napokat anyámmal. 1947 óta lakunk itt. az­előtt cselédek voltunk az uraságnál. majd kaptunk pár hold földet, a mostani tanya helyén szalmakunyhó volt, nyáron megfelelt az is, bizony, én már 13 éves koromban dolgoz­Tanya a határszélen tam, szólal meg a néni, később megvolt a nyolc hold föld, de be kellett lépni a téeszbe, az uram sehogyan se akarta a közöst;, jöttek agitálni, hiába, a férjem makacs ember volt, végül a fiamnak azt mondták a nyíregyházi laktanyában, menjen haza szabadságra, de addig ne jöjjön vissza, míg az apja nem írja alá a belépési nyilatkozatot, aztán aláírta, félt, hogy baja lesz a gyereknek, vagy megverik, mint a többieket, dolgoztunk, de alig kaptunk valamit, emlékszem, 1100 forintot adtak az egyik zárszámadáskor, a többiek irigykedtek, hogy milyen sokat kaptunk, cudar világ volt az, három év múlva ki is léptünk, ezen az egy holdon gaz­dálkodtunk, akkoriban is jöttek-mentek a határon, de mi volt az a mostanihoz képest, legyint, volt egy szomorú eset az orosz kisikatonával, ment, ment szegény a határ felé, az uram utánakiabálit, de nem állt meg, aztán erélyesebb lett, behozta ide a konyhába, csak azt hajtogatta, hogy marna ... marna..., ment volna a szerencsétlen az anyjához, aztán eljött érte a szovjet tiszt, azt mondta, viszik az ólombányá- ba, na akkor összefacsarodott a szívem, azok a suhancok is jól megjárták, akik lakodalomba mentek volna motorbicik­livel, de eltévedtek, hiába bizonygattuk, az már ott a ha­tár, makacskodtak, hogy sietnek a lakodalomba, végül el­fogták őket, érdekes volt a zsidó ember esete is, győzköd­tük, hogy álljon már meg, az ott Románia, mi a fenének kell neki odamenni, azt válaszolta, hogy nagyon fontos, mert ott élnek a rokonai, elvitték azt is, nem tudom, mi lett vele. A TEATÜZHELY ONTJA A MELEGET, lekerülnek a ka­bátok, még a pulóverek is, a tanyagazda lassan felenged, megnyugszik a szíve és a lelke, az elesettekről beszél, azok­ról, akiknek első menedékhelye ez a tanya, csontos arcán elterül a pirosság, feláll az asztaltól, kifelé néz az üvegaj­tón. az első erdélyi fiatalember tavaly tavasszal jelentkezett nálunk, később a felesége is itt jött át a két gyerekkel, mi­csoda sorsok, az egyik éjszaka egy asszony áll az ajtóban, az egyik gyerek a karján, három meg előtte állt, mint az ágrólszakadtak. képzelje, a babakocsit a határon hagyták, az anya előbb körüljárta a tanyát, hogy meggyőződjön róla, Magyarországon van-e, akkor nyugodott meg. amikor meg­látta a gépkocsi oldalán a nevemet, a gyerekek nem ették meg a sajtot, a vajas kenyeret, nem lismerték egyiket sem, a kolbászt nehezen elfogadták, hogy mi lehet abban az or­szágban, éheznek az emberek, fáznak, nincs gyógyszerük, nekünk is van rokonunk Feketegyarmaton, a húgomékhoz jönnek és panaszkodnak, marékszám ették a szaloncukrot, hiszen ilyesmiről odaát nem is álmodhatnak, üresek a bol­tok, nem is csodálkozom, hogy átszökdösnek, kockáztatnak, az egyik háromtagú család átúszta a Köröst, a gyerek az apja nyakába kapaszkodott, majdnem megfojtotta, úgy szo­rította. száraz ruhát adtunk nekik, forró teát főztünk, aztán szóltunk a határőröknek, persze, jönnek besúgók is, a nyá­ron a fa tövében megpillantottam egy embert, nem beszélt magyarul hallgatott, mint a kuka. a katonák átadták a ro­mánoknak, akik egy ujjal sem nyúltak hozzá, szépen bekí­sérték az őrsre, még mosolyogtak is a bajszuk alatt, vissza­ül az asztalhoz, megemeli a poharat, a sapkát a térdére he­lyezi, elmesélem a cigányokat is. viszi tovább a szót. saj­náltam őket, rendesek voltak, szépen öltözöttek, apa és a fia, én mondom magának, nem néztem ki belőlük, hogy cigá­nyok, kérges volt a tenyerük, dolgoztaik odaát is keményen, azért kaptak négy hónap börtönt, mert nem volt pénzük jegyre és felszálltak a vonatra, a mieink visszaadták őkét, hiszen tíz gyereket hagyott ott az apa, később mesélték, hogy Anton megbilincselve kikötötték mindkettőjüket a pi­actéren, mondván, így jár mindenki, aki átszökik Magyar- országra, szörnyű dolgok ezek, sokszor én is félek, de nem Újra dagasztjuk a sarat, visszanézünk a tanyára, amely magányosan áll a pusztaságban, ki tudja, holnap ki toppan az udvarára? „ „. . Seres Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents