Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

Köröstáj­EXKLUZÍV 1989. február 4„ szombat Munkásőrség —szabad szeretni és nem szeretni r Éljen a párt! De melyik? Lapunk január 25-i számának „Nyílt fórum” rovatá­ban cikket közöltünk a munkásőrségről. Az írás hangos visszhangot váltott ki olvasóink között. Több levelet'is kaptunk. Ezek közül közlünk két jellemzőt az alábbiak­ban, hozzátéve szerkesztőségünk megjegyzését is. A té­mát ezzel — a magunk részéről — lezártnak tekintjük. Kedves Főszerkesztő Elvtárs! Napjainkban a különböző alternatív csoportvezetők több­ségének nyilatkozatát az jellemzi, hogy állást foglalnak, til­takoznak az MSZMP, a kormány reformpolitikája, az ál­lami szervek intézkedései ellen, függetlenül attól, hogy azok a társadalom érdekeit szolgálják-e vagy sem. Egyes nyilat­kozatok, tiltakozások olyan valótlan tényeket is állítanak, amelyek alkalmasak a köznyugalom megzavarására. A mai társadalmi viszonyaink között külön figyelmet ér­demel a Magyar Demokrata Fórum orosházi csoportjának a Népújság 1989. január 16-i számában „Jelen időnk köz­érzete” címen megjelent, az „együttgondolkodás" szellemé­ben fogant állásfoglalása, amelyek többségével a felelősen gondolkodó állampolgárok egyetérthetnek. Valóban be kell látni, tudomásul kell venni a kormány gazdasági kényszer­ből fakadó, elkerülhetetlen áremelkedési intézkedéseit, el kell utasítani a teljesítménytöbblet és fedezet nélküli köz­ponti béremelések iránti követeléseket. Az MSZMP-nek, a kormánynak radikális takarékossági intézkedéseket kell fo­ganatosítani. Az állásfoglalás azon követelése, mely szerint a radikális takarékossági intézkedések foganatosítása során szükséges a munkáőrség megszüntetése, ellentétben áll a társadalom ér­dekeivel, az együttgondolkodás szellemével, melyet nemcsak a munkásőrség tagjai, hanem mind azok elleneznek, akik ismerik, társadalmi jelentőségének megfelelően értékelik a munkásőrség tevékenységét. A munkásőrség megalakulása óta a társadalom javára hasznos tevékenységet végez. A mai feszült társadalmi vi- szonyok között elsődleges társadalmi érdek fűződik a mun­kásőrség működéséhez. Ha nem létezne, meg kellene szer­vezni, mert ma olyan társadalmi viszonyok között élünk, amelyben az ország bármely területén, társadalomellenes csoportok anarchiához vezető tevékenységet kezdeményez­hetnek (pl. erre. Kecskeméten az autóbuszok közlekedésé­nek megzavarása). Ilyen esetekben a munkásőrség a rend­őrség részére gyors és hatékony segítséget adhat, az állam­polgárok életét, testi épségét veszélyeztető anarchia meg­előzése, megszüntetése érdekében. A munkásőrség léte ön­magában is alkalmas arra, hogy a társadalomellenes csopor­tokat visszatartsa az anarchiához vezető cselekményük el­követésétől. A munkásőrség megszüntetése esetén a rendőrség mel­lett, a munkásőrséghez hasonló szervezet létrehozása, fenn­tartása lényegesen nagyobb állami költséget igényelne, mint a munkásőrség működéséhez adott állami hozzájárulás. Ezen objektív tényekre, körülményekre alapozottan a munkásőrség megszüntetésére vonatkozó állásfoglalást, kö­vetelést megalapozatlannak tartom, az az egész társadalom érdekeit súlyosan sértő következményekkel járhat. Elvtársi üdvözlettel: dr. Vági József Tisztelt szerkesztőség! A Népújság január 25-t számában olvastam azt a szá­momra furcsa állítást, hogy „a munkásőrség nem a párt hadserege”, Mi okozta ezt a nagy „párfordulatot” (január 25-én)? Eddig minden politikai szemináriumon, taggyűlése­ken stb. azt hangoztatták, hogy a munkásőrség a párt fegy­veres testületé. Igazat adok Király Zoltánnak, hogy el kell dönteni most már végre, hogy társadalmi szervezet-e a munkásőrség vagy állami?! Az új egyesülési törvény szerint társadalmi szer­vezet nem lehet fegyveres testület. Ha pedig minden áron fenn kívánjuk tartani, akkor be kell olvasztani a BM va­lamelyik szervezetébe. Nem igaz az, kedves Hugyik András, hogy egy munkás­őrre eső évi költség 19 forint. És hogy évente a munkaidő­ből 16-18 óra esik ki. Ezt ma Magyarországon egyetlen ép elméjű felnőtt sem hiszi el. Csak én magam több mint 20 napot kontíroztam egy munkásőrbeosztottnak pl. 1987-ben, a munkalapján az egyéb fizetett, igazolt távoliét rovatban. Nem ír arról sem, hogy milyen költségbe kerül egy mun- kásörnek a ruházata, fegyverzete, a kiképzések költségei. Éleslövészet esetében csak egy darab pisztolylőszer ára, az inflációt megelőző időszakban 11,70 forintba került. Nincs az országban évente annyi katasztrófa meg tűzvész stb., hogy ennyi munkásőrt kelljen fegyverben tartani. Ar­ról sincs semmilyen adat, hogy a Nyugatról „átdobott” di- verzánsok közül hányat sikerült elfogni 32 év alatt a mun­kásőröknek. Egyszóval meggondolandó, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben szükséges-e fenntartani olyan fegyveres testü­letet, amely jelen esetben nélkülözhető is! Ma inkább azon törjük a fejünket, hogyan lehetne gyor­sított ütemben kilábalni ebből a már elviselhetetlenné váló gazdasági helyzetből. Pártunk bölcs politikája ellentmon­dást nem tűrően 40 év alatt ide juttatta az ország népét. „Éljen a párt!” Szabó Péter, Békéscsaba Nohát akkor, éljen a párt! Az a párt ugyebár, amelyik politikájával ide juttatta az országot. Gondolom, a szakadék szélére. Mert hát vitathatatlan, hogy ott vagyunk. De nem lehetne esetleg alkudni? Mármint arra, hogy egy másik párt is éljen? Egy reformpárt, amely 1988 májusában orszá­gos értekezletén — még ellenségei szerint is — történelmi jelentőségű fordulatot vitt végbe, utat nyitva a demokrati­zálódási folyamatok előtt. De hagyjuk a jelszavakat! Akár komolyan, akár cinikusan is mondják, kiüresedett a szlogen: éljen a párt! Mert gyak­ran hallani manapság, hogy így a párt, meg úgy a párt. Általánosítva, a párt fogalma alá söpörve mindenkit, bű­nössé vagy érdemessé téve valahányt, kinek piros könyv la­pul a zsebében. Pedig hát, ki vagy mi a párt? Ki és miért felel, amikor a párt felelősségéről esik szó? Mintha Rákosi Mátyás üzenne még mindig 1951-ből (hát mindent és min­denkit túlél a szelleme?) : „Mindenért, ami ebben az or­szágbant történik, mi kommunisták vagyunk a felelősek!” Világos a Rákosi-féle tétel: az esztergályostól a miniszter- elnökig, a paraszttól a pártfőtitkárig mindenki felelős min­denért — feltéve, ha párttag az illető —, amikor a pártot feszítik keresztre. Vagyis a mai helyzetet nézve, a négy ki­zárttól (akiket ugye még a következő kongresszus vissza­vehet a pártba) az öt kizártig (akiket a pártértekezlet me­nesztett a Központi Bizottságból) minden párttag felelős mindenért. Mind a 800 ezer! Hát meddig, meddig kísért a múlt? Mikor veszi már észre végre valaki, hogy ez a párt­tagság legalább négy éve már néma taggyűlésekkel tünte­tett a tarthatatlan gazdaságpolitika és a vezetésnek a tö­megektől való elszakadása ellen. Más válsztása nem volt, mert jajkiáltásai nem hallatszottak az égig! De ha már az ország tönkretétele szóba került — tényleg rossz itt minden? Tényleg mindenestül tagadni való ez a se-szocializmus? Mert hát nagyon készülnek már elküldeni valahonnan a radírt, hogy legyen mivel kitöröljük emléke­zetünkből — mint szégyellni valót — az utóbbi 44 évet. Az ember lassan már csak a reményeiben bízik. Abban, hogy a vele egy hazában élők legalább annyira tisztességesek a múlttal szemben, mint az idegenbe szakadtak. Gosztonyi Péter, Svájcban élő történész (aki helyzeténél fogva nem­igen vádolható meg kommunista barátsággal), az 1956-os eseményekkel foglalkozó könyve (címe: 1956., alcíme: A magyar forradalom története képekkel) utószavában, 1981- ben(!) többek között a következőket írta: „1956. november 4-e következményeként Magyarországon továbbra is meg­maradt az egypártrendszer, annak ellenére, hogy maga Ká­dár jelentette ki 1956. november 15-én: hiba volt a kommu­nista párttal együttműködő polgári pártok erőszakos elsor­vasztása. Az MSZMP tehát megmaradt az ország „vezető társadalmi erejének' és az államügyek kizárólagos intézőjé­nek. Taglétszáma napjainkban ismét 830 000 fő körül mo­zog. Ha a rendszer alappillérei politikai téren változatlanok is maradtak. Kádár János, akinek személye fémjelzi az el­múlt évtizedek fejlődését, a forradalom nem egy, ha nem is elsőrendű követelését, idővel teljesítette. Az állampolgárok életkörülményei, életszínvonala az 1956. előttihez képest lényegesen jobb lett. Megszűntek a ,norma­rendezések’, a kötelező államkölcsönök jegyzése. A fizetés- emelések, a termelésben biztosított anyagi érdekeltség, a mellékkeresetek engedélyezése alapot teremtett egy, a kör­nyező szocialista országokhoz viszonyított szerény jóléthez. A parasztság helyzete is javult. A foradalom alatt eltörölt terménybeszolgáltatási rendszert nem vezették be újra. A hatvanas évek elejére ismét jórészt tszcs-be szervezett fa­lusi dolgozóknak engedélyezték a háztáji saját gazdálko­dást, amely mind a termelőnek, mind pedig a fogyasztó­nak és természetesen a népgazdaságnak csak javára vált. Mindezek az intézkedések a hatvanas évek első felében országos viszonylatban is tapinthatókká váltak. Nemhiába nevezte el Hruscsov utolsó budapesti látogatásakor a szocia­lizmus magyar változatú építését ,gulyás-kommunizmusnak’, azaz más szavakkal, amolyan Jóléti’ kommunizmusnak! Eb­ből az időből származik Kádár Jánosnak egy kijelentése, amely a gyakorlatban belpolitikája vezérfonala lett. Külföl­dön megjelenő magyar újság cikkéből merítve az ötletet, Kádár 1961. december 8-án egy budapesti nagygyűlésen je­lentette ki, hogy ellentétben a Rákosi-idők politikájával, az ö pártjának az a nézete, hogy ,aki nincs ellenünk — az ve­lünk van!’ Legnagyobb rokonszenvet a kádári politika azzal szerzett, hogy Nyugat felé is kinyitotta az ország kapuit. A hatva­nas évek első felétől kezdve a büntetlen előéletű magyar állampolgár számára lehetővé váltak a külföldi turistautak — ahogy mindjobban kiépült és megerősödött a Nyugatról Magyarország felé irányuló turistaforgalom is. Ez nemcsak gazdasági, de politikai téren is sok pozitívumot hozott az MSZMP-nek, illetve az országnak. A kultúra területén is számos említésre méltó és előnyös változás történt az elmúlt évtizedek alatt. Megszűnt a ,szo­cialista realizmusnak’ nevezett szovjet eredetű művészet egyeduralma. Ha nem is támogatták, de megtűrték a nem kommunista, modern művészetet, amely az irodalomtól a képzőművészetig majd minden művészeti ágban kifejlőd­hetett és terebélyesedhetett. A Kádár személyével fémjelzett politika egyik leglénye­gesebb eredménye azonban a durva rendőrterror, a ,csen­gőfrász’ megszüntetése volt.” Az idézethez emlékeztetőül még egy dolgot: két-három éve még (és hát azt megelőzően is permanensen 15-20 éven át) mi voltunk, Magyarország, a nagy példa Európában és a világban. Akiknek csodájára jártak. Úgy látták — már akkor —, hogy itt valami új formálódik: az emberek sza­badságérzetére és vállalkozói kedvére alapozott szocializ­mus. Kár, hogy rövid az emlékezet, s mindent ki akarunk dobni múltunk léghajójának túlsúlyos kosarából. Tudom, hogy a népi demokratikus Magyarországhoz kell visszakanyarodnunk, és onnan folytatni, ahol utat tévesz­tettünk. De azt is tudom, hogy nem volt tévedés minden! Az értéket megbecsülni, a hibákat kijavítani, a bűnökkel elszámoltatni, és a múltat — e tanulságokon lépkedve to­vább — meghaladni. Ez az egyetlen tisztességes, járható út! Minden más szembekötősdi, ipiapacs-játék, vagy félmegol­dás. Ami a munkásőrséget illeti : a leszerelését kezdeményező javaslat nem újkeletű. Amint levélírónk írja, már az or­szággyűlésen is lehetett hallani róla. Egy képviselői felve­tésben: vagy vegye át az állam a munkásőrséget, vagy ve­gyék el tőle a fegyvereket, mert — úgymond — az egye­sülési törvény szerint társadalmi szervezet nam lehet fegy­veres jellegű intézmény. A Népszava újságírója, a jog kiváló ismerője, Szegő Ta­más nem is állta meg szó nélkül a felszólalást. Lapjában megjelent írása ma is kínosan aktuális: „Hallgatom a szöveget és csodálkozom. Csodálkozom azon, hogy egy képviselő nem ismeri a törvényt. Megjegyzem, nem kell ismernie minden törvényt, de azt ismernie kell, amellyel kapcsolatban javaslatot tesz. Az Országgyűlés ugyanis 1976-ban megalkotta a honvédelemről szóló I. tör­vényt. Ez pontosan felsorolja, melyek a fegyveres erők, s melyek a fegyveres testületek. A fegyveres testületekről szóló felsorolás igy hangzik: a rendőrség, a munkásőrség és a büntetés-végrehajtási testület. A munkásőreskü átváltozása Kikerültek a kardcsörtető, harcias elemek... AZ 1957-ES ESKÜ SZÖVEGE: „Én....................................a Munkásőrség tagja eskü­szöm, hogy pártomat, hazámat és népemet a marxi—le­nini eszmén alapuló nemzetközi munkásmozgalom vív­mányait minden osztályellenséggel szemben, a proletár- diktatúra minden eszközével, ha kell, az életem felál­dozásával is megvédem. Pártom határozatainak, utasításainak és parancsno­kaim parancsainak engedelmeskedem, azokat legjobb tudásom szerint végrehajtom. Pártom, hazám és osztályom ellenségeivel soha egyet­értésbe nem bocsátkozom. Ellenük kíméletlenül, megal­kuvás nélkül bátran harcolok. A párt- és állami titkot megőrzőm. Elvtársaimat a harcban támogatom, őket cserben nem hagyom. Fegyvereimet, felszereléseimet kezemből senkinek ki nem adom, az őrzésemre bízott gazdasági javakat éle­tem árán is megvédem. Ha pedig eskümet megszegem, sújtson a Népköztársa­ság törvénye, pártom, osztályom megvetése." * * * AZ 1989-ES ESKÜ SZÖVEGE: „Én....................................munkásőr esküszöm, hogy a munkásőrség fegyelmezett, hű tagja leszek! Kötelessé­geimet, a Magyar Népköztársaság alkotmányához híven, becsülettel teljesítem. Elvtársaimat, parancsnokaimat támogatom, őket cser­ben nem hagyom. A parancsokat ingadozás nélkül végrehajtom. Fegyveremet, felszerelésemet megóvom, azokat a népi hatalom védelmére használom. Az állami és a szolgálati titkot megőrzőm. Övöm és erősítem a fegyveres erők és a fegyveres testületek szilárd egységét, együttműködését. Esküszöm, hogy a nemzetközi munkásosztály vörös és hazám nemzeti zászlajához mindig hű leszek. Fegyverrel, munkával, felvilágosító szóval mindig né­pem, a szocialista Magyarország haladását, fejlődését szolgálom. A dolgozó nép hatalmát, szocialista hazám értékeit, vívmányait ha kell, életem feláldozása árán is megvé­dem.” Ezek után már könnyű megérteni, hogy nem lehet álla­mosítani azt, ami már az államé. Ráadásul nem 1976 óta az államé, hanem 1957 óta, amikor is egy törvényerejű ren­delet létrehozta a munkásőrséget. A honvédelmi törvény csak megerősítette ezt a tényt. Szóval, nincs mit államosí­tani. Ráadásul az állam fegyveres testületétől — amelynek ö törvény szerint feladata az állam- és közbiztonság védel­me és fenntartása, közreműködés a hátország védelmében stb. — nemcsak nem illik, de nem is lehet elvenni a fegy­vereket. Persze, a javaslattevőt talán az zavarja, hogy ennek a fegyveres testületnek a tagjai nagyobbrészt társadalmi munkában látják el az előbb említett feladatokat, igen ki­csi a hivatásos állománya. Ettől azonban még nem válik társadalmi szervezetté. Mint ahogy — csak a példa kedvé­ért említem meg — az Egyesült Államok nemzeti gárdája sem társadalmi szervezet, pedig ott is társadalmi munká­ban végzik tevékenységüket annak a fegyveres testületnek a tagjai. Ügy vélem, hogy inkább meg kell becsülni azokat, akik szabadidejük feláldozásával szolgálják a közrendet és köz- biztonságot, semmint összetéveszteni — mondjuk — egy horgászegyesülettel.” A fentiekhez talán csak annyit, hogy a munkásőrséget szabad szeretni és nem szeretni. De ettől még van, létezik és működik. Félni pedig csak akkor kell tőle, ha a sztáli­nista, egyközpontú hatalmi struktúra védbástyája marad. Ám ahogy alakul át a társadalom, várhatóan úgy válik a munkásőrség is az új, a demokratikusan működő szocializ­mus véderejévé. S akkor ugye már nem nagy baj, ha a nép­akarattal működő rendszert egy társadalmi alapon szerve­zett fegyveres testület védi. Még ha munkásőrségnek is hívják. Vitathatatlan tény: a munkásőrség sokáig a párt hadse­rege volt. Ma már azonban a kormányhoz tartozik. (S re­mélhetőleg fog tartozni akkor is, ha netán koalíciós kor­mány alakulna Magyarországon.) Parancsnokát a Minisz­tertanács nevezi ki, esetleges mozgósítását is a kormány, il­letve annak elnöke rendelheti el. Költségvetéséről-, amely ez idő tájt kétmilliárd forint, az Országgyűlés dönt. Hogy mennyi esik a munkásőrség fenntartásából egy, magyar ál­lampolgárra, azt könnyű kiszámítani. De ez csak az átlag. Mint ahogy a munkaidőből kieső idő - az a bizonyos 16-18 óra — is az. Ám aligha hiszem, hogy ebben az országban bárkinek is azzal a kétmilliárddal van baja. A munkásőrség léte vagy nem léte — kinek erről az oldalról, kinek arról az oldal­ról — ma sokkal inkább politikai kérdés. Amiben — látom — nehéz közmegegyezésre jutni. Pedig jó lenne, mert ez az ország csak kompromisszumok árán fog tudni boldogulni. Ha egyáltalán akar boldogulni. Árpási Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents