Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-23 / 46. szám

1989. február 23., csütörtök

— tr£ -----------------------------Téli aszály

Szerencse, hogy még nem sikerült meghatározni: az

ember melyik porcikája a derűlátás központja. Félő, kiirtanák manapság ezt a testrészt. Ne keresgessünk csalfa délibábot! Tessék komoran, összeszorított fogakkal élni, robotolni. Tudomásul venni a jókedvet is elűző, kerge rendeleteket. Szó se lehet, kérem, az elvégzett munka öröméről, s az alkotás mámorát se nekünk találták ki.

Elmaradtunk a világtól, és ahelyett, hogy képességeinket kiteljesitve utánuk iramodnánk, tetteket és gondolatokat gúzsba kötve fulladozunk a tehetetlenségtől. Mintha átok ülne a vezetői fejekre: helyezkednek, nyilatkoznak, konokul vágják egymás alatt a fát, de hogy valaki előállna olyan hihető programmal, amelyet követ a nép, és amely érzékelhetően jó irányba visz, jaj -de hiányzik. Pedig van egy alapvető emberi tulajdonság, amelyet úgy istenigazából eddig senki nem akart még észrevenni se, nem hogy kihasználni. Bizakodók vagyunk a legsötétebb helyzetben is, s ha van értelme a munkának — nem túlzás! — csodákra lennénk képesek.

Hosszú, fullasztó ködök után minden apró jelnek de nagyon tudok örülni. Végre, ha kisüt a nap, milyen jó látni a kék eget. Lám, esténként néha a csillagok is felragyognak. mosolyognak rajtunk, törpe emberkéken. Jól elfecséreljük egyetlen életünket! Kapaszkodhatunk évszázados megfigyelések ígéretébe: pálforduló ködöl-e? Gyertyaszentelőkor a medve meglátja az árnyékát, s visszabújik a barlangjába? Mátyás talál jeget és mind elviszi? Netán csak Sándor-József-Benedek hoz zsákszámra meleget? Akárhogy is idétlenkedünk, a természet egyszer javunkra válhat. Most a téli aszály következményei riogatnak, de már attól tartok, megérdemeljük egyáltalán, hogy süssön ránk a nap? Tavaly például kalászos gabonából rekordtermést takaríthattunk be, s akkor jött a sirám: nincs pénz, amellyel kifizetnék a termelőket ... Mindenütt panaszkodnak, nyílik az agrárolló, tönkremegy a mezőgazdasági üzem. Háztáji gazdaságok sora csökkenti a termelést, bolondok is lennének látástól vakulásig dolgozni, hiába. Akik eddig 10-15 hízót tartottak, sokan csak kettőt vágnak, saját részre. A többit teremtse elő a magas hivatal, ahol az árakat kitalálják. Darab ideig rendben lévőnek :tűnik a dolog, hiszen termékeink a külpiacról kiszorultak, pokoli áraik miatt itthon sincs rá vevő, minek termelni? Álljon meg az élet, legalább nem kell szabályozni. Szép kis politika!

Volt ennek az országnak egy világszínvonalat ostromló mezőgazdasága, csodánkra jártak — sikerült tönkretenni. Pedig annyi a szorgalom és a találékonyság a magyar emberben, amennyi egy rosszul verbuvált vezetést is el tudott viselni. De ha kisajtolják \az utolsó csepp életnedvet, hozhatják a legmodernebb présgépeket, drága valutáért, azt már nem tudjuk kifizetni.

Furcsállva hallgattam az elmúlt napokban egy moszkvai tudós fejtegetését, amelyet ugyan félreértettek, de így is érdekes gondolatokat ébresztett. A politikus professzor megpendítette azt a feltevést, hogy milyen volna hazánk számára egy osztrák vagy svéd típusú fejlődés? Teljes egyetértésemmel találkozott az a véleménye, amikor úgy tisztázta a félremagyarázást, hogy Magyarországnak magyar utat kell bejárnia. Igaz! Indultak népek ennél rosz- szabb helyzetből, s csak ámult a világ a német, japán, koreai vagy skandináv csodákon. Talán az se túlzás, hogy segítő szándékban se lenne hiány, minden égtáj felől. (Aki pedig irigyelne, sárguljon meg, vagy kövesse a jó példát.) Csak a saját lábunkon sikerüljön végre megállni, és elindulni, szépen, okosan, félelmek nélkül. Bízva, hogy az aszály szikkasztotta agyak rossz látomása után gyönyörködhetünk zsongító tavaszi rügyfakadásban. Űj szelek járnak, kitisztíthatjuk útjainkról és a hivatalokból a gomolygó füstöket. Élni örömmel, boldogulni szép eszméinkhez méltón, ez lenne jó.

Andódy Tibor

A Műszaki és Természet- tudományi Egyesületek Szövetsége Békés megyei szervezetének elnöksége a közelmúltban tartotta meg ülését. A megye mintegy ötezer reálértelmiségének ügyeit képviselő szervezet elnöksége értékelte a legutóbbi — 1986- ban' megtartott — küldött- gyűlés óta végzett munkát. Az 1991-ig meghatározott MTESZ-program akár fél idős értékelésének is mondható megállapításairól és az elkövetkezendő időszak feladatairól kérdeztük Murányi Miklóst, a Békés Megyei Tanács elnökhelyettesét, a MTESZ Békés megyei szervezetének elnökét.

— A MTESZ megyei szervezetének cselekvési programját a küldöttgyűlés fogalmazta meg, melyet részletesen és évente a végrehajtó bizottság dolgoz ki. Tekintettel a küldöttértekezlet óta eltelt időszak tapasztalataira és a társadalmunkban bekövetkezett változások felgyorsulására, a reál- értelmiség munkája és szerepe is átértékelődött. Ez megkívánja, hogy a félidős értekezés keretében, figyelembe véve a körülöttünk lezajló változásokat, újraértékeljük a MTESZ feladatait. A már meghozott, illetve előkészítés alatt álló törvén y tervezeték egyre több lehetőséget adnak arra, hogy a MTESZ is minél több helyen hallassa szavát, szóljon a műszakiak munkájának kiemelt fontosságáról, hasznosságáról. A társadalmi és gazdaságpolitikai célok elérése — s ezen belül a megyei feladatok megvalósulása — érdekében nagyobb odafigyelést, cselekvőképességet, az új iránti fokozottabb fogékonyságot igényel a megyei MTESZ-szerveze- tünktől is.

— Nem üres frázisként hangzik mindez, amikor a statisztikai adatok szerint

Újrateremteni a műszakiak presztizsít

Félidős értekezlet

a MTESZ Békés megyei szervezetében

az utóbbi években egyre csökkennek a rendezvények, s ezzel együtt a résztvevők száma is?'

— Ez a jelenség egyrészt arra is visszavezethető, hogy az utóbbi időben a rendezvények döntő többségére munkaidőn túl került sor, továbbá jelentősen nőttek a részvételi díjak; s ugyanakkor a továbbképzéseken való részvétel gazdasági elszámolása is megváltozott. Ám a legnagyobb érdektelenséget én abban látom, hogy a műszaki értelmiségi munka mind anyagilag, mind erkölcsileg leértékelődött, s egyáltalán a szellemi tevékenységről nagyon vegyes értékítélet alakult ki a társadalom részéről. Abba most már nem érdemes belebonyolódni, hogy ezért a iár- sadalom vagy a reálértelmiség a hibás. Tény viszont, hogy értékteremtő erejét nem tudta bebizonyítani a műszaki értelmiség, s nem a szellemi erő lett a mozgató rugója gazdasági életünknek sem. Ma már világos, hogy ez tarthatatlan, és ezen a helyzeten sürgősen változtatni kell. El kell érjük, hogy a MTESZ közreműködésével tényleges alkotó szellemi munka folyjon, melyhez a megye hátrányos helyzete ellenére is megvannak a feltételék. A mi feladatunk, hogy megtaláljuk azokat a motiváló eszközöket, amelyekkel fel tudjuk ébreszteni megyénk reálértelmiségét, s ezáltal közösen újra megteremteni a műszakiak presztízsét.

— Eszerint a MTESZ-nek amolyan propagandaszerepet is fel kell vállalnia.

— Mindenesetre tudatosítani kívánjuk a megye lakosságával, hogy mi minden múlik azon, ha elfecséreljük szellemi erőnket, tartalékainkat. Ez különösen azért is

jelentős, mivel megyénk nem rendelkezik túlságosan sok szellemi műhellyel. Ezért lehetőséget kívánunk adni a megye értelmiségének, hogy bebizonyíthassa tenniakará- sát, tudását. Felhívni figyelmét az új értékteremtő tevékenységre. E célok megvalósítása érdekében csatlakozni kívánunk az országos törekvésekhez. Egy, a megyében megvalósuló mérnöki kamara létrehozásán, működésén gondolkodunk. A meglévő szellemi bázist szeretnénk megtartani a megyében.

— A műszakiak jobb közérzetének feltétele, hogy legyen, aki az érdekeiket is képviseli bizonyos fórumokon. Ebben mit tehet a MTESZ?

— A szövetség rendszere- 1 sen foglalkozik sajátos érdekfeltáró feladatával. Azonban ezen a téren is szeretnénk megújulni. A jelenlegi érdekképviselet szerepe ugyanis elmosódik a különböző tagegyesületek érdekei felett. Úgy gondoljuk, hogy sokkal jobb eredményt érünk el. ha egy-egy egyesület érdekeit külön-külön vizsgáljuk. Ezáltal javulhat az érdekfeltáró, de az érdekképviseleti munka is, mely nagyobb bizalmat ad a MTESZ-tagoknak. Egyébként a MTESZ és tagegyesületei között is rendezni kívánjuk a kapcsolati rendszerünket. Az egyesületek anyagi helyzetétől függően ítélik meg a MTESZ szerepét és feladatkörét. Vannak, akik támogatják, és vannak, akik kifogásolják a szövetség elosztó szerepét. Az elnökségi ülés azonban megerősítette a MTESZ megyei szervezetének létjogosultságát, bár megállapítva azt, hogy a jelenleginél világosabb, a tagegyesületek számára is közvetlenebb érdekeltséget adó gazdasági kapcsolat kialakítására van szükség.

— A költségvetések általános csökkentése, a támogatások megszüntetése, miatt nem került veszélybe a MTESZ működése?

— Az 1988-as esztendőt eredményesen zárta a megyei szervezet. A működéshez szükséges pénzt kitermelte magának a MTESZ. Kétségtelenül nehezedtek a gazdálkodási feltételek, de a bevételek, s a minimális ösz- szegű támogatás együttesen fedezte a kiadásokat. Sőt, beruházásra is jutott. A jelenlegi épületrész első emeletét is megvásárolta a MTESZ, s az ott kialakított helyiségekkel lényegesen javultak a működési körülmények. A tanácskozó-, illetve tantermekben otthont tudunk adni mind a fiataloknak, mind a nyugdíjasoknak, egyúttal az oktatási, továbbképzési lehetőségek is megoldódtak. Technikai eszközök területén is jelentős előrelépés volt 1988-ban, amely a szakmai munka jobb színvonalon való ellátását szolgálja. E működési feltételek javulása is arra ösztönöz bennünket, hogy új felfogásban, új munkamódszerekkel buzdítsuk megyénk reálértelmiségét a tenniakarásra.

Bacsa András

Feltételezett igazunk bizonyítására képesek vagyunk hajánál fogva előráncigált, a nagy egészből kiszakított részigazságokkal előhozakodni, hogy ilyen módon minden kétséget kizáróan érveléseink mögé sorakoztassunk fel másokat. Elérhetjük ezt úgy is, hogy a velünk vitázó partner megfogalmazásaiból egyszerűen „elfelejtjük” idézni a velünk egyetértő sorokat, annak az ugyancsak „régi beidegződésnek” folytatásaként, amelynek gyakorlata dominált múltunkban és fellelhető napjainkban is. Ezt a régi beidegződést éreztem ki a Népújság február 11-i számában megjelent Szemfenékvizsgálat (2) című cikkből is, melynek szerzője még mindig az ismeretlenség homályába burkolózott.

Számítottam arra, hogy cikkem egyetértéseket és ellenérzéseket vált ki. Akármilyen különösnek tartja kedves —ph—y—, örülök az ön reagálásának. Sajnálom viszont, hogy cikkemből például nem idézte a következőket: „Belőlem is viharokat vált ki a tengernyi korrupció, a hatalommal való visszaélések arcátlansága és hitünk kiárusítása aktuális érdekekért. Még azokkal sem tudok egyetérteni, akik népszerűségük fenntartása érdekében kedvező színben igyekeznek feltűnni az állampolgárok előtt és azokkal sem, akik a valódi átalakítás ügyén való fáradozás helyett a retorikában igyekeznek babérokat szerezni. De végképp nem tudok egyetérteni önnel abban, hogy az

ember — legyen az vezető vagy egyszerű közkatona — nem képes meakulpázások helyett igazi változásokra.” S ezt sem idézte cikkemből: „...akik súlyosan vétkesek a hibák' elkövetésében . . . álljanak félre, s hagyják az arra érdemeseket érvényesülni.”

Elismerem, különösen most, hogy újabb írásából megtudtam, ön is az idősebb korosztályhoz tartozik: túlzó volt írásomban azt a következtetést levonnom, hogy ön szerint .......minden öreget le kell

h

ányni a szekérről”. Természetesnek tartom továbbá, hogy a régi beidegződések még élnek, megváltozásuk nem képzelhető el máról holnapra. De ugyanilyen természetesnek vélem, hogy az elmúlt negyvenegynéhány esztendő alatt (ki előbb, ki utóbb) tömegesen akadtak a párton belül is, akik felismerték: nem folytatható tovább az a Sztálintól származó és Rákosi által országunkra erőszakolt politikai gyakorlat, mely arctalanná, a parancsok végrehajtóivá, bólogatójánosokká tette az embereket (köztük a párttagok nagy részét is), hazánkat pedig társadalmi, gazdasági, politikai válságba sodorta.

Mondom: ki előbb, ki'utóbb ismerte fel ennek a gyakorlatnak a csődjét. Jó néhányan közülük (a volt bálványimádók) visszaemlékezéseikben (memoárirodalom) vallottak erről a sötét múltról, s egyben felismeréseikről is. Mit tegyek, ha én elhiszem ezeknek a szerzőknek az őszinteségét? Egyetértek azzal a jeles politológussal,

aki nemrégiben a televízió egyik fórumán azt nyilatkozta, hogy az ember, amíg él, változni képes.

Újabb írásában —ph—y— úgy

látja: .......a szerző (én — V. D.)

n

émely hipotézisek alapján egy potenciális koncepciós pert akaszt a nyakamba.” Még egyszer és újfent elolvasom az idézetet, mert nem akarok hinni a szememnek. Először arra gondolok, hogy vitapartneremből valami régi vélt, vagy jogos sérelem váltotta ki ezt

Peres ügyeink 2.

a súlyos következtetést, amitől ma is üldözési mániában szenved. Aztán arra — ami valószínűbb —, hogy nem fejeztem ki elég világosan magam, s egyes szavaimból vont le ily drasztikus konzekvenciát. Pedig csak egyetlen véleményével szálltam vitába, amit —ph—y— egy memoárszerző könyvére utalva írt: „...Erkölcstelennek tartom, hogy némelyek, akik azelőtt kiszolgálói voltak ezeknek a bálványoknak, most ... újra abból éljenek meg és szerezzenek ... nem elhanyagolható javakat, hogy meaculpáikat árusítják ki a tényleges igazságra éhes társadalomnak ...”

Kedves —ph—y—!

Még egyszer hangsúlyozom: tiszteletben tartom önt bátor szókimondásáért, véleményéért. Emberi joga az önálló véleményalkotás. Ugyanakkor elvárnám, hogy fogadja ön is tisztességgel az én véleményemet, mely jelen esetben azt fejezi ki: én nem meaculpá- zásnak, hanem őszinte felismerésnek tartom a memoárkönyvek íróinak leleplező (esetleg önleleplező) múltfeltárásait. Csupán eny- nyi a különbség közöttünk. És engedje meg, hogy kissé érzelmektől is fűtve külön örüljek a következő mondatainak: „Természetesen voltak eszmék közel hat évtizedes életemben, amelyekért érdemes volt élnem, talán nem szégyen — vagy hivalkodás —, meg- vallanom őket ma sem: szocializmus, humanizmus, demokrácia. Minden lelki és fizikai terrort gyűlölök viszont, mert méltatlan az ember nevéhez és megaláz.” Ebben a felfogásban viszont nincs különbség köztünk.

Végezetül hadd szóljak néhány szót arról, ami az ön vitacikkében a személyemet illeti. Mindenféle hátsó gondolat nélkül kérdezem: a régi beidegződés talajáról kiált ki engem „rosszindulatú gyanakvónak”? Azt írja, kedves —ph— y—: ön sosem tapsolt, sosem volt bálványimádó. Elhiszem. De higy- gye el: én sem. Még a nagy Mam- mont sem imádtam. A velem kapcsolatos megítélésében éppen az bánt — bár azt írja, közismert újságíró vagyok {voltam) —, hogy miből merítik a jogot maguknak egyesek (ön is!) mások életét nem ismerve, ítéletet mondani felettük?

József Attila azt írja: „Az én vezérem bensőmből vezérel..Az én vezérem is: a lelkiismeretem. Honnan tudhatja ön, kedves —ph—y—, hogy emiatt 1945-től hányszor akarták tőlem elvenni középnagyokosaink a párttagkönyvet, tiltottak el 1956 után is az újságírástól stb., stb.?!

Kedves —ph—y—! Ha közismertnek nevez, láthatná, hogy idestova húsz esztendeje publicisztikáimban, humoreszkjeimben, szatíráimban, groteszkjeimben szüntelenül a torz, életünket megkeserítő jelenségek, elítélendő gyakorlatok kifigurázását tűzöm toliam hegyére.

Nem vagyok utópista, tudom, egyhamar nem érhető el a társadalmi jólét, s a szegénység sem szűnik meg egykettőre hazánkban. Bízok azonban annak a minimális programnak a megvalósításában, amely a különböző politikai érdekcsoportok nyílt vitája alapján alakul ki (merem remélni: a párttal az élen), amely mozgósítja majd egész társadalmunkat: na

emberek! Mindannyian elférünk ebben a csónakban, üljön előre a kormányos, aztán irány a hullámvölgyből felfelé!

Varga Dezső

* * * *

A fentiekhez: egyetértek Varga Dezsővel, hogy sokam elférünk egy csónakban. Férjünk el! A múltkor leírtakból viszont egy jottányit sem vonok vissza. Zárjuk le a vitát, fölöslegesen ne bántsuk egymást. Üdvözlettel:

—ph—y—