Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
1989. január 7., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET fl változások kora A nagy német filozófus, Hegel mondta: ahhoz, hogy valami megváltozzék, valaminek meg kell változnia. Tehát valahol el kell kezdődnie a korábbitól eltérő átalakulásnak, átrendeződésnek. Igazán nem lehet ma panasza annak, aki reformpártinak vallja magát — és jószerivel ki nem? —: úgy tetszik ugyanis, hogy megmozdult a sokáig bénult magyar világ. Az események iránt egyáltalán érdeklődő fiatalokat kivéve sokan persze sajátos módon képzelik el a változást: működjön jól a gazdaság, legyen új politikai strukturálódás, azaz legyen, ha már annyira muszáj, pluralizmus, akár többpártrendszer, vagyis önmagát keresve öltsön új arcot minden, csak nekik ne kelljen változni, mozdulni, alakulni. Ezt egy művezetőre ugyanúgy érvényesnek tartom, mint egy fontos szerepet játszó politikusra. Nehéz több évtizedes gondolkodási sémák után ténylegesen gondolkodni, mérlegelni és felmérni, aktív résztvevőként jelen lenni a változások porondján. Ma könnyebb tévedni, mint korábban, mert egyre inkább saját döntésekre van szükség. A tévedésért lassacskán felelősséget is kell vállalni, ami együtt járhat az alkalmatlanság megállapításával, kevesebb fizetést és reputációt jelentő munkahellyel. A mozgásban levő társadalomban nehezebb tájékozódni, mert nem biztos, hogy mindig azoknak van igazuk, akik a leghangosabbak, s akik után sokan menetelnek. Nem árt, ha a tájékozódni kívánó megpróbál valami saját maga számára megfogalmazott igazsághoz is igazodni. József Attila azt írta: „Az én vezérem bensőmből vezérel”. Sokáig voltunk kívülről vezéreltek, akiknek megmondták: mit kell tenni és "hogyan. Ez együtt járt a védettséggel. Aki elbukott, ennek a logikának megfelelően, soha nem a saját hibája miatt. Illett tehát megvédeni, s bukása után is megerősíteni az adott pozíciójában, vagy újat adni neki, a bukás újabb kockázatának tudatában. Voltak, akik így vagy úgy belekerültek abba a körbe, ahol számoltak létezésükkel, függetlenül attól, hogy tehetséges, vagy tehetségtelen emberekként jutottak előbbre. Voltak, akik kirekesztődtek ebből a körből, sokszor azért, mert nem ismerték el azoknak a döntési jogát, akik „védett férfiakként” élték mindennapjaikat. Virágzott a politikai megbízhatóság melegágyában a kontraszelekció, amelyről legtöbbet azok beszéltek, akik ennek következtében jutottak ide vagy oda, mert az a meggyőződés élt bennük, hogy ők persze kivételek, hiszen beosztottjaik naponta azt igazolták vissza, hogy milyen rátermettek, mennyire biztosak a dolgukban, milyen jól átlátják azt, amiben mások nehezen igazodnak el. Voltak, akik legalább meghallgatták a tehetséges beosztottakat, és jó súgások alapján döntöttek. Voltak, akik nem szégyell- ték hétköznap és ünnepen felolvasni a nekik megírt beszédeket, amelyek kinyomtatva jmár annak szellemi termékeként jelentek meg, aki legalább olvasni ^megtanult, s ha rosszul is, "de előadta, amit mások kigondoltak. A kontraszelekcióval mindig együtt jár, hogy az így kiválasztott megpróbál külső igazolásokkal önbizalmat teremteni magának. A külső visszaigazolás kétféle lehet: elismerő, tehát azok, akiknek az érvényesüléshez nincs más útjuk, a kontraszelekciós személyiségnek naponta bebizonyítják, milyen okos, eredeti ; nélküle micsoda csőd következne be azon a munkaterületen, ahol tevékenységét 'kifejti. De a sorozatos támadások is erősíthetik az önbizalmat. Mert ugye nyilvánvaló, hogy az elégedetlenek nem értenek egyet a következetességgel, a kemény kézzel, az intézkedések • általuk fel nem fogható távolabbi hatásával. A támadott vezető, bármilyen szintek nem úgy élte meg, hogy őt támadják, hanem az ügyet, amelyet ő képvisel, mégpedig a legjobban. Nos, azoknak a száma, akik a kontraszelekcióval .kerültek bizonyos helyekre és a köréjük csoportosultak hada nem kevés embert jelent. Ha változni akarnak, fel kell zárkózniuk. Ezt kezdetben ők úgy értelmezik, hogy az új nyelvi fordulatok hangoztatásával részükről ez meg is történt. És hisznek is abban, hogy ők már felzárkóztak, sőt, előbbre tartanak, mint azok, akik az adott fogalmakat elsőként kitalálták, használni kezdték. Ez a fajta „átalakulás” annyira veszélyes, hogy következményei kiszámíthatatlanok. Az ilyen embereket csak az leplezheti le, ha a társadalmi valóságban zajlanak a változások, tehát ha minden, ami történik, felér egy kihívással. Most ez kezdődött el nálunk. Nem zajlik, csak elkezdődött. Mégpedig egyre gyorsulóbb formában. És kiderül, hogy a szóhasználat még nem az ember. Egyre több a botrányos leleplezés, az egymás nyilvános megvádolása, a nyugdíjbamenekülés (felelősségre vonás nélkül). Valami tehát már megváltozott. Még nem a lényeg, hanem a felszín. A szellem régióiban megkezdődött valami átrendeződés, s természetes, hogy ott kezdődött meg. Amíg csak a diákok türelmetlenek, amíg csak ők szervezkednek, amíg csak csoportokban léteznek az alternatív szervezetek, amíg mindez nem hatja át a munkásságot, addig azok, akik önmaguk átmentésével tudják csak elképzelni a változásokat, nem nagyon féltik megszerzett pozíciójukat. Addig ezek az emberek úgy képzelik el a munkanélküliséget, hogy az csak a munkásokat, az adminisztrációban dolgozók egy részét érinti, őket nem, soha. Amíg a körülmények további alakulása nem kényszeríti rá a munkásokat is arra, hogy az elégedetlenkedés, fojtott háborgás helyett a nyílt és kockázatos követelés, szembeszegülés eszközével is éljenek, addig nehezen lehet a változások megfordíthatat- lanságában hinni. Ha valami megváltozásához valaminek feltétlenül meg kell változni, akkor tisztában kell lenni azzal is, hogy ez sokaknak fájdalommal jár együtt. Szinte az egész lakosságnak szembenézésre, másfajta magatartásra van szüksége. Mert nem elég egy gondolatot kivajúdni, ahhoz társakat is kell találni, megvalósításához azt felvállalókat. A vállaláshoz pedig nemcsak a negyvenen túli korosztályoknak, hanem a fiatalabb nemzedékeknek is a korábbitól eltérő módon kell tudni gondolkodni, viselkedni, cselekedni. A demokráciában az a szép, és az a szörnyű, hogy mindenkire egyformán érvényes. A demokráciában például nem feltétlenül dicsőség, hogy ki milyen ügyesen tudja átverni az adóhivatalt. A demokráciában súlyos bűnnek számít, ha az adóhivatalnok korrumpálható. A demokráciában nem elég, ha a magunk igazáról meg vagyunk győződve, szükséges, hogy a másikét is próbáljuk megérteni. Ahhoz, hogy valami megváltozzék, végül is mindennek meg kell változnia. És vajon a társadalmi valóság meg tud-e változni, ha mi, akik ennek mozgatói kell hogy legyünk, nem tudunk vagy akarunk igazán megváltozni? Ahhoz, hogy valami megváltozzék, először nekünk kell megváltoznunk, s ez még akkor is fájdalmas, ha éppen azok közé tartozunk, akik minden idegszálunkkal a változást akarják. ASPERJÁN GYÖRGY Hideg tanyánk melege Napjaink társadalmának elbizonytalanodott, mai szó- használattal élve felgyorsult világában egyre kevesebb fogódzójuk van azoknak, akik harmonikus életre, belső melegségre, a lélek nyugalmára vágynak. Az erre való igény pedig azt hiszem, legtöbbünkben jelen van, és nem túlzás azt állítani, hogy ez lenne életünknek egyik legfontosabb eleme, tulajdonképpeni értelme. ' Ugyanakkor szomorúan tapasztaljuk, hogy egyre többen vannak, akik az örömtelen emberi lét keserű állóvizén eveznek, és meg sem kísérlik a boldogsághoz vezető út egyre bonyolultabbnak vélt labirintusában való eligazodást. Erejüket és lehetőségeiket messze meghaladó szinten hajszolják az anyagi javakat, amelyekkel megvásárolhatónak vélik a boldogságot. Belátom, hogy e témában nehéz dolog lenne eredeti, hatékony tanácsokkal előhozakodni, éppen ezért meg sem próbálkozom valamiféle keresztyéni, avagy szocialista-humanista „gyógyrecep- tek” ajánlásával, lévén, hogy azok beváltására napjainkban egyre kevesebb patikában találunk érdemi lehetőséget. Ehelyett megpróbálkozom — gyermekkori err\lékképe- im alapján — hajdani, rendkívül szerény tanyasi létkörülmények között élő családunk mikrovilága néhány jellemző képsorának felvillantásával, különös tekintettel egy 50 évvel ezelőtti hideg tanya belső hőmérsékleti viszonyaira. A századfordulót követő évtizedekben, vagy még korábban épült alföldi tanyáink többségükben igen szegényes lakóépületek voltak. A falak döngölt agyagból, vagy vályogból készültek, rendszerint alapozás és szigetelés nélkül. Az ajtók, ablakok is házilagosan készültek, többségükben fenyő- deszkából, egysoros üvegezéssel. A száradás és elavulás folyamán keletkezett, olykor félujjnyi rések, bizony elég szabad utat engedtek télVíz idején a hidegnek, hófúváskor pedig a hívatlanul bekavargó hópely- heknek. Látványnak ugyan érdekes volt a lámpafényben, nappal pedig ugyancsak az ajtórésen beszüremlő napsugárban csillámló hókristályok tündértánca, azok a különös rajzolatú hó- dűnécskék, amik belőlük képződtek: szívünk szerint azonban szívesen eltekintettünk volna az effajta téli örömöktől. Érdekes módon, egészen másként ítéljük meg az ablaküvegeken megjelenő jégvirágjelenséget. Ennek a természeti jelenségnek különös varázsa mindannyiszor hatalmába kerített bennünket, és sokáig nem hagytuk meggyőzni magunkat arról, hogy azok a mesebelien szép virág- és páfrányalakzatok nem valami tündéri kéz alkotásai. Órákig gyönyörködtünk a természetnek e különös játékában — mintegy megfeledkezve lakószobánk fagypont körüli hőmérsékletéről — és valósággal sajnáltuk, midőn búboskemencénk melegének hatására eltűnt a varázslat. Délutánra, estére kelvén még a legzordabb télidőben is leolvadtak ablakszemeinkről a jégvirágok, de mi ekkor sem maradtunk öröm nélkül. Szalmával is jól be tudtuk fűteni öreg búbos kemencénket, amelynek padkáján körbe ülve jól átme- lengefctük a napi munka során átfázott hátunkat, derekunkat. Lámpagyújtatkor megvacsoráztunk, és újból elfoglalta ki-ki megszokott helyét a kemencepadkán, és átadtuk magunkat a regényolvasás, illetve -hallgatás örömének. A hosszú téli esték legbeváltabb eltöltési módja ugyanis az volt, hogy az iskolából kölcsönzött regényeket olvasgattuk fennhangon, önmagunk és egymás szórakoztatására. Gárdonyi, Jókai. Mikszáth műveit szerettük a legjobban, de jobb híján elolvastunk mi mindent, ami a kezünk ügyébe került. A Friss Újság, a Pesti Hírlap 10-20 filléres ponyvairodalmát, a Tarka Regénytár .,dirr-durr” csemegéit. Ezeknek az estéknek nem annyira az irodalmi „hatása”, mint inkább hangulata volt az, ami érzésvilágomban kitörölhetetlen emléknyomokat hagyott. Jó visszaemlékezni a névnapi és disznótoros vacsorák élményeire, a jó szomszédokkal eltöltött kellemes estékre. de az igazi boldogság mégis az volt, amikor kis családunk körülülte az olykor igen szerényen terített asztalt, és falatozás közben elbeszélgettünk napi gondjainkról, terveinkről, örömünkről és bánatunkról. Azt hiszem, ezeknek a meghitt óráknak a melege, szüléinknek és testvéreinknek őszinte szeretete, a család közös érdekében végzett munka öröme volt az a kiapadhatatlan hőforrás, ami a legzordabb téli éjszakákon is éltetni, táplálni tudta a mi hajdani hideg tanyánk melegét. Id. Pleskonics András Jánosi Katalin: Csendélet szoborral HslUE7.il3 Jánosi Katalin: Csendélet Molnár M. Eszter: Sinka Kúttalanul, úttalanul, gyalogosan, lázadva és sápadva. Bizony, bizony vastag itt a bánat! Örök idő ez tán?! Napra fordült a gyász, üres lett a bölcső, Isten parancsra sújt: tüzes lovainkkal új szelek nyargalnak, örök bánatot fakasztani fognak, titkos itt az óra, titkos itt az élet, nem engedem, nem engedem ezt az ezerévet! Nyöszörög itt minden, nem ismer meg senki. Fellázadtam, visszajöttem, régi átkok alatt fogadalmat tettem: egy utolsó összeesküvésre, mikor majd fegyvertelenül áll Dózsa népe, az alkonyi tűzben, apáimnak csontját mind összehordom, háború ellen és háborúért fohászkodom, kiáltom! Nem akartak fegyvert, nem akartak fegyvert, csak kenyeret, csak kenyeret, csak kenyeret, a parttalan életeknek egy kicsinyke házat, mesét és csendben ballagó parasztot, a kiskaput magukra zárva, hogy félig alvó szemeikben őrizzék hét lakat titkát! De kék csillagokkal homlokukon, kitekintve a végtelenbe: menni kellett, magyar göröngyöket rúgva, idegen mezsgyéken át, siratva keletet, álmodva búzaföldeket, pusztát vihart, kévét és tüzet, templomi esküket, völgyön át, hegyen át, gyalogolva Amerikába, gyalogolva a Don-kanyarba, mélységeken át, rózsaszínű ábrándokon át, hívőn és büszkén mellükre tűzött rózsákkal, titkos nyárral, titkos tavasszal, vonultak csak, vonultak, vonultak, most is látom őket! Tündöklő földön járnak, halálban járnak, lövészárkokban bújnak, dárdával szívükben járnak, meghasad az ég úgy szitkozódnak! Tűzből legyen a bölcső, tüzből legyen a koporsó, a menyasszonyi ruha, a juhászkunyhó, a csobolyó, a bojtár, az ispán, a barmok vacsorája, apáink nyoma, minden szolgaság tűz legyen, minden kunyhó égjen, a szép szó, mint könyörgés, a szívekig érjen! Költő szól most, ki éjtől világtalan, vére titkokért kibuggyan, parasztok sorsa gyermekkora, országnak sorsa felnőttkora, hajnalban ha lép, boglyos virágerdőben, nagy szeme megnyílik paraszti muszájból, szérűk csendjébe áll, hazáját kémleli, mint a jó pásztor, ki juhait őrzi. Hajh hazám, hajh magyarok! Szelíd bennem a szó, már nem lázadok, széthullt a könnyem sokezer faluért, madaram erisztem sokezer magyarért, bennem szól, mint kongó harang, a furulyám hangja, útszéli paraszt vagy — mondják. Csak csikorogsz! Mégis jövendölsz?! A világ előtt porolj! Te vad villám, föl-fölgyúló fény, széthulló nyájak pásztora. Heti mottónk: „A becsülettől soha el ne térj Sem indulatból, sem pedig díjért, Szeresd híven felebarátidat, Ne vond föl közied s más közt a hidat, A hon nevét, a drága szent hazát Szívednek legtisztább helyére zárd.” PETŐFI SÁNDOR
