Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
O 1989. január 28., szombat IRODALOM-MUVESZET Székelyhídi Attila: Öregember Szúdy Géza: Valami vigasztaló Mi már annyit beszéltünk! Nem volna itt az ideje némi takarékosan bölcs hallgatásnak? Vagy még mindig azt hisszük, hogy a szájjártatás (ez kerül persze a legkevesebb fáradságba) megoldhat valamit is? A szavaknak már régen nincsen akusztikájuk, sem hitelük, nagyon olcsón jegyzik őket a világ ricsajos tőzsdeügynökségein. A szavakat régen lejáratták a politika fölkentjei, no meg a esőstől ránk szabaduló önjelölt próféták, olyannyira, hogy ha kinyitjuk a szánkat, hovatovább már magunknak «sem hiszünk. Jól kialakított feltételes reflexeink, a kételkedésé és a tagadásé, mindjárt működni kezdenek, amint a hangszórókban vagy az újságok hasábjain megindul a szájtépés szégyenletesen ordináré mutatványa. S ha a képernyőn is rángatózni kezd a beszéd otromba hangjait formálva egy emberi száj, már le is veszem a hangerőt. Kitárom a kertek felőli ablakokat, és beengedem a szélzúgás moraját, vagy a cinkék és stiglicek csillogó üveghangjait, örülve magamban csendesen, hogy földi tájaink a fül számára is nyújtanak még valami értelmeset és vigasztalót. Simái Mihály: Határtalan daccal nem több egy inga-útnál s nem kevesebb a végtelennél emberi lehetőség GONDOLAT-LÉZER — megkeresni a teremtés napját az elhagyott isteni műtőasztalt s véges arcodon határtalan daccal folytatni mégis a f oly tathatatlant Kis kiadók nagy gondjai Pár éve még csak ábránd, homályos elképzelések halmaza volt, hogy az évtizedek alatt megszokott magyar könyvkiadói rendben változtatás történhet. Bár valamiféle jelek évek óta mutatkoztak, hiszen a tízegynéhány hivatásos kiadó mellett az egyetemek, a tudományos és a művelődési műhelyek több-kevesebb rendszerességgel megjelentek — rendszerint kis példányszámú és nehezen hozzáférhető — munkákkal. 1988 tavaszán aztán megkapták működési engedélyüket az első, nem állami könyvkiadók, számuk azóta gombamódra szaporodik. A könyvkiadás decentralizálásának többféle értelme van. Először is az, hogy a politikai téveszméken és félelmeken túl semmi sem indokolta a kultúra e területének a teljes központosítását. Vf. n még egy lényeges előfeltétel: o Kiadói Főigazgatóság szerepének újragondolása. az engedélyezési eljárás megszüntetése. A könyvkiadásnak azonban nemcsak ilyen politikaitechnikai, hanem gazdasági előfeltételei is vannak. Évtizedek gyakorlata a könyvkiadást viszonylag jelentős mértékű állami támogatásban részesítette. A nyolcvanas • években a támogatás mértéke először nem tudott lépést tartani a könyv nyomdai előállítási árának rohamos mértékű és megállíthatatlan emelkedésével, majd a költségvetés egyre nyomasztóbb mértékű válsághelyzetében egyáltalán a támogatás maga vált kérdésessé a kultúra egészében, így a könyvkiadásban is. Csökkent a támogatás, amelynek értékét tovább mérsékelte az infláció. Ebben a helyzetben a legtöbbet az írótársadalom veszítette. Egy folyamatos, évtizedek óta működő író egv- szercsak azt vette észre, hogy a kiadó nem köt vele előre szerződést, hogy az elfogadott kéziratot a megszokotthoz képest is csak több éves csúszással adja Ki, hogy a honoráriumot — hiába a megállapodás szabadsága — továbbra is alacsony szinten tartják. Idén pedig már az sem ritka, hogy a szerződés négy évének lejártával inkább kifizetik a minimális honoráriumot, és eltekintenek a mű megjelenésétől. Elsősorban a szép- irodalmi és a tudományos műveket sújtja ez a helyzet. A megalakuló kis kiadóknak (a békéscsabainak is) ebben a helyzetben — köny- nyen belátható — a legkisebb gondja éppen a kéziratok beszerzése. Kézirat van, s nem is kevés, nem is rossz színvonalú. A legnagyobb kiadói és olvasói érdeklődés természetesen azok iránt a művek iránt élénk, amelyek a korábbi években politikai tiltás miatt nem jelenhettek meg, de ezek a művek általában a régi nagy kiadóknál vártak eddig a sorsukra, s így most is ott jelennek meg. Az új kiadókat azok az írók keresik meg, akik „csak” egy jó verses- • vagy novelláskötettel, esszével házalnak isten tudja mióta, pedig esetleg már 5-6 könyvük is megjelent idáig. Meg azok a pályakezdők reménykednek, akik eddig mindenhonnan azt hallották: türelem. S jelentkeznek olyanok is, akiknek máshol elfogadott kéziratuk van, de reménykednek, hogy egy új kiadónál esetleg 3-4 évvel hamarabb is megjelenhet a művük, s ennek reményében még a kevesebb honoráriumot is elfogadnák. Jó kézirat tehát van, nem éppen elegendő, hanem sok. Nyomdai kapacitás is van, s egyelőre még papír is. Egy elfogadott, megszerkesztett kéziratot némi ügyességgel már 2-3 hónap múltán könyvként lehet megvásárolni. A könyvkiadáshoz viszont tőke is szükséges. S ezzel az új, néhány személyes kiadói vállalkozások nemigen rendelkeznek. Hogyan hidalható át ez a hiány? önként kínálkozik a kölcsönfelvétel. S a bankok adnak is hitelt. Igenám, de a kamat, mint tudjuk 20 százalék körüli, s ezt is be kell építeni a könyv árába. Másrészt a bank is tudja, hogy nem a háromezer példányban megjelenő verses- könyv vagy esszé, hanem a sok tízezer példányos lektűr, vagy a politikai szenzáció fogja megtermelni a kölcsönt meg a kamatát. Ha tehát egy kiadó irodalmi és tudományos értékeket akar kiadni, másfelé kell keresnie segítséget. Gondol nyK’án a szponzorokra. Érdek nélkül ma már viszont senki sem szponzorál, másrészt meg ma az egész magyar kultúra szponzorokat keres. Akkor hát a könyv árát úgy kell megállapítani, hogy ne legyen ráfizetéses. Csakhogy így egy új magyar verseskönyv, amely idén kemény kötésben 30-40 forint volt az állami kiadóknál, azonnal 3-4-sze- res árúvá változik. S hányán tudják azt megfizetni? A könyvárak sajnos így is emelkednek, de hogy ennek mértéke elviselhető legyen, be kell kapcsolni még egy forrást: az „állami” támogatást. Azért teszem idézőjelbe e jelzőt, hogy érzékeltessem: itt tulajdonképpen a magyar népgazdaság forrásainak elosztásáról van szó, nem az állam, hanem a nép adja a támogatást a kultúrának, s támogatni egy adott művet, egy értékes tendenciát, kiadói politikát kell, s ilyképpen nem szabad különbséget tenni állami és magán-könyvkiadó között. A magyar könyvkiadás válságát csak úgy lehet felszámolni, ha a sokkal racionálisabban megszervezett kiadás következetes és elegendő mértékű támogatásban részesül. Emellett biztosítani szükséges a nyomdák és a könyvkereskedelem racionalitását is, az árakat és a költségeket a valós értékekhez közelítve. Akkor talán a könyvárak nem emelkednének a csillagos égig. Aki ma végigtekint a könyvpiacon, száz forintos átlagárakkal találkozik az egyszerűbb kiadványoknál is. Nem a mesz- szi jövőbe, csak ez évre előretekintve: a hivatalosan előrejelzett infláció mértékét ismerve, vajon lesz-e pénze a magyar átlagolvasónak arra, hogy havonta 8-10 darab könyvet megvásároljon? Vagy azt kell mondania: fontosabb a kenyér, a tej, a cipő a gyereknek? Vasy Géza Weintrager Adolf: Corpus Heti mottónk: „Az általános és elvont igazság minden javak közül a legértékesebbik. Nélküle az ember vak; az igazság az értelem szeme. Általa tanulja meg az ember, hogy miképpen viselkedjék, hogy azzá legyen, amivé lennie kell, hogy azt tegye, amit tennie kell, hogy valódi céljai felé törekedjék.” JEAN-JACQUES ROUSSEAU Varga Imre: Húsz év előtti történet A gondnok, amint a lépcsőről befordult az első emeleti folyosóra, megállt, s fi- gyelemkeltő széles mozdulattal ajka elé emelte mutatóujját. — Ne zavarjuk, elvtársak, az üdülő dolgozókat. Pszt. Csak halkan, csendesen, kedvesem. Pardon, szabadna mégegyszer á nevét? Már megbocsásson, de nem értettem egészen tisztán. — Naszreddin — mondta a látogató, s miközben a folyosó falára helyezett, aranyozott rámájú reprodukciókat nézegette, eszébe figyelmeztető szavakat vésett, efféléket: „mért nem eredetieket raknak ki?" — „Miért raktárban őrzik az eredeti képeket, ha már megvették a művészektől” ... közben persze áhítattal hallgatta a gondnokot is. Az pedig mint egy felesége szó- áradatából megszökött várúr, aki végre beszélhet, lassan lépdelt a folyosón és magyarázott. — Értem, elvtárs. Csudálatos. Hallja, hogy milyen nevet adtak magának az ősei! Maszrendi. Nem mondom, faramuci egy név. De azért mégsem olyan jó a magáé, elvtársam, mint ezé a beutalté. Mert ez — Víztörő Pál. Ez ám a valódi! Muzsikus, borivó, és a neve Víztörő. Először van üdülőben. Tudja, az szmt-jük zsuppolta ide. Mert az úgy volt, ebbe a szobába egy dirit céloztak be. No, persze, protekkel, mert, pszt, akad kérem, pszt. Ez egy illetőnek az állandó helye. Három éve mindig ide jár, ebbe a szobába, ebben a turnusban. Hanem — beütött valami. Na, mi? Népi ellenőrzés ! Pszt. Két nappal előtte. S így jött a Víztörő ne- j es tői. És a görcs rángatja az ujjait, hogy nem bazse- válhat. A főszezonban. Pszt. No menjünk tovább. Ezek itt. jó népek, ezeket szeretem. Tudja, kétkeziek. Rendesen jöttek, semmi flanc. Semmi nyomoznivaló. Mert ám az is akad, elvtárs. Lássa, ezek itt Klappék. Mind a kettő hegedűtanár. És tudja, hogy a vizesek beutalójával jöttek? A zeneiskola egy beutalót sem kapott nyárára. A vizesek most nem érnek rá, a zengerájosoknak meg most kéne a beutaló. Csak aki elosztja tudja, kedvesem, • annak kéne ... (homlokául- mutat). Pszt, nem szóltam semmit. Itt szunyáinak most Borbála Sándorék. Ezek csak a negyedik szezonban vannak itt. Négyen. Szabályos kérem minden. Ha klappol a dolog, akkor klappol. Persze megánérze- tem azért van. Bizalmi voltam én kérem, harmincöt esztendőn át. Klaszkenditt elvtárs, maga korombeli káder, maga tudja mi az, röntgen szemem van nekem kérem, átlátok a beutalón is. Pszt, ezeket megint kedvelem. Ez itt egy tiszánt- túli bolond orvos, akinek eddig csak Trabantra futotta. Pedig már elmúlt ötven éves. Ez meg itt egy kohász. Sorstársam, kérem. Szilikós', Á, ezek itt egy ug- ra-bugra fiatal pár. Pestiek. Itt kérem megint régiek laknak. Kovácsék a Síp utcából. Ötödik éve. Ez a csuda kérem, nem a Luna 10. Pszt. Nem hangoskodok, elvtárs. Pláne itt nem. Tudja ki lakik itt? Majsai elvtárs. Pszt, egy nagy pénzügyi serif. Valóságos krimi ez, kérem. Szóval ez a Majsai elvtárs megtudta, hogy itt forgatják egy álló napig a „Sztriptíz ma-, gyár módra” című kisfil- met. Pszt. És abban Kolozsvári Márike sztriptízkedik. És Majsai elvtárs mindenképpen látni akarja Méri- két. Kiadta az ukázt: beutaló kell. Mégpedig abba a szobába, amelynek ablakából kukkerral lehet látni, kérem, az egész felvételt. És én mint szakszervezeti ember megmondom Maszken- dig elvtársamnak, ez a vezető káder nem volt szak- szervezeti tag kérem. De lebrennolta egy évre visszafelé a tagdíját. Külön engedéllyel. Pszt. És itt van kérem, Majsainéval. De az nem számít. A serifné fekete szemüveggel jár, kérem, és nem lát semmit. Csak hajtogatja mindig: ahh, Majsaikám!- Ö meg nyugodtan kukkerozza Mérit, amint éppen sztriptízkedik. Bizony kérem, pszt. De bizony, Klaszkengitt elvtárs, rém kíváncsi vagyak én, fizeti-e majd negyed év múlva is a szakszervezeti tagdíjat ez az édes, kedves, aranyos, cuki Majsaikám?! No, de nem szólunk semmit, nem zavarjuk kérem az üdülő dolgozókat. Pszt. Mert azért vannak itt melósok is, kérem, és magunk közt szólva — én még a paraszt elvtársakat is idehoznám. Akkor talán más lenne itt a levegőjárás. Pszt, de nem szólok kérem, régi bizalmi vagyok én. Nem zavarjuk kérem, az üdülő dolgozókat... Hó! Várjon csak! Maga mit firkál itt? Talán cikket akar írni?! Ott az emlékkönyv, kérem, abból lehet kimásolni. Vagy talán ... jelenté- secske íródik? Amit eddig mondtam, letagadom kérem. Az számít, amit eztán mondok. Nálunk kérem minden klappol... Nem küldünk vissza senkit. Hozza, kérem, mindenki felülről doku- mentet! Az szb-k a leg- kliasszabbul, rövid úton oldják meg az üdülőjegyek szétosztását. A koszt pedig bőséges, szórakozás és pihenő váltakozva. A férfiak és nők aránya megegyező, pássz! Parancsol esetleg fényképet is az elvtárs? Ne zavarjuk, kérem, az üdülő dolgozókat. Szó se lehet egyoldalú beállításról. Azt kend, itt, elvtàçs, nem írhatja meg, amit az imént hallott, ismétlem, mindazt nem én mondtam. Kitaláció az egész. Különben is ne zavarjuk az üdülő dolgozókat, kérem. Pszt.
