Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-16 / 13. szám

1989. Január 16., hétfő

izijaumtí

Halakon at az ország

. A valóság mindössze 550 ncgyzetmctcr ...

Fotó: Veress Erzsi

Redönyhúzogató

Elmondta dr. Tóth Sándor, az orosházi áfész elnöke

Valóban, nagy vihart kavart szakmai körökben az a felszólalásom, amely a Mészöv elnökségének novemberi ülésén hangzott el. Persze, indulatos voltam, mert ezeket a gondokat legalább tíz éve hajtogatom országos és megyei fórumokon, de úgy tesznek, mintha most hallanák először. Igen, 3 év alatt mintegy 50 veszteséges boltot tervezünk becsukni.

Nem akarom kitalálni, hogy a békési városi könyvtár, ez a kis mennyei birodalom: kicsi. Pedig az! A nemzetközileg meg itthon is elfogadott szabályok szerint a 22 ezer 300 lakosú városban négyzetméter-alapterü- letben 1440 az „előírás”, a valóság mindössze 550. Amikor 10 éve megcsinálták ilyenre (átalakítások, egyebek) mindenki emlegette: az aztán! Gyermekrészlege most is csoda, a felnőtt azonban? Nos, egy nagy terem a kölcsönző, a zenehallgató, a folyóirat- és könyvolvasó, és a szabadpolcos kirakás. Ha valaki félhangosan suttog az egyik sarokban, a másikban nem lehet olvasni, mert zavar.

Mégsem erről lesz szó ezután, hiszen az épület (régen bérház, ma együtt velük társbérletben a Galéria és a művelődési központ egy ideig: remélik a könyvtárosok, hogy megkapják majd a megüresedő irodákat és a két klubhelyiséget), szóval az ország első művelődési házának épülete nem bővíthető. Adott. Ha pedig a könyvtár alapterülete annyi ameny- nyi: itt kell dolgozni, amíg nem lesz több, esetleg.

Úti Éva, a könyvtár vezetője (miután megbeszéltük, hogy találkozunk) lelkiekben is felkészülve fogad, hogy mást ne mndjak. Fekete Gyulát idézi a Tengercsepp című gyűjteményéből: „Madarat tolláról, embert könyvtáráról”. Milyen a békésiek „tolla”, a városi könyvtár?

„Megbízható, és ez nem szerénytelenség tőlünk: hatvannyolc ezres könyv-, lemez- és kazettaállományával kitűnő bázis, 185-féle napilapjával és folyóiratával valóságos információs központ: ezt sokan felfedezhetnék!” — mondja a könyvtár vezetője, majd arról csevegünk pár percig, hogy „a könyvtárban minden elérhető, birtokba vehető: a gondolat, a képzelet, az érzelmek hullámzása: a kormány az olvasó kezében van..

Elérhető, ez igaz. Birtokba vehető, ez is igaz. De: elérik-e, birtokba veszik-e az emberek a békési könyvtárat? Kell-e a gondolat, a képzelet, kellenek-e az érzelmek mainapság?

Ügy is kérdezhetném: hogy jól dolgozik-e a békési könyvtár? De hát „nem dolgozik”. A könyvtárosok (merem hinni, évek tapasztalata ez) itt nem dolgoznak. Írhatnék most hordókra illő, nagy szavakat hivatásról, ügyszeretetről: azt se írok. Csak megjegyzem, hogy Úti Éva és munkatársai olyan csapat, amelyben nem mindegy, ki miért veszi fel a fizetést, az állami ráfordítás majdnem kétharmadát. Szakszerűbben: tavaly, 1988-ban 1 millió 620 ezer forint volt a költségvetési keretük, ebből kis híján 1 millió a bér.

„Ha már itt tartunk: 1989- ben is körülbelül ennyi lesz: a 6 százalékos bérfejlesztést megkaptuk, és április 1-jétől a 40 százalékban reménykedünk. A 6 százalék persze az eddigi bérre és nem a költségvetés végösszegére értendő. Amit mi (igényként) 100 ezerrel magasabbra tettünk : kölcsönzőpultunk „rongyos”, új kellene, új folyóiratokat, hetilapokat kell megrendelnünk (Reform, Hitel, Kapu stb.), és az állománygyarapításból sem engedhetünk. Nincs színes tévénk, videónk, másológépünk. Persze nem azt mondom, hogy holmi „divatos” áramlatokhoz akarunk csatlakozni, .és színes tv, meg video nélkül el sem tudjuk képzelni a könyvtári munkát. Vagyunk, akik azt tartjuk, hogy a videózás alkalmasint a lényegről: az olvasásról tereli el a figyelmet, veszi el tőle az

időt. Csak nagyon módjával élhetnénk vele, és külön klubszobában. Ilyenünk viszont nincs.” .

A kölségvetés azért alfa és omega. Meghatározó. Hiába jó a csapat, felkészült, hivatásszerető: pénz nélkül nem működik egy könyvtár sem. Űj könyveket, hanglemezeket, kazettákat kell vennie, be kell fűteni télen, ki kell takarítani, rendezvényekre is költeni kell, s a technikai eszközök is elhasználódnak. És az újságok, folyóiratok. Külön téma.

„Aki napközben ráér, köztük sok nyugdíjas: mára már itt olvas újságot. Nyilván lemondta az előfizetést, mert drága. Délutánonként másfélszáz látogató nem sok a felnőtt részlegben, ezt még pár hónapja sem tapasztaltuk. Nem olvasók, inkább könyvtárhasználók. Ide kívánkozik, hogy tavaly 40 ezer forintba kerültek az újságok, folyóiratok, az idén legalább 60 ezer forint kell. A költségvetés viszont évek óta csak a „szintet” tartja, nem úgy változik, ahogyan az árak.”

Valamit csak kell tenni, és ha a „nincs pénz” nincs pénz lesz, akkor mi van?

„Töprengünk: miből lehetne pénzt csinálni? Nyilván gombát nem termeszthetünk (hallottam ilyet), így aztán azt találtuk ki, hogy megkérdeztük az olvasókat, a könyvtári tagokat: fizetnének-e 20 forint tagsági díjat, nyugdíjasok és diákok 10-et, és a gyerekek ötöt? Kész örömmel! Ebből várunk plusz 50 ezer forintot. A mi dolgunk, hogyan költjük el. Más. Csak az író—olvasó találkozók lesznek ingyenesek 1989-ben, ha előadóművész jön, belépődíjat szedünk. Kertész Lilla műsorán a gyerekek 10 forintot, a felnőttek 30 forintot fizettek. Háromszázan jöttek el. így adódott, hogy csak 5 ezer forint volt a ráfizetés, mert a két program 10 ezerbe került. Már ez is öröm.”

Közben alkalmi „statisztikák” is készülnek, a team dolgozik. Tanulságos számok ! Állománygyarapításra fordítottak 1984-ben 150 ezer,

1986-ban 180 ezer, 1987-ben 200 ezer forintot, 1989-ben, tehát az idén is ennyit várnak, és ehhez adják majd hozzá a beiratkozási díjakból várt 50 ezret. Kérdés: a könyvárak, és a hanghordozók árai mennyivel emelkednek? Annyival-e, hogy a plusz 50 ezer elég lesz a „szintentartáshoz”? Más. Érdekes a felnőtt könyvtár- használók számának alakulása. Két éve, 1986-ban 26 660 látogatójuk volt, 16 991-en kölcsönöztek, 1987-ben a két szám 24 203 és 15 025, 1988- ban 25 267 és 16 260. A kötetszám: 67, 62, 64 ezer.

„Az 1986-os év volt a legjobb. Sok tekintetben — említi Úti Éva. — Persze, 1-2 ezer kötet ide vagy oda : nem jelentős változás. Az már inkább, hogy kimutatható: manapság a praktikus „irodalom” a keresett. Politikai és ismeretterjesztő könyvek, a számítógépezésről akármeny- nyi és akárhányféle lenne, mind kevés. A praktikust követi a fantasztikus és a szex. Zalatnayból is vettünk kettőt, de többet nem. Aki itt, nem jut hozzá, vegye meg, kérjük tisztelettel. Mindezek után jön az igazi irodalom, jönnek a klasszikusok. A kormány, ami az olvasók kezében van, nem jól forog mostanában. Hogy aztán a „madarat tolláról, embert könyvtáráról” mit mutatna az otthonokban: félek találgatni. Mégsem akarunk elkeseredni: a kultúra sokféle válságot túlélt, amióta létezik.”

Az „álmodozások kora” nem a mostani. Mégis álmodozunk kissé, lévén érdeklődésünk, stílusunk, véleményünk a könyvről és a kultúráról azonos. Az a bizonyos, megálmodott „olvasó nép”, hát az bizony „festett egekbe néz”. A váltó mellékpályára vitte a vonatot, utasaival együtt.

„Bejön a gyerekkönyvtárba egy kis olvasónk. Rohan. Kikeresi a könyvet (mert megszerette), de rohan. Angolra, zeneórára. Már a család is rohan, ott kezdődik. A pénz után, hogy „szinten tartson”. Ez is statisztika, lehet, hogy torzan mutat : 1985-ben 87 iskolai osztály jött el a könyvtárba rendhagyó órára, tavaly a fele, 42! A pedagógus is elfáradt talán ? Vagy az iskolai könyvtárak közelebb vannak? Nehéz a könyvtáros élete. Mi aztán jámbor lelkek vagyunk. Negyven százalék fizetésemelés, amikor az ország bajban van? Pedig az a 40 százalék is csak és jóformán „szinten tart”. Furcsa, nem?

Furcsa és igaz. Itt egy kis csend következik, aztán vendéglátóm mondja: „A vers? Verset alig olvas valaki. Mert mikor olvas az ember verset? Amikor önmagával tud lenni. Négyszemközt. Ma ritkán vagyunk önmagunkkal. A versolvasás alkotó folyamat. Egy verset azt el kell olvasni. Egy regényt behajtok, vagy beteszek egy cédulát, aztán folytatom. A versre nincs érkezése az embernek. Meg türelme? Hangulata? Pedig Vörösmartyt sem ártana elővenni ám, vagy Kölcseyt: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”

Átmentünk „világmegváltóba”. Kis időre. Kinézünk a békési könyvtár ablakán, az országra. Fényre derül?

Sass Ervin

Nem azért húzzuk le végleg ezeket a redőnyöket, mert a szövetkezetnek közömbös a minél jobb áruellátás, a korszerű kiszolgálás megteremtése, a tagság érdeke. Ehhez viszont pénzre, nyereségre van szükség. Gazdasági kényszerpályán mozgunk. Mondják, hogy nem vesszük figyelembe a párt, a tanács, az igazgatóság véleményét. Erről szó sincs! A választott testületek nélkül sohasem döntünk. Sőt, a 21 tagú szakmai tanács minden lényeges kérdést megvitat. A városi pártbizottság és tanács vezetőinek is megmondtuk: nem vagyunk szociális intézmény. Eddig valós gazdasági érdekek helyett érzelmi alapon, politikai indokok szerint születtek gazdasági döntések. A gazdasági környezetet kellene az államnak úgy alakítania. hogy a valódi tulajdonosok határozhassanak a sorsukról.

Miért nem lehet olyan szabályozókat hozni, amelyek nemcsak az állam, az áfész, hanem a lakosság, a tagság érdekeit is kifejezik? A külterületi vegyesboltok, az iskolai és a munkahelyi büfék veszteségesek, vagy ép- penhogy eltartják magukat. Nekünk még mindig 30 ilyen üzletünk van. ahol alacsony a forgalom, az árrés, az egy forintra eső bér háromszor- négyszer annyi, mint másutt. Az élelmiszer-kereskedelem jelenlegi technikai és személyi feltételei olyan rosz- szak, hogy népgazdasági kárt okoznak. Az ipari és a mezőgazdasági termékeket

ugyanis nem képesek eredeti minőségükben eljuttatni a fogyasztóhoz. A vendéglátás szintén katasztrofális helyzetben van. Minden melegkonyhás, nagy alapterületű étterem ráfizetéses. Évente 700 ezer adag előfizetéses menüt adunk el. A veszteségünk több mint 5 millió forint! Vagy itt vannak a benzinkutak, a gázcseretelepek. Az itt árusított termékeken 3-4 százalékos (!) árrés van. Csoda-e, hogy az Áfor, a Dégáz hallani sem akar az átvételükről.

* * *

Az áfész mindent kibír? Egy országos felmérés szerint az élelmiszer-kereskedelemben dolgozók 50 százalékának olyan alacsony a fizetése, hogy nem vonnak tőlük személyi jövedelemadót. Ha cinikus lennék, megkér{F oly tatás az 1. oldalról)

állt. Napjainkban pedig — mint minden embert, az egység tagjait is — a kibontakozás kérdései foglalkoztatják. Tekintettel arra, hogy a munkásőrök a társadalom minden területén jelen vannak, ezért ők sem mentesülnek az állampolgárokat érintő hatások alól.

Az egységparancsnok beszámolóját követően elismeréseket nyújtottak át a becsületes helytállással szolgálatot végzőknek. Ezután Stock János altábornagy köszöntötte az alapító tagokat, és követőiket. Hozzászólásából nem csak az elismerés szava csengett ki, hanem az aggodalomé is. Többek között ezt mondta: „Az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés a munkásőrség iránt — nem mindig pozitív értelemben. Vannak, akik létdezném: ugye milyen szerencsések? Nálunk valamivel jobbak a kereseti lehetőségek. mégis nehéz eladót találni. Bárhogy csűrjük-csa- varjuk, a legegyszerűbb lehúzni a redőnyt, mint üres zsákba töltögetni a milliókat. Vegyünk fel hitelt 18-20 százalékos kamatra? Akkor is jobban járunk, ha az OTP- ben tartjuk a pénzünket.

Ellátási felelősség! Hányszor hallottuk ezt a jól hangzó szlogent az elmúlt évtizedekben. Komolyan is vettük. De most már jó lenne tiszta vizet önteni a pohárba! Ez a felelősség a kormányt illeti. Neki kellene olyan feltételeket teremteni, amely megnyugtatná a vállalatokat, a szövetkezeteket és a fogyasztókat is. Hol vagyunk az egyenlő feltételektől? Az egykori maszek Vándorfogadót megvette a puszta!földvári téesz, mi pedig alaposan ráfizetünk a községben levő éttermünkre. Nagyszénáson ugyancsak a helyi termelőszövetkezet bezárta a veszteséges húsboltot. Felajánlották nekünk : hátha szerencsénk lesz. Továbbmegyek. Területünkön 264 magánkereskedő dolgozik. Nem bántom őket, ha valóban a jobb ellátást, a gazdagabb áruválasztékot szolgálják. De hol találhatók ezek a kiskereskedők? A városközpontban és olyan szakmákban, amelyek azonnal és biztosan hozzák a pénzt. Menüt nem főznek, nincs maszek iskolai, munkahelyi büfé, a külterületi, tanyai boltokban sem serénykednek. Egy-két vegyesboltról tudok, amelyik magánkézben van. Árréseik jóval nagyobbak, a jövedelmükről nem is beszélve.

* * *

Tagságunk és vásárlóink olykor értetlenül állnak egy- egy lehúzott redőny láttán. Megértjük és sajnáljuk őket. Eddig húsz veszteséges üzletet már bezártunk, a többi sorsa felől folyamatosan döntünk. Keressük a minél jobb megoldásokat. Az üzemi büfék esetében felajánljuk a boltot a vállalatnak, az intézménynek, a berendezést teljesen ingyen otthagyjuk. Az iskolabüféknek ezenkívül 10 ezer forintot adunk, ha akad vállalkozó az üzemeltetésre. A magánkereskedőknek méltányos áron eladjuk azokat az épületeket, amelyekben a bolt működött.

jogosultságát kérdőjelezik meg, mások pedig sztálinista intézménynek tartják. Nyilván szándékos ez a szélsőséges, agresszív magatartás, ez az otromba bíráskodás. Tudjuk, hogy az ilyen magatartás mekkora veszélyt jelent. Éppen ezért társadalmi összefogásra, józanságra van szükségünk. Nagyobbra, mint eddig bármikor.”

Mezöberény

A Békési Apáti Nagy Endre munkásőregység január 14-i gyűlésén — a mezőbe- rényi művelődési központban — Nyíri Sándor egységparancsnok értékelte az 1988. évi munkát, amelynek során az állomány teljesítette feladatait. Nyíri Sándor meghatározta az idei esztendő fő tennivalóit és kérte a munkásőröket, hogy az edösszefogunk a helyi tanácsokkal is. Ily módon segítettük a jobb árukínálat megteremtését Csorváson, Pusztaiföldváron, Gerendáson. Rákóczitelepen.

Tudom, aligha ez az igazi megoldás. Az árrés bővítése viszont együttjárna a fogyasztói árak újabb emelésével, ehhez nincs erkölcsi alapunk. Az elvonások visz- szaszorítására sem gondolhatunk komolyan, pedig 100 forint forgalomból 54 fillér nyereség marad a szövetkezetben. Mit lehet tenni? Ha népszerűtlen leszek, akkor is kimondom: ne csak a nagy üzletek kapjanak az állami támogatásból, ' hanem oda adják a pénzt, ahol a legnagyobb szükség van rá, többek között. a falusi vegyesboltoknak. És adóztassák meg jobban a kocsmákat, a magánkereskedőket!

* * *

Sokan azt is a szemünkre vetik: a felvásárlás szép

hasznot hoz. Miért nem lehet ebből a nyereségből a veszteséges boltokat finanszírozni’ Erre azt felelem: miért szórjuk a Dunába a pénzt? Ami népgazdasági szinten nem kívánatos, azt kicsiben csinálhatjuk?

Egyébként az a nyereség sem olyan óriási. Nézzük a libatenyésztést. Évente 250 ezer kislibát, rengeteg tápot adunk ki a termelőknek hitelbe. Mintegy 3 ezer emberrel állunk kapcsolatban, főfoglalkozású állatorvost alkalmazunk. A kiadásokat 20 százalékos haszonkulcsból fedezzük. A behajthatatlan kintlévőség még így is eléri az évi 5 millió forintot. A tollat felvásároljuk, feldolgozzuk, eladjuk Svájcba, Ausztriába, az NSZK-ba, Japánba, Olaszországba. Az évi 8-10 millió dollár bevételből egy cent sem marad az áfésznél. Forintban viszont kapunk valamit: minden 100 forint exportbevétel után 2 forint üti a markunkat. Jól jár az állam, a vállalkozó, a szövetkezet meg kockáztat.

Visszatérve az anyagiakra: rendkívül differenciáltak a jövedelmek a kereskedelemben. Jogos az az észrevétel, miszerint a vezetőket aránylag jól megfizetik, a beosztottak azonban keveset keresnek. Ugyanakkor olyan gyéren vannak ebben a szakmában, hogy ma már ABC- vezetőket sem találnak. Nem csoda. A boltokban anyagi felelősséget kell vállalni, 10- 20 embert irányítani, állni a vásárlók, az ellenőrök rohamát, érdeklődését. Ilyen körülmények között sok az üzletvezetőnek járó 6—10 ezer forintos nettó kereset?

De ne panaszkodjunk. Az idén csökkentik az élelmiszer-kereskedelemben a vállalkozói nyereségadót, amely „szektorsemleges”, tehát az áfészekre is vonatkozik. A kereskedelem 300 milliós állami segítséget is kap. Mit mondjak, nem óriási összeg. Hogy ebből mennyi jut ne- künk( ki tudja? Az viszont biztos: amit ki lehet préselni belőlünk, azt az idén is kipréselik. A többit majd meglátjuk . . .

Lejegyezte: Seres Sándor

digiekhez hasonló eredményeket érjenek el.

Ezt követően kitüntetéseket adtak át: harminchétén kapták meg a Szolgálati Érdemérem különböző fokozatait.

Az egységgyűlésen — amelyen részt vett Kiss Sándor, a megyei pártbizottság titkára és Csetneki János, a Munkásőrség megyei parancsnokhelyettese — elbúcsúztatták a leszerelőket, majd az új munkásőrök esküt tettek, s ünnepélyes fegyverátadás következett A rendezvény végén Pataki István, a békési városi párt- bizottság első titkára szólt a jelenlévőkhöz. Bemutatta az egység vonzáskörzetének politikai életét, megköszönte a leszerelők eddig végzett munkáját, és sok sikert kíván az új munkásőröknek.

Cs. I. — V. Z.

Munkásöregység-gyűlésekröl jelentjük