Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

NÉPÚJSÁG 1988. december 24., szombat Körkérdésünk: Hogyan látják — itt és most — a holnapot? Az átalakulások korát éljük, és az ehhez nélkülözhetetlen progra­mok megfogalmazásának az idejét. A jövőképek és a bírálatok szükség­szerűen ütköznek, súrlódnak, csiszolódnak, hogy a tegnapihoz alig ha­sonló, szocialista világ felé haladhassunk. Ám a „szent hevület” sem szakíthat el a hétköznapok reali­tásaitól. Ezért kérdeztünk meg neves közéleti személyiségeket, társa­dalomtudóst, közgazdát, a művészetek és a sport világának képviselőit: Mit tart a maga munkaterületén, itt, a mai Magyarországon, most, a közelgő új esztendő napjaiban a legfontosabb tennivalónak, íme a válaszok: Tökei Ferenc akadémikus, az MSZMP KB tagja: Az 1988. évből az 1989-be való átcsisszanásról önmagában véve alig lehet komoly mondanivalója az embernek. Üj törvények és új árak léphetnek életbe, újabb egyesületek alakulnak, s még az sincs kizárva, hogy évtizedes elvi döntések egy része végre tetté vá­lik. És mégis, az emberek több­sége valószínűleg optimizmus nél­kül lép át az új évbe, s meg kell vallani, közvetlenül nincs is okunk jobbat remélni, mint ami van. Ellenkezőleg. Biztosra vehetjük, hogy életünk gondjai nem kiseb­bek, hanem nagyobbak lesznek. Az országé is, gazdasági bajaink, kulturális és erkölcsi „értékválsá­gunk” is. Sokan, nagyon sokan teszik fel ma a kérdést, mégpe­dig teljes joggal: hogyan történ­hetett meg, hogy a szocializmus „építésének” negyven éve után ilyen mély gazdasági, társadalmi és erkölcsi válságba jutottunk. Ott tartunk, hogy sokan a szocializ­mus szót hallva már semmire sem tudnak gondolni, a nagyképűbb és agresszívabb kritikusok pedig kijelentik, hogy a szocializmus „a kommunista formájában” megbu­kott. Nos, szerintem is megbukott valami: a klasszikus utópiáknak az öröksége, hogy a szocializmust „egy országban” (vagy ma egy-egy országban elkülönülten) is fel le­het építeni. Ezt a gondolatot Sztá­lin kényszerítette rá a szocialista gondolkodásra, egyoldalú és me­rev választ adva vele arra a tény­re, hogy Szovjet-Oroszország egye­dül maradt; nagyvonalúan elte­kintve a szocializmusba való vi­lágtörténelmi átmenet problémái­nak egész sorától. Ez a lényege annak, amit ma sztálinizmusnak nevezünk. Aki azonban a szocia­lizmus kérdéseiről valaha is mé­lyebben, elméleti érzékkel, a pro­pagandától függetlenül próbált gondolkodni, annak számára épp az lenne a csoda, ha a lényege szerint nemzetközi szocializmus a nemzetgazdasági és állami, egy- egy országi keretekbe szorítva ma jobban állna a világban, verseny­képesebb partnere lenne a tőkés világrendszernek. A helyi jelentő­ségű, kisebb-nagyobb államokba zárt szocializmus valóban elérte fejlődésképességének határait, s amíg ezekből a keretekből egy megújult nemzetközi mozgalom ,(vagy éppen valamely kiszámít­hatatlan és drasztikus nemzetkö­zi esemény) ki nem szabadítja, addig a mi sorsunk nem az új fejlődés, hanem a jobbik esetben is csak a helyben járás, „pangás”, stagnálás lehet. Athhoz, hogy legalább a távlato­kat optimistábban ítélhessük meg, a nálunk zajló, állítólag „felgyor­sult” események helyett inkább a nagy, globális jelentőségű fejle­ményekre kell odafigyelnünk. A tőkés világban óriási változások mennek végbe a szemünk láttára, véleményem szerint a tőkés vi­lágrendszer nagy válsága egyálta­lában nem ért véget, nagy meg­rázkódtatásokra számíthatunk még, a világ ökológiai problémái soha nem látott mértékben súlyos­bodnak, és így tovább. A világ- problémák mindenképpen rákény- szerítenek bennünket, hogy kilép­jünk jelenlegi kereteinkből, s méltóképpen reagáljunk a nagy „kihívásokra”. Ha pedig együttes lehetőségeinket tekintem, termé­szetesen a Szovjetunió és Kína világjelentőségű potenciáljával, s figyelembe veszem, hogy a radi­kális átalakítás szükségszerűségé­nek felismerése már megszületett, akkor azt mondhatom, van okunk egy bizonyos távlati optimizmusra, sőt, azt is megkockáztathatom, hogy a szocializmus ügye a vi­lágban éppenséggel nem a teme­tése, hanem radikális újjászületé­se előtt áll. Mezei András író, publicista: Érzem a felelősséget, ami el kell, hogy töltse mindazokat, akik po­litikai szerepet vállalnak. Szoron­gok. Szeretném, ha az 1988—89- es év „fordulója” a fordulat évét jelentené itt végre. Nem a dik­tatúrába való újrafordulás évét, hanem az abból való kifordulást. A véglegeset. Számomra ennek az évnek a fordulója annak a kivé­teles kísérletnek a próbáját je­lenti, melyben nem önkénnyel, nem diktatúrával, nem erőszakkal szeretnénk végrehajtani azt a fáj­dalmas operációt, amit nálunk sokkalta gazdagabb népek vezetői is vaskézzel vittek végbe Angliá­tól Dél-Koreáig. De: kiegyenlíthe-- ti-e egymást a szabadság növe­kedése és az életszínvonal csök­kenése? Ki kit győz le? A matéria a nem materiális többletet, avagy épp ellenkezőleg? Kik azok, s mennyien vannak, akik erre az átmeneti egyensúlyra szavaznak? Már-már vallásos hittel kellene összefognia ennek a népnek, hogy a gazdasági és politikai zsákutcá­ból való kifordulás éveit átvészel­je. Én a szegények miatt szoron­gok. Azok miatt, akiknek nincs jogom prédikálni lemondásról, mert már nincs miről lemondani­uk. — Észreveszik-e a szerkezetvál­tások véghezvivői azt, hogy mi­lyenné vált a közellátás szerkeze­te? Hogy nincsenek olcsó élelmi­szerek. Nem lehet babon és borsón élni. Lecsón, vagy egyéb főzelé­ken. Vannak már olyanok is, akik­nek a tej és a kenyér is drága. Szorongok, mert a növekvő sza­badság és az átalakítás mámorá­ban a munkásokból és parasztok­ból lett gyárigazgatók szemreb­benés nélkül növelik nyereségü­ket áremeléssel. Meg se fordul bennük a szociális gondolat, az, amiért valamikor a régi Magyar- ország népnyomorának láttán ma­gam is szocialista lettem. Bennem pedig a szociális érzéketlenség, a reformhiénák megjelenésével erő­södik az a késztetés, ami talán újra költővé tehet, ha csak így prózában is megírni azt a drá­mát, melynek nézői is és szerep­lői is vagyunk. Mert ha a József Attila fogalmazta „fasiszta kom­munizmussal” való leszámolás közben feladjuk a szocialista gon­dolatot is — végleg elvész a vi­lág reménye, én pedig megírha­tom esetleg majd, hogy a balol­dalról hogyan kerültem át ismét a baloldalra ... Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, a Magyar Demokrata Fórum ideiglenes elnökségének tagja: Nem tudom, nem úgy leszek-e ezzel a most múltba forduló esz­tendővel, mint Stendhal regény­hőse, aki a nevezetes waterlói csa­tatéren bolyongva rysm sokat ér­zékelt abból, hogy ott az európai történelem egy sorsdöntő esemé­nye ment végbe. Végezvén a napi teendőket, legyenek azok bár po­litikaiak is, nem mindig jól látja az ember a meghatározó folyama­tokat, hogy mi az, ami tényleg történelmi léptékű. Én úgy ítélem meg, hogy 1988-ban alapvető vál­tozás nem történt Magyarorszá­gon, sem a politikai hatalomgya­korlás módjában, sem. a még min­dig majdnem maradéktalanul a politikától függő gazdaságban. Mégis sok minden más, mint egy, öt vagy húsz évvel ezelőtt. Min­denekelőtt a magyar társadalom, mely kezd ébredezni tespedtségé- ből, beletörődöttségből, az „ez van” örökkévalónak érzett köz­hangulatából. Nyitogatni kezdte a _ szemét a társadalom, a honpolgá- ' rok társadalma, s próbálja meg­formálni hangját. Kissé hitetlenül ugyan, mert alapjában véve bi­zalmatlan, és a megszólalásnak nincsenek garanciái a politikai in­tézmények rendszerében, a nyil­vánosság egyoldalúan monopoli­zált fórumain. Biztatóak voltak 1988-ban a társadalmi önszervező­dés jelei, a tömeghírközlés bát­rabb és őszintébb hangja. * A kérdés azonban szorongat mindannyiunkat: mire lesz idő, lesz-e egyáltalán elegendő idő? Mert a gazdasági helyzet rózsás­nak nem nevezhető; abban nincs véleménykülönbség, hogy gyors javulás nem várható. Nem lehet elhessenteni a szólást: „Ne félje­tek, szegények, jövőre majd job­ban lesztek szegények!” S bizony nem képzelhetjük, hogy a vesszőt kitehetjük a jobban lesztek után. IVtyégsem szabad elhallgatni esé­lyünket: ha nő a belátás a hatal­mat gyakorlókban, ha nem a pozí­ciók elvesztése fölötti aggodalom lesz gondolkodásukban a megha­tározó, ha továbbra is kedvező marad a nemzetközi helyzet, ha az anyagi romlás nem vált ki két­ségbeesett reakciókat... szóval, ha fokozatosan átalakul az uralom szerkezete, megszűnnek a politi­kai monopóliumok, a gazdaság, a nyilvánosság egyoldalú függése. Amihez mind a politika, mind a társadalom oldalán együttműködé­si készségre van szükség, ha úgy fordul, engedniük kell. Adja Isten, hogy így legyen. Rózsa József, az ÁBMH főosztályvezetője: Kevés olyan kérdés van ma Ma­gyarországon, amely annyira az érdeklődés középpontjába került volna, mint a foglalkoztatáspoli­tika. Mit tart 1988 legnagyobb si­kerének és kudarcának saját szak­területén Rózsa József, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal fog­lalkoztatáspolitikai főosztályának vezetője? — A legnagyobb kudarc az, hogy jelenleg 20 ezer olyan 15—19 év közötti fiatal van, aki se nem tanul, se nem dolgozik. Hiába próbálkoztunk bevonni őket a kü­lönböző képzési formákba, sajnos nem sikerült igazi eredményt el­érni. Ennek az lehet a fő oka, hogy a tanulás leértékelődött a fiatalok szemében. Sikerként könyvelhet­jük el viszont, hogy immáron 50 városban működik munkaerő-köz­vetítő irodánk, bár hatékonyságuk sajnos elég gyenge. Az emberek­ben nincs meg a bizalom, s álta­lában a vállalatok sem jelentik be munkaerőigényeiket. 1988-ban 120 ezren keresték fel az irodá­kat, ez az éves 700 ezres munka­erőmozgásnak csak ötöde-hatoda. — Korábban olyan fogalmakkal, mint munkanélküliség, munkaerő- piac nem találkoztunk — bizonyos politikai megfontolások miatt sem. Hogyan éli meg egy gyakorló szakember a mostani változáso­kat? — Azt hiszem, a gyakorlati munkát végző szakemberben nincs tudathasadás, a kérdés csupán az elméleti szakértőket zavarja. Eze­ket a fogalmakat akár tetszik, akár nem, használnunk kell. Ko­rábban például nem lehetett szó a munkaerőpiacról, mivel állító­lag a munkaerő nem áru. Ma már senki nem vitatja — legalábbis a gyakorlatban — a munkaerőpiac kifejezés létjogosultságát. — Mi a személyes véleménye a hazai munkanélküliségről? — Az alapelv szerintem az, hogy elsősorban a munkát és nem a segélyt kell az embereknek ad­nunk. Ösztönözni kell a vállalko­zásokat, és támogatni a munka­helyteremtő beruházásokat. Az idén ez utóbbira 800 milliót köl­töttünk, jövőre még többet sze­retnénk. A munkanélküliségre azonban tartósan be kell rendez­kednünk. Ügy is fogalmazhatnék, hogy a munkanélküliség megma­rad, szerkezetében azonban ter­mészetesen évről évre változik majd. — A jövő évben megszűnik a központi bérszabályozás, ön sze­rint nem szabadulnak majd el a bérek, kezelhetetlen inflációt okozva? — Bízom a vállalatok mérték- tartásában, hiszen a bér költsé­geik része, tehát nem emelhetik a végtelenségig. Mindenkinek látnia kell: hiába van több pénz, ha nincs áru, amit megvehetünk ér­te. Tehát először a termelés olda­láról kell megteremteni a több bér fizetésének feltételeit. Tibor Tamás, az ÁISH elnökhelyettese: Régen volt olyan sikeres éve a magyar sportmozgalomnak, mint 1988, különös tekintettel a szöuli olimpiai szereplésünkre. Mégis egyre-másra halljuk a híreket az év vége felé egyes sportági szö­vetségek vezetőségének válságá­ról, vagy éppen a nyílt válság nélküli vezetőségcserékről. Van­nak ezek között sikersportágak, mint az öttusa, a kajak-kenu, s kevésbé sikeresek is, mint pél­dául az ökölvívás. Mi ennek a fölindulásnak az oka — kérdeztük Tibor Tamástól, az ÁISH elnök- helyettesétől. — Valóban sok a személyi konf­liktus a magyar sportéletben, de ezek a konfliktusok bizonyos ér­telemben törvényszerűen jelent­keznek. Olyan ez a mi harminc- nyolc szövetségünk, mint megany- nyi színház. Mindenütt van ren­dező, igazgató, primadonna — nem is egy —, a nélkülözhetetlen se­gédszínészekről nem is beszélve. Komolyabban szólva, alkotó em­berek, nehéz emberek, különleges egyéniségek élnek együtt, nem hétköznapi körülmények között. Az élsport világa ma ilyen. Egy olimpia, mint cél, konszen­zust teremt a szereplők között. Azonos az érdeke a sportolónak, a sportvezetőnek, az edzőnek, mindenkinek. Amikor vége az olimpiának, ezek az érdekszövet­ségek felbomlanak. Ehhez több­nyire nem kell különösebb ok, de szerencsétlenebb esetben a siker feletti osztozkodás vagy a siker­telenség miatti vádaskodás is sze­repet kap. Ezután az új cél, az új olimpiai siker érdekében új szö­vetségek, új konszenzusok jönnek létre. Szöul után azért robbantak a szokásosnál is nagyobbat az in­dulatok, mert Los Angeles ki­maradt. A megméretés akkor el­maradt, és így az érdekellentétek is elfojtva maradtak újabb négy esztendőre. Természetesen nem örülünk ennek a jelenségnek, de tudomásul vesszük. A dolgunk nem a felháborodás, hanem a konfliktusokat szülő lehetséges okok nyílt feltárása, demokrati­kus megoldása. Azt kell elérni, hogy ne elvtelen konszenzusok szülessenek a várható anyagi, er­kölcsi siker reményében, hanem őszinte érdekegyeztetések után olyan érdekszövetségek, amelyek a nyugodt felkészülés légkörét te­remtik meg már 1989-ben is, amely egyébként az új olimpiai ciklus első éve. Napirenden van a sport­ági szövetségek új, demokratikus struktúrájának kiépítése is, amely biztosítékokat tartalmazhat az ilyen jelenségekkel szemben. Kéry László szociológus: Az 1988-as év viharos belpoli­tikai eseményeit az ifjúság kü­lönféle mozgalmai, szerveződései is tarkították. Hogyan látja e tár­sadalmi mozgásokat Kéry László szociológus, aki a Társadalomtu­dományi Intézetben évek óta fog­lalkozik ifjúságkutatással: — Két alapvető irányzat bon­takozik ki, a felülről szervezett KISZ önmegújító kísérlete, és a spontán létrejövő, alternatív ifjú­sági szervezetek tevékenysége — egyébként ma már mintegy öt­ven ilyen szervezet alakult meg. Az elmúlt hónapokban többek kö­zött az derült ki, hogy igen ne­héz szót értenie egymással ennek a két irányzatnak. Ami most zaj­lik, annak az a lényege, hogy ki­zárólag a politikai világban akar­ja magát mindenki definiálni, a KISZ és az alternatív mozgalmak is, és ettől túlságosan be is szű­kül az összes jószándékú kezde- • ményezés. Holott világossá kellene tenni mind a két irányzat számá­ra, hogy egymásra utaltak, nem egymás hibáival kellene foglalkoz­ni, hanem ráébredni, hogy ebben az országban olyan méretű ifjú­sági problémák halmozódtak fel, amin csak az segíthet, ha min­denki összefog. A magyar ifjúság ugyanis hihe­tetlenül tagolt; nem csak rétegei vannak, az egyetemi ifjúság, a szakmunkások, A középiskolások, hanem ezeket keresztbe metszi még egy sor más tényező, például a családi háttér, a felhalmozási képesség, a lakáshelyzet, a nyelv­tudás, a családi állapot. A magyar ifjúság tehát mikrocsoportokra esett szét, és ez egyszerre megne­hezíti az egyes mozgalmak dol­gát, mert maguk sem tudják, hogy kiknek a nevében beszélnek, más­részt pedig megkönnyíti, mert be­szélhetnek összevissza, nincs visz- szajelzés. Ez a mai paradoxon igen hamar fel kell hogy oldódjon a szervezetek józan belátása folytán, hiszen hiába van belőlük ötven, ha a magyar ifjúságnak csupán öt-hat százalékára vannak hatás­sal. Szerintem egészen új mozzanat —r amelynek hatása jövőre fog igaziból kibontakozni —, a főis­kolások és egyetemisták november végi sztrájkja. Ez a korábban tel­jesen apatikus, ötvenezres hallga­tói tömeg látszólag váratlanul meg tudta magát szervezni, meg tudta fogalmazni követeléseit, hatásos szakmai érvei voltak. Hogy ez a réteg országosan meg tudott szer­veződni érdekei védelmében, bi­zonyos értelemben nagyobb jelen­tőségű, mint az alternatív moz­galmak, és én a májusi pártérte­kezlet óta ezt tartom az egyik leg­fontosabb belpolitikai esemény­nek. Ennek folytatásaként várható, hogy hamarosan más érdekcsopor­tok is megtanulják ezt a „techni­kát”, márpedig több ilyen réteg is van, az agrárifjúságtól kezdve a szinte proletársorba került ma­gyar pedagógustársadalomig, amelynek igen nagy hányada fia­tal. Ám aki azt hiszi, hogy ez az egyetemi megmozdulás egyenesági leszármazottja, mondjuk, a Fi­desznek, az téved. Itt nem a poli­tikai élcsapat, az avantgarde nyil­vánult meg, nem nagypolitikai kérdések kerültek szőnyegre, ha­nem a legszűkebben vett réteg- és csoportérdekek. Ez azonban azt is jelenti, hogy a sok alternatív szervezet, és a hivatalos ifjúsági mozgalom a nagy szociális tömbökhöz és az igazi nagy ifjúsági problémákhoz még nem fért hozzá. Akkor lesz érdekes a helyzet, amikor ezek a létszámban is százezres érdekcso­portok megjelennek követeléseik­kel. Akkor a jelenlegi kétpólusú ifjúsági mozgalom hárompólusúvá válik, és az dönti el ezeknek a mozgalmaknak a jövőjét, hogy fel tudják-e vállalni vagy sem ezeket az érdekcsoportokat. Ezek ma még teljesen nyitott kérdések, ezért azt gondolom, hogy az 1988-as forró ősz az ifjúsági mozgalmak­ban még csak a nyitány volt,

Next

/
Thumbnails
Contents