Békés Megyei Népújság, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

G 1988. november 5., szombat NÉPÚJSÁG Az én oldalam MOTTÓ: VAN, AMI­KOR A KÖVEKET GYŰJTENI KELL, VAN, AMIKOR DOBÁLNI. (Bibliai mondás.) Azt hiszem, mostan­ság inkább gyűjteni kell. XXVI. ÖKÖLVÍVÓ EURÓPA BAJNOKSÁG Budapest g5V25 -vi ? F*BIAN **fvAn _ Country: -ÜM...,. .................................... F unction: .___________........................... T UNGSRAM Tizennyolc világversenyről tudósíthattam már Minden úgy kezdődött, mint a mesében. 1969. feb­ruárjában táviratot kaptam elődömtől1, a sportrovat ak­kori vezetőjétől, Machalek Istvántól: „Közlésem abszo­lút bizalmas. Kedden keres­se fel a szerkesztőséget, fel­vétel ügyében. Fizetés 1800 forint." Megfordult velem a szék. Most mit csináljak. Igazán jó helyem van a gyulai víz- társulásnál, nagyszerű kollé­gákkal dolgozha tom. Igaz, az bosszantott egy kicsit, hogy azok a kettős hasznosítású csatornák (ez így pontos, mert a megyét keresztül-ka- sul behálózó kisebb-nagyobb kanálisok többsége egyfor­mán vízelvezető, és egyben öntözési célokat is szolgál), amit mi a kubikosbrigádok­kal', néha kimustrált kotró­gépekkel egyik évben fel­újítunk. három év múlva újra mérhettük, s kezdőd­het minden elölről... de ez­zel együtt is jól megvoltam. Asztalszomszédaim sem na­gyon biztattak, még olyat is mondtak: „Tudod, az újság­írók, azok olyan ivósak, megládd, te sem tudod tar­tani magad”. Jólesett az ag­gódás, de mégis megpróbál­tam, kedden ott voltam a szerkesztőségiben. Április 1- jétől pedig már számoltam a tabellákat, gyűjtögettem a Ezerki lenes zázhetven nyarán, egy CE-s rendszá­mú, vagyis rettenetesen öreg Moszkvicson Olaszor­szágban barangoltunk. Leg­inkább a benzinkutasok elis­merését vívtuk ki, hogy ilyen „.traktoréval” neki mertünk vágni a nagyvilágnak. Mi­közben bámultuk az öles Campari-hirdetéseket, a kacskaringós országutakon — autópályára már csak ta­karékossági okokból sem mentünk —, hamar rájöhet­tünk barátaimmal: milyen nagyszerű, ha az ember más léptékű világot is megismer. Valahogy kilométerről kilo­méterre ivódott belénk az utazás nagyszerűsége, s mi­re megismertük Róma cso­dáit, strandpapucsunk talpát megpörkölte a Vezúv vörös- feketés salakja, megtapogat­hattuk Pompei vízvezetékeit, lubickolhattunk Caprinál a tengerben (amelyről Mocsár Gábor egyik regényhőse ál­lítja, hogy a legkékebb ten­gervíz a földkerekségen), amint visszaköszöntünk a tudósításokat, főleg az anya­gok feldolgozása volt a fel­adatom. Néhanapján magam is írtam kis cikkeket, s fél év múlva a gerelyhajító Rédli Jóskáról (ma a szege­di orvostudományi egyetem testnevelési tanszékének ve­zetője) írott portrémért az első prémiumot is felvehet­tem. Hatvan forintot. Aztán eljött az első igazi vizsgatétel, amelyen csúfos bukás ért. Erre csak akkor kezdtem ráeszmélni, amikor Pálfy József, a vizsgabizott­ság alelnöke azt mondta: „Nézze, magából lehet még kiváló vállalati igazgató is, de újságíró soha, ezért ne csüggedjen!" Letámolyog­tam a lépcsőn, s felkészül­tem a legrosszabbra. Jött is a hivatalos papír nemsoká­ra. „Értesítem, hogy az Újság­író Felvételi és Minősítő Bi­zottság az ön jelölésével az Újságíró Iskola kétéves ta­gozatára nem értett egyet és az újságírói pályáról elta­nácsolta. A Bizottság megállapítot­ta, hogy az ön politikai és ideológiai felkészültsége, va­lamint szakmai rátermettsé­ge nem elégíti ki az érettsé­gizett pályakezdő újságíró­val szemben támasztott igé­nyeket. A felvételi vizsgán kivételes képességeit nem bi­zonyította. A Bizottság úgy találta, hogy a sporton kívül más közéleti érdeklődése nincs. . A Bizottság határozatát a Főszerkesztő Elvtárs . . .” . Fellebbezett (amiért azóta .is hálás vagyok), s szeren­csére, maradhattam tovább. S milyen a véletlen, akkori­ban találkoztam Szombathy Istvánnal, az egyik legte­kintélyesebb sportújságíró­val. Sokat beszélgettünk, és ő azzal biztatott: „Ide fi­gyelj, apa! Soha ne add fel. Az ember nem lehet olyan helyzetben, hogy abból va­lami kiút ne legyen. Min­denesetre iratkozz be a Test- nevelési Főiskolára, és ha majd elvégzed, kitalálunk valamit.” Megfogadtam és nekivág­tam. Hogy közben még mi minden történt, azzal nem untatom a Tisztelt. Olvasót, mindenesetre majdnem-elta- nácsolésom története újra eszembe villant, amikor ta­valy ilyenkor a következő levelet kaptam: „Örömmel értesítem, hogy a Minisztertanács Tájékoz­tatási Hivatalának elnöke a Magyar Sajtó Napja alkal­mából „SZOCIALISTA ÚJ­SÁGÍRÁSÉRT" kitüntetés­ben részesíti." san-marinói katonáknak, el­merengtünk a firenzei Uffi- ziben, a „Vénus születése” előtt, vagy éjjelente pizzát majszoltunk Riminiben a tengerparton, hazafelé szent elhatározássá vált mindany- nyiunkban: utazni nemcsak jó, utazni kell is! Ügy hozta az élet, hogy azóta sokfelé megfordulhat­tam a világban turistaként, újságíróként egyaránt. Mi­lyen jó, hogy egy-egy új­ságban olvasott hírhez, té­vében látott képsorhoz ma már rengeteg személyes em­lék is fűződik. Szívszorító volt például a földdel egyen­lő El-Ásnám utcáit járni, hallgatni Stimane barátomat arról, milyen is, amikor reng a föld. Pedig másfél évvel azután jártam ott rokoni lá­togatáson, hogy „a Richter- skála szerinti 7,5-ös erőssé­gű földrengés rázta meg az algériai fővárostól 200 kilo­méterre fekvő El-Asnam vá­rosát. Az első jelentések is több ezer halottról számol­nak be." Hogy van-e csoda É m Jh Utazásaim Farkas Bertalannal az I974-es békéscsabai műrepülö-világ- bajnokságon: „A Föld odaföntről nagyon gyönyörű, érdemes megvédenünk minden veszélytől” vagy nincs, arról megoszlik az emberiség vélekedése, de mindenesetre cáfolhatatlan: a négytagú rokon család ak­kor délután — az ima és a pihenés napján — fél kettő­kor éppen ebédelt a 150 ezer lakosú város központjában, második emeleti lakásuk­ban ... És ez a város azóta egyszerűen nem létezik, a természeti katasztrófa eltün­tette a föld színéről. Utaztam aztán békésebb helyekre is. Óriási élmény volt a moszkvai olimpia, vagy az első világverseny, amelyen úgymond akkredi­tált; újságíróként vettem részt. A novj-sad-i asztali­tenisz-világbajnokságról van szó, ahol az igazi mélyvizet is megkóstolhattam. Afféle segítőként ott ülhettem a Magyar Rádió fülkéjében, olykor magam is résztvevője az élő közvetítéseknek. Ami semmivel sem összehason­lítható újságírói munka, fe­szültsége után könnyen be­láthatja Talak i: lehet vala­mi abban, hogy egy ameri­kai felmérés szerint az in- fa rk tusveszély leginkább a berepülő pilótákat és az űr­hajósokat kerülgeti, és ne­gyedikként az újságírók ke­rülnek szóba . . . Persze, aki egyszer bele­kóstol, és igazán komolyan is gondolja amit csinál, alig­ha szabadul a varázstól. Hajtja, űzi a „közléskény­szer”, amit jómagam talán a legfontosabbnak gondolok, ha arról- kérdeznek, minde­nekelőtt mi is szükségeltetik a mi munkánkhoz. Hogy eközben az a szerencse ér­heti az embert, hogy Csabá­tól Pestig repülhet 400 mé­ter magasan, interjút ké­szíthet világhírű emberek­kel^ számtalanszor megfor­dulhat olyan miliőben, amelyben csak kevesek? Ti­zenkét spirálfüzet őrzi már. mit is mondott találkozá­sunkkor Farkas Bertalan és Paskai László, Sebes Gusz­táv vagy Marifa Koch, Fe­kete Péter bácsi a sarkad i pávakörből, és Roy Evans — megannyi izgalmas egyé­niség a sport világából, és természetesen máshonnan is. Azért barangolhat az em­ber Bréma kikötőjében, a Szent Péter téren, Marseille piszkos utcáin, Minneapolis belvárosában, napozhat Vi- vie kempingjében a Genfi tó partján, valahogy min­dig felbukkannak közben a bélmegyeri erdők, a bozótos Körös-part, a kígyósi pusz­ta is. Én legalábbis így vagyok vele. Hazavágyom. Az any- nyi mindentől távol Békés­be, mégis abba a pátriába, amely számomra a pillanat­nyi messzeségben is nagyon közeli. Fotóim Ezt a futballképet valami­kor a hatvanas években ké­szítettem, egy gyulai NB li­es meccsen. Középen a he­lyi középcsatár, Kádár Pali forgolódik a Budapesti Épí­tők (vagy Spartacus) védői között. A balettozó lábak is érzékeltetik: mennyire a pil­lanathoz kötődik a fotózás műfaja, hogy egy mérkőzés alatt tucatszor előforduló hasonló szituációt a legjobb­kor rögzíthessen az ember. A motoros gépekkel dolgozó kollégáknak könnyebb dol­guk van, hiszen ha kel!l, egy egész mozdulatsort követhet­nek végig, de talán bizser- getőbb az alkotás boldogsá­ga, ha egy inkább amatőr masinával tudja az ember megörökíteni az élet külön­leges pillanatait. Nem tagadom, kezdettől fogva szívesen fotózok, olyankor is, ha egyébként csak írni lenne dolgom. Mert nagy a kísértés ... ott. abban a pillanatban valami csak egyszer rögzíthető ma­radandóan! ■így voltam ezzel a nyolc­vanhármas fedettpályás at­létikai Európa-bajnokságon, ahol szerepelt a mi magas­ugró Hányunk, Bélá Emese is. Arra gondoltam, mit ér egy szokványos fotó, az ug­rógödör . mellé lekuporodva. Nosza, gyerünk fel a vastra­verzek közé! Azon a kereszt - hídon foglaltam el a helye­met, amelyről függőlegesen éppen a magasugrólécre lát­ni. Már javában zajlott a verseny, csodáltuk a később világcsúccsal (203 cm) győz-, tes szovjet Bikova szebbnél szebb floppjait is, amikor egyszer csak kétségbeesetten integetett valaki. „Azonnal jöjjön le onnan!” — olvastam ki a tekintetekből. Márpedig én innen addig nem mozdu­lok, amíg Emese nem ugrik — fogadtam meg, türelemre intve az integetőket, mivel időközben többen is lettek. Nem tudtam mire vélni el­lenkezésüket, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy nekik csupán az okoz egyre nagyobb fejtörést, mi­ért pont a díszpáhollyal szemben helyezkedem el? Csakhamar mindenre fény derült, mitől a nagy izga­lom, a „megkülönböztetett” érdeklődés irántam? Mert — két ugrás között — egyszer csak taps csattant a Budapest Sportcsarnok­ban: Kádár János érkezett Munkánkkal együttjárónak tartom kellemetlenségeinket is. Az esetek többségében nem lehet „mindenkinek” igaza. Magától értetődő, ha vala­kit megbírálnak, vagy vala­miről úgy esik szó, hogy egy adott csoport (netán egyén) érdekét sérti, nem örül az elmarasztalásnak. Mint ahogy kevesen tudnának el­lenpéldával is szolgálni; aligha keresett még újság­írót kihegyezett nyelvvel, megdicsért igazgató, szer­számlakatos, vagy labdarú­gó. De visszatérve a kellemet­lenségekre, olykor nem is tudja az ember, hogy egy llesgól puszta tényszerű re­gisztrálása „mivel jár”. Ta­lán az alábbi levél sok min­dent elárul. „A Békéscsabai Előre Sparta­cus vezetősége — az egyesület labdarúgó-szakosztályának ja­vaslata alapján — újból foglal­kozott la Népsport március 28- án megjelent Fábián István tu­dósításával, a Békéscsaba—Hala­dás VSE labdarúgó-mérkőzés­ről. Fábián István cikke teljesen szubjektiven, a valóságot mel­lőzve tájékoztatta az ország sportszerető közvéleményét. Mély felháborodást váltott ki a város szurkolóinál, és a sporto­lóknál egyaránt. A játékveze­tőkkel szemben tanúsított állás- foglalása és a helyzetek telje­sen furcsa megítélése nemcsak a játékvezetőket, hanem a magyar labdarúgósport kivívott egzisz­tenciáját is sérti. Mivel ilyen és ehhez hasonló esetek már több ízben előfordul­tak — és a többszöri egyeztetés sem vezetett eredményre —, úgy véljük, hogy Fábián István al­kalmatlanná vált a Békéscsabai Előre SC sportrendezvényeinek tudósítására. Fentiek alapján kérjük a fő­szerkesztő elvtársat, hogy a leg­közelebbi NB I-es labdarúgó­mig a világversenyre. Ké­sőbb, a biztonsági emberek a sajtóközpontban, két szendvics közt mondták el, „bizony okozott egy kis fej­törést maga nekünk ottan fenn . . .” mérkőzések tudósítására Fábián István helyett más személyt — újságírót — megbízni szívesked­jen. Fábián István az Előre SC sportrendezvényeit a továbbiak­ban sportújságírói igazolvánnyal nem látogathatja.” Aláírója Vantara János és Pillér Sándor vol't. Nem va­lószínű, hogy ma hasonló le­velet a sportegyesület meg­fogalmazna, ha meg is ten­né, postára már biztosan nem adná. A történethez .még annyit: bizony, borot­vaélén táncolt akkor az ál­lásom. S, minthogy az em­ber ritkán próféta saját ber­keiben, jómagam is kényte­len voltam másutt védelmet keresni. Ha nem találok? Talán ezen az oldalon most más olvasható, ez a levél azonban semmiképp. Persze, az ilyen és hasonló levelekkel. kellemetlensé­gekkel ezentúl is együtt kell élni és dolgozni. Másképpen fogalmazva: ezután is vál­lalni kell! Sőt, talán még in­kább, mint eddig. A legfon­tosabb kérdés ugyanis min­dig ugyanaz marad: a nyil­vánosság mennyiben segíti a közéleti tisztaságot, szolgál-e az érintetteknek, vagy má­soknak tanulságul? Még annyit, a szerző ki­jelenti: hogy ez a fejezet bekerült az oldalba, annak semmi köze sincs a labda­rúgóbotrányhoz, kiváltképp ahhoz az Előre Spartacus— Haladás találkozóhoz, mely­ről csütörtök óta olyan so­kat beszélnek az emberek. Annyi azért kitetszik — ez közös vonása a két meccs­nek —, megmutatja, mi is sérti a magyar Labdarúgás egzisztenciáját? Kellemetlenségeim Tartozásaim Vallom, hogy magára va­lamit is adó toliforgatónak reggelente első dolga más nem lehet, mint kinyitni az újsáigot, s megnézni saját cikkét. Nem volt ez más­képpen június 8-án, egy szombati napon sem, amikor befejeződött az „újkígyósi hét” ezeken a hasábokon. Mint a téma felelőse, úgy gondoltam: egy hangulatos portréval zárul (na) a cikkek sora. Régi kedves ismerő­sömmel. a kígyósiak ismert organiizáitorával készült a cikk, egy fotóval, s egy le- véliillusztrációval — hogy színesebb legyen a kdsri- port. Nem az lett... Egy hatalmas fekete pacnin kí­vül nem sok maradt belőle. Talán elhiszik, hogy amint megláttam, teljesen elké­pedtem. hiszen bevallom, egy kicsit személyes indít­tatású is volt ez az anyag számomra. Hogy állok én most Nátor János elé? Mit mondok, hogy az ő képe se­hol, ráadásul a Michel Gyar­mat hyról kapott levelének részlete — a fekete téglalap m,latit — egyszerűen .minő- sí the tétlenné teszi az egész alkotást. Hogyan küldhet majd a lapból Párizsba? Rettenetesen bántott a do­log. s most, íme a soha visz- sza nem térő alkalom: nos, ennek a képnek kélüétt vol­na akkor ott szerepelnie. Ha va’áki még emlékszik arra a szombati újságoldalra, ta­lán belátja: ezzel a fotóval tartoztam Nátor Jánosnak, akinek e helyről is jó egész­séget. a falu gyara pí fását szolgáló ténykedéseket kívá­nok. Akadnak persze egyéb tar­tozásaim is. Esztendeje ké­szülök például Zssdámyba, Gyetvai Lajoshoz, akihez szintén régi barátság fűz, méghozzá azóta (!), hogy egyszer alapos .kritikával il­lettük a helyi sportéletet. A Mementó című képes jegy­zet külön történet lenne, most csak annyit: igaza van, amikor arra kér; mutassuk be a mostanában bekövet­kezett változásokat is! Régi adósságom az Európa-járó kiváló orosházi autókrosz- szozó, Nóbik Ferenc meglá­togatása egy riport erejé­ig. Témagyűj töményemben szerepel Danovszki.né Zsilók Ilona, aztán a hatvanas évek Békés megyei labdarúgó-vá­logatottja (vajon mi történt velük?), de lám. az oldal végére is értem. Talán a nyilvános ígéret immár visszavonhatatlanul arra sarkall, hogy a tervekből va­lóság legyen. Hiszen az em­berekről, magunkról, min­dennapjainkról híradást ké­szíteni az újságíráson belül is a Legszebb feladatok közé tartozik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents