Békés Megyei Népújság, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-02 / 262. szám
1988. november 2., szerda KHíIUMíM Hatalom és közvélemény össztüzében Orosházi beszélgetés Magyar lézsef rendezővel „Amikor az ember megszületik, kap egy borítékot...” (A mi kis ügyeink című film egyik „főszereplője” és az alkotó) Magyar József Balázs Bé- la-díjas rendező filmjei — A mi iskolánk, A mi családunk, Mi, büszke magyarok, Időzített bombák, hogy csak néhányat említsünk a legismertebbek közül — már a hetvenes, nyolcvanas évek elején súlyos társadalmi jelenségekre világítottak rá. Keményen, kritikusan és sosem a szenzációkeltés, hanem a termiakarás, a jobbítás szándékával szóltak az ország sorsát fenyegető veszélyekről. Az őszi Köröstáj-napon, október 10-én A mi kis ügyeink című megrázó és felháborító dokumentumfilmet láthatta a közönség az orosházi Partizán moziban. A vetítés után izgalmas ankét volt, amelyen Magyar József többek között művei megszületéséről, az indítékokról. „a minden tisztességes embert foglalkoztató kérdésekről" beszélt. Hogyan történhetett meg mindez? Hévízen és sok más helyen, hazánkban. ..Múltvizsgálat nélkül, saját gödreink felszámolása nélkül” lehetetlen előrelépni. „Az aknákat felkelt szedni” — hangsúlyozta. A nézők kérdéseire válaszolva elmondta. hogy nyilvánvalóan nem ezektől a filmektől fog megváltozni a világ körülöttünk, ám a továbbgondolkodás, a vitatkozás mindenképp segíti az eligazodást, s így valamennyire hozzájárulhat a változtatásokhoz, a kibontakozáshoz. Szó esett a demokrácia jelentőségéről, a XXI. századnak megfelelő kultúra, műveltség hiányáról és ennek végzetes következményeiről. Az ankétet követően készült az alábbi beszélgetés. — Magyar József filmrendezőt semmiképp sem lehet azzal vádolni, hogy kivárta volna ezt a „glasznosztyos” időszakot. Már jó ideje nem tart tiszteletben tabutémákat, és gyakorolja az úgynevezett nyilvánosságot. Egyéni bátorság ez vagy műfaji sajátosság? — Én azt hiszem, nem is vagyok bátor. Talán furcsán (hangzik, de így igaz. Még sosem gondolkodtam azon, hogy mi lesz. ha a filmet megcsinálom. Egyszerűen nem tudtam mást tenni. Amikor elkészült például a Milyen a világ? a magyar tankönyvek (enyhén szólva) a valóságtól elrugaszkodott tartalmáról, akkor sem tudtam másra gondolni. Kezembe kerültek ezek a könyvek, elolvastam mindet, rettentően dühös lettem, és nem tudtam szabadulni. Ugyanígy voltam A mi iskolánkkal is. Amikor már forgattam, kezdtem érezni, hogy nagyon kemény dolgok jelennek meg, a film esetleg dobozba kerül, de az eszembe se jutott, hogy feladjam. S nem csak az a veszély, hogy a hatalom bizonyos filmekkel szemben áll. A mi csalódunk esetében egyfelől támadott a hivatalos hatalom, másfelől a nézők egy része, tehát össztűzbe kerültem. Egyik egyetemi tanár nacionalistának nevezett, amiért súlyos országos gondokat lótok a mai magyar családokban. Nők kikérték maguknak, hogy a bölcsőde ellen szót mertem ejteni, hiszen az nagy politikai vívmány; ők szabadok, függetlenek akarnak lenni, és a bölcsőde ehhez hozzásegíti őket. Vagy a szociális otthonokkal kapcsolatban a nőszövetség egyik ismert alakja tiltakozott. Soha így nem volt biztosítva az idősek sorsa, mint most, mondta. Akkor hogy jövök én ahhoz, hogy A mi családiunk végén azt . a leltárt mutatom, amelyből kitűnik, hogy ezek az emberek végtelenül kisemmizettek, kifosztottak, és a társadalom áltál leírtak? — Nyilatkozataiban, beszélgetések során gyakran hangsúlyozza, hogy önnek fontos a közönség. A dokumentumfilmek viszont Magyarországon általában nem főprogramban, nem főműsoridőben mennek, sem a moziban, sem a televízióban. Nem korlátozott így a közönség száma túlságosan? — Évente 100-120 helyre megyek, s ez elég nagy szám. Egyszer Illyés Gyulával beszélgettünk erről, és Gyula bácsi azt mondta: mindenhová kötelességünk elmenni, mert ha nem mi folytatjuk a dialógot, akkor helyettünk folytatják. Nagyon fontosnak tartom és tartottam mindig, hogy legyen kapcsolatom az emberekkel. Eiz éltet, s rengeteget ad nekem a későbbi munkához is. Itt félálLnak emberek, elmondanak problémákat, kérdeznek, látom, hogyan reagálnak a válaszokra, mit látnak a filmből. Óriási segítség ez. — Hogyan fogadják ott, ahová forgatni megy, azok, akik tudják, hogy róluk szól majd a film? — Egyszerű a dolog. Aki úgy érzi, hogy pozitívan jelenik meg. az örül. Aki negatívan. az úgy véli, hogy én tehetségtelen, hazug, ma- nípuláns vagyok, aki az ő igazságát nem volt képes ország-világ elé tárni. Vagyis az emberi viselkedési normáknak megfelelő a fogadtatás. Az én filmjeimet általában a játékfilmek felével megegyező számú néző látja; tehát ez ügyben nem panaszkodhatom, A mii iskolánk például 122 hétig ment egyfolytában a moziban, A mi családunkat 260 ezer néző látta. De ez valóban nem minden dokumentumfilmre jellemző. S hozzá kell tennem, nem mindig a minőségtől függ a nézettség. Sajnos, nagyon értékes művek vesznek el a teljes érdektelenségben ... Még valamiről nem szabad itt megfeledkeznünk! Vannak nagyon fontos írások, filmek, drámák, amelyek elvesznek, de ezek egy részéből talán hiányzik az a kötőanyag, ami az embereket megmozgatja. A művészetben nem elég felsorolni a témákat, a problémákat. Mindig keli az a plusz, és a dokumentumfilm sem rekedhet meg az információ szintjén. Az információ rendkívül fontos, sokszor még elég is; ha például olyat tudok mondani, amit mindenki várt, akkor az nformáció értéke nagyobb. De az esetek többségében keli lenni valaminek, ami .továbblendít ezen a színvonalon. Ide tartozik még az a téves elképzelés, ami a dokumentumfilmről nálunk elterjedt, hogy ezt mindenki tudja csinálni. De én azért azt hiszem, hogy mindig van egy felsőbb emelet, egy lehetőség, hogy feljebb lépjünk, ami viszont azt jelenti, hogy az embernek meg kell harcolni az anyaggal. — Mi változik, mi változott egy-egy bemutató után? A filmek hatásáról hogyan vélekedik? — Egyetlen f.üllm sem /váltotta meg a világot. Egyetlen műalkotásnak sem sikerült még ez, de nagyon sok olyan műalkotás van, amely egy ici-picit belesegített abba, hogy a világ megváltódjék. Azt szoktam mondani, hogy amikor az ember megszületik, kap egy borítékot a világ megváltásának rá eső részével. S ha mindenki Csak ezt a rá eső részt teljesítené, akkor már nem lenne baj ... — A dokumentumfilm lényege, szerepe a mai világban? — Két alapvető funkciója van a dokumentum filmnek. Ajz egyik az, hogy a jövő számára dokumentálja a kort, képet mutasson. A jelen szerepe, hogy valami mellett és valami ellen mozgósítson — akár az információ világával, akár a rá- csodálkozással, akár az erejével. Niedzielsky Katalin n köztéri szobrászat alkonya? Az ókori Athén számunkra minden bajával együtt a demokrácia örök bölcsője. De nem volt mindig a nép hatalma alatt e jelképpé nőtt görög város: valaha zsarnok, tirannus uralkodott. Athén egyik ilyen zsarnokát két ifjú ölte meg családjuk becsületének védelmében. A nép szobrot állíttatott nekik, s mikor a perzsák elfoglalták Athént, majd távozván magukkal vitték a szobrot, a Zsarnokölők kettős alakját újra elkészíttették. Római kori márvány másolata ma is őrzi a két daliás ifjú alakját, akik megszabadították a várost. A régi görögöknél vagy a reneszánsz Itáliában a városok minden lakója magáénak érzi, szeretettel simogatja a szobrokat, még talán a szegények, a rabszolgák is. Ez a hagyomány egészen a múlt század végéig élt. Nem volt szinte olyan komolyabb francia város, amely ne örökíttette volna meg Jeanne d'Arc emlékét, s ugyanezt mondhatjuk el a magyar városokról meg Kossuth Lajosról. Nincs is semmi baj az ókorból, reneszánszból, múlt századból vagy épp ötvenhatvan évvel ezelőtt ránk maradt szobrokkal. Hozzá- nőttek a városokhoz, tájékozódási pontok, jelképek. Néha mai alkotások is betöltik ezt a funkciót, például Ma- rosits István esztergomi Liszt-szobra csakhamar megjelent képeslapokon a város legjellegzetesebb részei között, jelezve a befogadást. Ám az az igazság, hogy az ilyesmi inkább kivétel, mint szabály. Nem a szobrász tehet róla — a műfaj élte túl önmagát. Nem alkalmas arra a mozgósításra, lelkesítésre, mint valaha, sokkal hatásosabb tömegkommunikációs eszközök fejlődtek ki századunkban. Hanem az utóbbi évtizedekben még élt a hit, hogy a köztéri szobrászat a meggyőzés hatásos eszköze, és kialakult egy jó néhány évjáratból álló művésznemzedék, amelyet ebben a szellemben neveltek, s egyben abban az illúzióban, hogy az állam rendelései előbb vagy utóbb hozzá is eljutnak. Az állam azonban most másra tartogatja a pénzt, s egyéb közületek sem tartják lényegesnek, hogy növeljék a jel- szabadulási emlékművek vagy a Leninek számát. Az ifjabb, „stúdiós” szobrásznemzedék meg mintha nem is nagyon törné magát, hogy része legyen a nagy megbízások dicsőségében. Amit kiállítanak, az legfeljebb gúnyos fintor az emlékműszobrászatra — kitömött varjút, óriási villany- kapcsolót és hasonlókat ugyan mely közület rendelne meg? Legfeljebb múzeum, a modern gyűjteménybe, de a múzeumi lét korántsem azonos a köztér eleven forgatagával. A verkli, ha lassan is, de forog tovább. Hiszen van még nagy ember és nagy esemény, amely nem kapott emléket. De az utóbbi évek alkotásai mintha szégyenlősen foglalnák el helyüket. Talán Károlyi Mihály szobra — Varga Imre alkotása — volt az utolsó nagyplasztika Budapesten, amelynek igazán jól választották meg helyét. Wallenberg emlékműve miért nem kerülhetett eredeti helyére? József Attila Duna-parti szobra hogy tétethetett ilyen szerencsétlenül kieső pontjára a térnek? És hosszan sorolhatók még az olyan emlékművek, amelyek mintegy elbújnak a fák közé — Münnich-é, Baj- csy-Zsilinszkyé... A felemásság jelzi e művek helyzetét; létüket a mecenatúra intézményének továbbélése, a városatyai megszokás magyarázza, s nem a közösség élő igénye. Két szakember a fiatal gárdából, a történész Potó Egy első világháborús köztéri szobor Orosházán: Pásztor János Magyar sors című müve János és a művészettörténész Wehner Tibor sokat foglalkozott az utóbbi években köztéri plasztikánk múltjával és jelenével. Ez is jelzi a műfaj aggkorát. Hogy eztán lehet-e jobbat kitalálni helyette? Nem tudom. Karinthy sem tudta végül helyettesíteni a házasság tökéletlen intézményét. Székely András Aporodon levegő?! Már megint a színház! Ügy látszik, olyan területe ez lassan sorvadó művészeti életünknek, ahol mindent szabad. Szabad megalapozatlanul nyilatkozni, szabad fenn- költ kritikákat írni, szabad leszólni az érdemet és meny- nyekbe repíteni az érdemtelenséget. De hát megbocsát- ható-e magyarázható-e bármivel, ha valaki (ez esetben kritikus) úgy viselkedik, mint az előkelő idegen, aki magas fővárosiasságában leérkezik Békéscsabára, megnéz egy előadást (La Mancha lovagja), majd azt mondja a Petőfi rádió hétfői, Napközben műsorában: „az áporo- dott levegőjű színházba” majd az új vezetés hoz igazit. ! Megjegyezve, hogy a „hatalomátvétel” tényét szerény, dp világosan érthető eszközökkel adják tudtára azoknak (például a közönségnek), akiket illet. Itt a La Mancha lovagja indító képével, ahol éppen egy börtön található, Jókai Színház feliratú ládákkal, félreérthetetlenül utalva arra, hogy ami itt volt, nem volt az se különb az inkvizíciónál, de majd lesz! Bizony isten, elfog az elkeseredés, látva, hallva, olvasva a leereszkedés megnyilvánulásait (amit a békési ember egyszerűen kivagyiságnak szók titulálni), az „ápo- rodott levegőt” árasztó csabai színházról, ahol csak a dilettantizmus uralkodott, és kénytelen-kelletlen orrot kellett fintorítani rá a parfőmös, illatos Budapest után. Persze, mint ahogyan ez sem, amaz sem igaz. Sajnos, a Napközben jegyzetírója láthatóan csak két dolgot tartott fontosnak kiemelni abból, hogy „leutazott". Egyrészt, hogy megfelelő hangsúlyokkal körülírja az új vezetés számolatlan erényeit (úgy legyen!), másodszor pedig, hogy keményen aláhúzza: akik eddig csináltak színházat Békéscsabán (vezetők és színművészek) bizony mosolyognivalóan tették azt Hiszen — mint hallhattuk — a három-négy most ide szerződött színművészen kívül a többiek (tehát akik tavaly, tavalyelőtt és azelőtt esetleg évtizedekig már itt voltak, ebben az előadásban Kalapos, Kincses, Nagy Mari, Géczi, Jancsik, Árdeleán, Micsinyei, Sövény, Józsa, Tamás stb.) „nehezen szokják meg, hogy a színpadon önállóan kellene létezni". Nyilvánvaló, hogy ez partvofialon kívüli „értékelés", szóra sem lenne érdemes. Mondhatná bárki: ilyen a kritika, az a sajátossága, hogy kritizál. Ahogy neki tetszik. Kétségtelen, csak az nem mindegy, hogy mindezt miféle „tenorral” teszi. Mondhatnék „attitűdöt” is, ha ez finomabb füleknek szebben hangzik. Hogy milyen színház lesz itt közelesen és távolosan, nem tudni. Szeretnénk, ha jó színház lenne, de azt is, hogy amíg ez kialakul, ne rúgjon bele senki az oroszlánba, ha már nem tud harapni. És akkor sorakozzon fel a „fentről” érkezett megméretés (egy nem is kiemelkedő évadnyitás után) a példa erejével, ha majd olyan produkciók születnek itt újra, mint volt a Cyrano, vagy az Éjjeli menedékhely, netán az Esőcsináló. Vagy ahogy a hétköznapi magyar mondja errefelé, „lent”: lássuk előbb a medvét, aztán majd tapsolunk. Ez a La Mancha lovagja inkább rókácska volt. Ravaszdi móka arról, hogy az „önérzetből” sohasem elég. Pláne, ha szívesen veszik mások is. Az egészről viszont szegény Don Quijote nem tehet semmit. Sass Ervin Az Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt. békéscsabai bankszerve (Békéscsaba, Bartók Qála út 2. sz.) érettségivel rendelkező MUNKATÁRSAKAT KERES ügyviteli dolgozói munkakörbe. Fizetés megegyezés szerint. SANDI BUTIK — box az Arak ELLEN. Árengedmény: dzsekik, férfi, női kordnadrágok, szoknyák. Amíg a készlet tart. VARJUK!' Békéscsaba, Jókai utca 25—27. Békéscsaba Város Tanácsa vendégházába FELSZOLGÁLÓKAT ÉS szakácsokat KERES FELVÉTELRE. Jelentkezés a vendégház vezetőjénél, Békéscsaba, KISZ-tábor 142. sz. Fenyves Szálló. Értesítjük t. fogyasztóinkat, hogy Békéscsaba, Erzsébethely, zártkert, Kocsis és társai részére épített kisfeszültségű hálózatot 1988. november 3-án FESZÜLTSÉG ALA HELYEZZÜK. A létesítményen elhelyezett tárgyak érintése életveszélyes és tilos! Démász üzemigazgatóság, Békéscsaba A Sarkadi Lenin Mgtsz, „Ökörörmény” (Fekete-Körös) mellett zártkerti parcellákat értékesít Ar: 30-40 Ft négyzetméter. Érdeklődni lehet: Sarkad, Kürt u. 1. szám alatt, Kocziha Sándorné ügyintézőnél. Telefon: 66-os körzet, 75-846.
