Békés Megyei Népújság, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
\ \ NÉPÚJSÁG 1988. október 8., szombat A csönd árnyéka Polner Zoltán verseskönyve Polimer Zoltánnak, ha jól tudom: ötödik verseskötetét tartom most a kezem ügyében, hogy róla szólván újra- újra beleolvashassak. Sokszínű tehetsége itt sem tagadja meg magát, a cilklus- címek tudatos elrendezéssel mutatják be többféle ihle- tettségének gyümölcseit. Spiritus flat ubi vuit. .., s a szeltem leheletére felizzik itt is, ott is a parázs gondoláit, a lélekláttató kép, a fényt villantó illúzió. Az általánosan elfogadott költői minta szerint mégis leginkább az első ciklusban szót, melynek címe: A csönd árnyéka, mint magáé a köteté is. A nemes pátosz, a megirendüTtség, a sűrű szövésű fájdalom, a ritkábban megidézett öröm hangjait itt üti meg!, s emeli a művészi szó magasába. A szar vak itt új dimenzióba • kerülnek, átlényegülnek, szemantikai tartalmuk kitágul, sejtelmesen Hebegővé válik. Az asszociációk káprázatatban a szűkebb haza és az egyetemes viliág — a Hét — képzetei egy interiorizált értékrend sajátos súroló fényében derengenek föl, amely megnyújtja az árnyékokat. Ereznünk kell, hogy rendünk, éltetünk meghatározóan veszélyeztetett,' menthe- tetlénül1 a semmibe fut ki, és tnem is fájdalommentesen: a személyes sors kínjaival kell megfizetni mindennek az árát. Az Örök Férfi választásáért is, aki nem tehet mást, mint hogy Dózsához áll, s akkor a végén: „Fekszünk: széttépett lobogók. / Arcunk: kiszántott / csillag. / Asszonyaink sötét kendőkbe ! rejtik parázsló csontjainkat.” Költőnk, mint ismeretes, szorgos néprajzi gyűjtő. A legutóbbi Köröstájban, az Arcok közelről című rovatban maga mondja nem kis. bár jogosnak ható dicsekvéssel: „Költőként végeztem a néprajzi kutatást, s mondhatom, hogy egész Csongrád megye a fejemben van ...” Nem csoda hát, ha a számtalan adatszolgáltató közvetítette népi világ, mely mind mélyebbre süpped az idők szélfútta homokjába, nemegyszer a regölések és a balládák szürrealizmusával érinti meg képalkotását, metaforáit, még a legmaibb mondandók megjelenítésében is. „Csontomon átég a Nap: / árnyéka van / a születésnek, / arcomon átég a Nap: / árnyéka van / a halálnak. / A vér piros varsáiban / fekete halak, / fekete halak.” Vagy ahogy Nagy László emlékét (Ta- vaszfejedeliem) idézi meg: „Közeledben a csodák mind megerednek: / égő taréjú kakast simogatok, / aranyport söprők róla, harmatos sötét éjjelt, / kezembe szegfűt adsz, hogy hazáig világítsak.” A kötet második fejezetét kitöltő népi jövendölés: A teknyökaparó legendája jó eszköz arra, hogy megbor- zongasson eg!y harmadik világháború bekövetkezhetősé- gének képeivel. A népies intelmekkel átszőtt szöveg, még hatásosabb, ha elhisz- szük, hogy „így jövendölt a Teknyökaparó a Tisza és a Maros mentében, az Úrnak 1820-ik esztendejében.” A harmadik résznek, a Forgóajtó című ciklusnak grotesakjei, humoreszkjei jól mutatják azt az inkább földön, járó ihiiettípust, amelynek késztetésére szinte automatikus írás módjára születik meg az a költői szöveg, amely életünk, közéletünk jelenségeit karikatúrázza elénk eleven jellemzéssel, szórakoztató beavatottság- gal. Feledhetetlen a Képeslap remeklése: „Kedves Anyánk! / Róma, Velence csodás. Milánóban / ámulva néztük a Dómot, / Nápolyban a tengert. / Holnap Svájcba megyünk. / Csókoljuk ezerszer. / Reméljük, megszokta már a szociális otthont.” A versek formavilága is változatos, noha szerzőjük nemigen alkalmazza a költészet tan ismert paradigmáit. Minden verse megkapja a maga adekvát formai leleményét, diszkréten használt rímeléssel, vagy még gyakrabban a nélkül. E költői szövegek jól mondhatók, döccenők nélkül siklik velük a beszéd árama. A verseskönyvet letéve az a benyomás erősödik meg bennem, hogy a költő továbbra is ereje teljében dolgozik, és még sóik. mindennel meglephet bennünket. A kötet fedél terve (Andor Attiláé) jó empátiával utal költőnk általam már említett szürrealisztikus látásmódjára, mely éppen légr jobb darabjaiban érhető tetten. (Magvető Könyvkiadó, 1988.) Szúdy Géza Sass Ervin: S. példája a taktikáról luciferkók ma még szentek ádámokkal együtt mennek maszkabálas olcsó játék fog és karom sose iátszék válaszd meg a pillanatot és akkor üss! S te hagyod? S. mint pontozó bíró ilyen a box mókanóta kiskirályról anekdota uralkodni aki termett eljátssza csak a kegyelmet nyeglöncöknek örömmámor S kifigyel az irkából S. mint edző a feladat most is harci (sipistáknak kártyaparti) mondj igazat mintha benne minden szavad igaz lenne S a tételt veszni látja fejest ugrott a Dunába S. humorizál honnan jön és merre szalad mennybe száll-é vagy lent marad repülő-é vagy csak kordé a vezető jó vagy mord-é S ha egyszer kitalálja félországra kiabálja Rózsa János: Hiányzik valami ebben a kegyetlen nyárban napsugár nem ért szerelem nem cirógatott szél nem fújta bőrödet megfakult emlékképeid rejtett ékkövein fényesen táncolt a nyár és eltűntek a mellékszereplők már logikusan gondolkozol mégis hiányzik valami: a kedves ajkai közt megakadt vallomás talán a csípőjén megállt simogatás már logikusan gondolkozol fel kéne mosnod a konyhát és visszavinni az üres üvegeket Kőváry £. Péter: Négus az olajfák hegyén Részlet az Ütött az óránk című regényből — Köpjél le! Köpjél le, pajtikám! Itt az útlevelem, ezt is leköpheted! Angol állampolgár lettem, úgy bizony, pajtikám. És még én jöttem neked azzal, hogy hazaáruló! Nem vagyok részeg, ha most arra gondolsz, ne is tiltakozz! Kerestelek már otthon, anyádéknál, de mondták, hogy érettségi banketten vagy, hát beültem ide. Bánatomban. Mert semmit nem találtam meg abból, amit itt hagytam. — Jó, ittam egy kicsit, de egyből rádismertem, ahogy beléptél, pedig bajuszt is növesztettél, ilyen lehetett a nagyapád. Legénynek. Édes öregem! Csak megtaláltalak! Fogalmad sincs, hogy nekem ez mit jelent! Nem, ne szólj, neked most nem kell szólnod, csak hallgass engem! Jó, igazad van, ha azt gondolod, hogy neked nincs mit beszélned velem, mert halálosan megsértettelek. Ne is legyintgess! — Látod, bőgök, mint egy rossz szamár, de tévedsz, ha azt hiszed, hogy a rum rí- katott meg! Én csak a gyerekkorunkat siratom, pajtás, az utcánkat. — Eh, hagyjuk! Itt vagyunk együtt, és ez á lényeg. Ennek örülök, közben te meg, úgy lehet, a pokolba kívánsz! Te vinni fogod valamire, mindig is tudtuk, az egész utca! Ezért is utáltunk egy kicsit. — Jó, én megsértettelek. Oké. De hol születtem én, mi? Kukutyinban. Egy disznóvágóasztalon. Emlékszel? Mekkora hízókat vágtunk? A fél utcának kellett lefognia némelyiket, hogy az oldalára dönthessük. ^Vz egyik meg kiugrott a szorítóból, neki a kertnek, vitte magával a Pánmajsztert. Mert az meg elfelejtette elengedni a farkát ijedtében. De jót röhögtünk! Hallom, szegényt meg kinyírta a Kackó. Nem kellett volna a tanúskodást vállalnia ötvenhétben ellene. Csodálkozol?! Ne tegyél úgy, mintha semmit se tudnál! — De hol is születtem volna?! Apám se volt rendesen. Csak bedugták anyám ágyába, hogy baj ne legyen. Kétszer is. Először a németek miatt, mert katonaszökevény volt A lábujjai mind ott maradtak a Kárpátokban. Tudod, hogy együtt mentünk ki ötvenhatban, akkor mutatta meg. Rohadt egy dolog. Akkor születtem éh. A németek meg elhitték, hogy rokkant. Egy disznóvágó- asztalon. Ott születtem. Na mindegy. Nem házasodtak össze, csak mikor az oroszok jöttek. Akkor bújt másodszor az anyám mellé. A nagyanyám erőltette. Igaz, nem szenvedte az apám fajtáját, de azt mondta, inkább ő, mint az egész front! Akkor született a húgom. Apám meg lelépett, nem is emlékeztem rá, akkor láttam csak újra, amikor a hiányzó lábujjait megmutatta ... — Egy disznóvágóasztalon. Inkább egy igazi disznót hozott volna a világra. Éhezett mindenki, szopnom se volt mit. Az oroszok szereztek egy fejős kecskét. így maradtam meg, de csak nyomorogni. Mert nagyapámat államosították, két belsped- lovat • bíztak aztán rá, pedig azelőtt öt fogatot, meg öt kocsist tartott. Helyettük itt maradtak neki az anyám gyerekei. De nem győzte. Amikor rásütötték, hogy fekete fuvarokat vállal, bedi- lizett. Nem sok választása volt, vagy a börtön, vagy a sárgaház. Ez is új neked? — Azóta se volt senki olyan jó hozzám az életben, pedig, ha úgy hozta a sor, kantárszíjjal rakott el. Igaz, engem se kellett félteni, én még a szomszéd utcában lakó Patának, a Kackó fiának is behúztam, mert kitalálta rám a Négus nevet, mert hogy barnább vagyok a többinél. De hát ő is csak egy szerencsétlen volt, többet ült az apja, mint amennyit otthon volt. Azzal kezdte, hogy egyszer a kocsmában részegen azt mondta: a Viharsarok Népe is ugyanúgy hazudik, mint a Szabad Nép. Három évet kapott, miért tapsolt volna a rendszernek? A fiát meg ti is csak állandóan piszkáltátok, hogy börtöntöltelék az apja, akkor mit csodálkoztok, hogy szétlőtte a Ribi idomított békáját. Én is azt tettem volna a helyében! — Ribinek is csak a szája volt nagy, fölvágott a számtantudására, meg arra, hogy az apja bal bekk volt az Agyagiparban, de a téhar- mincnégyre mégse mert fölmászni, ami ötvenhatban az olaj fásba fészkelte be magát, ott előttünk. Én fölmentem. A joptvojumatyot is én tanultam meg elsőnek. Úristen, mennyi jelvényem volt! Nekem volt a legtöbb. Neked is adtam, engesztelésül, de te nem fogadtad el. Ez néha még Manchesterben is bántott. Meg az is, hogy egyszer-kétszer megütöttelek. No de csak akkor, ha te is Négusnak csúfoltál. Persze, te ritkán tetted. — Énrajtam átok ül, pajtikám. Átok. Már akkor észrevettem, amikor fürödtünk a tóban, itt az olajfás mögött. A cserkésztóban. Amelynek a vize negyvennégy óta csak azt a pár halat látta, amit az öreg Ribár hozott a Körösből. Kirobbantották belőle mind a háború alatt. Nagyanyám szerint a ruszkik, a Pánmajszter szerint a németek. Betömték ezt a tavat is azóta. Pedig mi volt az nekünk! Igaz? Meg a Kilátófa, a legmagasabb olajfa a kiserdőben. Mindig én értem »elsőnek a hegyibe. Onnan eresztettem rátok. Emlékszel? Amikor egyszer fürödtünk, egyetlen egy klottgatya tűnt el: az enyém. Ilyen peches voltam. Úgy szaladtam haza. Két kezem- •ben vittem a fütyülőmet. Rajtam röhögött a Vízmű egész lányosztálya, ott voltak épp gyakorlati órán. Most már megmondhatod, hogy te voltál! Bosszúból, amiért nem vettelek be a csapatba, meg Vilhelminának csúfoltalak. Megmondom neked miért. Elvesztettél egy százast, amikor tojásért mentél Fe- legyjékhez, és rámkented. — Jól összeveszett a két csalad miattad, még a nagyapád se jött felénk egy hónapig, pedig azelőtt naponta kétszer hívta át a nagyanyámat, hogy megnézze, tényleg nem düledezik a kéményetek, amit minden évben újra rakatott. Vak ember volt, az volt a mániája, hogy rádől a kémény, apád hiába is győzködte. Nem hitt neki, azt mondta, hogy a kommunisták mind ilyenek, nem azt mondják, ami van, hanem aminek lennie kéne. Még akkor is, ha kizárják őket, mint apádat is. — Nagy esee volt nagyapádnak, mint neked, de a szomszédok már zárták előtte az ajtót. Félték az eszi- től. Egyedül az öreg Vitko- vics engedte csak be. Szeretett vele vitatkozni, sokat látott ember volt az is, az első háborúban maradt itt Szerbiából. A felesége miatt. Csak azt nem tudtuk: melyik miatt, mert maradt neki egy Monte Negróban is, vagy hol. — Egyszer megkért, hogy takarítsam ki az ólat. Na, az még egy büdös meló! De megcsináltam, hát adott egy pohár bort az átkozott cset- nik. Dobrovniko — mondta, és még cuppogott is hozzá. Én meg lehúztam, aztán három napig szaladgáltam tőle. Jöhetett utána nekem még egyszer! Az iskolára fogtam, hogy nincs időm segíteni, pedig tudod, hogy mit foglalkoztam én akkor a sulival! Nem volt mindenki olyan stréber, mint te! Jól van, megint nem tetszik, amit mondok. Oké. De emlékezz csak, hogy hajtottál a rajtanácselnökségre. Még bele is betegedtél, hogy nem te lettél. Le sem tudták nyomni a lázad. Tele voltál ésszel, de azt nem vette be a fejed, hogy az apádra fújtak odaföntről, ezért nem lehetett belőled semmi. Bár te mindenféle más magyarázatot kitaláltál, éppen csak senki nem figyelt rád. — De most mondja apád, hogy valami országos pályázatot nyertél, mert megírtad az utcánkat. Hát annyi szent, lehet is mit írni róla! Tán még engem is beleírtál, mi?! Képes vagy rá, mindig is tudtatok pénzt csinálni. Még akkor is, amikor apádat nem vették föl sehová dolgozni. Mindenből. Nyulakból. Gyerekjátékokból. Te még nekem is eladtál egy ördöglakatot. Ügy csentem el a pénzt nagyapám bugyellári- sáiból. Akkor is a kantárszíjjal kent el. — Na és, kinek mi köze hozzá?! Nem maradt rajtam nyoma, nem úgy, mint annak az átkozott gyutacsnak. Figyellek. Amióta itt ülsz, le nem veszed a szemed a csonka kezemről. Két ujjam maradt a bal kezemen. Mégis az autógyár leggyorsabb kezű szerelője vagyok. — Azon viszont csodálkoztam, hogy akkor októberben kipucoltatok tanyára. Előtte nap apád még kitette a Néprádiót az ablakba, nektek volt egyedül. Nagy Imre beszélt, reggelre meg eltűntetek. Beszéltük is, hogy apádat akkor mégsem véletlen tették ki a minisztériumból, mert mitől fél, ha nincs vaj a füle mögött. Amikor meg visszajöttetek, ugye akkor volt..., én ugye megláttalak .. ., leugrottam a tankról ... elébed rohantam .. és... na, ugye ... arculköp- telek... — Beszari hazaáruló — kiabáltam rád. Hát így volt. Aztán találtuk a gyutacsot. Apám bejött értem a kórházba, aztán nekiindultunk a világnak. Most meg itt vagyok. Azért jöttem, hogy megkeresselek és visszaszívjam, amit akkor mondtam. Tudod, ez mindig is komoly volt, ha azt mondtuk: visz- szaszívom. Ezt mindig is komolyan vettük. — Ez volt a mi gyerekkorunk. A Bokor, néhány nyavalyás olajfa, amit erdőnek hittünk. De nagy ünnep volt. amikor beérett az olajbogyó, versenyt zabáltunk. De egyiktek sem mert fölmászni a Kilátófa hegyibe. Azt hittem, még megvan. Manchesterben mindig arról álmodtam, hogy haza jövök, föl- mászok megint a hegyibe, és lepisálok még egyszer onnan. Utána akár meg is dögölhetek. — De nincs meg. Ennek is vége. Nekimentek a buldózerek. Itt van helyette ez a lakótelep, meg ez a presszó. Ki tudja ezt is rajtunk kívül, hogy miért nevezik Olajfának? Hm? Senki, pajtikám, senki... Salvador Dali: Akt felemelt karral
