Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-10 / 217. szám

1988. szeptember 10., szombat

NÉPÚJSÁG

Új kezdeményezéssel állunk az olvasó elé. „Az én oldalam” címmel a szakmában és az olvasók előtt ismert kollégáink mutatkoznak be olyan írásokkal, amelyekből ők maguk ismerhetők meg. Nem az önmutogatás, hanem a bemutatás igényével indítjuk útjára ezt a sorozatot, ismerje meg belőle az olvasó azt az újságírót, akinek a nevével hétről hétre találkozik, ám igazából nem ismeri. Minden bemutatkozó kolléga maga választja meg, hogy egy, vagy több, komoly, vagy humoros írással jelentkezik ezen az oldalon. Egyetlen követelmény: önmagát adja, úgy, hogy másokhoz szóljon.

Az én oldalam

C

sabán, egy fényest tanyán születtem, 1939-ben, Gyerekkorom úgy felt el, mint más paraszt- gyereké, s így is folytatódott volna, ha nem jön a téesz-szervezés. Ekkor a változó paraszti válig láttán vetődött fel a családban, hogy továbbtanuljak. Egyelőre csak a gimnáziumról volt szó,, ahonnan az érettségi után vissza is vittek a tanyára. Reggeltől késő estig dolgoztam, nehéz paraszti munkát végezve több mint egy évtizeden át. Emberré válásom időszaka volt ez, amikor közvetlen közelről láthattam a parasztság nagy történelmi átalakulását.

Munka mellett jártam ki az egyetemet, szereztem oklevelet a jogtudományi karon. Az idő tájt, 1971-ben kerültem a szerkesztőségbe, voltam gyakornok, munkatárs, rovatvezető és utóbb — lassan három éve már — olvasószerkesztő.

Kél év boldogság

Szerkesztőségünk híven tükrözi az országos állapotokat. Az az iroda a legzsúfoltabb és legkopottabb, ahol a leglázasabb munka folyik, ahol nap mint nap a lapot szerkesztik. A nyitott szekrények polcai és rekeszei tele vannak töm- ködve hírügynökségi telexekkel, a sajtószolgálat anyagaival, a kollégák írásaival, számtalan fényképpel, régiekkel, meg mostaniakkal, ugyanis sohasem lehet tudni, mikor mire lesz szükség. Hála egy rendkívül bölcs bizottsági döntésnek, olyan az iroda elhelyezkedése, hogy nyáron lide süt legforróbban a nap. Idestova két éve lesz, hogy itt dolgozom, mint szerkesztő. Ebben a duhasztó melegben életem két boldog évével vigasztalom magamat. Azzal a hűvös októberi nappal, amikor húszévesen bevonultam katonának.

Kapd a cuccod, öcsi!

Egész éjszakai vonatozás után érkeztünk a laktanyába. Meleg ágyra vágytunk valamennyien. Ehelyett egy nagyterembe irányítottak minket, ahol pucérra vetkőztünk, a civil ruhát pedig begyömöszöltük egy papírzsákba. A másik helyiségben hideg zuhanyt eresztettek a nyakunkba. Az ajtóban egy katona kiáltott rám, hogy emeljem fel a karomat és hajoljak le, majd nagy élvezettel matadort szórt a hajlataimba. Ahogy átléptem a küszöböt, már repült felém a csizma, a nadrág a gimnasztyorka, a sisak. A ruhahegyek tetején egy őrmester verte a tamtamot.

— Kapkodd a cuccod, öcsi!

Egy gyengén világított hideg folyosón öltöttem magamra az ördögbőrt. Szűk nadrág, hatalmas csizma, térdig érő gimnasztyorka és fejemen egy induri-pinduri pilotka.

— Egyenruhába bújtatott hústömeg, figyelem! — Az alakulótéren sorakoztunk. Éppen akkor hajnalodott. Egy tiszthelyettes állt velünk szemben. — Mától kezdve katonákat faragunk belőletek.

* * *

Hogyan? Ez volt a kérdés. Hogyan lehet egy húszéves1 bői katonát faragni? Most, amikor itt ülök a szerkesztői asztalinál, meg kell állapítanom, hogy a kérdés semmit sem változott. Ugyanaz, csak másra vonatkozik. Hogyan lehet egy elfuserált kéziratból elfogadhatót csinálni? Lehet-e egyáltalán, húzzak-e belőle, adjam visz- sza a szerzőnek, vagy dobjam a szemétkosárba? Egy olvasószerkesztőnek mindenhez kell értenie. A kultúrához, a gazdaságihoz, a helyesíráshoz, ki miikor lett miniszter, kit váltottak le, milyen személycserék történtek megyénkben, sőt a jö- vől is meg kell sejtenie, hogy milyen léptékű lesz ez a mi peresztrojkáink? Egy kicsit vétesz, egy kicsit filozófus, ahogy ez a honvédséginél volt.

Gyakorlati ész kritikája

Századunk a második emeleti körletet kapta. Üjabb sorakozó a folyosón. A századparancsnok-helyet- tes egy szúrós szemű, fekete bajszú főtörzsőrmester.

— Akinek érettségije van, lépjen ki!

Büszkén léptem előre. Hálával gondoltam tanáraimra, meg anyámra, aki tanulásra ösztönzött. Lám, itt az eredmény. Már az első nap komoly feladatót kapok, öten álltunk'feszülő izmokkal a sor előtt.

— Jelentős harci feladattal bízlak meg benneteket — harsogott a főtörzs. — Használjátok az eszeteket is, de azzal a gondolattal, hogy nem elég tudni valamit, a tudást alkalmazni is kell. Világos?

— Világos.

— Nos, fogd a seprűt, meg a rongyot, irány a vécé!

Leforrázva trappoltunk a folyosó végére. A vécében nagy volt a bűz. Bal kezemmel befogtam az orromat, a másikkal a seprű nyelével próbáltam lefolyatni a kagylót.

— Bedugult — suttogtam, mert éreztem, hogy áll valaki mögöttem, és az a valaki senki más, csakis a főtörzs volt.

— Fiam, tanult maga filozófiát?

— Jelentem, igen!

— Nos, akkor tudja, hogy a legfontosabb termelőeszköz a kéz. Ne tökörésszen hát a seprűnyéllel. Piszkálja ki a kagyló lyukát a mutatóujjával.

Belőlem az Igazság beszél — méltatlankodik egy sztentori hang.

Péntek van, késő délután. Kiürült a szerkesztőség. Már csak mi vagyunk bent, a szerkesztők. Egy férfi jön fel a lépcsőkön. Látszik rajta, hogy felöntött a garatra. Egyik kezében a Népújságot lobogtatja.

— Mi történt? — kérdem tőle.

— Maguk írtak erről a pasasról, hogy kitüntették. Hait és megmondom, ki ez a mandró.

— Bizonyára megérdemelte — próbálom nyugtatni. De csak olajat öntök a tűzre. Még jobban felemeli a hangiját.

— Ember, hol él maga?! Annyi kitüntetett van ebben az országban, hogy ha csak a felé dolgozna lelkiismeretesein, akkor ez a föld kánaán lenne. Vagy magát is kitüntették?

— Ki bizony, mégpedig húszéves koromban.

Telitalálat

Január volt. A lőtéren csípős szél sodorta a havat. A céltáblákat alig láttuk. Azt se tudtam, melyik az enyém. Pokrócon feküdtem a havon. A hidegtől meg- gémberedtek az ujjaim. Mielőtt meghúztam a ravaszt, behunytam a szememet. Akkor lőttem életemben először.

— Négyes tábla telitalálat

— hozta felém a szél a főtörzs hangját.

Megint céloztunk. Vagy húszán feküdtünk egymás mellett. Odaát ugyanennyi céltábla rezgeti a szélben. A századparancsnok vezényelt.

— Tűz!

Egymás után ropogtak a karabélyok. Ismét behunytam a szememet. Megint vaktában lőttem.

— Négyes tábla körközép, telitalálat — harsogta ismét a futóárokból a főtörzs. A harmadik alkalommal is találat érte a négyes táblát.

— Nagyszerű volt, katona

— állt meg előttem a századparancsnok, amikor felsorakoztunk.

Az iskolalövészetet több tiszt végignézte. Ott volt az ezredparancsnok is.

— Bravó, négy nap jutalomszabadság — veregette meg a vállamat.

A mai napig se tudom megfejteni, milyen csoda folytán értem el ezt a teljesítményt. Mindenesetre fantasztikus volt. Behunyt

szemmel ilyet produkálni! És ezután merje valaki azt állítani, hogy nem érdemeltem meg az elismerést.

* * *

— A többes jelölése demokráciánk nagy vívmánya

— hangsúlyozza a szónok a Békéscsabához tartozó egyik településen. A jelölőgyűlést a kultúrotthonban tartják. A résztvevők, úgy látszik, komolyan veszik a szónok szavait. A Hazafias Népfront statisztika szerint dolgozik, és két jelöltet állít, mégpedig olyan meggondolásból, hogy a parlamenti képviselők hajszál pontosan tükrözzék a megye társadalmi ösz- sízetételét. Igen ám, csakhogy a községbeliek élnek a jogukkal és fütyülnek a statisztikára.

Ké!ső este érkezek vissza a szerkesztőségibe. Az akkori olvasószerkesztő tü rehnetle- inüil vár rám.

— Hagytam neked egy 30 soros lyukat. Ennyit írhatsz.

'Elmondom a dilemmámat. Nem tudom, mit írjak.

— Hogyhogy? — húzza fel veszedelmesen a szemöldökét.

— A községbeliek a párttitkárt akarják jelölni. ő viszont nincs bekalkulálva.

— Azt írd, ami a szabály

— válaszolja lakonikusan. — Voltál katona, vagy nem?

a szabály az szabály

— Ki a nagyobb ember, a miniszter vagy az őr?

Hadilábon állok az alacsony termetű, görbe lábú emberekkel. A százados alacsony is, görbe lábú is. Egy vasárnap délután, boldogságom tetőfokán, amikor első kimenőmre indultam, elkapott az alakulótér közepén, és az őrszabályzatból vizsgáztatott.

— A miniszter — feleltem.

— A frászt. A szolgálatban levő őrnél nincs nagyobb ember. Százszor le fogja írni ezt a mondatot, katona. Most pedig folytassuk! Mit csinál az őr éjszaka, ha jön valaki?

— Elkiáltja magát: Állj, ki az?

— Aztán.

— Állj, vagy lövök!

— De mielőtt azt mondja, hogy lövök, még mond valamit. Felszólítja azt a valakit, hogy kérem a megvilágítást. Nemde?

— De igen.

— Ezt a mondatot is leírni százszor! Most pedig lássuk, meddig tart az éjszaka.

— Amíg ki nem világosodik.

— Ezt maga csak úgy gondolja, katona. Az éjszaka addig tart, amíg fel nem jön a nap. Ézt a mondatot is le fogja írni százszor, hogy örökre megjegyezze, a szabály, az szabály.

Hetek múltán éjszakai őrszolgálatot teljesítettem a fegyverraktárnál. Közeledett a váltás. Elöl a felvezető, utána három katona. Velük jött a százados is. Jött, hogy ellenőrizzen, nem aludtam-e el.

— Állj, ki az? — ugrottam elő egy fa törzse mögül, és rájuk szegeztem a géppisztolyomat.

— A váltás — válaszolta a felvezető.

— Kérem a megvilágítást!

A felvezető ránézett a századosra, a százados a felvezetőre. A zseblámpát az őrszobán felejtették. Igaz, már derengett az ég alja, de csak derengett. A nap még nem jött fel! Tehát még éjszaka van — ismételtem magamban a százszor leírt mondatot.

— Hát nem ismersz fel minket, te hülye? — szólalt meg elbizonytalanodott hangon a százados.

Agyamban lázasan zakatoltak a gondolatok. Az őrt tilos sértegetni! Az őr nagyobb, mint egy miniszter.

— Hátra arc, futás!

Hitetlenkedve néztek egymásra, és egy tapodtat se mozdultak.

Na, ezek azt hiszik, nem tudom megvédeni a rám bí- oztt objektumot. Nosza, gyorsan hátrahúztam a zár- várzatot, s az egész tárat kilőttem. Olyan jajveszékeléssel iramodtak vissza, mintha legalábbis a fülük mellett fütyültek volna a golyók. Pedig a levegőbe lőttem, ahogy az elő van írva. Ámbár a szabály azért szabály, mert olyan, akár a bumeráng. Visszaüt.

* * *

Csodálom az orvosokat. Már azért is, mert sikereiket dicsőség koronázza, kudarcaikat pedig a fekete föld takarja el. Ebből a szempontból hasonlítanak az újságírókhoz. Azzal a különbséggel, hogy a szerkesztőségben a kudarcot nem a fekete föld, hanem a szemé tko- isár nyeli el. Igen ám, csakhogy'nem olyan könnyű eldönteni, hogy egy cikk jó vagy rossz. Ugyanúgy, ahogy az egészség és a betegség között sem lehet egyértelműen meghúzni a határvonalat.

— Az orvostudomány rendkívül sokat fejlődött — magyarázza egy interjú során megyénk egyik vezető főorvosa. — Orvosaink kitűnő fellkészültségűek.

— Mégis, évről évre nő a táppénzesek száma.

— A statisztika szerint egy betegre csak öt perc jut, olykor annyi sem.

— A szimulánsok is növelik a táppénzesek számát.

— öt perc alatt nehéz kiszűrni őket.

Ám én ismerek más példát is.

Gyógyítás katona módra

Ezredünk téli hadgyakorlatra készült. Elhatároztam, hogy kivonom magamat a forgalomból. Este, kimenő alkalmával összefutottam a felcserrel, egy továbbszolgáló, verseket írogató őrmesterrel. Illő tisztelettel megvendégeltem két üveg sörrel és lelkesen végighallgattam legújabb költeményét. Másnap már gyöngélkedős voltam, mentesülve mindenféle harci tevékenységtől. Feküdtem, olvastam vagy kártyáztam a többiekkel. Csak a reggeli torna idejére kellett kivonulni egy kiadós egészségügyi sétára. A gyön- gélkedőn voltunk vagy negyvenen. Sánták, bénák, vakok. Pechünkre, szinte minden reggel végigszemlélte szánalmas menetünket az ezredparancsnok. Amikor

megláttuk, hihetetlen fájdalom nyilait belénk. Olyan keservesen vonszoltuk magunkat, olyan szívszorítóan nyöszörögtünk, hogy az felért a végső állapottal, magával az agóniával. Produkciónk azonban nem hatotta meg, sőt még nagyobb gyanakvással mustrálgatta sorainkat. Hirtelen magához intette a felcsert.

— Őrmester, sok a beteg, öt perc alatt gyógyítsa meg ezeket a katonákat.

A felcser visszavezényelt minket a gyöngélkedőre. Kezünkbe nyomott egy-egy vizespoharat. Sorra telaföl- tötte ricinussal.

— Fenékig kiinni! — harsogta.

Aztán újra kitódultunk az alakulótérre. Egy darabig még mímeltük a testi fájdalmat. Ki jóbbra, ki balra bicegett. Ám a lépteinket egyre szaporáztuk. Végül futásnak eredtünk. Az alakulótér túlsó oldalán voltak a vécék. Az őrmester pedig kaptákba vágta magát és jelentést tett az ezredparancsnoknak:

— Ezredes elvtárs, jelentem, a parancsot teljesítettem, a katonák meggyógyultak, csak ezek hárman, akik nem futnak, csak ezek betegek.

* * *

Ember. Ennél nem ismerek maigasiztosabb szót. De ha jelzőt teszünk elé, akármilyet, rögtön eltorzul’. Őrzök egy rémes történetet. Egyszer egy hivatali idézésen elírták a nevemet. Azt hittem, Ilyesmi csak velem történhet meg. Am a napokban megismétlődött az eset. Egy idős ember keresett fel. Mutatja a hivatalos papírjait. Tévesen írták a nevét. Nem csoda hát, hogy ügyének intézése csak döcög, vélekedett, pedig már helyesbítették is.

— Bezzeg, ha valami nagy ember lennék — fejezi be a panaszát.

Felhívom a hivatalt, anélkül, hogy bemutatkoznék, érdeklődöm a panaszos ügye iránt.

— Intézik az ügyét — válaszolja morózusan a hivatalnok —, de miért sürgeti, talán valami nagy ember az illető?

— És ha az lenne? — kockáztatom meg a kérdést.

— Akkor nem nekem telefonálna, hanem a főnöknek.

— Hát, vannak ilyen esetek? Említsen egy példát!

Mivel már másodszor hallom ezen a napon, tudni szeretném, ki az a nagy ember. Nincs válasz. Leteszi a kagylót. Ilyenfajta susmuto- lással többször találkoztam. Néha így:

— Nem lehet megírni, nagy emberről van szó.

De hogy ki, miért nagy, erre soha senkiitől se kaptam váliasizt. Kivéve a honvédséget. Ott tudnak definiálni. Legalábbis az öreg főtörzs ...

Ki a nagy ember?

Századunk szolgálattevője, az öreg főtörzs atyaian gondoskodott rólunk. Édes fiaimnak hívott minket és ellátott mindenféle bölcs tanáccsal.

— Édes fiaim, ha elhagyjátok a laktanyát, ássatok magatoknak latrinát, hadd tudja meg a világ, ti civilizált katonák vagytok, nem holmi bunkók.

Ez nekünk szólt, néhá- nyunknak, akik a zempléni hegyekbe indultunk, ahol ezredünk lőteret épített. A kiszedett fára kellett vigyáznunk. Arra, ami még megmaradt abból a rengetegből, amit elloptak. Se tiszt, se tiszthelyettes nem jött velünk. Hát hiába figyelmeztettem a többieket a főtörzs tanácsára, leintettek.

— Ott az erdő, meg a szőlő.

Ősz volt. Gyönyörű idő. Mi fenn tanyáztunk egy letarolt hegytetőn, ahonnan szép kilátás nyílt a hegyek erdős vonulatára. De aztán jött a tél. Az épület körül

éktelenül fütyült a szél,

hordta a havat. Ugyan kinek lett volna kedve lemenni az erdőbe, vagy a szőlőbe. Oda jártunk az épület mögé és nehéz kövekkel

tüntettük el az illetlenség

nyomait. Szerencsétlenségünkre, egy kora tavaszi napon, amikor hirtelen felolvadt a fagy, lövészetre érkezett az ezredünk. A gyakorlat vezetője egy öntelt járású alezredes volt. Az épület mögött felállt egy kőre és onnan távcsövezte a katonákat. Hirtelen kicsúszott alóla a kő és zutty, bele a lekvárba. Egy pillanatig villámokat szóró szemmel ült benne, ide-oda forgatva a fejét, mintha bűnbakot keresett volna, vagy csak kételkedett, hogy ez vele történt meg. Sohase láttam nevetségesebb szituációt. Mégse nevetett senki. A tisztek versengve kapkodták elő zsebkendőiket, hogy tisztába tegyék a hátsórészét. Mi pedig rémülten mérlegeltük a következményeket az őrszobában. Ebbe a torokszorító csöndbe lépett be a főtörzs. Pajkoskodó mozdulattal pödörte meg a bajuszát.

— Édes fiaim, ennek a mai napnak épületes a tanulsága. A nagy embert onnan lehet felismerni, hogy akkor se merünk röhögni rajta, ha beletenyerelnek a szarba. Most pedig ássatok a kiserdő szélibe egy latrinát, de kerítsétek körbe is, nehogy az alezredes belecsúsz- szon!

* * *

Apáink, nagyapáink háborúkról meséltek. Véres, kegyetlen és szomorú történeteket. Az én generációm szerencsés, Mi békében voltunk katonák. És mégis mennyi fura, cifra történetet őrzök magamban. Minél távolabb kerülőik tőlük, annál derűsebbekké válnak. Bizonyára így leszek egyszer majd a szerkesztőségi élettel1 is. Az idő mindent megszépít, mert visszafordíthatatlan. Csak az emlékezetben él1.

SEREDI JÁNOS