Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-24 / 229. szám
\ \ 1988. szeptember 24., szombat o Gulay István: Kis emberhatározó Függ a magyar fürtben egy kisgyerek, Szabó Bálint. Megszólítom: — Jól megkapaszkodtál-e? — Én igen, de bír-e majd az ág? * — S majd ha nőssz, vajon bírod-e tartami növekvő súlyodat? — Ha muszáj, s akarom! — Muszáj, s akarnod kell. — Marad elég fiú a fürtön, ha lepottyanok... — Csúnya, s értéktelenebb a hiányos fürt. Igaz? — Igaz. * — Szépíthetnéd is a fürtöt, ha jól illeszkedsz a többiek közé. — Nem olyan könnyű ... — Hiszen tudom én azt! — Milyen lehet más fürtben lenni? — Erdély nem tudja, mi a lapály, mondta Kazinczy. Mégis teljes a szépsége, mondom én. * — Mi, gyermekek annyik lennénk csak, mint egy gyümölcs ? — Annyik, de nem: csak. — Én többnek érzem magam. — Istennek, tudom. — Nem, nem annak! Egyszer ennek, másszor annak! Én tudok változni, Isten nem. Van, amikor kinevetem, máskor sajnálom magam, mint bohóc a cirkuszban. Cirkusz ez itt, szerintem, amit mi csinálunk. Csak a mi cirkuszunkban kicsi madarak, verebek, seregélyek, cinkék az oroszlánok ... — Ez egy ilyen cirkusz, fiam. Igazad van. * — Nekem tetszik ez a beszélgetés veled, de nem értem! — Megöregszel, s még mindig nem érted majd. — Talán, mert mindig itt csüngök csupán ezen a fürtön ... — Nemzeteden! Ügy híviák ...! — Nemzet? Nemzet... Ez nemzet? — Az. — Ilyen kis fürt is — nemzet? — Az. Minél kisebb, an- nák drágább. Nekünk! — Másnak olcsóbb? — Csak reményiem: mása válogatja! * — Kíváncsi vagyok, mi lehet azon túl, amit innen láthatok?! — Hisz’ fürtöd sem ismered ... — Nem ismerem, de érzem. Amazokat meg nem érzem. — Soha nem is fogod. — Az ember annyira zárt világba születik? Minden gyerek Dióbél királyfi? — Úgy érted, „dióként dióban zárva lenni”? Egy Babits nevű költő szerint: igen. — És szerinted? — Száz bölcsőben nem ringhatunk. Száz anyád, száz apád sem lehet. Száz fürtben sem növekedhetsz. — Azért mégis kíváncsi vagyok, milyen lehet másik bölcsőben, másik 'fürtben! — Kitalálhatod! — Hogy? — Ahogy tudod. — Nem segítenél? — Nem nagyon lehet. Annyit lehet (most tesszük éppen), amennyit ezzel a beszélgetésünkkel. * — Milyen fajta ez a fürt? — A fürt fajtaneve: magyar. * — Jóféle fajta ez? — Azt hiszem, jó fajta. — Nem biztos? — Azon mérik, a fürtből hány szem marad ép, hány szem érik be. Vágyik-e egyenként mindegyik arra, hogy minél tökéletesebb legyen. Együtt ítélhető meg a fürt. Egy-egy szemre hiába hivatkoznánk. Külön-külön hasonlíthatatlanok. Együtt mégis értékelhető képet mutatnak. — így én nem vagyok én! — Igazad van. Semmiképp! Büszke vagyok rád, mert erre mind kevesebben jönnek rá. * — Népek életében is vannak évszakok? — Furcsákat kérdezel. — Tavasz, nyár, ősz, tél, esős és száraz évszak, jégkorszak, eocén, miocén ... — Miket tudsz! — Tehát? — Talán vannak, de felismerni nem tudjuk az évszakokat. Ahhoz rövid ideig élünk. — A hegyek megmondhatnák. — A hegyek? — Millió évekig élnek, nem? Ha figyeltek bennünket, derekukon, nyakukon élősködőket, s beszélni tudnának, elmondhatnák, vannak-e évszakok az embernépek életében! — Mi úgy mondjuk: történelmében. Vannak. De a hegyek szerencsére nem beszélnek, mi tehát abban a reményben élünk, abban vagyunk kénytelenek élni, hogy tavasz van, avagy éppen tavaszodik. — Óvatosan- fogalmazol! — Értékelhetetlen, megfo- galmazhatatlan gondolatokat fogalmazz minél óvatosabban! — De azért szabad ezeket is megfogalmazni? — Mindent szabad. * — Bálintkám! Miért érdekel téged a Feltámadás? — Azt mondtad, mindent szabad! — Szabad is. Mondd meg, miért érdekel? — Mert félek, Feltámadáskor mindenki feltámad. És az szörnyűségeket okozhatna. Feltámadnának a jók, meg az éppencsak jók. Biztos, hogy az alig jók Feltámadás után számunkra már nem bizonyulnak rossznak? — Hogy érted: számunkra már? — Azt mondogatjátok, minden nemzedék hozzátesz, jobbít, különbbé teszi a nemzetet. Akkor mi már egyenként is jobbak vagyunk, mint voltak a régiek. — Ez csak beszéd. Látszat ... — Nekünk esetleg rossznak bizonyulnának, akik hajdani halálukkor éppencsak megütötték az érdemesség legalacsonyabb szintjét! — Ügy fogalmazol, mint egy közgazdász! — Isten is szüntelenül értékel, elemez, oszt-szoroz... — Istent azért mégsem tekintheted közgazdászftak! — Akkor politológus, ag- ronómus, amit akarsz. Ér- tessz azért? — Azért igen. Kötelességem érteni, nem? — Bálintka! Tartok attól, ha elolvasod felnőttebben, amit most beszélgetünk, mit sem értesz majd belőle. Miért írjam le akkor ezt az egészet? — Majd próbálok visszaemlékezni rád, s hátha megértem ! — Kétlem. — Legyen meg azért nekem. Emlékként. A rák ollóját is nézegetem, amit a tengerről hoztam, pedig a rákot sem értem. — Jó. Hát emlékként! Hiszen leszel egyszer te is apa. Akkor érdekes lesz. De meg- őrzöd-e addig ezt az írást? — Őrzöm .. . Meg őrzi is magát, ha olyan. Szőke Sándor: Bagoly Kitépett lapok I. Hetek óta készülök megszólítani a földet, ahová hulltam. A forgószél, amely repített, egyelőre álmaimban sem kísért. (Talán nem is álmodtam azóta, hogy földet értem.) Adjon Isten békési táj, adj’ Isten Békéscsaba, Félrevezethetem-é a természetet? Hiszen nem a tavaszi áramlás hintett el — perzselő nyárban sodródtam Nyugat felé (fám minden levele, évszázadok óta a nyugati szélre vár, de akit felkapott, valamikor, egyszer, mégis, mindig visszavergő- döt, hogy a fölrepítő kérdésekre meghozza a választ), s most a Te aranyló televé- nyedre is oly nehezen olvasható írásjeleket rótt az aszály, amelyek nem az én kérdéseimtől, hanem áldásos esőktől várják feloldásukat. A nyár kiteljesítésre, megértetésre hivatott. A tehetetlenül kóválygó levelek pedig várják meg szépen a Nagy Utcaseprő, az ősz dúdolását, s hagyják magukat szőnyeggé vagy táptalajjá szervesülni. Igen, hallom ■ az Idő intelmét, ami oly éber örökké bennem. Mégis, ha már idehulltam, most, bármikor, azonnal szeretnék megszólalni, s megszólítani, s várni, hogy megszólaltass és megszólítsál. Hullunk, szédülünk, vergődünk, peregünk át csapatostul, nem befedni Téged, Köröstáj, hanem becsületes, értelmes termékenyülésre szomjazón, kitépett lapok, levelek egy évszakokon túli fáról, egy immár összefűzhe- tetlen noteszből, nem kevesebbre várva az igazolást: érdemes volt évszázadokon át magyarnak maradni, ami „odahaza” nem azt jelentette, mint „idehaza”: lélegze- ni, hanem éppenséggel ellenkezőleg: betömött orral és szájjal kapkodni levegő után. Ezért is szívtuk, fuldokolva, oly mélyre (és mélyről), s őriztük légzőrendszerünkben oly sokáig tisztán, frissen, el- használatlanul a levegőt: a nyelv, a beszéd, az írás, a közösséghez és a magyar kultúrához tartozás, az önmagunkról való tudat és gondolkozás ózonját. Neked, Nektek is hoztunk belőle, Köröstáj. Ne ítéljetek el, de erősen hiszem: nem árt, ha beleszippantotok Ti is, hogy jobban becsüljétek a lélegzés csodáját, a lélegzés, tehát a nyelv, a kultúra, a történelem, a magyar sors és jelen ritmusát, s általunk, példánkat átélve, döbbenjen belétek bár egy pillanatra a rettenet: mi lenne, ha a Ti szátokat és orrotokat is befogná^ holnap egy otromba kéz, s kiszáradt torokkal kellene tanuljátok a befelé beszélés kínjait? Vállalnátok? Vállalnátok annyiért, amennyit ezért valaha, valaki majd fizet? Fizet ezért valaha, valaki, valamit? S ha nem? Mi régóta és pontosan tudjuk: nem fizet ezért senki, csupán magunkat becsüljük a magunk hűségével. Nem azért jöttem, jöttünk, hogy most, mégis, beinkasz- száljuk a szánalompénzt, a kegyeleti hűségdíjat, azért, hogy megőriztük (s az otthonmaradt szolgálatosokkal őrizzük, bizonyára az idők végtelenségéig) számotokra, számunkra, a világ mindenkori magyarjai számára a magyarság legellenállóbra, mégis, legkényesebbre, leg- rugalmasabbá edzett tudatát. (Mert olyanok vagyunk, mint a ví-acél: ahány idegenség, földrész, ország, sziget — annyifélévé edzett bennünket a század, s noha a magyar pengének többnyire egyforma becse van szerte a világon, sohasem egymásért, hanem annyifelé suhintunk, ahány kéz, ahány markolat.) Hiszen, lehetséges: nem is erre a tudatra van szüksége a mai magyarságnak, hanem egy kissé homályosabbra, al- kalmazkodóbbra, egy .önmagától idegenebb, ha kell: önmagát megtagadó tudatra, amellyel észrevétlenebbül elvegyülhet Európa délutáni forgatagában. Nekünk viszont egyszerűen nem adatott más választás, mint az elmúlt ezer év alatt minden össz-nemzeti sorsfordulás pillanatában: őriz- óvni rejtegetni, rejtőzni, az- fordulás pillanatábm: őrizni, tani, visszEÖiyújtani a megmenekült ország, a megkönnyebbült nemzet felé az örök vonásokat, a megőrzött örök arcot, mert hiszen akárhogy fessük magunkat, a világ népei erről az arcról ismernek fel, tartanak számon, mindörökké. És most eljött a pillanat, amikor nincs többé hová elrejteni kincseinket, mert úgy megritkultak az erdők az erdőn túli tájon, hogy a menekülés útja egyedül önmagunkba vezethet, s csak egymásban rejthetjük el magunk. Az erdőknek le kell vonulnia az Alföld arany- mezőiről, a pusztának pedig meg kell tanulnia árnyékot vetni, s ti, barátaim, köröstájiak, mindentáji magyarok, ne révedezzetek a messzeségbe, amikor Erdélyt akartok látni — csak Ti- bennetek támadhat, kell támadjon újjá e lassan sülyedő emberi táj. 2. Szoktatom szememet a tájhoz.' A földrajzihoz és szellemihez egyaránt. Tulajdonképpen a gyermekkori Szat- már lapályainak a folytatásában kereshetem újból a megáLLító élményeket. Az Élővíz-csatorna, igaz, mindössze a negyede a kolozsvári, s tizede a szatmári Szamosnak. Viszont itt több a zöld, s a „békésen”, ölelően terüligető pagonyokból tanyák és kastélyok fehérje, tornya villan. (Az első napokban aligha, ma már lassan kezdem érteni jeles budapesti művészettörténész kollégám nosztalgikus vallomását : szívesen felihagyna * közületi vezető beosztásával, ha elvállalhatná Békés megye turisztikai igazgatását.) És minduntalan megcsillannak a Körös élő és holt ágai. Mélységük hegyvidékeim magasságára emlékeztet, hallgatagságuk patakjaim csengésére. Jól van ez így, de akkor lenne igazán boldogító, ha nem csak emlékeimben váltogathatnám, ölelkeztethetném ellentéteiket, hangulatukat, hanem oda-vissza ingázó útjaimban. S nem csak én, hanem mindenki, akiben a teljesség hasonló vágya él. Mondom, szoktatom szememet a tájhoz; mégis, mielőtt felpattannának a zárak a (földi és festői) látvány, a végtelen földi látóhatárra záruló végtelen ég kapuiról, előbb az idei békési zenei nyár pengeti elém foglaló- pénzeit. A tarho&i zenei napokat ugyan éppen lekéstük (hogy mi mindent késtünk már le, ó, hát ez már történelem, ebből íródik rég nemzeti történelmünk), de megérkezésünk harmadik estéjén („és harmadnapra feltámadja”) az evangélikus nagytemplom nagyméltóságú belső terében Lehotka Gábor áttetsző, intellektuális orgonamuzsikája, s a San Franciscó-i operaház leány- kórusának a lüktető, színes megszólalása nyomán szét- ilebbentek a csend függönyei. Igen, a zene, s különösen az ének — a lélek és gondolat otthonteremtője, s nekünk nagyon kellett akkor ez a feltűnés nélküli etene- rülés a békéscsabai zene- hallgatók névtelen közösségében. Akkor még nem tudtuk, csak hetek múltán döbbentünk rá — még más külföldi vokális együttesek meghallgatása után —, hogy az egyetlen hangszerként zengő együtténeklés igazán lenyűgöző élményével éppen az idevalósiak, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiközépiskola leánykára ajándékoz majd meg, ezek az egész fizikai lényükkel • éneklő, a zenélés örök játékörömét sugárzó tizenéves 'lányok, akik Rázga József vezetésével tulajdonképpen egy hónap alatt aiz időszak két legjelentősebb nemzetközi kórusversenyéről hozták haza az I. díjakkal járó dicsőséget: Debrecenből és Arezzóból. (Istenem, vajon tudják a csabaiak, mekkora kincs egy ilyen rejtelmes, meglepetésekből soha ki nem fogyó hangszer, mint ez a kórus?; és vajon nem mulasztják-e el, hogy minden kínálkozó alkalommal részt vegyenek abban a szertartásiban, amelynek ez a kivételes érzékenységű művészkarnagy a szertartásmestere? Hinni szeretném, hogy nem — és meggyőződni róla, hiszen még csak ezután kezdődik a zenei évad.) Az Europa Cantat, az ifjúságát az éneklésben!, muzsikában őrző Európa nbgy, énekes seregszemléje ugyan ez időben Pécsett zajlott, de jó vollt látni, hallani1, átélni, hogy a Zenit, a nemzetközi ifjúsági zenei találkozó eseményei Békéscsabát is bekapcsolták abba a képzeletbeli 'körtáncba, áramlásba, amellyel a fiatalok szavaznak m élét hatalmára. Abban a Szent István-napi zenés felvonulásban pedig nem volt semmi facér önmutogatás vagy „roongyrázás” (népi témára); ezen a reggelen magiunk is európai fővárosnak hihettük magunkat — a sízépségben és a tisztaságban. A szignált pedig már előtte való este elfújták azok a leányok és legények, magyarok, németek, angolok, akik a itoronyzenét Sizolgiáitatták az ótorony erkélyéről — azt a bizonyos szép, új világot idézve, ébresztve, valahol bennünk. (Mintha hasonló gondolattal zártam volna az 1. sízá- mú kitépett 'lapomat is. Vajon véletlenül? Vagy, gyakorlatilag, most már, a századiból kifelé toszulva, bizonyossá vált, hogy minden megoldás, a jó és a rossz esélyei bennünk' rejtőznek, s kizárólag tőlünk függenek?) Békéscsaba, 1988. július-augusztus. Banner Zoltán Sárándi József: Mellé-fogások 1. KÖZHELY Lehet itt alhős felhős A beborult ég felhős 2. BÖLCSELET Aki nem remél az nem csalódik csak lassacskán el- s meghalódik 3. ELFOJTÁS Tégy lakatot a szádra hogy mivoltod lakat vigyázza 4. MŰ-FAJT ALANKODÁS Ostoba ki oly műfajban próbál bajnokká válni melyben .legföljebb csak álmodozó lehet 5. VÖRÖS FAROK Jöhetne megint valami szép Kacskaringózó messzeség 6. P. S. — egy — kormányozhatatlanná •— zilálódott — világban — az — egyéni •— önkormányzatok — közmegegyezéses — új raszerveződésében — s — a — nemzeti — nemzetiségi ;— egységek >— bolygóméretű — gazdasági — politikai — összeműködésében — bizakodhatunk —
