Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-15 / 221. szám

1988. szeptember 15., csütörtök Igazából keveset tudunk róla. Ismerjük idevalóságát, azt, hogy Battonyán szüle­tett (valójában a Battonya meliletti Tompapusztán) 1894.-április 28-án, ismerjük a szülőföldnek adományo­zott képek fogadósa körüli huzavonát, és természetesen tudunk a vitatott, de egye­temes emberi értéket képvi­selő életműről is. Ami ezen túl van, az a többség, a Molnár-C. Pál ne- .vével és művészetével csak érintőlegesen találkozó zöm számára ismeretlen, megis­merve viszont bizonyára ro­mantikus, meseszerű. Mert mi másként lehetne kezelni (nézni) azt, hogy Molnár-C. Pál félig francia volt, an­nak okán, hogy édesanyja, Jeanne Contat, egy Svájcba menekült francia katona lá­nya volt. (Innen az a bizo­nyos megkülönböztető C-be- tű is a nevében.) De alig hi­hető életének többi epizód­ja is. A helyi földesúr tanít­tatta, mert mezőgazdász-te­hetséget vélt benne felfedez­ni. Erősebb volt azonban a művészet iránti vonzódása. A képzőművészeti főiskolá­ra került, ami a tanyai gye­reknek valóságos csoda volt. Nemkülönben az a megtisz­teltetés, hogy a hangos vissz­hangot kiváltó Majális cí­mű festmény mestere, Szi- nyei Merse Pál felikérte unokái mellé nevelőnek. Ké­sőbb egy államtitkár gesztu­sa nyűgözte le: meghívta, hogy kísérje el őt és család­ját Svájcba. Franciaország­gal kevesebb szerencséje volt: az első világháború után, amikor utazni akart, nem kapott vízumot. Nem engedték be az országba őt. a félig franciát. Ekkor mind­össze 25 éves volt, a művé­szeti életben tulajdonképpen egy senki. Ezután még 62 évet élt, 1981-ben hunyt el. Ez a hat évtized hozta meg neki a hírnevet, s tette foga­lommá a Molnár-C. Pál ne­vet. Kitüntetések, számolat- lanul, szerte a .világból. Mö­göttük magas fokú virtuozi­tás, a stílusok sokfélesége és szintézise: posztimpresszio­nizmus, expresszionizmus, kubizmus, szürrealizmus. Fura fintora — és egyben hű tükre — a magyar poli­tikai viszonyoknak, hogy ne­ve ismertebb a külföldi szak- irodalomban!, mint a hazai­ban. Az ok eléggé ismerős: élete 87 évének közel felét mellőzésben kellett leélnie. 1944- ben a német megszál­lás után nemkívánatos sze­mélynek nyilvánították; ’45. áprilisában még örült, hogy felszabadult, de pár hónap­pal később már sértegették, és újabb mellőzése egyre nyilvánvalóbbá vált. Jogos keserűséggel írta 1945- ben, önéletrajzában: „Előkerülünk a sötét bunke­rekből, s akik életben ma­radtunk, nekikezdünk új életünk felépítéséhez, ami azonban az én esetemben nehéz akadályokba ütközik. Mint ahogy az elmúlt rend­szer alatt a politizáló kolle­gák kommunistának köny­veltek el, a mostaniak re­akciós horthystának kiálta­nak ki, és mindenütt uta­mat állják.” Az 1956 utáni konszolidá­ció sem hozott neki megvál­tást. A kritikusok még a ’60-as, ’70-es években is sér­tegették. Mindez aligha ma­gyarázható politikai okok­kal. (Bár találkoztunk há­rom évtizedre szóló kire­kesztéssel a művészeti élet­ből, csak azért, mert a mel­lőzött festő bátorkodott '45 előtt úri körökben mozog­ni.) Molnár-C. Pál esetében valószínűbb az, hogy stílusa (a szocialista realizmustól ugyancsak távol eső egyéb izmusok) és' témaválasztása (nem kevés egyházi témájú festménye) miatt kellett bűnhődnie, amit persze mél­tósággal viselt. A Corvina Kiadó Magyar Mesterek sorozatában meg­jelent Molnár-C. Pál album a művész több mint hat év­tizedes alkotó munkájának mind ez ideig legteljesebb összefoglalása. A Kossuth Nyomda készítette, szép kiál­lítású kötet, melyet Pogány ö. Gábor írt és szerkesztett, 28 szövegoldalon, 45 fekete­fehér és 43 színes reproduk­ció segítségével mutatja be Molnár-C. Pál művészetét. Nekünk, Békés megyeiek­nek különösen fontos meg­tudni, hol a helye Battonya- Tompapuszta festőszülöt­tének a művészettörténet­ben, s melyek mestersége legjellemzőbb vonásai. Eh­hez nyújt kiváló segítséget, pontos eligazítást az al­bum. Aláírása: 4 4 Akik betű nélkül élnek — Szalmázáshoz, zsáko­láshoz nem kellenek a be­tűk — mondja M. Ilona erős dohányosoktól megszokott reszelős hangon. Harminc- egv éves, írni, olvasni nem tud. Délidőben érkezem a munkahelyére, ahol állat- gondozóként dolgozik. A villanyélre támaszkodik, most fejezte be az almozást. A gondozói szobában hely- lyel kínál, majd így emlé­kezik vissza gyermekkorá­nak viszontagságos éveire: — Szüleim korán elvál­tak, öt kiskorú testvérem nevelése rám hárult. Anyám el is kergetett bennünket a tanyáról, mindannyian édes­apáinkhoz kerültünk. Nagy­anyám korán a tűzhely mel­lé állított, hadd szokjam a házi munkát. Míg testvére­im iskolában voltak, addig én a főzés, mosás „tudomá­nyával” ismerkedtem. Ér­tem senki nem aggódott — mondja, miközben pirosra festett körmeivel a gyufás- dobozt fricskázza. — Apá­mat sokszor megbüntették, mert nem járatott iskolába. Mindig kifizette a bírságot, engem meg elküldött kapál­ni, kukoricát törni, libát tépni. Azért sokszor elkese- redek tudatlanságomon. Ott­hon annyi újságot járatunk, és én csak a képek között böngészhetek. * * * S. János segédmunkás — 30 kerek esztendővel a háta mögött — analfabéta. Be­szélgetésünk ■ első néhány percében egy kicsit feszeng, valójában nem érti, mit akarok tőle. Próbálom meg­magyarázni jövetelem cél­ját, amikor tágra meredt szemmel nekem szegezi a kérdést: — Csak nem azt akarja, hogy iskolába jár­maik? Megnyugtatom, hogy ez a „badarság” eszembe se ju­tott. — Arra viszont kíváncsi vagyok, miért retteg így a tanulástól? — A mi családunkban so­ha nem vót becsülete az ir­ka-firkának. Nyugodtan megírhassa, cigány vagyok. A faterék sem tanultak, a tesvíreim viszont elvégezték a nyóc osztályt. — Egyáltalán nem járt is­kolába? —- Dehogynem. Az eső há­rom osztályt jó megkínlód- tam, az olvasás-írás tudo­mánya csak nem ment a fe­jembe. Ráadásul ki is dob­tak. _ ??? — Csintalankodtam... Na jó, hát néha verekedtem is. De csak azért, mert untam az iskolát. Később felnőtt fejjel agitáltak esti iskolá­ba’, de én amondó vótam: öreg szamarat nem lehet mán tanítani. A pénzt, áz­tat nagyon tudom számolni, hát mi kel még? — Ügy tudom, van csa­ládja. — Persze, hogy van, A nevelt fiamat taníttatom is, gépszerelő lesz a gyerekbűi. Tanuljon, az anyja keser- vit! Nie kelljen megfognia a lapá.t nyeli't, ne szenvedjen úgy, mint én! — Maga mitől szenved? — A munkától, kézit csó­kolom. * * * K. Mihályné 67 éve él be­tű nélkül. Közel van már a 70-hez, de soha kezébe nem vett egy újságot, vagy könyvet. Az olvasás örö­mével nem ismerkedhetett meg. Gyerekkorában — alig hogy elkezdte a tanulást — olyan súlyosan megbetege­dett, hogy végérvényesen bú­csút kellett mondani az is­kolapadnak. így beszél' a szörnyűségről: — Amikor felgyógyultam, folytatni akartam az isko­lát. A gyerekek viszont ki­nevettek, csúfoltak, a tanító néni mindig hazaküldött. Otthon maradtam, segédkez­tem a ház körül. Heten vol­tunk testvérek, volit mindig tennivaló a konyhában. — Nem unalmas könyvek, újságok nélkül élni? — kér­dezem a nénit. — Nem, már megszoktam. * * * Hazánkban a 6-13 éves éves korosztálynak 98,3 szá­zaléka jár általános iskolá­ba. Többségük — 95,4 szá­zalékuk — a tankötelezett­ség megszűnése előtt be is fejezi tanulmányait. Vannak közöttük olyanok, akik csa­ládi vagy egészségügyi okok miatt felmentést kapnak, vagy egyszerűen kimaradnak az iskolából, mások képez- hetetlenek. írásunkban nem tipikus esetekről olvashat­tak. Beszélgetéseink szerep­lői olyan emberek, akik kör­nyezetük nemtörődömsége miatt, saját felelőtlenségük/ vagy éppen a gyógyíthatat­lan kór következtében nem tanultak meg írni, olvasni. A mai napig betű nélkül él­nek ... Csete Ilona I ÁRAZÓ — de minek? • Nekem ne mondja se az Országgyűlés, se a párt KB, hogy látványos változásokra a reformtörekvések meg­: valósul ása kapcsán legfeljebb csak a ’90-es évek közepe táján lehet számítani! A magam két öregedő szemével láttam olyan látványos átalakítást, hogy a szokásos I gyógyszerek kiváltása mellett, még egy adag andaxint is : gyorsan kellett vásárolnom a sokkhatás ellensúlyozására. Ez igen! Itt aztán értik az átalakítás, újfajta szervezés ; mibenlétét, jelentőségét! Ja, hogy el ne felejtsem: a békéscsabai központi gyógy- j szertárról van szó, amely a legrégibb öregek szerint is i azonmód áll, ahogyan azt még a régi rendszerben — ; amikor ugye nem volt annyi beteg — kis alapterületen ■ „meglétesítették”, és amihez azóta, már ebben a rend- j szerben, „hozzáépítettek” egy hatalmas, több emeletes f irodát, raktárát, laboratóriumot stb., stb., magába foglaló • épületet. Csak a betegek gyógyulására kiadandó piciny- I ke helyiséget nem bővítették, arra, a megyeszékhely ! „központi gyógyszertárának” korszerűsítésére sohasem ! jutott pénz, bár még a szomszédos Romániából is renge- j tegen állnak sorban itt gyógyírért. Egy-egy „jó”, influen­■ zás, vagy egyéb járványos betegséggel kecsegtető évben ; a járdán is áll sor. Közben azonban, igaz az is, hogy i több helyen, például a Kulich, a Lencsési lakótelepen, I vagy a Petőfi utcában építettek új gyógyszertárakat, sőt ez utóbbi jóval nagyobb, reprezentatívabb is, mint a i „központi”. Ám a „központi”-ban a leglátványosabb az | átalakításra való törekvés! Mint átalakításra váró idült beteg állok- a sorban, előttem egy még rozogábbnak tűnő és nálam még idő- ! sebb néni, akit már támogatni kell avégett is, hogy el | ne essen. Emlékszem, mintha a múlt héten is ép­pen ő állt volna előttem^ a gyógyszerkiadó, s egyben ár­számítónál. Sokára el is érkezünk (előttem ő) az ablak­hoz, mire a mögötte ülő kedves hölgy mondja: nénike, előbb az „Árazóhoz” tessék menni... Mifene! Most lá­tom, ”új ablak nőtt” a piciny helyiségben, fölötte felirat: ÁRAZÓ. Mellette kisebb betűkkel, ugyancsak felirat: „Corinfár nincs”. Elcammogok én is a néni után. Kiszá­mítják a beváltandó gyógyszerek árait. Irány Darány, illetve a pénztár, aztán a gyógyszerkiadó. A néninek pechje van. A „kiadó” ugyanis tüzetesen felülvizsgálja az „Árazót”, s számításában hibát talál. Néni (kissé már támolyogva és bosszúsan) nézi, amint az „Árazó” a hí­vásra a kiadóhoz jön, együtt számolnak, s a néninek új­ra a pénztárnál kell sorba állnia. Imádkozom: az én 85 forintomra ne kelljen már ráfizetni. Úgyis ráfizettünk mindannyian erre az új szervezésre, átalakításra. Ko­rábban ugyanis csupán a gyógyszerkiadóhoz kellett men­ni, ott kiszámitották a tabletták árát,'utána a pénztár­hoz, majd simán kiadták a gyógyszert. Most..., közbe­iktattak egy új „lépcsőt”, az „Árazót”, tehát három he­lyen is sorban kell állni, mert úgy vélik: ez meggyorsít­ja a munkát. Pedig csak a bürokráciát növelte meg. „Átalakítás magyar módra?” — élcelődhetnénk igazta- lanul, mert hát ugye nyilvánvalóan csak „reformálni” akartak a központiban is. Kísérletképpen. Majd elválik, hogy beválik-e. Annyiban eredményes ez az önálló kez­deményezés — ezt tanúsíthatom —, hogy betegebbek let­tek tőle a betegek. Ha már Corinfár nincs, legalább új ablak legyen. Nem akarom bántani az egészségügyi tár­cát (amúgy is kevés a pénz benne) — és a mai világunk­ban pláne nem felelhet mindenért a miniszter —, de az orvosilag is igazolt betegek szerint a fenti gyakorlatot még „kísérleti csírájában” vissza kellene fejleszteni, és helyette megpróbálkozni valami másfajta átalakítással. Szerintem az „Árazó” mellett még a „Corinfár nincs” feliratot is le kellene szerelni... Varga Dezső ■■■■■•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■«■■■■■■■■■■■■a HANGSZÓRÓ Nyílt szín A megújulást, a korszerű váltást követelni intézmé­nyektől, szervezetektől nem tiszteletlenség ma már, ha­nem jogos és szükséges igény. A társadalmi élet minden területén jelentkező kihívás, méghozzá a lehető legrövi­debb határidővel. Miért lenne ez alól, hogyan is lehetne éppen az újságírók szövetsége kivétel?! Az a szervezet, amely a tömegtájékoztatásban dolgozókat tömöríti, tehát pontosan azokat a tagokat, akikre egy ilyen bonyolult és rohamosan változó világban különösen nagy szerep és fe­lelősség hárul. Valószínűleg, ezért (is) tartotta fontosnak néhány újság­író a közelmúltban, hogy rendkívüli közgyűlésre szólítsa fel kollégáit, s hogy nyilvánossági klubot szervezzen. Er­ről vitatkoztak a Nyilt szín hétfő esti adásának vendégei, és persze még sok egyéb izgalmas témáról. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke — ahogy mon­dani szokás, nem volt könnyű helyzetben, mert bizony bőven kapott kritikát, ha nem is személyre szólóan. A legfőbb érvek, ha úgy tetszik, vádak: a hazánkban évti­zedek óta működő sajtóirányítás elavult, tarthatatlan, nem független, s „olyan agitátor-, propagandista-, szer­vezőszerepre van kárhoztatva, amely egy korszerű állam­ban teljességgel elfogadhatatlan". A hozzászólók hang­súlyozták, hogy olyan szuverén sajtóra van szükség, amellyel a politika partneri kapcsolatot épít ki, kritikai sajtóra van szükség, tehát nem arra, hogy „a sajtó a po­litikai akarat átvitelére alkalmas szervezet legyen, amely végrehajtja a politika utasításait, hanem éppen a hata­lom ellenőrzésének eszköze legyen a társadalom kezében”. Hogy kit érdekel mindez az újságírókon kívül? Hogy a szakma belügye, és nem tartozik mai legfontosabb tár­sadalmi gondjaink közé? Nem hinném. Elvégre a közvé­leményről van szó, a sajtó lehetőségeinek kiteljesedésé­ről, egy nyíltabb, építőbb, demokratikusabb légkörről, tartalmas, cselekvő partneri viszonyról hatalom és sajtó között — és mindez valamennyiünk érdekében. A sajtó- szabadsággal és a független lapokkal kapcsolatos minden kérdés közügy — ez vitathatatlan. Mint ahogyan az is, hogy. örvendetes módon jelentős fejlődés zajlott le az utóbbi időkben a szólásszabadság terén; korábbi tabuk megszűntek, és a gazdasági és társadalmi válságról két­ségtelenül őszintébben, reálisabban lehet már szólni. Sajnálatos viszont, még mindig túl gyakran fordul elő, hogy a társadalmi gondokat, hiányosságokat az újságírók számlájára írják, vagyis, a köztudatban nem a hiba oko­zója a bűnös, hanem az, aki beszél róla. E tekintetben is hasznos, ha nemcsak a sajtó törekszik a nyilvánosság­ra, hanem a nyilvánosság is beláthat a kulisszák mögé. flz első kötet után... Milyen kár, hogy késő esti órákban többen ülnek a televízió előtt, a könnyebb és „képes” szórakoztatást vá­lasztják, és elmulasztanak tartalmas rádióműsorokat. Talán magam is így járok, ha nem kapok külön értesí-, tést, hogy meghallgassam Cseh Éva Varsa Zoltán oros­házi költővel készített riportját, Az első kötet után... címmel, kedden, a Bartók rádióban. Mélyen ásó, filozofikus versek; félelem, fájdalom, de sosem siránkozás, hanem megalapozott aggodalmak. Szép versek; megdöbbentenek és velem maradnak. Ilyenek a saját kiadásban megjelent Kisvárosi üdvözletek, című kö­tet versei, amelyek közül néhányat a költő mond el, ki­egészítve, aláhúzva azokat a témákat, amelyekről beszél­gettek. A haza és honfoglalás mindennapos küzdelméről, az orosházi arcok ragyogásáról, a vidéki költősorsról, a mai magyar irodalomi közhangulatról, a minőségről és az elfogultságról, Nagy László hatásáról, az „Érvénytelen orchideákról”. A „Hadüzenet” azokhoz szólt, akik a költő szerint rászorulnak a nézeteik, előítéleteik felülvizsgála­tára. A „festő” a jövőt festi, ami — attól fél — „semmilyen” nem lesz. Mégis festi, mert hisz benne! A költő keserű ember, pedig az> igazi optimizmust keresi. Csak biztosan akarja tudni, hogy milyen jövőt épít. Ez az, amire a megalapozott félelemmel utaltam az elején; ami annyira jellemzi Varsa Zoltán líráját. S ami a festő és a költő művészi hitvallását még nemesebbé teszi. Sajnálatos, kezdtem az elején, hogy valószínűleg nem volt túl népes hallgatósága ennek a késő esti beszélgetés­nek. Tényleg nagy kár. De talán még ennél is nagyobb baj, hogy a mai magyar lírának is oly csekély az olvasó­tábora. Pedig több elismerést és figyelmet érdemelne ép­pen ez a műfaj, amely évszázadokon keresztül irodal­munk meghatározója volt, és oly szorosan fonódott össze a társadalmi küzdelmekkel. < Niedzielsky Katalin Cukrász kisiparosok, figyelem! AZ AGRO— SKÁLA ÚJ CÍMEN FOLYTATJA A TUTIT FAGYLALTPOR ÉRTÉKESÍTÉSÉT. 35-féle választék! Bp. XX., Tátra téri csarnok. Telefon: 479-140.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents