Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-04 / 185. szám
1988. augusztus 4., csütörtök lapán hetek Magyarországon Nyolc képzőművész a békéscsabai múzeumban Páratlan siker a Zsok népi együttes szegedi előadása Él még a tudat, hogy minden nép, nemzet művészetének valami sajátosat kell produkálnia, hogy a néző azonnal észrevegye, milyen náció produkciójáról van. szó, mik a specifikumok — mintha a sajátosság, a nemzeti hovatartozásnak nyílt bélyege önmagában már minősítő mérce lenne. Ha tehát japán művészek mutatkoznak be, akkor a néző ösztönösen keresi azokat a jellegmeghatározó jegyeket, amelyek a művészeket „japánnak” minősítik. Tudjuk, hogy részben jogos és részben jogtalan az elvárás. Korunkra az információáramlás bősége a jellemző, az új művészeti irányok, divatok végigsöpörnek az egész világon, egységesítik a törekvéseket. Korunk művészete tehát — eltekintve a regionális, tradicionális művészeti szféráktól — egyetemes. Ugyanakkor mégis jogosan vetődik fel a kérdés: vajon ebben a nemzetközivé válit világban vannak-e sajátos pozíciók, azaz találunk-e olyan művészeti kérdésfelvételeket és megoldásokat, amelyek csupán egy meghatározott földrajzi, társadalmi miliőben vetődhettek fel, és amelyek sajátos ízekkel tudják gazdagítani az egyetemes művészetet? A most bemutatkozó japán művészek egyszerre felelnek igennel és nemmel az említett kérdésekre. Japán specifikumot hiába keresnék — hacsak nem lehet annak minősíteni Hasanurha Taiko kalligrafikus művésznő kiállítását. Kétségkívül a „sodo-művészet”, azaz a japán „szépírás”, a kalligráfia sajátos válfaja az európai néző számára különösnek hat — legalábbis, ha a klasszikus európai művészetet tekintjük. Hiszen korunk művészetében teret nyert a kalligráfia — nem kismértékben a japán és kínai művészet hatására. Ám a „so- do” művészet a tradíció és az egyéni invenció sajátos ötvözete, annyiban japán, hogy ott született meg, ott vált iskolává, mesterséggé és — mint Hasanuma művésznő remek lapjai mutatják — egyéni művészi kifejezéssé. Etnikai sajátosságokat, .folklór vonásokat azonban .hiába is keresne valaki — az egyetemes művészet sajátos műfaja ez, az írásművészet és a kifejezésteli formatervezés egyéni ötvözete. De hiába keresnők a sajátos „japán” vonásokat a nyolc figuraitív kiállító művész alkotásaiban is. Nem szoros értelemben vett művészcsoport mutatkozik be — bár a baráti kötődésen túl összeköti őket az eszmei közösség, az ember és a természet vállalása. Stílusuk különféle, hiszen a világhírű Marufci Iri és Maruki To- szi expresszív realizmusa, Minamizuka Nauko egyéni hangú, Chagall művészetének tanulságait is felhasználó, naiv ihletésű művészete, Szizuki Koji groteszk szellemességű egyéni stílusa, Makoto Obo szürreald- tással elegy fantáziavilága vagy Minő Hyógo idilli hangvételű képe, Ariga Ahi- nobu foltra épülő kompozíciója és Shinozaki Mitsuo nagy távlatú szürrealisztikus festménye, tehát változatos formaviláguk nem vonható egy iskola formaköréhez — ám a szellemi rokonság tagadhatatlan. És épp a szellemi rokonságban érhető tetten a „japán” jelleg. Nem folklórszinten könnyen tet- tenérhető „japán” sajátosságokkal, hanem valamiként „az innen sarjadt, ám egyetemes értékűvé vált” követelményét követve. Egyetemes ihletésű japán művészek mutatkoznak tehát be, a kiállító művészek vállalván saját stílusukat — és mégis talán valamiként sugallván a modern japán művészetnek a sokrétűségen is átsütő egységét. Németh Lajos Páratlan ütemű és „páratlan tempójú” moldáviai zenével-tánccal köszöntötte a világhírű Zsok együttes az újszegedi szabadtéri színpad közönségét, három estén keresztül a napokban, A fesztivál! horizont élénk színfoltja marad ez a bemutató, azok emlékezetében, akik látták. Húsz zenész és vagy száz táncos — a katonásnál is katonásabb fegyelemmel, egyszersmind bámulatos könnyedséget árasztva ropogtatják a cifra ritmusokat. Nem marad el az akrobatikus parádézás sem a táncban, de a legbámulatosabb talán a „lónyi” ugrások mellett is az a fantasztikus kidolgozottság, ami a legrejtettebb részletekig tökéletes együttmozgást produkál. Moldávia. Anélkül, hogy ismernénk, értenénk a szovjetunióbeli autonóm köztársaság területének ősi folklórját, az ahhoz tartozó stílust, érezhetjük, hogy a zene valami nagyon tiszta és gazdag forrásból veszi a „vizét”. (Kivéve természetesen a közönségre kacsingató „nyerő számokat”.) A táncszámok között a népszerű Moldovenyászka, a lírai Hora fetelőr nyilván hitelesek, nemes veretűek. A külsőségek némely elemében, és egyik-másik „hatásra játszó” zsánerjelenetében (például az öregember — nem vénember című) mór gyanús és zavaró műfaji keveredéseket lehetett megszimatolni, még az avatatlannak is ... (Igen bántó volt például a porceláneipős, fehér öltönyű, karót nyelt vőlegény; a nagyszerű lakodalmas záróképsor közepén olyan volt, mintha egy operettelőadásróí tévedt volna ide ...) Nézetem megerősítésére idézem, hogyan értékelte a hangszeresek teljesítményét az előadás után Lang János, a szegedi körzeti rádió munkatársa, aki — mint aktívan zenélő ember — közelről ismeri a Balkán zenéjét.-r- Élő előadásban még nerrf hallottam ilyen pontosan muzsikáló román népzenei együttest. A zenészek a nagyzenekari népzenei játékstílus legjobb hagyományait követik. Ez a zenekari felállás egyébként ebben a muzsikában — a hazai gyakorlattól eltérően — tradicionálisnak mondható. Mindenesetre eredetibbnek éreztem előadásukat, mint a táncosokét. Talán ez azért van, mert a népzene nyelve egyértelmű, minden tőle idegen hatás azonnal megérződik rajta. Pleskonics András Jó a Ki mit tud, de legjobb a strand Táborozó cigánygyerekek Nyaranként a megyei cigányügyi koordinációs bizottság már tíz év óta szervez cigánytanulóknak és hátrányos helyzetű gyerekeknek úttörő-, olvasó-, vagy életmód- táborokat Geszten, Mezőko- vácsházán, Gyopároson, Gyo- maendrődön, illetve Békéscsabán. A táborok közül a békéscsabai az egyetlen megyei jellegű. Abban is különbözik a többi, úgynevezett körzetközponti tábortól, hogy ide csak a legtehetségesebb, legjobb képességű gyerekek juthatnak el. A csabai táborozókat szálláshelyükön, a Szlovák Általános Iskola és Gimnázium Kollégiumában találtuk meg az elmúlt napok egyik délelőttjén. A szokásosnál is nagyobb csend abból adódott, hogy már megkezdődtek a kiscsoportos beszélgetések, amelynek témája — ahogy erről előzetesen Bácsi János táborvezető tájékoztatott bennünket — a közösségek szerepe az ember életében. — Minden évben meghatározunk egy témakört, amelyre felépítjük a programjainkat — magyarázta a táborvezető. — A gyerekek közül néhányan csalódtak is benne, hiszen sokkal több kötetlen foglalkozást, játékot, strandolást vártak. Nem vagyunk híján ugyan az ilyesminek sem, de mivel olvasótáborról van szó, szeretnénk valami értékesebbet is adni az ittlévőknek. Szerencsére többen vannak az olyan gyerekek, akik élvezik ezeket a beszélgetéseket, sőt, aktív részesei is azoknak. Az idei téma pedig nagyon sok beszélgetésre, vitára, tapasztalatcserére ad lehetőséget. Jól lehet közösségekben élnek (család, iskola, különféle táborok), de mégsem igazán tudják, melyik közösségben hogyan illik viselkedni, ki az, akit könnyen befogad egy közösség, kiből lesz jó vezető, stb. A kiscsoportos foglalkozásokon a lehető legváltozatosabb formában keresik ezekre a kérdésekre a válaszokat. Van úgy, hogy könyveket, vagy filmeket elemeznek, de gyakori a szituációs játék, és ezeknek a magnón való rögzítése is. A célunk az, hogy a két hét alatt a családtól a társadalomig próbáljuk szélesíteni ezeket az elemzéseket... A szabadidős programokról már maguk a gyerekek meséltek. Élvezték a tábornyitó táncházat, a fordított- napot, amikor ők voltak a tanárok, és a felnőttek a gyerekek, a gyulai strandolást, vagy a vésztő-mágori kirándulást. Sajnos, minden eltelt nap megrövidíti az időt, amelyet itt tölthetnek. A hetediket végzett Rózsa Sándor legalábbis erről sóhajtozott, amikor a kiscsoportos foglalkozást követően beszélgetni kezdtünk. — Most vagyok itt harmadszorra — mondta —, s biztos nem jöttem volna, ha előzőén nem éreztem volna magam olyan jól. Sokat tanulunk a kiscsoportos beszélgetéseken is, vagy legalábbis elgondolkodunk dolgokon. Beszélgettünk például arról, hogy kit fogad be könnyen mondjuk egy osztályközösség. Nekem otthon, Szarvason, sok barátom van, de sok ellenségem is ... Olyanok, akik nem szeretnek. Azon gondolkodtam, hogy valószínűleg „többfélének” kellene lennem, alkal- mazkodóbbnak, hogy többen elfogadjanak ... És azért azt sem tagadta Sanyi, hogy az idei táborban eddig a gyulai fürdőzés volt a legizgalmasabb. De úgy tűnik, nincs ezzel egyedül, hiszen a nyolcadikat végzett Czesznak Zsuzsa, vagy a békési Szabó Ágnes is hasonlóan vélekedtek. Bár legalább ilyen izgalmasnak ígérkezik — mint mondták — a tábori Ki mit tud?, vagy a táborzáró is, amelyre minden csoport valamilyen műsorral készül. És bizony nem könnyű a titoktartás sem, pedig úgy az igazi, ha a műsor meglepetés, azaz, ha minden csak az utolsó este derül ki... — S hogy miben látom ennek a tábornak a jelentőségét? — mondta búcsúzóul a táborvezető. — Erre azt mondanám, ha ez alatt a két hét-alatt csak egyetlen élménnyel gazdagodott tartósan valaki, már megérte... S azt sem titkolta, hogy míg tavaly felkérték a tábor vezetésére, az idén már önként vállalkozott erre a feladatra. S bár az itteni gyerekek jó képességűek, és jó maga tartásnak, otthon, az osztályközösségeikben nem mindig van alkalmuk az aktív megnyilatkozásra. A pedagógusoknak nagy öröm látni, hogy az itt táborozó 28 gyerek mindegyike bátrabb, kezdeményezőbb és tevékenyebb, mint az ideérkezés- kor volt... S neki, mint táborvezetőnek, ha másért nem, ezért is megérte... Magyar Mária HANGSZÓRÓ így megy ez... mondta Vonnegut egyik híres regényének hőse, a volt amerikai katona, aki átélte Hamburg bombázását, s ettől egy életre kótyagos lett. Sőt, több a kótyagosnál: szuperérzékeny. Mindenre. Hogy nálunk olykor hogy megy, például az élelmiszer- ipar és -kereskedelem még exportvonatkozásban is, azt a Karinthy Színpad próbálta bemutatná Ehetetlenségek címen. Alapul eredeti kárfelvételi jegyzőkönyvek, Kermi- és KNEB-megállapítások szolgáltak, a különböző szállítócégek háza tájáról. Cukorgyár, konzervgyár, húskombinát, áfész, tsz... stb., egyik-másikból nem is egy vívta ki a szereplés jogát. Névtelenül persze, ám ez nem kisebbíti az egyenként ils több milliós tételű áruk viszontagságát a fogadó nyugati és keleti országokban. A szeny- nyezett gabona, felpuffadt konzerv, romlott hús és szalámi, és más egyebek után fizetendő súlyos kártérítések összegét. Nem beszélve a kétessé vált gyártói és kereskedői tisztességről, a megingott partneri bizalomról. Jó vicc? Egyáltalán nem. Még a hozzájuk fűzött „kommentár” sem, noha Farkasházi, Selmeczi, Szilágyi és Trunkó agyából pattant ki. Igaz, gyengén, erőltetetten, csak elvétve felcsillanó szellemességgel. Nem ők tehetnek róla. Arról sen\ hogy az ötlet, mely szerint a tények komolytalansága egyenesen komikus: nem jött be. Pedig a számítás nem volt rossz. Ugyanis, ha a sokszoros kérése intelem nem használ, akkor a komoly beszéd értelmetlenné válik, s a puszta említés is oly abszurd, hogy csak kacagni lehet rajta. Nem ez történt. Talán a mai helyzet akusztikája tette, hogy nem lehetett nevetni egy fontos népgazdasági ágazat szánalmas dolgain, s azon még inkább nem, hogy nullával egyenlő volt a felelősségre- vonás. így megy ez, mondhatnánk rezignáltam Még némi mosollyal is, ha az összes bajunk csak ennyi lenne. Ha nem tudnánk annyi mást: az évtizedes csiki-csukizást a bányákkal, az eocénprogramot, az erőművek nagyberuházásának hol beindítását, hol leállítását. A sokmilliárdos veszteségeket. Van orvosság A népi bölcsesség és a tapasztalat szerint halál ellen nincs orvosság. Az értelmetlenül korai halál azonban nem isten rendelése, számtalan emberi tényező játszik szerepet benne. Nem utolsósorban az is, ha nem idejében észleljük a bajt, vagy ha igen, de mégsem követi gyors reagálás. Nálunk a felismerés bizonnyal megvolt még idejében, hiszen a statisztikák szinte szirénázva jelezték 1960 óta az emelkedő halálozási adatokat éppúgy, mint a születések számának csökkenését, s a válások riasztó szaporodását. Csak éppen! a szőnyeg alá söpörtetett a „kényes” téma, amikor meg a kitakarításra került a sor — az egészségmegőrző program kidolgozására —, addigra a kellő anyagi fedezet elúszott. Márpedig pénz nélküli az üres kamra gazdasszonyához hasonlítunk. . Frenkl Róbert, a TF tanszékvezető professzora a Mérleg című. műsor mikrofonja előtt nem hivatkozik a fentiekre a jövőről írt tanulmánya kapcsán. Én is csak azért hoztam szóba, hogy hangsúlyosabb legyen a sport és az egészség összefüggése, s a szerzőnek azon állítása, hogy bár kell a pénz az egészség megőrzéséhez, de nem ez az első. «Tanulmánya abból indul ki, hogy romlik a biológiai vagyon, s ezt a romlást meg kell állítani. A biológiai vagyon az egész élővilág, s benne maga az ember, kitéve a civilizációs fejlődés áldásának és átkának. A romló egészséget az okozza, hogy az előnyeit nem tudjuk érvényesíteni, a hátrányait meg kivédeni nem sikerül. A sport, a testedzés viszont a civilizációs ártalmak leküzdésének hathatós eszköze. Létkérdés tömegesen élni vele kicsi kortól, mert a 18. év után egyre nehezebb behozni a fejlődési hátrányt. Azt, hogy egyre nő — és nemcsak nálunk — a gyengék aránya, a testi-lelki terhelést alig bírók száma, akiken pedig már az életmód-változtatás is hathatósan segítene. A rendszeres sportolás, amelynek olyan mellékhatásai is vannak, mint a kevesebb alkohol-, cigaretta- és gyógyszerfogyasztás. Vagy: a jobb tűrőképesség, a nagyobb küzdeni tudás, s a baráti szellem erősödése. A gyorsan pergő, logikus rendbe állított, számtalan érvet és információt tartalmazó beszélgetés — valójában egy tudományos ismeretterjesztő előadás —: meggyőző volt. Csak a pénzre ne gondolna az ember. A kevés uszodára, a hiányzó tornatermekre, s más hasonló sportlétesítményre. Bár lehet, hogy a meglevők sincsenek igazán kihasználva. Vass Márta Bőséges választék iskolaköpenyekböl A most következő, 1988— 89-es tanévre a kereskedelem mintegy egymillió iskolaköpenyt kínál az általános és középiskolás diákoknak, bőséges fazon- és színválasztékban, a legkülönfélébb anyagokból; pamutból, kevert szálú textíliákból és tiszta műszálból egyaránt. • Az iskolaköpeny viselése ugyan nagyon sok helyütt már nem kötelező — a Művelődési Minisztérium a köpenyviselés kérdését az iskolavezetés és a szülői munkaközösségek közös döntésére bízta — hagyományosan mégis a legtöbb iskolában elengedhetetlen ruhadarab. így van ez már évek óta, a tapasztalatok szerint a köpenyek iránti igények nem csökkentek, s várható, hogy most, amikor a ruhaneműk jócskán megdrágultak, még fontosabbá válik az iskolaköpeny, amely védi az alatta lévő öltözéket. A legnagyobb forgalmazó, a FÉR Ruházati Kereskedelmi Vállalat eddig 150 ezer köpeny szállított kiskereskedelmi partnereinek, s további 80 ezer van még raktáron. A vállalatnál elmondták, hogy a köpenyek 130-140 fazonban készültek, s szabásuk igazodik a legújabb divathoz. így kaphatók a miniruha fölé viselhető, egészen rövid, valamint a hosszabb szoknyát takaró fazonok is. Ezúttal a korábbiaknál több a pamut- műszál kevert szálból készült iskolaköpeny. A kereskedélem az igényeket igyekszik idejekorán felmérni, a gyárak már kora tavasztól folyamatosan szállítják az iskolaköpenye- szeptemberben felmerülő különleges kívánalmaknak azonban — akárcsak a korábbi években — nem tudnak eleget tenni. Csendespihenő furulyaszóval... Fotó: Gál Edit
