Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-25 / 203. szám

1988. augusztus 25., csütörtök o Munkásarcok A mentős gépkocsivezető Martincsek János nyugdíjba készül Amikor összeszámol­ta szolgálati éveit nagyot ne­vetett. Felesége csak nézte, mi van ezzel az emberre!? — Semmi különös, de én már továbbszolgálónak szá­mítok. Az asszony tudta, hogy a mentősöknél a sok éjszakai szolgálat és az embernyűvő hajtás elismeréseként min­den öt évre egy év korked­vezmény jár, de mégsem vet­ték észre a munka lendüle­tétől, hogy elérkezett a visz- szavonulás ideje., összesen 33 évet szolgált, ami azt je­lenti, hogy 54 évesen már mehet nyugdíjba. — Nagyon rohan az idő — mondja halk, szelíd hangon. — Észre sem vettem, hogy eltelt. A munka, a nap, mint napi szolgálatban az ember nem az idő múlását tartja elsőrangú feladatának, ha­nem a segítségért felemelt kéz magához szorítását. Érezze a rászoruló, hogy mellette vagyunk, hogy se­gítünk. A higgadt jó szó, a gyors intézkedés a beteg számára megnyugtató, óriá­si lélektani hatás. Hát- még, amikor a lehető leggyorsab­ban kell a kórházba érni, mert a beteg állapota válsá­gos, amikor a kocsin minden lámpa ég, a sziréna szól, a kék fény villog, amikor a forgalom számunkra szaba­don hagyja az útpályát, érezzük mennyire velünk vannak az emberek. De ezt a segítséget sajnos nem min­denkitől kapjuk meg. A múltkoriban egy sze­mélygépkocsi kacsázott előt­tünk, noha vijjogott a sziré­na, de az istennek sem akart elengedni. Néhány nap múl­va az illető mellettem ült a mentőben, az édesanyját vit­tük a kórházba. Bosszanko­dott, hogy egy-két gépkocsi- vezető nem adta meg az el­sőbbséget. Figyeltem az ar­cát, szemét, az egész karak­terét. Néhány perc alatt tel­jesen átformálódott. Az a néhány perc bizonyára meg­győzte és sohasem felejti el, hogy a mentő csak akkor ké­ri a szabad utat, ha benne emberéletért küzdenek. Ha nem indokolt, nem vijjogtat- juk a szirénát, nem ég min­den lámpa! Akkor mi is a forgalommal együtt hala­dunk. De ha kapjuk az üze­netet, akkor belehajtunk még a pirosba is és roha­nunk a helyszínre. — Mostanában sokat járt kocsin. Hogyan ítéli meg közlekedési kultúránkat? Bi­zonyosan találkozott forró helyzetben hazai és külföldi rendszámú kocsikkal, mit fi­gyelt meg, melyik kocsi ve­zetője segít készségesebben? — A hazai közlekedéskul­túra nem olyan egyértelműen magas, mint a külföldi. Egy- egy szirénajelzésre a külföl­diek szinte lespriccelnek az útról, a hazaiakra kétszer, háromszor is rá kell sziré­názni. Valahogy senkinek sincs a vérében a másokon való segítés, mint az komib­ban volt. A baleseti hely­színről is elhajtanak. Meg sem állnak. Nem kérdezik, segíthetnek-e? Pedig sokszor jól jönne a segítség. — Általában kikből áll a szolgálat? Kik kötelezik el magukat erre a pályára? — Eredeti foglalkozást te­kintve van köztünk kőmű­ves, ács, lakatos, és még so­rolhatnám a szakmákat. Ezek ma a menő foglalkozá­sok közé tartoznak, mégsem vetik le a szolgálati ruhát az emberek. Tudja, akinek egyszer egy beteg megfogja a kezét és tágranyílt szemé­vel kéri a segítséget, az nem tud a következőnek nemet mondani. Megy, ha fáradtan is és segít. Nálunk a gépko­csivezetőnek is vizsgáznia kell ápolásból. De nemcsak vizsgázni kell, hanem, ha a sors úgy hozza, asszisztál, vagy éppen levezeti a szü­lést. Bennünket arra kérnek, hogy a betegekhez legyünk lojálisak, megértőek, segít­sünk a bajban levőkön, S ugyanez a hivatal, amikor rólunk, emberekről van szó, mindennapos ügyeinket már nem így kezeli. Hogy vala­mit elintézzünk, lejárjuk a lábunkat. Azt a gondosságot, amit ml nyújtunk, nem kap­juk vissza, de nemcsak mi, mások sem. A hivatali bü­rokrácia valósággal kiiktat­ja korunkból az emberséget. Pedig, akinek kevéske hatal­ma van, annak szolgálnia kellene, nem pedig uralkod­ni a másik felett. — Érte talán valamilyen sérelem? A bérdifferenciálás nem cél, hanem eszköz — Csak a ridegséget ta­pasztaltam a magam ügyé­ben. Volt egy lakóházunk a munkahely közelében, a kór­ház melletti utcában Békés­csabán. Ott lakott a család. Mivel nálunk mindenki egészségügyi dolgozó, megér­tettük a kórház területigé­nyét és vállaltuk a szanálás­sal járó kisajátítási procedú­rát. Azért a lakásért, amit leadtunk és főleg, amit érte kaptunk Békéscsabán, másik lakást nem tudtunk vásárol­ni. Feladtuk városi lakásun­kat és most falura költö­zünk. Az ottani épület rendbe­hozását elkezdtük. Men tőtár i salm, a kenyeres pajtások jöttek segíteni önzetlenül, ahogyan a betegekért me­gyünk. Nekik köszönhetem, hogy hamar túljutottunk az átalakítás nehéz munkáján. Melléképületet csináltunk, mert az hiányzott. A fel­használt anyagokra az ÁFA miatt sokat költöttünk. De nincs visszatérítés, mert nem lakás célját szolgáló bővítést csináltunk. A régi háznál mindez megvolt. Szóval, megtakarított pénzünkhöz nyúltunk. És most jövünk nyugdíjba, tartalék nélkül. Ez bizony nagy érvágás volt. Nem is tudom, hogy hol kezdjem a munkát nyugdíj- bavonulásom után, merthogy dolgoznom kell, ahhoz nem fér kétség. Még szerencse, hogy a ház körül mindent meg tudok csinálni. Bizako­dom, talán itt Szabadkígyó­son az unokák is jobban ér­zik magukat, mint a város­ban. Most már ide várjuk a gyerekeket, és mentőstársaim ajtónyitását. Most, hogy sza­badságon vagyok érzem, hiá­nyoznak ők is, és a mentő­kocsi volánja is. De tudja mit? Ha nem jönnek, majd meglátogatom őket. D. K. Napjaink egyik jelszava, követelménye: differenciálni a béreket és a kereseteket a végzett munka, a valóságos teljesítmények szerint. Ugyanakor ez napjaink egyik dilemmája is: differenciálni, de hogyan, és miből? Ugyan­akkor miféle kapcsolat van a kereseti skála széthúzása és az anyagi ösztönzés hatásos­sága között? És egyáltalán: ha pontosan tudnánk, hogy miből, hogyan és mi célból differenciáljunk, akkor még mindig ott a nagy kérdés, vajon elfogadják-e a nivellá­cióhoz szokott munkahelyi közösségek , az erőteljesebb bérdifferenciálást? Végül: mit kezdjünk e jelszóval manapság, amikor az elért fogyasztási színvonalat sok­szor nem a valóságos kerese­ti színvonal, hanem sokkal inkább a munkahelyi kerese­teken felüli-kívüli magas és egyre magasabb jövedelem- hányad határozza meg. Már csak azért is, mert például 1988-ban, a központilag en­gedélyezett bérnövelés any- nyira alacsony, hogy abból a teljesítmények szerint diffe­renciálni egyszerűen lehetet­lenség. Mindennek tudtával és mindennek ellenére máris le kell szögezni, hogy mégsem lehet e kényszerhelyzethez igazodni, éppen a teljesítőké­pes emberek megbecsülése, a valóságos teljesítmények anyagi elismerése miatt nem. Gyakori tapasztalat ugyan­akkor, hogy sokszor összeté­vesztik az eszközt és a célt. Egyes vállalati középvezetők úgy próbálnak eleget tenni a célként megfogalmazott dif­ferenciálásnak, hogy külön­bözőképpen emelik ugyan a béreket — persze csak na­gyon szűk határok között —, mert csak azt hallják és ol­Foglalkozás Tsz-paraszt Szakmunkás Segédmunkás Banktisztviselő Titkárnő Buszsofőr Körzeti orvos Vezérigazgató Miniszter Kőműves Üzlettulajdonos vassák, hogy „differenciálni kell”. Hogy az efféle „diffe­renciálás” ösztönző-e, hogy akinek a javára differenciál-, nak, az valóban megérdem- li-e a magasabb bért — nos, ezt már nem mindig mérle­gelik. Az egész csak a jelszó értelmében történik, és vi­szonylag rövid időre szóló alku tárgya, mondván: „ma ti kaptok valamivel többet, de tudnotok kell, hogy jövő­re a többiek kapnak kicsivel többet”. Vagy: gyakran nem nyúl­nak hozzá a laza normákhoz, és ennek alapján nem csök­kentik az indokolatlanul ma­gas kereseteket, mondván, hogy differenciálni kell, egyenlősíteni nem szabad. A differenciálás mindkét eset­ben célként fogalmazódott meg. Az efféle differenciálás mögött nincs eltérő teljesít­ményfedezet, az efféle diffe­renciálás merő formalitás, és irritálja a munkahelyi köz­véleményt. Kell-e mondani: a diffe­renciálás önmagában nem lehet cél. Nem "lehet, mert a differenciálás csakis bizo­nyos körülmények között szolgálhatja a kívánatos célt: az ösztönzés hatékonyságá­nak fokozását. Ami pedig az imént emlí­tett munkahelyi — és széle­sebb értelemben vett közvé­lemény reakcióját illeti —, hogy mennyire félresikered­tek az eddigi differenciálási törekvések —, arra talán a legfrissebb példát a Társa­dalomtudományi Intézet köz­vélemény-kutatása szolgálja. Háromezer embert kérdeztek meg arról, hogy szerintük a felsorolt 11 különféle foglal­kozásúak mennyit keresnek, s véleményük szerint meny­nyit kellene, hogy keresse­nek. Íme, az eredmény: ön szerint mennyit keres? kellene keresnie különbség 5798 7606 + 730 7001 8708 +1707 5530 6500 + 970 5563 6484 + 921 4894 5624 + 830 8892 10138 +1246 13040 12532 — 508 20517 16481 —4036 25573 20542 —5031 13848 11646 —2201 16597 11180 —5417 A válaszok tehát egyértel­mű nivellációs óhajt fejez­nek ki, azt a közvéleményt, hogy az alacsonyabb kerese­tűek keressenek többet, a magasabb összeggel fizetet­tek pedig lényegesen keve­sebbet. Némi kombinációval az is kideríthető, hogy az emberek érzékenyebbek a magasabb jövedelmekre, mint az alacsonyabbakra — érdemes megfigyelni, hogy az utóbbiakat lényegesen szerényebb mértékben emelnék, mint amennyivel csökkentenék az előbbieket — s ebből az a következte­tés is levonható, hogy a sze­génység inkább tolerálható társadalmi probléma — a közvélemény áltál —, mint a gazdagság. A közvélemény értékítéle­te tehát somás és egyértel­műen nivellációpárti; mindig is az volt, s ez a tény a gya­korlati differenciálással kap­csolatos politikai döntések esetében mindig is szempont volt. Bevallottan sohasem, de valójában igenis. Mindig voltak olyan befolyásos ve­zetők, akik — a közvéle­mény tűrőképességének vé­ges határaira hivatkozva — elvileg nem, gyakorlatilag viszont igenis megakadályoz­ták az érdemleges kereset­differenciálást. Hangsúlyozandó, hogy ha az értelmes, a valóságos tel­jesítményeket valóban elis­merő anyagi ösztönzési rend­szerek nálunk rendre meg- buknak, az nem kizárólag politikai döntés és ideológiai motiváció kérdése és ered­ménye. Sokkal inkább visz- szavezethető arra a szomorú tényre, hogy a gazdálkodási környezet egyszerűen nem .kedvez a racionális — a dif­ferenciálás elveit is gyakor­lattá változtató — anyagi ösztönzésnek. Mert sajnos a mai napig is lényegében eldöntetlen — s valójában e kérdésre kel­lene választ adni —, hogy a magát nyereségesnek feltün­tető vállalat valóban nyere- séges-e, vagy a — béremelés fedezetére is szolgáló — nye­resége inkább csak az állami támogatásnak, vagy a mér­téktelen áremelésnek köszön­hető. Vértes Csaba Otthonra várók Orosházán kapta meg. Trianon után egyes részei, a határokon túl­ra kerültek. A hetvenes évek óta egyre jobban fejlődik. Szókelykapus szép parkjá­ban egy XV. századi zsin­delytetős, négy fiatornyos, sisakkal fedett református templom áll. Ugyanitt látha­tó az 1848-as, valamint az 1970-es árvízi emlékmű is. Az előadások után jó pi­henést és kikapcsolódást je­lentettek a város környékére tett kirándulások. (Egy nap még a határon túlra is el­mentünk, de erről a követ­kező részben lesz szó.) Meg­csodálhattuk Nagyszekeres, Vámosoroszi középkori kis templomait, a cégénydányádi Kende-kastélyt és szép park­ját, sétálhattunk a Szamos partján. Megálltunk Penyi- gén, ahol a temetőben meg­néztük a Szenke vizébe ve­szett kilenc kislány sírját, meghallgattuk a róluk szóló balladát. Mint hogy a tra­gédia 1905-ben történt, alig­hanem ez a legfiatalabb magyar népballada. Túrist- vándinak két nevezetessége is van. Az egyik az 1752-ből származó vízimalom a „kis Túr” mellett. A másik egy ház, amelyben Móricz Zsig- mond sok időt eltöltött gyer­mekkorában a nagybátyjá­nál, sőt itt a faluban járta ki az I—II. osztályt. Móricz szülőháza Tiszacsécsén szin­tén várja a látogatókat. A kirándulás végső célja azon­ban Szatmárcseke volt. A temető kapujában mindenki kapott egy szál gyertyát, s e gyertyák fényében hallgat­tuk meg és énekeltük el Kölcsey síremléke előtt a Himnuszt, így adózva a száz­ötven éve halott költő emlé­kének. Miután a félig leégett gyertyákat a földbe szúrtuk, megtekintettük az emlékhá­zat is. Egyébként maga a csónakfejfás temető is érde­kesség. Egyesek szerint őse­ink halászó életmódjával van kapcsolatban a fejfák alakja, mások szerint ennél sokkal általánosabb jelentése van: a létből a nemlétbe az ember áthajózik (eszünkbe juthat itt Dante Isteni Szín- játékából a Styz, az alvilág folyója, rajta Kháron ladik­ja* 1, ez * utóbbi már I llyéstől is). Minden embernek volt egy tölgyfája Szatmárban, ebből lett a fejfája, ez a csónak alakú. Mások szerint ezek a „főtül való fák” úgy süllyednek le az idők folya­mán, ahogyan az ember éle­te is alászáll. Van olyan vé­lemény (a Koczogh Ákosé), mely szerint ezek a fejfák finnugor eredetűek, a kar­jalai finnek még a század- fordulón is így temetkeztek. Van, aki úgy véli (Lakatos István), hogy nem is csónak alakúak ezek a fejfák; sok­kal inkább hasonlítanak egy nagy fekete kendőbe burkolt öregasszonyra, aki a halot­tat siratja. Mindegyik válto­zat szép, de a legszebb talán az, hogy senki nem tudja,* melyik az igaz. És az is, hogy Kölcsey síremléke előtt halkan beszélgetve mindenki egyszerre ismerhette meg va­lamennyi változatot... A rendezők a szórakozta­tásunkról is gondoskodtak. Az első nap megnézhettük a Szatmári fohász c. és a Fe­hérgyarmatot bemutató vi­deofilmeket. Második nap műsoros estet rendeztek szá­munkra, melyen fellépett az 1. sz. általános iskola ének. kara, a pedagóguskórus, a Szatmár néptáncegyüttes, va­lamint a városi társastánc­együttes, a túristvándi vízi­malomban pedig a helybeli gyerekekből álló citerazene- kar mutatta be tudását. Ezek egyben biztató jelek is: ahol ennyien énekelnek, táncol­nak, zenélnek; ahol így sze­retik szűkebb szülőföldjüket, ahol ennyit áldoznak még a mai nehéz gazdasági hely­zetben is a művelődésre, kultúrára, ahol ilyen lel­kes emberek tevékenyked­nek az ügy érdekében, ' ott nem áll meg az élet, ott van lehetőség a fejlődésre. Ez a két nap mindenkiben jó emlék maradt, és két év múlva biztosan sokan újra elmennek majd. (Folytatás a holnapi számunkban.) Somi Éva Orosházán jelenleg 700-800 lakásigénylőt tartanak nyil­ván, zömében 25—40 év kö­zöttieket. Az idén OTP-be- ruházásban épült, illetve épülő lakások átadása fo­lyamatos, tehát -az igények kielégítésével nincs gond. A Kazinczy közben és a Thö­köly utca sarkán például 105 lakás épült, ebből 45 új ott­honba* augusztus 19-én be­költöztek a lakók. A fenn­maradó 60 lakás kulcsátadá­sa szeptemberben esedékes. Aki Orosházán járatos, an­nak bizonyára szemet szúrt az a házsor, amely a Rákó­czi úton áll hónapok óta la­katlanul. A tetőtér-beépítésű tömb kívülről mutatós, de hogy mi van az ajtókon túl? Ezt az építőkön kívül csak kevesen tudják, mert a ház minden ajtaja gondosan zár­va. Régóta. Pontosabban 1987. decembere óta, akkor a mű­szaki ‘ átadást követően — miufán az ÁÉV emberei a hiánypótlásokat elvégezték — az OTP átvette a tömböt és kulcsra zárta. A 65 lakás azóta üresen tátong, állaga időről időre romlik. A szel­lőztetés nem megoldott, a kivitelezési hibákról jobb nem is szólni. (Majd aki ide költözik, megismeri építő­iparunk minden áldását!) Az ügyintézés „persze” lassan, de zajlik. A tanács a vevő­ket kijelölte, az OTP az új­donsült tulajdonosokkal most köti a szerződéseket. Hetek kérdése és a lakáso­kat birtokba vehetik a la­kók. Az otthonvárókat azonban nem sokan irigylik, ami nem csoda: a 37-62 négyzetméter alapterületű lakások négyzetméterenként 15 ezer 165 forintba kerül­nek. Nem nehéz kiszámíta­ni egy garzon-, vagy egy két­szobás lakás vételárát sem. Cs. I. Fotó: Kovács Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents