Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
1988. augusztus 20., szombat NÉPÚJSÁG Képeket akartak festeni... Műteremház a Zombai utcában Merész kijelentést szándékozom tenni itt, e riport elején. Amikor arról akarok írni, hogy az orosházi festők csoportja, az egykori „fiatal orosházi festők” hogyan jutottak el a negyedszázados jubileumig. Nos, a merész kijelentés abból áll, hogy le kell szögeznem: az ő esetük is arról győz meg, hogy szerencsés konstellációk nélkül a tehetség sem viszi semmire, hogy nem igaz az, miszerint a „tehetség mindig utat tör magának”. Igaz, már a századelő híres színigazgatója és zsurnalisztája, Beöthy László is leírta ezt, állításom ettől csak többet ér. De hogyan vonatkozik ez az orosházi festők csoportjára? Egy név erejéig. Kezdetben. A név pedig: Feldmann József. Az orosházi művelődési központ igazgatója volt, amikor hárman-négyen, valóban „fiatal festők” arra gondoltaik: együtt többre mennének. Akkor Feldmann József (legyen ez a pár szó virág a sírján) azt mondta: gyertek. Itt egy terem a padlászugban, a tiétek. Fessetek. Igaz, közöttük volt a fia, Tibor is. De nem ez a lényeg. Vagy inkább: ez is szerencsés konstelláció. A lényeg az, amivé lettek, hogy most, ezen a napon, 1988. augusztus 20-án délelőtt kitárul Orosházán a művelődési központ koncerttermének ajtaja, ás megnyitják a negyedszázados, jubileumi kiállítást. Mondják, valóságos legenda az, ami velük történt. Persze, hogy nem az. Hogy nem legenda. Nekik semmiképpen, akik a hatvanas évek elején „egeket vívó szenvedéllyel” kitalálták, hogy festők lesznek. Hogy dolgoznak (pénzt keresnek) és festők is lesznek. Kit hogyan enged a tehetsége, a körülménye, minden egyebe. Ez nem legenda, nekik ez a múlt, amire emlékeznek néha, de csak akkor beszélnek róla, ha valamilyen alkalom (például e riport okán) szóba hozza. A legenda csak inkább az újaknak, a később csatlakozóknak legenda: mit is írtak akkor, azok a huszonéves fiúk egy kiállításuk katalógusában? „Képeket akartunk festeni! Elkezdtünk valamit, amiről meggyőződtünk, hogy városunk kulturális életéhez tartozik... A művészet hite alakította létünket, határozza meg jelenlétünket, és formálja jövőnket. Képeket akarunk festeni!” Mondom, hogy hozzuk le azt a „legendát” a múlt egeiből, ide, közénk. Bevált? Igaz volt? Most is úgy értitek, úgy érzitek, mint akkor a hatvanas évek elején? Fekete János: sok mindent megértünk, edzettebbek vagyunk. Ha arra gondolok, hogy az első művésztelepre, Zebegénybe is úgy mehettünk el, hogy a város kinyitotta a bukszáját, elérzéke- nyülök. Mi minden jött utána? Tokaj, ‘ Hajós, Gárdony. Ez a legutóbbi évek nagy gyönyörűsége: a gárdonyi tábor, a népfront üdülőjében. Tíz nap! Micsoda tíz nap ... Feldmann Tibor: amikor (tíz éve, vagy több is?) a megyei képzőművészeti szak- bizottságba hármónkat is beválasztottak Orosházáról, az sokat jelentett. Együtt a hivatásosokkal, akiktől azért nagyon távol éreztük magunkat akkoriban. Annak ellenére, hogy (például) Koszta Rozó hamar igaz barátunk és tanítónk lett.. . F. Varga Mária: ne hagyjuk ki, hogy Mladó (Mlado- nyiczky Béla szobrászművész) mennyit harcolt értünk! Meg Gaburek Karcsi, aki nagyon messzire ment közben“... Én nem voltam még a csoportban, amikor azt' a „legendás” szöveget megfogalmazták, de talán jobban érzem, mi volt az. Akkor és most is, hogy mi. Törvény? Az összefojgás szimbóluma? ... Öze István: ami most, a gárdonyi táborozások idején vált másodszor eleven erővé. Hiszen először volt úgy, hogy az egész csoport, egyszerre, együtt volt egy művésztelepen és dolgozott. A közösség új ízeit fedeztük fel Gárdonyban. Horváth János: mi, magunk, nem mentünk volna semmire, ha nincsenek mecénásaink. Ami nemcsak azt jelenti, hogy ha kell, hát van pénz. Az odafigyelést jelenti. Azt, hogy abban a „legendás” szövegben, nem maradt frázis az, hogy mi a város kulturális életéhez tartozunk. Ez a város, Orosháza, meg hozzánk. Egymás nélkül nem is létezhetnénk. Több mint egy órát beszélgettünk erről. Közben még le sem írtam a helyszínt, az orosházi festők új műtermét (műteremházát!) .az 1744-ben települt falu első utcájában, amit az elhagyott régi otthonról Zombainak neveznek ma is. A villás útelágazásnál- építették fel vagy száz éve a környék iskoláját. Szolgálta is híven az oktatásügyet, számos kitérőjével együtt. Aztán, hogy ott csi- nosodik a Rákóczi út mentén az új, az Eötvös-téri iskola, a Zombai utcaira nem volt már szükség. A város nemes, nagy gesztusa, hogy a festőknek adta. Mert volt erre terv másféle is, nem egy, legalább három, de a város mégis azt mondta: legyen a festőké, megszolgálták! A festőké lett, alakították, . berendezték, remek műte- rémház lett belőle. Itt beszélgetünk a nagy „legendáról”, a huszonöt évről, a finnországi utazásokról, kiállításokról, a közelgő gárdonyi alkotótáborról, meg a szlovákiai Gyetváról is, ahová szintén „menniük kell”... Köztünk van Gonda Géza is, a Petőfi művelődési központ igazgatója, a festők közvetlen, „főmecénása”. Különös ez az egész, mondja, még az Ifjúsági Ház igazgatója voltam, amikor közelebbről megismerkedtünk. Lengyelországi kiállításra hívtam őket. A „sors keze” volt talán? Megéreztük egymásban a lehetőséget. Azóta tart ez a barátság... Az a „legenda” pedig nagyon igaz. És nemcsak szép, hanem ösztönző ma is. Ösztönzi a fiatalokat, akik á csoportba jöttek, a régieket, hogy mindig többre törekedni! Azt mondta a zsűri, most, hogy a jubileumi kiállítás képeit válogatták: ez a tárlat a magasabbra érkezés sokszínű tükre. Lehet, hogy pontosan nem így hangzott el, de a lényeg ez. Én is vallom. Egyszeresek összejönnek a jubileumok, mint ahogyan összejött ez a negyedévszáza- -dos is. Kimondani is meghökkentő, a sorok írójának különösképpen, hiszen lelki szemei előtt világosan látja azt a padlásszobát, a tűz martalékává lett Polgári Körben, ahol négyen,, először együtt: festegettek. És feljegyzi újra: Miniszteri Dicséret 1975, Szocialista Kultúráért kitüntetés 1980, Állami Ifjúsági Díj, 1982, Petőfi Emlékérem a művelődési központtól 1986, Darvas emlékplakett a Hazafias Népfront Országos Taná.csától 1987. Amit viszont nem kell feljegyezni, azt, hogy a város eleven teste ők is, átszövődve reménnyel, bizalommal, hittel, hogy nem hiába akartak „képet festeni”. Tóth Bálint, Hegyesi Tibor, Králik Ildikó és Dimák Hajnalka időben (de csak időben!) a csoport második, harmadik vonulata. Bálint kitűnő grafikus, Tibor olajképeket fest, Ildikó inkább az akvarellt kedveli, Hajnalka pedig (újabban) a kerámiát. Aztán pillanatnyi csönd: V. Ádász Katalin nevét említik. Aki fába faragta a galambos lányt, a ku- koricamorzsolót, az öregasz- szonyt. „Csodálatos ember volt” hallom, mintha a műterem falai, a képek suttognák. Ilyen ez a negyedszázad! Elment, aki először fo- ' gadta be őket, és elment a társ, a barát, a dalolókedvű, mosolygó arcú Katalin is ... Talán ha egy szobra, egyetlenegy ott lenne azon a mai kiállításon . .. gondolom, de nem szólok érte. Hogy mit hoznak az évek? Majd megírja valaki azt is, egy elkövetkezendő jubileumon. Emlékeztetve, hogy azok a valamikori húszévesek „képeket akartak festeni”. Történelmet is festettek. Sass Ervin Ki (nem) olvas ma és miért? ma is vannak hiánycikkek, s nem ismeretlen fogalom a könyvek feketepiaca. Olvasó 1. — Szoktak olvasni ? — szegezem a kérdést az állomás felé tartó, a hőségtől (vagy a sörtől?) enyhén imbolygó kiskatonáknak. — Az ám! Mindennap — mosolyog rám az izzadtabb homlokú. Majd kajánul hozzáteszi: — A pénzünket. — Meg a Népsportot — tesz rá egy lapáttal a társa, s bizonyságul előhúzza zsebéből az említett, kissé gyűrött sajtóterméket. Olvasó 2. — Hogy álltok a könyvekkel? — az árnyas pádon üldögélő középiskolás pár egy pillanatra kizökken néma szemlélődéséből. — Ma már nem cikk! _■— veti oda foghegyről a napi divat szerint kissé borostás fjú. — A tévéből megtudom a napi híreket, az újság úgy is csak később hozza. Szórakozásnak pedig megteszi a video. Az olvasás időigényes, és fárasztó. — Iskolaidőben tényleg nem érünk rá — magyarázkodik a felstuccolt hajú lány — persze elolvassuk, amit muszáj. Kicsit még többet is: jól jön majd a felvételinél. Olvasó 3. Az 50 körüli kőműves már órák óta böngészi a könyvtár polcait. Amit a kezében szorongat, nem vall kialakult ízlésre: szerelmi bestseller, Móricz-kötet és lírai antológia jól megfér egymás mellett. — Gyakran olvas? — lépek mellé. — Mindennap — két-há- rom órát. — Mikor van erre ideje? — Esténként. Tévét ugyanis sohasem nézek — hangjából nem titkolt ellenszenv sugárzik az említett tömegkommunikációs eszköz felé. — És hogy áll az újságokkal? — firtatom, mert nehezen elképzelhető számomra, hogy manapság valaki közömbös maradjon forrongó világunk eseményei iránt. . — A Fülest meg a Nők Lapját mindig megveszem. Más nem érdekeli — jelenti ki ex katedra, s már fordul is vissza az elefántcsonttoronyba, melynek falai könyvből rakottak. Olvasó 4. — El kell gondolkodnunk a könyvkiadás hiányosságain — véli a nyugdíjas pedagógus. — A könyvesboltok, a könyvtárak polcain nyomdaszagú, föl sem lapozott termékek sorakoznak, s •figyanakkor valódi szellemi értékek mennek veszendőbe azért, mert nincs pénz a kiadásukra. Nem luxus ez? • — A kínálaton is múlik, milyen kedvvel nyúl könyvhöz valaki! Az pedig nem igaz, hogy nincs igény a színvonalas irodalomra. Még akkor is, ha az árak a csillagos ég felé tartanak. Hisz Olvasó 5. — Az olvasásra szánható időm 80 százalékát a szakmai irodalom teszi ki — summázza a rokonszenves fiatalember, egyik megyei nagyvállalat számítástechnikai osztályvezetője. — A maradék 20 százalék csupán a napi hírek, információk befogadására elég. Így szép- irodalomhoz ritkán jutok, bár volna rá igényem. Körülbelül ezer kötetes házi könyvtáram jelentős része is „mankó” a szakmában. A számítástechnika az a terület, ahol valóban naprakész ismeretekkel kell rendelkezni, s ez bizony egyre növekvő anyagi terhet is jelent a műszakiaknak. Sajnos nem mondhatom, hogy túl friss e téren a könyvkiadásunk. Mire nálunk valami megjelenik, már szinte el is avult. Emiatt kezdtem angolul tanulni; a külföldi szaksajtó naprakész információt nyújt. fl könyvtáros G. Ildikó 6. éve dolgozik megyeszékhelyünk egyik — több száz olvasót ellátó könyvtárában. — A főiskolai szakdolgozatomat épp arról a témáról írtam, hogy miért tapasztalható az utóbbi években lemorzsolódás a könyvtárunkban. Azt hiszem, ez azért is érdekes téma, mert nem egyedi jelenség. Nálunk igazán a mindenféle olvasó megfordul: gyerekek, nyugdíjasok, különböző foglalkozású felnőttek. Az aktív korosztálynál tapasztalható leginkább a könyvtártól való „elszokás”. Hogy miért? — Mint manapság oly sok minden, ez is gazdasági okokkal magyarázható. Inkább a háztájiban, vagy a kiskertben, vagy a másodállásban töltik az időt, mint olvasással, amelynek haszna pénzben valóban nem fejezhető ki. * * * Az írott szó sokak szerint az emberiség legnagyobb találmánya. Van, aki állítja, hogy Gutenberg mester csupán egy volt a sok feltaláló közül, s a könyv ma már csak közkatona az információk hadseregében. Így van ez valóban? A kérdés nem egyszerű; a fontossági sorrendet mindenki önmagának állítja fel. Egy biztos: sokat veszít az egyén is, a társadalom is, ha rohanó korunkban nem kerül a könyv, s vele együtt a művelt, olvasó ember az őt megillető helyre. Gubucz Katalin MOZI Tájkép bútorokkal Ha egy film címe alá az van írva, fiilmvígjfiték, az ember önkéntelenül is valami vidámat- vár., Így voltam ezzel én is, amikor a Tájkép bútorokkal című csehszlovák filmvígjáitékot választottam az elmúlt napokban a békéscsabai Phaedra mozi műsorából. Tény, hogy a főszereplő, Zdenek Kloucek (akit Vladimir Javorsky alakított) valóban komikus jellem. A 20 éves ifjú zenekonzervatóri- umba járj de a történet kezdetén éppen otthon nyaral vidéki szüleinél. S hogy pénzt is keressen, levélhordást vállal a vakáció idején. A mozdonyvezetőt megállásira kényszerítő „postás”, akit a faluban táborozó diákok és a helybeli lányok számtalanszor megtréfálmak, időnként enyhe mosolyra fakaszthatták ugyan a film nézőit, de a történet további részeiben inkább ' keserű szorongást érzett az ember. S ha már vígjáték, legalább a végére vártunk valami vidámat, esetleg happy endet, de nem ez történt. A befejezés a llehető legszomorúbb volt. Túlságosan is „életízű” ahhoz, hogy vígjáték legyen. Mint ahogy az életben is számtalanszor rájövünk: félr reismertünk valakit. így történt ez Zdenek és* Éva (Yvetta Kornová) esetében is. A komolytalan, felelőtlennek tűnő Zdenekről kiderült, nemes szívű, mélyen érző ember, aki még akikor sem tudja cserbenhagyni gyermekét, amikor nyilvánvalóvá válik, nem 'is ő az apja. Éva, akit kezdetben Zdenek iránt érzett mély szerelme miatt tisztának és feddhetetlennek tartottunk, valójában éretlen és felelőtlen anya, akinék négy éven keresztül eszébe sem jutott a fii a . . . Persze, hogy azért mégsem ennyire egyszerű az élet, annak felfedésére Karel Smyczek filmrendező kitűnő megoldást talált. S a megoldás kulcsa a film címében rejtőzik: Tájkép bútorokkal. Donba úr Zdenek falujában fest. Tájképeket, amelyeken egy-egy bútordarab (szék, asztal, ágy) is szerepel. Zdenek az immár négyéves kis “Tornásszál a festőhöz látogatva, Éva képét pillantja meg egy sarokban. Douba a képre bámulva így szól: „Régi ügy. Itt táboroztak. Rummal itattam, hogy levetkőzzön ...” Igaz, sejtésünket, hogy esetleg ő a kis Tomas édesapja, csak a mesterien visszatérő, örökösen a festőt idéző képsorok és a film címe igazolja. Mindenesetre, aki a filmet írta és rendezte, jól ismerheti az emberi pszichikumot, a napjaink rajzolta jellemeket, az élet mai problémáit. Kétségtelen, nem láttam rossz filmet, noha stílusában egészen másra számítottam. Vagy lehet, hogy csak nekem nincs humorérzékem, és ezt az egész sztorit másképpen kellene látnom? Hogy inkább tragikomikus ez az egész? Vagy nagyon is jellemző bizcíiyos szereplőkre ennek az Életnek nevezett nagy színjátékban? Majd legközelebb kitalálom ... M. M.