Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-13 / 193. szám
1988. augusztus 13., szombat o Kiflimé Művésztelepiek a Dürer teremben Két évtizedes múltat mondhat maga mögött a gyulai művésztelep. Húsz éve, 1969-ben verbuválódott ösz- sze a katalógus szerint, melyet erre a mostani, a Dürer teremben bemutatott kiállításra aditak ki. Igaz, hogy katalógusnak semmiképpen nem mondható, mert a kiállított művek jegyzéke sehol, így aztán csak annyi segítőt ad az érdeklődőnek, hogy a kiállítók hol születtek, mit értek el eddig, és hol, merre volt már kiállításuk. Találunk néhány fotográfiát is a látható művekből, és idéznek a füzetke végén pár sort a megelőző kiállítások vendégkönyveiből, kíméletlen nyíltsággal még a lekezelő ellenvéleményeket is, nyilván az ellenkező biztos tudatában. Ha jól emlékszem (márpedig miért ne emlékeznék jól?!) az ezt megelőző kiállításokon is az volt mindig a végső benyomásom, hogy a gyulai művésztelep tagjai nincsenek híján az önbizalomnak (ami nélkül persze nem lehet alkotni), és ott lavíroznak az önbizalom és a beképzeltség határpontjain, vonalán, ha úgy jobban tetszik. Ez sem baj még, habár a nagyközönség nem nagyon (sőt!) szereti a szerénytelen művészetet (művészeket), és történelmi példák mutatják, hogy ilyesféle magatartásból semmi jó nem származott. Elnézést a kitérőért, hiszen minden ilyen megjegyzésen túl inkább a képekről kellene beszélni, meg arról is netán, hogy ez a gyulai művésztelep honnan, hová érkezett, mozgásban van-e, vagy egyhelyben toporog? Igaz ugyan, hogy a bevezetőben is végig a művészte- '^lepről és annak tagjairól beszéltem, visszaadtam valamit a magam eszközeivel abból a hangulatból, melyre több megelőző és ez a mostani kiállításuk hangolt. Meggyőződésem, hogy a festő is azért fest, mert közölni akar a képnézővel valamit, el akarja mondani szorongásait, örömeit, véleményét a világról, a tegnapról, a máról és a holnapról is, ha lehet; azért fest, mert megadatott számára az a rendkívüliség, hogy egyfajta művészet nyelvén arról .beszélhet, ami százezrek, milliók lelkében él, szívét nyomja, bizakodásaikat éleszti. Ha nem így lenne, mit sem ér az egész művészet. Manapság úgy is mondják az ilyesmit, hogy „tételmondat”, de én azzal is megelégszem, hogy lényeges mondat, hogy nyílt és igaz szó arról, ami megkerülhetetlen. Olvasom a katalógusnak nevezett ismertetőfüzetből, hogy 1976-ban valaki azt írta a vendégkönyvbe: „Fáradt szívű, fáradt kezű gyerekek, az élet az nagyon messze van tőlük.” A nem éppen dicsérő szavak most is visszaköszönnek itt-ott a képeken ... Hat év múlva, 1982-ben: „Elszomorító dolog, hogy az alföldi festészet nemhogy fejlődne, de akadémista módon csak önmagát ismételgeti.” Az. „ismételgetésről” lehetne eszmét cserélni. De arról is (szintén 1982-es bejegyzés): „Szinte tapinthatóak és rendkívül jó atmoszférát teremtő képek.” Ez is igaz. Van olyan kép ezen a mostani, 1988-as kiállításon, mely előtt megáll az ember, és földbe gyökerezik a lába. Nem árulom el, melyikre gondolok.. . Más. Bejegyzés 1986-ból: „A közérthetőség nem árt a művészi színvonalnak...”, „Vizuális kultúrát terjeszteni... a mindenkinek szóló művekkel lehet.” Visszalapozva 1984-be: „A kiállítás kellemes élmény a sok absztrakt és nonfiguratív szélhámosság után.” És még mondja valaki, hogy nincs igaza az itt idézhető latin bölcsnek, aki arra figyelmeztet, hogy az ízlések különbözőek, ez ellen nincs mit tenni. Persze, egy bizonyos határ felett, melytől lefelé már nem a művészet honos. Melytől lefelé a tehetségtelenség, a rossz, a nem művészet rejtőzik, ugrásra készen, hogy mégis megmutassa magát, és tetszelegjen néhány rossz ízlésű. hozzá nem értő dicséreteinek tükrében. Igen, ilyen bonyolult a világ, és ettől függetlenül vállalkoznunk kell arra, hogy megítéljük, mi van felül és mi van alant, miről kell és fontos beszélni, és miről úgy, hogy ne legyen kedve tovább folytatni merényleteit a tehetségek, a jelesen említhető művészet ellen. És még valami: arról iS szólni kell, ha úgy érezzük: valaki (tehetsége ellenére) nem arra halad, amerre haladnia kellene, ha valaki a reménytelenség ösvényeit választja, és képtelen kijutni onnan. De hát a világ körülöttünk sokféle, és manapság nem derűre ösztönöz. A gyulai művésztelep mostani kiállítása azonban (összbenyomását tekintve) mintha ugyanolyan szomorú lenne, mint volt tizenkét éve, amikor valaki azt írta a vendégkönyvbe, hogy ezek a „gyerekek” fáradt szívűek. Tény, hogy lehet protestálni a kozmikus magányérzés ellen úgy is, hogy felmutatjuk a mikor- magány képi jeleneteit; tény, hogy jajkiáltás is lehet egy egész tárlat arról,, hogy megálljunk! ne arra! Tény, hogy a pillanatnyi boldogságot, megnyugvást, kis örömöt fel lehet lelni egy világtól elzárónak hitt) gyulai udvar mélyén, csöndes mellékutca házának még csöndesebb verandáján., egy kerti asztalra tett hegedű látványában, egy fiúcska szoborról sugárzó tekintetében: ez mind igaz és elfogadható. Csak az a bántó: a vendég szorongásokkal telítve megy el a Dürer teremből, lép ki a valóságos világba, ahol már nemcsak szorong, hanem olykor fél is. Akikor mivégre a -művészet? Rettenetesen hosszadalmas lenne évszázadok (ezredek?) eme vitáját csak elkezdeni is, vagy lándzsát tömi amellett, hogy a valóság zaklatott mélyére vezessen-e, vagy -törölje ki a szí- vemből-agyamból pár percre a kérdőjeleket, a félelmeket, -a tanácstalanságokat és testvéreit. Mi végre hát a művészet? Ha felelnem kell ilyen kérdésekre, vagy ha önmagámtól ezt kérdezem, mindig úgy felelek, mindig azt mondom: legyen emberarcú, igaz, és adjon bizodalmát, hogy mégis, és minden rossz, gonosz ellenére egyszer, majd, talán. Ha most valaki azt gondolja, a gyulai művésztelep Dürer termi kiállítását elmarasztaló hangsúlyokkal ajánlom az érdeklődőknek: téved. Nem marasztalom el, még akkor sem, ha (szerintem) kétségtelenül igaz az, hogy (vállalt kifejezési eszközeikhez simulóan is) a telep mostani kiállítói nem repesnek az élet gyönyörűségeitől, nem járnak dervisköröket valamiféle kisuvie- kollt Eszmény előtt, hogy realizmusuk -közdlesen kemény naturalizmus már, és jobban érzem azt, hogy az ember, mint olyan, elmúlik, és alig -azt, hogy az ember, mint olyan-, arra születik, hogy táguló szfemmel csodálja a színek bizarr-gyönyörű pompáját, a tárgyak szépségeit, a tárgyak -lelkének nagyszerűségét, egy fa kozmikus -nagyságát, egy megörökített pillanat felejthetetlen tartalmait. A gyulai művésztelep húsz éve életrevalóságot jelent. A kiállítás konokságot is: nem engednek a negyvennyolcból, még ha hatvanhét jobb és célszerűbb is lenne olykor. Jelzi, hogy egy város befogadta őket, hogy a telep vendégei jól érzik itt magukat, és alkotni tudnak itt. Kár, hogy a kapcsolat a telep művészei és a város, a -régió között esetleges, alkalmi . közben-; kár, hogy akik tehetnék, nemigen (vagy egyáltalán nem) gondolnak arra, hogy köztéri megbízásokat adjanak a szobrászoknak, hogy sokkal jobban jelen legyenek a festők is a Körös-táji életben, a Körös-táji hivatalok és nem hivatalok falain, képeik által. Ha csak ennyit említek itt, e cikk végén a gyulai művésztelep elképzelhető, pezsgőbb jövőjéről, és hiszek abban is, hogy a felemlítés megvalósulhat, már érdemes volt szólni róluk. De nemcsak érdemes: kötelező is. Nélkülük sokkal szegényebbek lennénk. Miért ne lehetnénk sokkal gazdagabbak? (A művésztelep kiállítói: Albrecht Júlia, Bodor Zoltán, Horváth László, Hume- nyánszki Jolán, Lukács István, Marosvári György, Oláh Szilveszter, Szabó Éva, Szakáll Ágnes, Székelyhídi Attila, Szőke Sándor, Tömpe Emőke.) Sass Ervin Marosvári György: Szanálás Albrecht Júlia: lmre-fi Székelyhídi Attila: Folyosón Kilencszázötven éve A hagyomány szerint augusztus I5-e Szent István halálának a napja. Ez a hagyomány első nagy királyunk halála után évtizedekkel, fél évszázaddal később keletkezett három legendáján alapszik, melyek közül kettő István szentté avatására készült. Mint köztudott, a legendák nem a dokumentumok hűségével íródtak, bár tudományos, úgynevezett forráskritikai eljárással sok minden kideríthető belőlük, ami közelebb vezet az ere-' deti tényékhez. István király halálának napját illetően nem zárható ki az augusztus közepe táji időpont, azonban a pontos napmegjelölést némi kétkedéssel kell fogadnunk. Tizenötödike ugyanis Mária mennybemenetelének napja, Mária pedig a Magyarok Nagyasszonya, más néven Nagyboldogasszony. A régi hiedelem szerint csak a kivételes embereknek adatik meg az az égi jutalom, hogy egy nevezetes napon adhatják vissza lelkűket teremtőjüknek. Márpedig a nagy király halálának napja véletlenül (illetve kétszeresen sem véletlenül!) éppen Mária mennybemenetelének napjára esett. Ne gondoljunk azonban tudatos hamisításra. A tények ilyetén való" ferdítése, igazítása egészen más műfajba tartozik. Hogy az ismeretlen legendaíró (vagy legendaírók, hiszen a kutatás szerint más-más időben keletkezett Istvánról az úgynevezett nagy- és kislegen- da) nem élt István halálának idején, vagy ha élt is, még apró gyermek lehetett. Az István-legendák közt elsőként született, úgynevezett nagylegenda megírását ugyanannak a Szent László királynak a nevéhez kötik, akinek az uralkodása a)att avatták szentté Istvánt, Imrét és Gellért püspököt; mégpedig uralkodásának kezdeti évéhez. Mintha az uralkodása után száz évvel ugyancsak szentté avatott László — amint trónra lépett —, azonnal kiadta volna a parancsot 1077-ben; gyűjtsék össze és foglalják írásba az első magyar király, dédnagybátyja szent életének kétségtelen érdemeit. Nos, a nagylegenda ennek a maga módján, a kor bevett szokása szerint eleget is tesz (természetesen latin nyelven). Ami István halálának idejét illeti, semmiféle dátumot nem közöl, noha Imre hercegről pontosan megírja, hogy: „az Ür megtestesülésének 1031. évében ezt a múló életet örökre cserélte fel, csatlakozván a mennybéliek társaságához”. Az úgynevezett kislegenda már szentként említi Istvánt. ennélfogva bizonyára 1083. augusztus 20-a után íródott, hiszen tudjuk, hogy ez a nap István szentté avatásának dátuma. István haláláról a következőképpen tudósít: „Az Ür megtestesülésének 1038. évében elhunyt és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá.” Az cáfolhatatlan történelmi tény, hogy István Székesfehérvárott templomot építtetett Szűz Mária tiszteletére. Az is adatolható, hogy 1031-ben (talán nem véletlenül éppen Imre herceg halálának évében) e templomnak adományozta egyebek közt azt a miseruhát, amit ma koronázási palástként ismerünk. Gyönyörű hímzésén a hagyomány szerint Gizella királyné is dolgozott, és amelynek István-ábrázo- lása az egyetlen hiteles „arckép” első királyunkról, hiszen a modell még élt, mikor a hímzés készült. István halálának a napja és eltemetésének a helye közt azonban még a kislegenda írója sem lát párhuzamot, mert ha felfedezné, boldogan írná le. Csak az eltemetés helyét jelöli meg, ami kétségtelen, hiszen a szentté avatáshoz Istvánt kihantolták a sírjából. Ami a harmadik, időrendben a legkésőbbi István-Ie- gendát illeti, annak az íróját is meglehetősen jól ismerjük. Ö Hartvik püspök, aki még László uralkodása idején, 1088-ban került Magyarországra, miután három évvel korábban püspök lett Németországban, s talán a győri püspökséget kapta meg nálunk. A legendát azonban csak néhány évvel később írhatta meg, hiszen annak bevezetőjében így szól: „Urának, Kálmánnak, a kimagasló királynak, Hartvik püspök, aki Isten irgalmából tett szert lelki hivatalra, az élet végső határán túl a boldog örökkévalóságot kívánja”. Tehát csak Könyves Kálmán trónralépése (1095) után láthatott neki művének. Ez, az úgynevezett Hartvik-Iegenda sok mindenben különbözik a korábbi kettőtől. Először is ez a legterjedelmesebb. Másodszor: noha bizonyára a két korábbi legenda írója is dolgozhatott valamiféle forrás, feljegyzés alapján; nem tudjuk, hogy az mi lehetett. Hartvik forrása kétségtelenül a két korábbi legenda. Harmadszor: a püspök sokkal gyakorlottabb tollforgató, mint ismeretlen elődei. Akkor most nézzük, hogy mit tud István király haláláról és annak körülményeiről. Ezt írja: „...mikor már nem volt "kétséges halálának hamari napja, így kiáltott fel: Ég királynője... lelkemet kezedbe ajánlom. Közel- gett éppen a jeles ünnep, ugyanazon Örök Szűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás, s könnyek árán el is nyerte. Fehérvárra vitték a testet, s minthogy a tőle épített egyház a Szentséges Szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván a főpapok, azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek csak azután adják át”. Hartvik a későbbiekben megírja azt az eseményt, amikor Istvánt szentté avatták „Mária mennybevitele után az ötödik nap”. Ez augusztus 20-a, István napja. De csak Magyarországon. A korabeli Európa keresztény országaiban más szentnek van fenntartva ez a nap. Mi sem bizonyítja jobban az egyház toleráns alkalmazkodó-ké- pességét; ha szükségesnek és helyesnek ítéli, engedményt tesz: gesztus a magyaroknak. Visszatérve István halálának napjához, Hartvik magától értetődő természetességgel jelöli meg a napot augusztus 15-ében, hiszen mi sem természetesebb, mint az a kézenfekvő egybeesés, ami a szentté avatott király nagysága, eltemetésének helye és időpontja közt van. Azt írja, hogy maga a szent ember óhajtotta ily módon a nagyobb irgalom reményét. Hartvik tehát pontosan tudni véli azt, amiről a forrásai említést sem tesznek. A püspök számára bizonyíték volt az, ami a mi számunkra alapos gyanú tárgya lehet. Mégsem az a célunk, hogy I megmásítsuk annak a kilencszázötven évvel ezelőtti napnak a dátumát (noha erős kétségeink lehetnek felőle), hiszen a mintegy kilenc évszázados hagyomány szentesítette már. Kenessei András
