Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-19 / 171. szám
1988. július 19., kedd A Radnóti Miklós Színpad játéka a gyulai várban Gosztonyi János: Andrássy út 60. Ki győzve világot fog át, S közben elveszti önmagát, Diadala olyan szomorú, Mint meghasadt fejen a koszorú Lehet, hogy pontatlanul idézem a verset — emlékezetből —, ezért el se árulom, honnan való e citátum. Mégis leírom, mert úgy érzem, minden szava fájdalmasan illik a Gyulai Várszínház ünnepinek szánt, 25. évadjára. Volt itt győzelem, ha nem is világot átfogó, de térben és időben messzire sugárzó. Áll még a tószínpad don a varázslatos székelykapu, s a nem is oly régen még színpompás virágcsokor elfonnyadtan is emlékeztet a forró pillanatokra. A zene, a tánc, a folklór és a nemes látványosság immár fő erőssége lett a gyulai nyárnak, lehet rá akár ünnepi évadot is építeni. De tart, bizony évek óta, a másik arculat vesztése, sápadása, a semmihez sem hasonlítható végvári ízek kilúgozása. Kezdődtek a dolgok az előbemuta- tók sorával, eleinte talán nem is csák „anyagi megfontolásból”. (De szépen is lehet mondani a szegénységet!) Miért ne fognánk ösz- sze más társulatokkal? Hadd éljen tovább kőszínházakban a produkció, amelyet Gyulán már kipróbáltak. Születhet így is jelentős alkotás, lehet siker — volt rá példa —, és lehet bukás is, ahogy az élet hozza. Tragikussá akkor válik a dolog, amikor csak előbemutatók és vendégszereplések maradnak, amikor szervező közösséggé válik a szellemi műhely. Idén elérkeztünk ehhez a ponthoz. (Nem akarok a dolgok elé vágni, de a még hátralévő vendégjáték, a Szexbogyó gyulai színreviteléhez hozzátartozik, hogy ezt a produkciót egyszer mára budapesti tavaszi fesztivál is magáénak vallotta.) Tervezés helyett a tervek „módosítása” járja. Ez is a szegénység szülte divatos szavunk lett. Mégis, tiisztelet minden túlélőnek, aki büszke daccal vállalja a sányarú körülményeket. Szaporodnak a homlokon a ráncok, álmatlan éjszakák után karikásak a szemek. De reg-' gél élni kell, s a színháznak este játszani. Kompromisszumok órán, valahogy, a lehető legjobban. Most ennyi a lehetőségünk, éppen a fennmaradásra elég. Tudom, pici része vagyunk csak zaklatott lelkű hazánknak, a Körösök mentén se mehetnek másként a dolgok, mint a Duna vagy a Tisza pártjainál. Meghallgatásra se nagyon találhat e fohász, hiszen viharos egekből sose hullik manna. De legalább mosolyogni, hozsannázni ne kelljen, ha valami fáj. Gosztonyi János, Andrássy út 60. című darabját a fentiek tükrében, mint a Radnóti Miklós Színpad gyulai vendégszereplését üdvözölhetem. A vendéget pedig köszönteni kell, szíves szóval. Ezért az előadás értékelése helyett főhajtást tolmácsolok a közreműködőknek, akik csöppet sem hálás feladatot kaptak. Várható volt ugyanis, hogy ez az előadás bizony csak tudatosan vállalt engedmények árán szorítható be a gyulai téglavárba, s kétséges, fel tudja-e izzítani a patinás falakat, a csillagsátor elihalványodik-e a színpadon izzó feszültségek mellett? Tisztelet a bátraknak, akik vállalták a veszélyt. Gyulán akár „háziszerzőnek” is tekinthetjük Gosztonyi Jánost, hiszen három évvel ezélőtt itt mutatták be A festett király című darabját. Elkerülhetetlen tehát az ösz- szehasonlítás — mondom, ezúttal nem a megmérettetés! — a két színházi alkotás között. Feltételezem, hogy a mohácsi csatavesztés utáni korban játszódó darabját eredendően nem a gyulai környezetbe szánta, de a rendezés — Darvas Iván emlékezetes munkája —, s az előadás minden porcikája ennek a törökök által ostromolt kis fészeknek a hangulatát árasztotta. Igaz, kilométerekben számolva, Mohács és az Andrássy út 60. Nemcsak Károly, az előadás főszereplője az egyik jelenetben Fotó: Béla Ottó nagyjából egyforma távolságra van tőlünk, az Állam- védelmi Hatóság emléke és a korokhoz se kötődő terror talán meg éppen hogy riasztóan közel, de a színházi produkción bizony megérződik a költöztetés. Izgalmas cím, megírására csábító téma az Andrássy út 60. Fogalom, ahol a „hivatal” dolga volt a hazugság, s a kiszemelt áldozat rákénysze- rítése, hogy hazudjon, önnön erkölcsi, fizikai megsemmisítésére. Égbekiáltó, felháborító dolgok történtek a hatóság kínzócelláiban,, irodáiban, s ez a felháborodás természetszerűen magával ragadja a szerzőt. Haragja az egész torzult hatalmi rendszernek szól, ám mi, nézők, jobban felháborodunk, ha az egyén galádságait vagy meg- gyaláztatását látjuk, halljuk. A testülettől taszító ellenszenvünket valójában az egyének v:selkedésén mérjük. Színpadon ez a jó szerepek, kiélezett helyzetek által hatásos. Ha csak valaki saját bőrén nem tapasztalta, személyesen is át nem esett hasonló tortúrákon, nehezen tud azonosulni egy korcs rendszer szereplőivel, ahol a kínzott és a kínzó is végső soron egy „nyájból” való. Csupán a kerék forgásától függ, melyikük van éppen fölül. S hogy ki forgatja a kereket? Örök talány. A főpróba szünetében egyik ismerősöm arról panaszkodott, hogy émelyeg a gyomra a színpadi látványtól, hiszen ő maga is megjárta a hírhedt ÁVH-központot, és most felidéződnek benne a régi ütle- gek emlékei. Akkor arra gondoltam, bizony ki kell már mondani minden rút gazságot, persze olyan hatásosan, hogy a „semleges” nézők számára is forduljon egyet a világ. Gosztonyi János előző darabjára utalva, ne csak azokra a nézőkre hasson igazán, akik személyesen is ott voltak a mohácsi csatamezőn. Márton András rendezte a budapesti előadást, ő és valamennyi munkatársa —Bálák Margit, Menczel Róbert, Csik György, É. Kiss Piroska és Zsótér Sándor — elismerést érdemel, amiért a gyulai környezethez igyekeztek igazítani a játékot. A népes szereplőgárdából Takács Katalin, Miklóssy György, Csikós Gábor, Nemcsák Károly és a színpadi szerepet is alakító Márton András percei, pillanatai maradnak emlékezetesek. Andódy Tibor KÉPERNYŐ Szombat este a kettesen Ha az ember „kötelező minőségben” televíziót néz, keres valami rendezőelvet: mit is válasszon, mii az, ami a hét (avgy hétvége) műsorából érdemes arra, hogy továbbgondoljuk, hogy töprengjünk a mondandóján, épüljünk általa úgy is, hogy a kritikus meghívja eszmecserére tisztelt olvasóit. Nos, lapozgatva a hétvége műsorát, úgy döntöttem, ezúttal a 2-es műsor szombat estéjét választom, mely égy 1977-ben készült magyar tévéfilmmel', A zöldköves gyűrűvel kezdődött, és Török Gyula író születésének 100. év- . fordulója okán ismételtek meg. Utána következett a Charles Perrault francia író ,(1628—1703) műve nyomán készült A Kékszakáll című francia tévéfilm, Alain Ferrari rendezésében Sami Frey és Sabine Haudepin főszereplésével. Elolvasva a bevezető szöveget, kíváncsian dőltem hátra a karosszékben: számítva arra is, hogy a világszerte ismert történet a feleségeit gyilkoló kékszakái Ír ól, ráadásul francia írótól, francia filmen, francia színészekkel! kikapcsol másfél órára zaklatottságaimból, melyek nem éppen a tizenhetedik században gyökereznek. Jelenthetem, tisztelt olvasóim, hogy nem csalódtam! Charles Perrault (a maga korában a „modernek”, a racionalizmus szószólóinak egyik legnagyobbja) szelleme ott volt minden jelenetben, ott volt a film (furcsa, ugye?) irra- cionalizmúsában, miszticizmusában is, miközben (ó, írói tündöklőt!) megírta, és háromszáz évvel később képernyőre ihlette az emberi lélek, a tisztaság és a gonoszság, a mindenre választ kereső kíváncsiság (vagy inkább: ismeret-igény?!), és a mindent titkoló, önző érdek-rafi- náltság halálos küzdelmét, az emberiség máig le nem győzött ön- és közpestisét. Pedig Perrault bizakodik, majdhogynem optimista, mert rendületlenül hiszi, hogy a boldogsághoz fény kell, a titkok leleplezése, hogy az önző gonoszság után kisüt a napfény! Mindezt megérezni a szombat este (számomra) ,megnyugtató, felszabadító élménye volt, másfél órára. Addig legalább csak erre gondoltam. Hihetetlenül csodálatos volt! Röpke szünet után (miközben háromszáz év múlt-távlatából visszaérkezünk a jelenbe) máris a „megvalósult utópiák” országába repített el egy kisfilm, Kuvaitról. Először csak Mezey György új labdarúgó szövetségi kapitányunk .jutott eszembe, aki mint köztudott, ott edzőskö- dött, aztán az utópisták elvont ábrándozásait próbáltam előhívni, de a látvány és a kísérőszöveg kitörölt belőlem minden próbálkozást. Bámultam és hallgattam, kerestem az összefüggéseket a mérhetetlen természeti kincs (olaj), és az azt kiaknázó, és mindenre kiterjedő okosság, ügyesség és hozzáértés között; a Magyarországnál hatszor kisebb sejkség gazdagságának titkairól (nocsak, Kékszakáll!), mert régen, nem hiszem már azt, hogy a természeti kincs felfedezése elég a gazdasághoz. A választ nem találtam, hacsak abban nem, hogy Kuvaitban töményen jelen van mindaz, ami a herdálás, a felélés, a kiszipolyozás, a háttér nélküli flanc ellentéte. Így aztán az sem csoda, illetve utópia, hogy 1 millió kuvaiti feleannyi áramot fogyaszt, mint 10 millió magyar, hogy 2200 körül ugyan kimerülnek az olajkészletek, de addig évente 500 millió dollárt tesznek tartalékalapba, hogy a költségvetés legnagyobb tételét az oktatásügy kapja (!!), és állam-polgári jog a „lakásminimum”. Igen. egy kis fájdalmas öngúny is belémtelepedett, ahogy néztem ezt gz utópiát, ezt a Kuvaitot, am.i magyarul erődöt jelent. Irigység mégsem- volt bennem, inkább valami nehezen megfogalmazható büszkeség, hogy íme, mire képes az okos ember! A bölcs és következetes. Pedig a tömegek alig egy-két évtizede még vályogviskókban laktak. Honnan hát a kultúra, az intelligencia az utópiához? Az ember, mondják, gyorsan alkalmazkodik. Jóhoz is, rosszhoz is. És ez nem jelenti a küzdelem feladását, ha kell. Jelenthetné viszont azt is, hogy megfejteni valamit a hogyan titkaiból. Addig is bonjour, Kékszakáll!... Sass Ervin Közélet iség és nyitottság... Egy ismerős — közelebbről Bemutatjuk Bán Jánost, a televízió szegedi körzeti stúdiójának vezetőjét Ha azt mondjuk „hatvanhat” — biztos, hogy minden valamire való tévénézőnek ugyanaz a név jut eszébe. Ha megfordítjuk: Bán János neve errefelé már többet is jelent, mint a népszerű, „belemenős” gazdaságpolitikai tévéfórum. Ö találta ki öt éve, és övé a szelleme, de az övé marad továbbra is. Most pedig a vezetője lett a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának. Ä legforróbb nyárban, sűrű dolgai közt szívesen engedett időt-teret, Békés megye ismerkedő érdeklődésének. — Műsoraimat előkészítő ország,járásaim során nagyon megszerettem ezt a vidéket. Számomra a békési táj egészen csodálatos. Ha az ember elindul, és nem áll meg Békéscsabán, hanem továbbmegy és eljut a kisfalvakba, sok csodával és szépséggel találkozik. Lehet, hogy az utak rázósabbak, de az emberek mások... Mi megszoktuk a magunk tülekedő életformáját, ahogy mindennap araszolva megyünk élőre a csúcsforgalomban. Arrafelé viszont megállhatunk egy szóra. Ha kérünk egy pohár vizet, nehéz megértetni, hogy ne egy pohár bor legyen belőle, mert autóval vagyunk. Egy pohár vizet kérve, pedig egy embert meg lehet ismerni. Különösen ahol az első találkozás alkalmával kinyílnak az emberek, és elmondják azt, ami bennük van. Én ezt szeretem — a békési emberben is. ' Sajnálatos, hogy nem ismerjük eléggé őket, és az országnak ezt a részét, a saját országunkat sem ...! A helyi, körzeti adók pótolhatatlan szerepét én éppen ebben látom. Abban, hog£ arról beszéljünk, ami érdekli az embereket, s az adott környéket megismerteti a távo- labbiakkal. — Ismeri lapunkat? — Ott van mindennap az asztalomon, de úgy gondolom, hogy ott kellene lennie a szomszédos megyeszékhely újságos standjaim is, vagy mondjuk a nagykanizsai gyárigazgató asztalán is ahhoz, hogy erről a megyéről minden fontosat tudjanak. Ez az egyik vesszőparipám, hogy a helyi sajtóorgánumoknak jobban egymásra kéLlene épülnie, mert egymás hatékonyságát, erejét tudnák növelni. — Mit árulna el magáról nekünk, amit a tévéből nem tudhattunk meg? — Én abban hiszek: az újságírónak kell, hogy légyen egy olyan területe, szák mája, amihez ért. Nem nagyon hiszek az olyan riporterzsenikbe, akik egyik nap politikussal csinálnak interjút, másik nap show- műsort vezetnék, harmadik na.p pedig sportot közvetítenék. Én elsősorban a gazdaságtudományban rnélyed- tem el. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy van egy bölcsészdiplomám is. Eredetileg tanárnak készültem. Aztán a televízió még idejében fölismerte, hogy sokkal jobban tudom értékesíteni a közgazdasági ’ diplomámat, mint .a tanárit. Ennek én nagyon örülök ma is, megmondom őszintén. Szeretem, és nagyon fontosnak tartom a gazdaság világát. Persze, ez ma már nem is szeretet kérdése, muszáj vele foglalkozni, és egyre több újságírónak kell ezt tenni ezután, — Érzi ezt már áz itteni reagálásokból is? — Az egyik legnagyobb szegedi sikernek például a borháborúval foglalkozó riportunkat tartom. Engem meglepet, hogy milyen élénken és széles körben nézik műsorainkat. Több levelet kaptam az ország különböző részeiből, amelyben felháborodva panaszolják, hogy ezt miért csak Szeged adta. — Hogyan lett éppen Bán János a szegedi televízió vezetője? — Ez nekem is meglepetés volt. A tévé vezetősége egyszerűen megkérdezte, hogy volna-e kedvem ezt elvállalni. Az elődöm, Regős Sándor már régóta szeretett volna visszamenni a külpoli-, tikai újságírásba. Erre most adódott lehetősége Chrudi- nákéknál. Felmerült tehát gyakorlatilag is az utódlás kérdése. Én arról voltam híres a tévében, hogy mindig fiatalóikkal vettem magam körül, ez a Hatvanhatban is így van. Lehet, hogy ez sugallta ezt a választást, egyébként isten bizony, nem tudom, miért pont rám esett. — Mi a benyomása az ed- digek alapján a „csapatról”? — Itt szerencsére egy „család” van együtt, és rengeteg a fiatal. Ezt a „csikócsapatot”, ahogyan én nevezem őket, könnyebb beoltani, be- levinni olyan dolgokba, amikben nagyobb lendület van, ami újszerű. Meg kell, hogy mondjam', csodálattal nézem, amit ők itt produkáltak az eltelt egy-két hónán óta. Nem hittem volna, hogy egy ilyen hirtelen sebességváltásra képesek leszünk együtt. — Mit tart a legfontosabb főszerkesztői elvének itt, Szegeden? — Két nagyon aktuális dolgot, a közéletiséget és a nyitottságot... — Miben szeretné változtatni a műsorok arculatát, ezek szellemében? — Ezek első kísérletei megtörténtek mér akkor, amikor bizonyos fórumokat szerveztünk. Ez azért lényeges, mert ha mi olyan kérdésekről beszélünk, ami az embereket izgatja, és ha idehívunk szakembereket, akik érdemben nyilatkozhatnak, erre már élő műsorokat lehet szervezni. Ahogyan ezt meg is csináltuk már Gyulán például, amikor élő adásba bekapcsoLtunk telefonokat. Ezután pedig az következik, hogy bevonjuk a nézőt is az élő adásba, hogy kérdezzen, legyen jelen. Ezekben a dolgokban is nagy segítségünkre lehet az újsággal, a megyei sajtóval való együttműködési. Azzal is, hogy közli a telefonszá- mainkat, amelyeken hívni tudnak bennünket az adás alatt. Pleskonics András
