Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
1988. július 16., szombat e iflNilMMtoMilyen érzés ma románnak lenni Magyarországon? Beszélgetés Márk Györggyel, a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének főtitkárával „Ezek akarnak egy kultúrnépen uralkodni, ezek akarják a földdel egyszintűvé tenni a magyar falvakat? Ti pedig hallgattok? Ez az ország a tenyerén hordoz benneteket, s nem emelitek fel szavatokat, hogy tiltakozzatok a magyarság mérhetetlen kiirtásáért? Nem szégyellnek magatokat! Ki kellene ebből az országból zavarni benneteket, ugyanazt tenni veletek, mint ott a magyarsággal. Hallottuk, hogy kongresszusra készültök, ülésezgettek, talán még újabb követeléseitek is vannak. Pofátlanságtoknak nincs határa. A kinti események miatt örüljetek, hogy meghúzhatjátok magatokat." A fenti részlet egy névtelen levélből való. Címzettje a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetsége, melynek székhelye megyénkben, Gyulán van. Nehéz megmondani, hogy hová ütött nagyobbat a sorok írója: a címzettek lelkére, vagy azoknak a nem nemzetiségieknek az önérzetére, akiknek „nevében” förmedvényét megfogalmazta. Akárhogy is van, tény, hogy hasonló tartalmú levelet az utóbbi időben egyre többet kézbesít a szövetség címére a posta. Ezért talán nem időszerűtlen szembesülni annak az etnikumnak a hangulatával, amelynek anyaországáról az utóbbi időben kevés elismerő szót lehet olvasni és hallani. Kérdéseinkre Márk György, a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének főtitkára válaszol. — Hogy érzi magát mostanság a román szövetség főtitkára? — Nem jól! Mert a két ország, Románia és Magyarország viszonyának fokozatos megromlása rossz hatással van az itt élő román nemzetiség, és így természetesen az én közérzetemre is. Ami itt történik, annak mi szenvedő alanyai vagyunk, ugyanúgy, ahogy odaát a magyarság is. Két szomszédos ország viszályában természetszerűleg a legnagyobb sebeket akarva-akaratlan a nemzetiségek kapják. — Hogyan alakulnak az anyaországhoz, Romániához fűződő kapcsolataik? — Sajnos, majdnem teljesen megszakadtak. Az oktatási és néhány más jelentéktelen köteléken kívül minden korábbi kapcsolatunk megszűnt. Gyakorlatilag nemzeti háttér nélkül dolgozunk. Nem az anyagi segítség hiányzik, hanem a nyelvi háttér, a nyelvnemzethez tartozás. Az a nemzetiség, amelyiknek hiányzik ez a háttere, eleve hátrányosabb helyzetbe kerül, akár a többi nemzetiséghez, akár a nemzetalkotó néphez viszonyítjuk. Sajnos, a rokoni kapcsolatok, az odaátra vezető baráti szálak sem képesek már ezt a hiányt pótolni, mert azok ápolása is megnehezedett. Az ismert okok miatt ritkultak a találkozások, az oda-, illetve ideutazások. — Nézzük az itteni viszonyokat! Megér- tőbb, toieránsabb-e a hazai közvélemény? — Nem mondhatnám. Sőt, az utóbbi időben megszaporodtak a névtelen levelek és telefonok. Engem is felhívtak már, de más román nemzetiségieket is. Fenyegető telefonok voltak ezek. Otromba és durva üzenetek. Lassan mór hozzáedződök az ilyen telefonokhoz és levelekhez. De nem lehet megszokni a közvetlenül, szemtől-szembe érő megalázásokat. A közelmúltban például két munkatársunkra rászóltak az egyik üzletben, amiért románul beszélgettek: „Takarodjanak ki innen, az üzleten kívül beszéljenek románul”. Ez itt történt Gyulán. Mint ahogy az is itt történt, hogy vezető humoristánk a művelődési ház estjén a román nemzetiség bőrére jópofáskodott, céltáblául választva a román iskolát. Ha mondjuk Veszprémben viccelődik a román nemzetiséggel, az sem jó, de ott legalább nem élnek románok. De itt, románlakta vidéken — a példánál maradva — a román iskolára tett kiszólások nem viccként, hanem arculcsapásként hatnak. Sebet ütnek a lelkeken. — Milyen hatással vannak ezek az etnikum egészére, a román nemzetiség állapotára? — Van bizonyos félelem az itteni románság körében. Az idősebbek egy része egyenesen attól tant, hogy kitelepítik őket, ami ugye abszurdnak hat, és mi igyekszünk is meggyőzni őket arról, hogy a gondolat történelmietlen, erről nincs és nem is lehet szó. De meg kell értenünk aggodalmukat, mert — hangsúlyozom, idősekről van szó — a múltból sok mindenre emlékeznek még. Igazából nem is ez aggasztó, hanem az, amikor azt tapasztaljuk, hogy valaki félelemből nem vállalja a nemzetiségét, amikor elfordul saját etnikumától, mert ez a kényelmesebb, a konfliktusmentesebb. Ez azért veszélyes, mert kis létszámú nemzetiségről van szó, zsugorodása idővel a létét fenyegeti. Márpedig a magyarságnak is fontos, hogy megmaradjon ez az etnikum, mert történelme és kultúrája része a magyar nemzet múltjának és kultúrájának. Nélküle a magyarság is szegényebb lenne. — Ellenérzésekről és félelmekről beszélt. Hogyan lehet ilyen körülmények között nemzetiségi érdekképviseletet gyakorolni? — Nem nehéz a gondjainkról szólni. Még csak bátorság sem kell hozzá. Amikor ezekre az anomáliákra utaltam, akkor nem a hivatalos szervekre gondoltam. Részükről mindig volt és van is fogadókészség és megértés. A baj másutt van. A közelmúltban néhány testületi ülésen a nemzetiség helyzetét tárgyaló napirendi pont keretében én is felszólaltam. Aggódva tettem szóvá az oktatásban mutatkozó gondokat. Elmondtam, hogy egyre kevesebben beszélik a román nyelvet, lassan már csak az idősebbek értik és használják. Az okok a hatvanas évekig nyúlnak vissza, amikoris a nemzetiségi iskolákban csökkentették az anyanyelvi tanítási órák számát, arra hivatkozva, hogy a továbbtanulásnál hátrányt jelenthet, ha a diákok nem magyar nyelven tanulnak bizonyos tárgyakat. Miközben az iskolákra az van kiírva, hogy román tanítási nyelvű általános iskola, illetve gimnázium, a valóságban szinte idegen nyelvként tanítják az anyanyélvet. Nos, ezt így elmondtam. Pár nap múlva hallom ám vissza az utcáról: „Mit akar ez a román szövetség? Elrománositani bennünket?” Nyilvánvalóan félinformáltságról, vagy előállásról van szó. Csak sajnos, nő az ilyen hiányosan tájékozottak száma. S egyenes arányban szaporodik azok száma is, akik megkérdőjelezik az itt élő román nemzetiség helyzetét. Nem a létét, mert az történelmi tény, hanem mindazoknak az intézményeknek a létét és működését, amelyek a nemzetiség megmaradását szolgálják. „Miért van itt román iskola?”, „Miért a románok, és miért nem a magyarok kaptak új iskolát?”, „Már megint a román nemzetiség”, „Bezzeg, odaát, nem szeretik ennyire a magyarokat!” — teszik szinte naponta a megjegyzéseket. Mi korábban is elvi politikáról beszéltünk, és ma is azt valljuk, hogy csak elvi alapon szabad a dolgokat kezelni. A nemzetiségi politika mélysége nem lehet létszám függvénye. — Nem túl érzékenyek? — Bizonyára! Tény, hogy érzékenyebb lett az itt élő románság. A nemzetiségek általában érzékenyebben reagálnak az őket ért sérelmekre. Egy etnikum a maga kisebbségi mivoltából eredően már eleve érzékenyebb. Normális körülmények között is. Hát még, ha — mint most — a körülmények abnormálisak! De miért ne lennénk érzékenyek? Mondok egy múlt heti példát. A várszínház Csutka-darabja, a Megmaradni fő díszletét, egy vagont, amelyben a cselekmény java játszódik, és amelyben vaskos kijelentéseket tesznek a román politikára, a román kollégium udvarán ácsolták össze. Ne értse félre, ennek semmi köze a nemzetiségi politikához, csak éppen ízléstelen. .És mert megnehezült viszonyok között élünk, legalább az ilyen ízléstelen dolgokat el kellene kerülni.- Egyetértek, de azt azért nem hinném, hogy a színháziak készakarva vitték oda azt a díszletet. — A dolgok általában nem készakarva válnak sértővé. Többnyire figyelmetlenségből, vagy alultájékozottságból. Különben miért hinné Bárki, hogy mi is felelősek lehetünk a kialakult helyzetért. Csak azért, mert románok vagyunk. A magyar lakosság a romániai politika kifogásolható lépései nyomán gyakran fogalmaz így: „már megint mit csináltatok”. Nekem is így teszik fel a kérdést. Mintha mi lennénk a felelősök a kinti döntésekért. Ráadásul ilyen helyzetben a híd szerepét sem tudjuk betölteni, mert — jelképesen mondva — nincs közlekedés a két part között.- Az ember azt hinné, hogy a magyar— román határ mellett élő népek hozzáedződ- tek a feszültséghez, hiszen itt már évek óta vannak átkelési nehézségek. És azt sem most tudták meg, a hirtelen nyílttá vált újságokból, rádióból és televízióból, hogy milyen gondok nyomasztják a romániai ma- gyarságot, — Tapasztalataim szerint nehezen tudnak megbarátkozni a kialakult helyzettel az itt élő emberek, magyarok és románok egyaránt. Nem hiszem, hogy ez a fajta múlt megedzette őket. Sőt, mert ennek a konfliktusnak a hatásai is itt csapódnak le e határ mentén, errefelé több ellenérzés gyülemliik fel az emberekben. Talán ez is oka annak, hogy nem kellően toleráns a magyar lakosság a román nemzetiség belső drámája és lelki keserűsége iránt. Igen, toleránsabbnak kellene lenni, sokkal toleránsabbnak az együvé tartozás, az egymás mellett élés okán. A román nemzetiséghez való viszonyt nem szabadna, hogy befolyásolják azok az aggasztó hírek, amelyek odaátról érkeznek. Ugyanis a dolgok nem függnek össze. Hiszen az itt élő románságnak annyi köze van a határon túli sérelmekhez, mint mondjuk az ottani magyarságnak a mi névtelen telefonjainkhoz. Ez a román nemzetiség a 18. század eleje óta itt él ezen a területen, együtt a magyarsággal. Ezt az országot tekinti hazájának, itt érzi jól magát, és itt akar boldogulni. — Ha jó értem, a baj abból származik, hogy a politikát, vagy a politikusok egy csoportját azonosítják a néppel. Éljen e nép a határon innen, vagy túl, — Igen, a nekünk adresszált megjegyzéseknek ez a gyökere. S ez odaát sincs másként. — Tényleg, hogy viszonyul a szövetség az odaátról érkező hírekhez? — Az utóbbi időben egyre nagyobb számban kapunk olyan telefonokat és leveleket, amelyekben azt követelik tőlünk, hogy a román nemzetiségi szövetség is foglaljon állást a magyar—román vitában, ítélje el a Romániáiban történteket. Nekünk az a véleményünk, hogy nem jó dolog, ha egy nemzetiséget túsznak használnak fel. Tőlünk a magyar politikai vezetés szerencsére semmilyen választ nem vár el, és ilyen nyilatkozat megtételét nem is erőszakolja ránk. Nem tekintik túsznak, és ilyen célra nem is használják fel az itt élő román nemzetiséget. A kialakult helyzetről természetesen nekünk is van véleményünk, amit különböző fórumokon és beszélgetéseken el is mondunk. De nem látjuk szükségét annak, hogy ezt szövetségi nyilatkozatban fogalmazzuk meg. Egy kisebbségben lévő etnikum ilyen ügyekben tett egyetértő nyilatkozatainak különben is felemás az értéke. Ugyan ki hinné el, hogy nem nyomás alatt cselekszünk. — Mit tud tenni a szövetség a román nemzetiség identitásának megőrzéséért? — A Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének, mint érdekképviseletet ellátó szervnek, az a legfőbb küldetése, hogy megtartsa a nemzetiséget, megakadályozza, vagy legalábbis lassítsa az asszimilációt. Egy természetes asszimiláció úgyis végbemegy az urbanizáció és a vegyes házasságok révén. A “legfontosabbnak ma az emberek megnyugtatását tartjuk. Igyekszünk megértetni velük, hogy nincs mitől tartaniuk, és remélhetőleg átmeneti állapotról van szó. Előbb-utóbb normalizálódik a helyzet, s többé nem kell megaláztatásokat átélniük. Sok segítséget és megértést kapunk a hivatalos szervektől, ismerik gondjainkat és segítőkészek városi, megyei és országos szinten egyaránt. — Gondolom, a nyilvánosság is kedvez. Mintha az utóbbi időben divatba jött volna a román nemzetiség. Sokat lehet olvasni, hallani róla. — Valóban, gyakran találkozni a román nemzetiségről szóló hírekkel. Sokszor már olyan érzetünk van, mintha mi, román nemzetiségiek, mások, politikai okokból fontosabbak lennénk, mint a többiek, a németek, a szlovákok, a szerb-horvátok. Nem jó, ha spekulatív módon foglalkoznak velünk. Csak azért, mert a mi helyzetünk felmutatásával akarnak üzenni a határon túlra. Ez hibás felfogás, és olyan szerepre akar kárhoztatni bennünket, amit nem szívesen vállalnánk. De azt hiszem, a világ egyetlen- etnikuma sem örülne ennek. Mert abnormális bármilyen nemzetiséget az anyaországa ellen kijátszani, az ő helyzetével példálózva hívni fel a figyelmet egy másik nemzetiségi politika tarthatatlanságára. Ha így gondolkodnánk, és valamiféle kölcsönösséget próbálnánk érzékeltetni, akkor ettől már igazán nem lenne messze az a gondolat, hogy ha odaát történetesen bántják a magyarságot, akkor válaszként itt is üssünk egy nagyot a románokon. Ez veszélyes és járhatatlan, út. . * — Meddig lehet prés — a két ország közötti feszültség okozta teher — alatt élni? Mert hogy az itt élő román nemzetiségre, de vonatkoztathatnánk az odaáti magyar kisebbségre is, a helyzet súlyként neheze- dik rá! — Ha a helyzet nem változik, és a mostanihoz hasonló tünetekkel, például a nemzetiségi tudat gyakori megsértésével kell továbbra is számolnunk, akkor nem sokáig. Mert akkor egyre fogy majd ez a kisebbség, és belátható időn belül megszűnik maga a nemzetiségi lét. A kérdés tehát nem az, hogy meddig lehet prés alatt élni, hanem az, hogy meddig tart a prés, mert félő, hogy idővel nem lesz már olyan, aki vállalja a ránehezedő súlyt. Sem itt, sem ott. A felelősségünk óriási. Hiszen idővel, ha a helyzet normalizálódik — márpedig hiszem, hogy rendeződni fog —, el kell számolni cselekedeteinkkel. Azzal, hogy mit tettünk azért, közösen, magyarok és a szövetség, az itteni, ostoba megjegyzéseknek céltáblául szolgáló román nemzetiség megmaradásáért. Nyilvánvaló, hogy ezt a számadást nemcsak itt kell elvégezni. A nemzeti kérdést ebben a térségben csak felelősen szabad kezelni, és róla nyilatkozni. A jelenleginél még többet árthat, ha nem kellő körültekintéssel nyúlunk a kérdéshez, mert minden félresikerült intézkedés, vagy nyilatkozat, tovább terhelheti a jövőt. A múlt, illetve a jelen, már majdnem odavan. De a jövőt, a jövő békességét még megszerezhetjük. Nekünk már erre kell készülnünk, ezért kell küzdenünk. Árpási Zoltán Fotó: Kovács Erzsébet
