Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
NÉPÚJSÁG 1988. június 18., szombat Olvasóink figyelmébe! Mint azt már több alkalommal is jeleztük, a lapunkat előállító Kner Nyomdában felújítás alatt áll a svéd, Solna gyártmányú nyomógép. Emiatt június 4-én és 11- én szombati számaink nem 16, hanem 8 oldalasak voltak. Ígéretet tettünk olvasóinknak arra, hogy a kiesést pótoljuk. Ma már 16, pontosabban kétszer 8 oldalon jelenünk meg. (A felújítás miatt ugyanis a gép egyik nyomóegysége működik csak, így az első 8 oldalt már pénteken délután kinyomták, a másikat este, s ezt a kettőt kézbesíti együtt a posta.) Ez a szombati szám a korábbi hétvégi melléklettel csaknem azonos. Június 21-én, kedden pótoljuk első adósságunkat, amikor ismét kétszer 8 oldalon jelenünk meg, ezúttal egy magazinjellegű összeállítással. Június 25-én, szombaton újra a mostani hétvégivel lesz azonos a lap, június 28-án, kedden pedig másik adósságunkat pótoljuk, kétszer 8 oldalon megjelenve. Kérjük olvasóink megértését. Közvetlen hangulatú, konstruktív vita volt Zavartalan lakossági ellátás (Folytatás az 1. oldalról) szőr egyébként a MÁV-val kötött szerződés keretében megindult a konténeres szállítás, mely a megtakarítható átrakodás miatt jelentősen csökkenti a fuvaroztatási költségeket is. Valkó Pál, a MÁV békéscsabai üzemfőnökségének vezetője elmondta, hogy az idén a vasút megkülönböztetett figyelmet fordít a zöldség, gyümölcs, tüzelőanyag szállítására, azaz a lakossági ellátás zavartalanságára. A MÁV-szállítások terén tavaly kialakult gondok várhatóan az idén nem ismétlődnek meg, bár a legpontosabban ütemezett tervek ellenére is jelentkezhetnek feszültségek a vagonel- látásban. A továbbiakban elmondták véleményüket még a Csabai Húsker és a Békéscsabai Hűtőház képviselői, majd a szállítóeszközökhöz és a rakodógépekhez szükséges alkatrészellátási problémákról. illetve lehetőségekről hallhattak a jelenlévők. Molnár Lajos, az Agroker igazgatója elmondta, hogy a termelőegységek szűkülő anyagi lehetőségeit megérezte a vállalat, hiszen jelentősen csökkent az alkatrész- értékesítésből származó bevételük. Biztató viszont, hogy az elmúlt évekhez képest javult a mezőgazdasági és szállító gépjárművek alkatrészellátása. — Nem így a személygép- kocsialkatrész-ellátás szintjén — jelentette ki Hra- bovszki Pál, az Autóker békéscsabai üzletének vezetője. Ezen a területen ugyanis továbbra is számos hiánycikkre kell számítani, de a nagyobb szállítójárművekhez kielégítő az alkatrészellátás. A Békés Megyei Szállítási Bizottság elnökhelyettese, Sprőber József, a megyei tanács közlekedési osztályának vezetője által levezetett ülés bejelentésekkel fejezte be munkáját. (bacsa) (Folytatás az 1. oldalról) tem, hogy a hatályos tanácstörvény szerint nem kell központi jóváhagyást kérni a megyéknek ahhoz, hogy egy-egy községet közvetlen irányításuk alá vonjanak. Ilyen alapon nem zárható ki annak a lehetősége sem, hogy valamennyi helyi tanács tekintetében megvalósítsák a kétszintű irányítást akár 1989. január elsejével. Kérdés, hogy akkor ezt értelmezhetjük-e valamiféle hallgatólagos felhatalmazásként az önálló cselekvésre. Erre mondta a miniszterelnök, s szerintem igaza van, hogy nem az elnevezés, hanem a gyakorlat a lényeg. — Milyen egyéb kérdéseket érintett még? — Egy fel-felbukkanó gondolat kapcsán elmondtam, nem hinném, hogy most állást kellene foglaltének, szerepkörének újra- meg a megyerendszer, vagy sem, de bizonyos megyehatár-korrekciókat napirendre kellene tűzni. A megyék peremén több száz kistelepülés létezik vonzásközpontjától — amely más megyében van — egy mesterséges határral elválasztva. Ennek hátrányai mindenki előtt ismertek. A negyedik téma, amivel foglalkoztam, a végrehajtó bizottságok helyzetének, szerepkörének újr-a gondolása. Ki kell mondanunk, hogy a végrehajtó bizottság minden ezirányú törekvésünk ellenére is voltaképpen „kis tanács”, ami tényleges szerepkörénél fogva a tanácstestület fölé nőtt. Ezt a központi jogalkotás is támogatja miniszteri rendeletek egész sorával, amely megengedi a tanács hatáskörének átruházását a végrehajtó bizottságra. Ügy véljük, ebből a körből csak akkor lehet kitörni, ha a végrehajtó bizottság eddigi képviseleti jellege megszűnik és szakértők, szakhivatalnokok testületévé válik. — Mi volt az ötödik téma? — Ez, hogy úgy mondjam, a tárgytól kissé eltérő volt, de úgy éreztem, szólni kell róla. Nevezetesen a választójogi törvény módosításának előkészülete. KifejtetDélsziget-napok A békési régióban is jól ismert, mintegy negyven évvel ezelőtt Hódmezővásárhelyen, most Hatvanban megjelenő Délsziget helytörténeti és művészeti folyóirat 1988. június 18—19-én rendezi meg a „Délsziget-bará- tok első találkozóját". A találkozó programja szerint június 18-án, ma délután 17 órakor a Hatvani Galéria emeleti termében Bognár Rezső akadémikus köszönti az egybegyűlteket, majd Czi- ne Mihály irodalomtörténész „A Délsziget 42 éve és ma” címmeL tart előadást. Ezt követi Pomogáts Béla „A határokon túli magyar irodalom jelene”, és Kristó Nagy István „Magyar képzőművészek a nagyvilágban” című előadása. Még ezen a napon, este fél 9 órakor gálaestet rendeznek a Damjanich Szakmunkásképző Intézet tornacsarnokában. Az estet Moldvay Győző, a Délsziget szerkesztő-kiadója vezeti be. fellépnek: Bessenyei Ferenc, Gombos Kata- ’ Un, Páncél Éva, Ilosfalvy Róbert, Sinkovits Imre, Ferrari Violetta, Moldován Stefánia, Szalma Ferenc és mások. Az est teljes bevételét az erdélyi menekültek megsegítésére és az 1848—49-es emlékmű létesítése javára ajánlották fel a művészek és a rendezők. Másnap a Délsziget-bará- tok Hollókőre és Pásztora rándulnak ki. (s—n) És akkor Jani bácsi feltette a széles szerkesztői asztalra hatalmas, barna aktatáskáját. Előbb a köréje erősített madzagot bontotta ki, majd a fémcsat is kattant. Nem sokáig keresgélt benne, amit hozott, már otthon gondosan előkészítette. „Gyerekek! — fordult a szobában levőkhöz. — Ezt a kis cikket feltétlen hozzátok le. Közügyről van szó, és várják az emberek. Ha nem fér holnap, akkor holnapután, de fontos. Ha adtok egy kopertát, megcímezem a rovatvezetőnek, de ti is tudjatok róla.” Majd’ minden héten hozott egy ilyen kis cikket. Sokáig Szeghalomról, mostanában Űjkígyósról szóltak, s szólnak a híradások. Jani bácsi a Hosszú utcából Hosszú utca 3. A kapunyitásra Bundás ugrik először k,i, de gyorsan követi Dugó és Rinaldó (ha jól viselkedik, Ricsi) is. Csa- holásukkal csak akkor csendesednek el, amikor a nagy diófa alatt, egy ágaskodó nyuszit ábrázoló fafarag- vánnyal szemben elhelyezkedünk. — Énnekem három részre tagolódik az életem eddigi munkája — nyitja ki a már legendás táskát Nátor János. — Bélmegyerhez, Szeghalomhoz és Újkígyóshoz. Egyformán fontos állomások, akár a múlthoz, akár a mához kapcsolódnak, öskígyó- sinak számítok, de a sors úgy. hozta, hogy ’48-ban segédjegyzőnek Bélmegyerre kerültem, ahol akkor a vasútállomáson kívül három házat számoltál volna meg. Ebből építettünk mi ott egy nagyon szép, takaros falut. Én voltam a fiatal1, agilis szervező, Priskin György tanácselnök a tapasztalt, okos vezető. Együtt adtunk erőt az embereknek, s ma már hihetetlen, hogy akkor mi jelentett igazi ünnepet. Mondom az egyik emlékezetes dátumot: 1954. május elsejét. Amikor nemcsak színdarabot tanultunk, meg feliratokat gombostűztünk az épületek homlokára, hanem a községben kigyulladt a villany is! Neked fogalmad sincs arról, amikor a lámpabél helyett körtét csavartunk a foglalatba. ötvenhatról csak azt tudom mondani, hogy csitítottám az embereket. Tavasszal pedig Szeghalomba helyeztek a járáshoz. Pénzügyi vonalon dolgoztam egészen ’85-ig, a nyugdíjazásomig, a községnél!, illetve a városnál dolgoztam. Mert ez a másik, amiről nem tudok meghatottság nélkül sohasem beszélni. Megkönnyeztem, mikor 1984. január 1- jétől várossá avatták Szeghalmot! Kozák Sándor nevét nem kéne kifelejteni, kiváló ember, ő nagyon sokat tett a sárréti centrumért. — Nem mindennapi dolog, majd harminc évet pendlizni! — Az biztos, de tudódj énnekem mindegyik fontos volt, a kígyósi otthon, meg a szeghalmi munka, így a buszon sem azon mérgelődtem, hogy messzi vannak egymástól, hanem azon törtem a fejem, mivel haladhatnánk előbbre. A hétfői napot általában a megyénél töltöttem, szervezéssel. Ügyintézéssel. Pénteken, hazajövet pedig, sokszor beugrottam hozzátok, hisz’ tudod jól. Nyüzsgő és güzülős ember voltam mindig, ezért valahogy sosem, vagy csak ritkán érzem fáradtnak magam. — Most már lehet pihenni, négy éve a postás hozza a pénzt. . . — Bolond volnék tétlenkedni! Már a végleges hazajövetel előtt felajánlották: a kígyósi tanács négy órában számít rám. Legyek ösz- szekötő a lakosság és a műszaki osztály között. A táskából nagy kockás irka kerül elő, a délelőtti tenniválókait idézzük fel belőle: — Először is, lakosonként 1198 forint megmaradt a gázbekötés után. Ezt szeretnénk szeméttároló építésére fordítani, de csak ha egyetértéssel találkozik. A napokban 39 házban jártunk, 37 helyen úgy látják, kell a szeméttároló, 1 fő visszakéri a pénzt. Szóval úgy néz ki, hogy egyetértenek vele. A vasúttól újabb 250 köbméter rostált követ kaptunk, erről' is tájékoztattam a tanácsot. Ez útépítésre kell, mert három méter híján pontosan két kilométer út burkolata vár aszfaltborításra, ezt a követ már máshová vihetjük. Persze, nem egyedül csinálom a szervező-munkát, Balogh Ferivel, a benzinkutassal, aztán Balogh Mihállyal, Ancsin Zoltánnal és Sávolt Jánossal, nagyon jól együtt tudunk dolgozni. Bent, a tanácsban Csányi János és Berki László viszi az ügyeket, mert ugye a mienk csak társadalmi segítés, aztán jön a hivatalos intézés. Közbevágnék, hogy azért sokat hallani arról is, hogy Nátor János nemcsak útépítést szervez, hanem utazásokat is, de elkéstem, mert bordó borítékot húz elő, természetesen a táskából. Június 3-án címezték Párizsban. Feladója nem más, minit a világhírű revüszínház magyar származású igazgatója, Michel Gyarmathy. — Kérlek szépen, ez a harmadik nagyon nagy dolog az én életemben, de nemcsak az enyémben! Mert tavaly áprilisban velem együtt másik 43 kígyósi is ott lehetett a Földes Bergere színpadától alig karnyújtásnyira a páholyban! Levélben vettük fel a kapcsolatot, s úgy terveztük, hogy IBUSZ-baráti körünkkel oda is elmegyünk. No, nem előadásra, mert 130 frankja erre nemigen lett volna senkinek. Az ismerkedés után azonban Gyarmathy úr olyan kedves és barátságos volt, hogy mi magyarok itthon is csak büszkék lehetünk rá! Jól illik talán befejezésként ide a már említett levél néhány sora: „Drága Jánosom, ma, június 3-án kaptam meg aranyos leveledet... csupa szeretet és kedvesség árad minden sorodból és örömmel tölt el ez a kedves barátság, ami köztünk kialakult ...” Fábián István tem, szeretnénk, ha a tanácstagi és a képviselőválasztásokat nem választanánk ketté. Többen emlékszünk még rá, milyen volt, amikor nem egyszerre bonyolítottuk a kettőt. Egyik évben a tanácsválasztás, a következőben a képviselőválasztás, aztán a kongresz- szusra való felkészülés kötötte le a tanácsi és pártapparátusok energiáját. Nem hiszem, hogy ezt ma megengedhetjük magunknak, amikor egyéb feladatok sokasága tornyosul előttünk. Mielőbbi döntés kellene, mert a vita elhúzódása csak a bizonytalanságot növeli. — Engedjen meg befejezésül egy ugyancsak a tárgytól eltérő kérdést. Amikor a kollégiumi ülést követő napon kerestem, azt a választ kaptam, Budapesten van az evangélikus püspöknél. Mondana erről bővebbet? — Természetesen, és mindjárt azt is hozzáteszem, hogy örülök a kérdésnek. Az elmúlt években az állam és az egyházak kapcsolatának javítása jegyében több alkalommal találkoztam a területileg illetékes egyházak vezetőivel. Két évvel ezelőtt, erről egyébként a Népújság is hírt adott, közös hajókirándulásra hívtam a katolikus, az evangélikus és a református püspököt, amit elfogadtak. Maguk is örültek annak, hogy ilyen körülmények között találkozhattak egymással. Tavaly és az idén az időközben kinevezett egyházi vezetőket fogadtam, köztük dr. Harmati Bélát, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökét, akinél a héten viszontlátogatá- son jártam. El kell mondanom, hogy nagy örömmel fogadott, és gyümölcsöző eszmecserét folytattunk a bennünket kölcsönösen érdeklő kérdésekről. Ügy tervezem, valamennyiük látogatását viszonzom, s ezt nemcsak udvariassági gesztusnak szánom, hanem a kapcsolaterősítés egyik módjának. Vannak közös érdekeink, amelyekért hívőknek és nem hívőknek együtt kell dolgozni. — Köszönöm a beszélgetést. S. F. Dőlt betűvel A lemondás Ha az elmúlt 168 órát jellemeznem kellene, bizonyára azt mondanám, hogy ez volt a lemondások és nyugdíjba vonulások hete. Előbb a budapesti pártbizottság első titkára, majd pár nappal később a SZOT elnöke és főtitkára is kérte a felmentését. A hír egyébként különösebben nem lepett meg. Amikor ugyanis kiderült, hogy a két előbbit a jelölőbizottság javaslata ellenére sem választották be a Központi Bizottságba, nyilvánvaló volt, hogy ekkora erkölcsi teherrel nem lehet tovább funkcióban maradni. Az történt tehát, amit vártunk. Mégis, volt ebben az egészben valami rendkívüli. Hosszú idő után először — pontosabban másodszor, mert a pártértekezleten már tapasztalhattunk hasonlót — fordult elő, hogy vezető politikusok nem „érdemeik elismerése mellett", nem megromlott egészségi állapotuk vagy más fontos beosztásba kerülésük miatt, nem a sztereotip „saját kérésére" (mindenki tudta, hogy mást jelent) váltak meg tisztségüktől. Hanem egészen egyszerűen kérték nyugdíjazásukat, mint utóbb kiderült: lelkiismereti okból. Ez attól keletkezett, hogy a pártértekezlet megvonta tőlük a bizalmat. Mindezt a rádióból tudhattuk meg, ahol a budapesti pártbizottság immár csak volt első titkára nyilatkozott erről. (Kész meglepetés volt az elmúlt hét, mert az is . merőben új dolog, hogy egy saját kérésére nyugdíjba menő politikus a nyilvánosság előtt is vállalja, hogy tényleg saját jószántából áll félre.) Volt ennek a nyilatkozatnak egy igen-igen érdekes és tanulságos mondata, amely valahogy így hangzott: „Csak azt sajnálom, hogy a pártér- tekezleti küldöttek egy kalap alá vettek azokkal, akikkel szemben éveken keresztül védtem a reformfolyamatot, s valóságos harcot vívtam ellenük annak folytatásáért.’’ (Kár, hogy nem hallottunk neveket, mert akkor tisztább lett volna a kép.) Csak most látszik igazán, hogy milyen üzenetei vannak annak a jól ismert, áz utóbbb hónapokban sokfelé hangot kapott követelésnek, hogy önálló arculatú, egyéni programmal bíró közéleti emberekre van szükség. Nem csak a tömegek, hanem a kiválasztottak (bocsánat: a megválasztottak) érdekében is. Mert — a múlt héten történtek kapcsán — joggal tehető fel a kérdés: mit tudtunk mi a most lemondani kényszerülőkről? Tudtuk-e, s ha nem, miért nem, hogy ki a reformer és ki nem az? „Tudom — mondta a leköszönő első titkár —, hogy a szavazatokat a harag motiválta". A haragot pedig — ezt már én teszem hozzá — az arcnélküliség. Vagyis az, hogy különösebb követelmények nélkül lehetett a nézetek képviseletében kaméleonként viselkedni. A múlt heti történet fájdalmas, tanulságos és — merem hinni — kijózanító. A jelek mindenesetre erre mutatnak. A rádiósok a minap, este tizenegykor kértek interjút telefonon a párt főtitkárától, a kormány elnökétől. Másnap a tévések szólaltatták meg, s további két nap elmúltával ismét „képernyőre került”. Utóbb azért, mert előző nyilatkozatának egy bejelentését — hogy Romániába utazik — sokan félremagyarázták. Minek megy oda, hívták, vagy ő kezdeményezte az utazást, s milyen minőségben, kormányfőként, vagy pártfőtitkárként ül-e a bukaresti tárgyalóasztalhoz? Ezek voltak a sokakat izgató kérdések. Mindösz- sze két napig. Mert akkor, hallván az aggályoskodó kérdéseket, újra nyilatkozott. Nem várt alkalomra, nagygyűlésre, vagy más fontos, „hozzá méltó” tanácskozásra. Egyértelmű és nyílt válaszokat adott. Sőt, sejtetni engedte, hogy ez a nyíltság jellemzi majd egész romániai látogatását, és az arról szóló tájékoztatást is. A gyakori nyilatkozgatásnak, tapasztalataim szerint, rokonszenves a fogadtatása. Bár találkozni gyanakvással és sandasággal is. Akárhogy is van, én azon kapom magam rajta, hogy egyre többet tudok régi-új politikusainkról. Ismerem gondolkodásukat, vívódásukat, megtudom mit akarnak és mi az, amit — anyagiak híján — csak szeretnének. Egyszóval van arcuk. S ez sem kevés. Különösen nem, ilyen nehéz időkben. J 'Wouí ^Dtooúá
