Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-12 / 112. szám

Orosházi öregdiákok Szegeden Kaleidoszkóp egy baráti körről Próbálom „hivatalból” átgondolni feladatomat, de ahhoz, amiről írni készülök, annyi „közöm van", hogy meg se kí­sérlem a hűvös kívülállót mímelni. Az újságírói műfajok és (talán) a szerkesztők tűrése (is) megengedi nekem a szemé­lyes hangolást, egy kis privát „kicsapongást”...! Aláírás: diákotok ás diáktársatok... 1988. május 12., csütörtök NÉPÚJSÁG HANGSZÓRÓ Az otthonról, a honvágyról és még valamiről Talán nem árt mindjárt az elején leszögezni, hogy ez­úttal nem a tudatos válogatás, hanem a véletlen hozta úgy, hogy az alábbiakban a Családi kör és a Mit üzen a Rádió? adásairól esik szó. Másképpen fogalmazva: az előre kijelölt „főműsorokat” háttérbe szorították olyan, mindössze néhány perces riportok, nyilatkozatok, ame­lyek valahogy mélyebben elgondolkodtatják a hallgatót. Hogy miről? A saját életéről, mindennapi dolgairól, a manapság érvényes mércékről, ameyekből összeáll (ha összeáll) az, amit úgy hívunk: emberi tartás. Politikai, világnézeti, vagy egyszerűen személyes, csa­ládi okokból mindig is mentek honfitársaink külföldre rövidebb, hosszabb időre, vagy éppen — (még leírni sem könnyű) örökre. Idegenben otthont teremteni, hazára lel­ni nem mindenkinek sikerült. Napjainkban is elég gya­kori a külföldi munkavállalás, s bár a szakma szeretete, az elhivatottság, a nyelvtudás és a csábítóan magas ke­reseti lehetőségek, mind-mind előnynek tűnnek, nem va­lószínű, hogy feledtetik az összes többi szempontot. Ha nem éltem volna magam is több évig külföldön, talán fel sem figyelek szombaton reggel a rádióban nyi­latkozó orvosnőre, aki arról beszél, nem tudja, mi az a szó szoros értelmében vett honvágy. Mert'ő mindkét or­szágban — itt is és ott is — otthon érzi magát; s ha hon­vágya van, az úgy jelentkezik, hogy Budapestről Hong­kongba vágyódik, onnan pedig vissza, miközben mind­két helyen otthon érzi magát, és boldog. Ahol az ember jól érzi magát, ahol boldogan él és sikeresen dolgozik, ahol otthon van — az a hazája. Miért ne fordulhatna elő, hogy ez egyszerre két helyen is lehetséges? Az már más kérdés, hogy meddig. Menni, vagy maradni? Művészi alkotások, magánleve­lek, naplók, életek egész sora tanúsítja, hogy ez szinte a hamleti Lenni, vagy nem lenni? kérdés súlyával mér­hető. Mert ki mondja meg minden esetben, hogy melyik a helyes döntés? Mikor teljesülnek a vágyak, mikor si­kerülnek a tervek, ha megy, vagy ha marad az ember? S hol nyújthat többet önmagának és másoknak? Lehet, hogy itthon, de az is lehet, hogy máshol találja meg iga­zi otthonát. így vagy úgy határoz, döntése, érvei aligha­nem elfogadhatóak. Hazáról, otthonról szólt a másik beszélgetés is, bár kisebb léptékben mérve. A nyolcvannégy éves tótkomlósi néni szavai több okból is elgondolkodtattak. Gyermeke­ket nem szült, de tíz állami gondozottat vett magához, és nevelt fel, s most, előrehaladott kora és alacsony nyug­díja ellenére kéri, hogy egyik „leányát”, a szellemi fo­gyatékos Editkét, engedjék ki az okányi szociális ott­honból, adják neki, hadd legyen vele a kislány, hátralé­vő néhány évében. Fontos még, hogy a ,néni kérelmében hangsúlyozza: semmilyen anyagi támogatást ezért nem kér. Tragikus; az élet furcsa dolgokat teremt. Hány idős ember marad magára, mert gyermekei, unokái nem tö­rődnek vele. Hány csecsemőt „felejtenek” a szülészete­ken, hány kicsi nő fel intézetben, és nem tudja meg so­ha, mi az a családi otthon... És akkor itt van Kalkus néni, aki ragaszkodik ehhez a beteg kislányhoz, aki anyukának szólítja, aki értelmi fogyatékos szülők (talán alkoholisták is) gyermekeként jött a világra, a betegség­gel, a terheltséggel örökre „megátkozva”. Orvosok, gondozók, tanácsi hivatalnokok nyilatkoznak, és nem vádolhatók sem rosszindulattal, sem körülmé­nyeskedéssel, sem azzal, hogy döntéseikben, tetteikben ne a gyerek, ne az ember állna a középpontban. Véle­ményük megegyezik abban, hogy Editke intézeti ellátás­ra és felügyeletre szorul, szellemi állapota miatt nem le­hetséges, hogy kiengedjék, mert az idős néni koránál és erejénél fogva valószínűleg nem tudná kellőképp ellátni. Kiderül, hogy Editke már nem kislány, hanem szexuáli­san felnőtt nő, de képtelen az intézeten kívüli életre, sőt, kifejezetten veszélyben lenne a szakszerű felügyelet nélkül. Érvek, érvek, megalapozottak és szavahihetők. Mégis; az esettől nem lehet könnyen szabadulni; mert marad a kérdés: nem lehet két szerencsétlen emberen valahogyan segíteni? Ez a nyolcvannégy éves néni azzal, hogy tíz gyereket felnevelt, talán „édesebb” anya volt sok „biológiai” anyánál. Öreg napjaira megérdemelné, hogy ott legyen a közelében az, akiihez ragaszkodik. S amíg értelmi fo­gyatékosok. alkoholisták produkálhatnak utódokat, amíg felelőtlenül, igen, bűnösen jöhetnek a világra Editkék, vajon kinek kell ezért a számlát benyújtani? Nem Edit- kének és társainak, annyi bizonyos. Niedzielsky Katalin Beiratkozás a belvárosi nyelviskolába Kezdem hát kopogni az üzenetet egykori iskolámba. Vállaltam, hogy továbbítom és a megyei médián át köz­zé teszem a Szegeden élő egykori diákok üdvözletét a nem felejthető alma mater­nek. Az „orosházi Táncsics” — immár fogalom és „be­váltható”, jó ajánlólevél ez a név. Jól hangzik ma is, nemcsak egy-két évtizede, mondhatjuk, hogy ország­szerte ... Nemrég jelent meg eze­ken a hasábokon egy portré Keller igazgató úrról, aki méltó büszkeséggel említet­te a Budapesten és Szege­den is működő, összetartó és hűséges öregdiákok Ba­ráti Körét. A szegediek be­mutatása következik itt, most. . . * * * Előttem vagy húsz írott árkus; dokumentumok, kör­levelek, felhívás, fényképek, újságcikkek, miegymás. Mö­göttem egy egész estére rú­gó beszélgetés dr. Szabó Mi­hály gyermeksebész ad­junktus szegedi otthonában. Ö a lelke-motorja és szer­vezője a szegedi—orosházi öregdiákok körének. Este 8- ra tudtunk csak időpontot „egyeztetni”. Családi kör­ben ülünk, egy meghitt haj­lékban, nagyon sok fest­mény között. Később egy zsúfolt dolgozószobában szolgálják ki a fiókok az adalékokat az emlékidézés­hez .. . Mint volt „stancsi- csista” sokkal inkább csa­ládtagnak kellett tekinteni magam, mint megtűrt új­ságírónak. össze kéne rakni utólag a képet...! * * * (Ahogy most rendezgetem az anyagot, megmozdulnak a magam emlékei is, zajlani kezdenek régi érzések és fel- lapozódnak színesen a szép és a megszépült élmények lenyomatai... a jó Rácz Pista bácsi azóta is érvényes fanyar bölcseleté, Dodi bá­csi rendezett és kedélyes hu­mánvilágképe, Karcsi bácsi nagybácsis embersége és az „Atya” tekintete, amit még ma is érzek tán magam mö­gött, ha egy kicsit lazítani merészelek ... Izgalmas na­pok, arcok, barátságok, éle­tet meghatározó parancsok: tudásra és önfegyelmezésre... vagyis én még a „kaszárnya” szelleméből is részesülhet­tem ...) * * * Rakosgatom hát a mozai­kokat. Feketével az „objek­tiven” át nézve, pirossal : a „szubjektiven”, a szívesen mesélő öregdiák (és szívesen emlékező jómagam) emlék­töredékeinek kockáiból... * * * — Jó tanáraink voltak ... kihoztak belőlünk mindent. Én is összeszedtem egy cso­mó díjat sport- és tanulmá­nyi versenyeken. Nem volt olyan hétvége, hogy ne let­tünk volna valamilyen ver­senyen Glózik Pali bácsival. Csodálatos élmények voltak, amikor valami kis dicsősé­gért elmentünk Gyulára, Szarvasra, Csabára. Osztály- főnökünk, Tóth Lajos keze alatt a színjátszócsoporttal jártunk szerepelni. Kisvo- nattal elmentünk Békéssám- sonba vagy Kaszaperre, ahol az ottani diákok családjai disznót vágtak erre az al­kalomra és disznótorossal fogadtak bennünket, és ott is aludtunk a diáktársak otthonában... * * * 1983-ban ünnepelte az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium és Ipari Szak- középiskola jogelődje, az Orosházi Evangélikus Gim­názium alapításának félszá­zados évfordulóját. Az ak­kori ünnepség előzménye­ként született meg az öreg­diákok Baráti Köre, azöBK. amely — az 1985-ös szegedi körlevél szerint — „össze­fogni szándékozik az iskola falai között egykor és most tanító tanárokat, az egyko­ri és a jelenlegi diákokat.” * * * (A minap a szegedi főpos­tán egy végzős főiskolai hallgatóval futottam össze. A szintén ex-Táncsics gim­nazista Sajgó András lelke­sen újságolta nekem — aki épp e cikk előkészületeinél tartottam —, hogy az oros­házi öregdiákoknak van egy köre Szegeden, ők is járnak oda; egy ízben a tanárképző főiskolán tanulók be is mu­tatkoztak az összejövetelen...) Héjjas Endre docens, szintén orosházi diáktárs hozta el őket, aki sokat tett,, hogy a mostani hallgatók eljussanak az öregdiákok közé. — Nem orvosok és taná­rok gyülekezete — meséli Szabó Mihály. A magot al­kotók közt van nyugdíjas üvegművestől a katonatisz­tig mindenféle foglalkozású ember. Ettől aztán valóban nem egysíkúnk az összejöve­teleink. — Hány emberhez jut el a „drót"? — Több mint 270 nyilván­tartott tagunkon kívül én még nagyon sok „szórvány”- orosházit tartok számon Szegeden, Makón, Vásárhe­lyen és a Szeged környéki településeken, a kiszombori tanácselnöktől az üllési ta­nítónőig. Tervem volt összeállítani és elküldeni a névsort és a címlistát mindenkinek, de ez annyi időbe és költségbe kerül, hogy eddig még nem tudtam megoldani, de előbb- utóbb ez is meglesz. Az is biztos viszont, hogy minden­ki tudja, hogy engem (mi­kor és) hol talál meg. — Honnan a késztetés egy nagyon elfoglalt klinikai se­bészorvosban, aki három- gyermekes családapa, hogy rendszeresen tudjon és má­sokat is tudasson az öregdi­áktársakról, az orosháziak­ról? (Dr. Szabó Mihály vá­rosi és megyei tanácstag és most éppen az orvosi egye­tem szakszervezeti feladatai­ból is nagyot vállalt.) — Lehet, hogy nem tu­dom megmagyarázni ennek valami észokát és indítékát. Talán ez egy ösztönös do­log. 1983. május 16-án Kris- tó Gyula diáktársunk, akkor még a József Attila Tudo­mányegyetem rektora által felkínált egyetemi aulában összejött 60-70 ember, és el­jött Kellér igazgató úr és Elek Laci bácsi is — lehet, hogy akkor fogalmazódott meg bennem: ha így össze lehetett hívni az embereket, akkor tartsuk is össze őket...! * * * — Azt az időszakot éltem én meg Orosházán, amikor nagyon sok ember vándorbo­tot vett és vasárnap este megteltek a munkásvonatok Budapest vagy másfelé. Ahogy én láttam, az oros­házi emberek nem lettek az utolsók a munkahelyeiken, volt bennük valami tartás, méltóság, annak ellenére, hogy sokan, sokáig otthon­talanok voltak . .. * * * (A beszélgetést végig nagy érdeklődéssel figyeli vendég­Mindegyik értesítés egy- egy sokszorosított baráti le­vél. Szinte valamennyi „kör­levél” megemlékezik a né­pes „család” halottairól és nem marad el a kitüntetet­tek köszöntése sem, de a születési örömhíreket is köz­readják a levelek. Komoly „figvelőszolgálati” munkát lehet mindezek alapján fel­tételezni. A rendszeres összejövete­lekhez természetesen a diák­társak — ki hol dolgozik — biztosítanak helyszíneket. A leggyakoribb találkozóhely a színház klubja vagy máskor az újszegedi füvészkert. Van törzshelyük a közös pótszil­veszterekre. Annus János pedig már két alkalommal vendégül látta a kört egy jó bográcsosra ásotthalmi ta­nyáján. Lapozgatom a körleveleket és közben azon tűnődöm, mennyi szép közös — ön­kéntes! — együttlétre moz­gósíthatók még ma is az emberek, ha van azonos ér­zelmi forrásvidékük és van emberi közeg, amiben újjá­születhetnek a régi hagyo­mányok. És még egy: lelkes, csöggedhetetlen szervező ... Három éve Erdélyben voltak kirándulni, megnézték együtt Szegeden az elkészült Somogyi Könyvtárat és a Szegedi Nemzeti Színházat. Közösen szereznek be ne­hezen elérhető, orosházi tár­gyú könyveket. Most pél­dául közös nyári víkendet szerveznek a dorozsmai Sziksóstón ... * * * — Én 1959-ben érettségiz­tem — emlékezik a tea mel­lett a „diáktárs”. Abban az időben nagyon sokan men­tek el a gimnázium tanárai közül. Az országban min­denfelé főiskolákon, egye­temeken lehetett találkozni velük. A felsőoktatás nagy felfejlesztése vitte el őket; a Bor házaspárt, Vaskor Andrást, Szabó Lajost, Wie­gand Richárdot, Kisvárdaié- kat, Szilágyiékat és máso­... — az ifjaknak az idő­sebbektől. Még az alakuló összejövetelen határozták el, hogy mintegy „tagdíj”, vagy ha tetszik, utólagos „tandíj” fejében tehetségtámogató adományt alapítanak. Min­denki 100 forintot fizet be á közös csekkszámlára (de le­het többet is ...!). A maiak, tehát az „anyagimnázium” mostani tanulói közül azok­nak adományozzák, akiket tanáraik a legtehetségesebb­nek és legkiválóbbnak tar­tanak. A pénzjutalom mel­lett egy emlékplakettet is kapnak az erkölcsi elisme­rés kifejezéséül. látóm felesége, Irmuska, aki főleg a nevek és az időpon­tok felidézésében segít és gimnazista nagylányuk, Csenge Imola, akire a nem kevés adminisztrációban le­het számítani és minden je­lentősebb ÖBK-esemény is­merője. A gyakorlati teen­dőkben nagyon megbízható segítőtárs még Karizs Zsu­zsa öregdiák.) kát. Ez egy komoly vérvesz­teség volt a gimnáziumnak, de később, végül is feltöl­tődtek a testület erői, pót­lódtak az értékek .. . * * * Hangsúlyozottan nem elit­kor! Mégis, nagyon sok je­les tudós ember fut össze itt. Nyilván mindenkit érde­kel, ki mit alkot, minek a tudója. Bottka Sándor, a Szegedi Biológiai Központ fiatal kutatója például nem­rég NSZK-beli tanulmány- útjáról számolt be. Egy ko­rábbi összejövetelen pedig az ő zenetanár felesége mu­tatta be a szegedi Dóm or­gonáját a barátoknak. Be­számolt már a munkájáról Kristó Gyula történész- professzor, Bártfai György adjunktus amerikai szülé­szeti-nőgyógyászati stúdiu­mairól és mások. Óriási si­kere volt a közelmúltban egy beszélgetésnek Szokolay Sándor zeneszerzővel életfi­lozófiai kérdésekről. Hégely Gábor a Siketnémák Iskolá­jának a vezetője; emlékeze­tes volt a közös látogatás in­tézetében, csakúgy, mint Násztorné Jelinek Márta né­pi iparművész hímzéseit be­mutató estje. — Viszonylag kevesen ke­rültek vissza a diploma után Orosházára. Jobbára csak a műszakiak az iparfejlesztés kapcsán, főleg az üveggyár­ba. Mezőgazdászok a tsz- ekbe, egy csomó pedagógus még és néhány nagyon jó orvos a kórházba. Akik vi­szont a tudományos élet fe­lé tekingettek, szétszóródtak az országban ... Nem keve­seket szippantott el éppen Szeged vonzása ... * * * — Minden hónap második péntekén találkozunk. — Legközelebb? — Május 13-án Szemenyei Bálint diáktársunk fogja ve­lünk megismertetni munka­helyét, a Csongrád Megyei Tejipari Vállalatot, egy kis extra termékbemutatóval. — A nyugdíjasok között is van, aki 200 Ft-ot ad havon­ta. Olyan is akadt, aki azt mondta, hogy most van olyan helyzetben; hogy ezret is be tud fizetni rendszere­sen, mert tudja ő, hogy mit kapott a gimnáziumtól...! * * * (A két évvel ezelőtti kör­levél közel 10 ezer forintos összegről értesít, a tavaly decemberben kelt „körirat” 19 ezer forintról számolt be, aminek egy részét a bronz- plakettre fordítják. E so­rok írója is siet pótolni a maga részét, mint újdonsült- régi öregdiák . . .) A Békéscsabai Városi Nyelviskola ősszel második tanévét kezdi el. Kellő szá­mú jelentkezés esetén angol, francia, német, orosz és szlovák nyelveket sajátít­hatják el azok, akik május 16-tól 27-ig, munkanapo­kon 14 és 18 óra között be­iratkoznak az alapfokúra, vagy az eddig megszerzett tudósuknak megfelelő cso­portok valamelyikébe. Akik tehát nem alapfokon szeret­nék elkezdeni a nyelvtanu­lást — angolból, franciából és németből —, azoknak felvételi tesztvizsgát kell tenniük, amely szeptember 5-én lesz. A nyelvtanfolya­mokat nemcsak a Beloian­nisz utcai iskolában tartják meg, hanem igény szerint kihelyezett csoportokat is szerveznek. Jelenleg több békéscsabai óvodában és ál­talános iskolában, valamint Újkígyóson is működik tan­folyama a belvárosi nyelv­iskolának. A nyelvi tanulmányok gyorsítása érdekében szak­tábort is rendeznek, amely­nek keretében — elsősorban az óvodások és a kisiskolá­sok — intenzív módszerrel gyarapítják tudásukat. Az idén Szanazugban, a megyei úttörőtáborban augusztus 10. és 20. között kerül sor a szaktáborra, amelyre a fent említett időpontban lehet jelentkezni. A Békéscsabai Belvárosi Nyelviskola az Expressz If­júsági és Diákutazási Irodá­val közösen egy külföldi tá­bort is szervez. Az NDK- belii Drezdában július végé­re tervezett táborba első­sorban a felső tagozatos diákokat várják. A kaleidoszkópot most megforgattuk egyszer. Múlt és je­len mozaikjai, régi-új jelenetek játszottak össze tarka kép­pé. Ha még egyszer megforgatnánk, újabb képek állnának össze az időből és emberarcokból. Érdekes érzés visszaku­kucskálni a múltba — okulásért, emlékoldozásért —, pláne.' ha a lencsetubusnál előttünk és utánunk is állnak sorban: jó társak, öregdiákok ..., akik egykor „egy fedél alatt nőt­tek fel", de nem úgy, nem annyira, hogy szívükben ne ma­radtak volna, „amik” voltak, örökre diáktársak ... Pleskonics András Minden hónap második péntekén Juvenibus a maioribus

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents