Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
1988, május 7., szombat o SZÜLŐFÖLDÜNK Öröklött kastélyok és kastélyparkok Csorvás A századforduló idején a csorvási határban 4000 hold gróf Wenekheim Henriké volt. Testvérével, a dobozi Dénes gróffal a birtokot gondozott utakkal felparcellázták, és híres mintagazdaságot alakítottak ki rajta. Az utak találkozásánál „sarokerdőt” hoztak létre. A családfő 1908-ban bekövetkezett halálakor az örökösök még kiskorúak voltak. Gyámjukul Toldalaghy Szatmáry Elek gazdatisztet jelölték ki. A birtokot a gyermekek — Mária és Sándor —, illetve a rokonság között több részre osztották. A tulajdonosok majorságokat hoztak létre, melyekre kisebb-nagyobb úrilakot építettek. Gróf Wenekheim Mária rezidenciája egyszerű, földszintes, tízszobás épület volt. 1944 után a majorsági épületekkel együtt lebontották, széthordták. Ma a vadásztársaság fácánkeltető telepe található itt. A család Ausztráliába menekült. Gróf Wenekheim Károly kastélyát földig rombolták. Csak az emeletes magtárt hagyták meg. A gróf 1926- ban meghalt. Sírhelyét fekete márványból készült feszület jelzi, mely az egykori kastélyt övező erdő sarkán található. Gróf Wenekheim Rudolf kastélyát — a fotón ez látható — helyreállították, és ma a Lenin Tsz irodáit találjuk benne. A csorvásiak Rudolf-tanyának mondják. A főbejárati kapu eredeti és szép kovácsoltvas munka. Sajnos a kastélyhoz vezető 3 km-es utat szegélyező több mint száz lúc- és erdei fenyőfákat 1947-ben kidarabolták. A kastély körüli 3,7 ha-ra zsugorodott park gondozatlan, de faállománya egészséges. Lombos fákból 18 faj, örökzöldekből 3 faj és cserjékből 4 faj található itt. Szépek a virágos kőris, pirosló vadgesztenye, zöld juhar, kocsányos tölgy és papíreperfa egyedek. A Petőfi-pusztai „nagy major” gróf Wenekheim Sándornak jutott örökül. A csorvási emberek körében színes, misztikus legendák keringenek mind a kastély urának élete, mind a kastély építése körül. Tény, hogy a megye egyetlen olyan kastélyépit- kezése folyt itt az 1900-as évek elején, ahol minden vasbetonból készült. A kastély eredeti mintája valahol Németországban volt. Ezit akarta a gróf itt „minden áron” felépíteni, német származású színésznő felesége kívánságára, vagy tiszteletére?! Az építkezést Hirtz német építész vezette, mellette sok jónevű gyulai kőműves dolgozott. Á kastély emeletes, beépített padlásterű volt. Az ablakokat zöldre festették, zsaluzták. A tetőt cseréppel fedték, amelyből egy nagy központi és négy kisebb vörösrézzel borított kupola csillogott messzire. A gróf német szobrászokat is alkalmazott, akik a kastélyparkban dolgoztak egy műteremben. A gróf a szobrokat a parkba és a kastélyba szánta. Az 1930-as években bekövetkező gazdasági válság, a pazarló életmód, az amerikai kirándulások az öröklött vagyont felemésztették. Az 1600 hold birtok átcsúszott a Mándy—Herzon Rt. kezére. A grófnak csak a bekerített kastélypark maradt. A kastély állt, mint egy díszlet, amelynek száznál több szobája, még liftje is lett volna, ha a belső tere is elkészül. De soha nem készült el! A gróf és a felesége, Matild grófnő a kastély mellett ma is.meglévő épületben laktak. A kastély ilyen állapotban érte meg a felszabadulás évét. Állaga egyre romlott, életveszélyessé vált. A kupola vörösréz borításából pálinkafőző lett. 1977-ben felrobbantották. Ma is ilyen állapotban van! A kastély köré 20 ha-os barokk kertet építettek, mely egykor csodálatos lehetett. A fák alatt úszómedence,' csónakázótó. díszmedence szö- kőkúttal és teniszpálya szolgálta a kényelmet. A park teraszos kiképzésű. A felső teraszon áll a kastély, körülötte egynyári virágok nyíltak. A kastélyt a parkon keresztül négy főúton lehetett megközelíteni, melyet vadgesztenye, hárs, kocsányos tölgy és fenyő szegélyezett. Az utakat zúzott vörös kővel borították. A főutakat sétányok kötötték össze, melyeket az egyik oldalon nyírott buxus, másik oldalon nyírott tiszafák szegélyeztek. Ma ezek 3-4 méter magasra felnőve, elvadulva nyomokban még fellelhetők. A csizmaszár vastagságú fákat nagy földlabdával szállították ide. A parképítő előszeretettel alkalmazta a vadgesztenyét. Több mint 80 példány található belőlük. Lombos fákból 18 faj, örökzöldekből 4 faj és cserjékből 5 faj található. A park még ilyen elhanyagolt, lehangoló állapotban is komoly dendrológiai értéket képvisel! Gyönyörűek a piramistölgyek, a gyertyán- és bükkfasorok. A romot övező kert szinte észrevétlenül megy át a szegélyező erdőbe. A csorvásiak gyakran jönnek ide pihenni. A kerékpártúrázó gyerekeknek pedig ennél vadregényesebb helyet el sem lehet képzelni. A parkot még mindig érdemes lenne megmenteni. Az egész objektum a Békéscsabai Állami Gazdaság tulajdona. Busa László Megyénkből indultak „Emlékeim megőrzőhelye — Gádoros” Beszélgetés Nagy Lászlóval, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatójával Sorozatunk alcíme szerint itt egy beszélgetésnek kellene következnie. A helyszínhez, a beszélgetőtárs személyéhez és az emlékébreszt- getéshez is jobban illik, ha a lejegyzés formájául a monológot választjuk. A Szegedi Nemzeti Színház igazgatói szobájában ül egy színházigazgató és a riporter. Egy év fordultának híjával iskolatársak lehettek volna; tekinthetik viszont egymást generációtársaknak és földiknek. Itt közétömkö- dött riporteri kérdéseknek helye nincs, legfeljebb jelbe zárt megjegyzéseknek. A lírai monológ a kis faluból indul és oda kanyarog visz- sza, miközben érinti a színházon belüli és kívüli élet tanult tudásait. Elmondja a színházigazgató, Nagy László... * * * (Elő az emlékekkelAmire nem emlékszem, csak tudok .róla és hivatalos. Egy szerda délután, háromnegyed kettőkor születtem Gádoroson, 1948-ban. Éppen búcsú volt. Apám az akkori földművesszövetkezetnek volt alkalmazottja. Édesanyám szintén ott volt bolti eladó, majd élete végéig könyvelő... Elég hamar, hatéves koromban meghalt apám. Akkor anyám szüleihez kerültem, nagyapámhoz, aki kovácsmester volt. Ez a kör határozta meg egy picit az én életemet, és még egy valami; ami Gádoroson innen és túl is létezett és talán felnőttkorban jött vissza bennem teljes egészében: az apa hiánya. .. * * * — A körülöttem levő világ elég érzékeny volt a „világban” történtekre. Bár az iskolát — mint a gyerekek általában — nem szerettem, mindig duzzogva keltem fel, az általános iskolát mégis jeles és kitűnő eredménnyel végeztem... — Viszonylag visszafogott ember voltam. Nem nehezen barátkozó, de a falusi gyerekeknek azt a természetes életmódját, amit a tér szabadsága tesz lehetővé, nem meríthettem ki teljesen. Ebben benne'volt Anyámnak az állandó féltése is. Elég szigorú belső erkölcsi teherként nehezedett rám, hogy tudniillik: „Fiam, én egyedül vagyok, neked vigyázni kell, rendesnek kell lenni...”, tehát igazán rossz gyerek nem lehettem ... A nagy csínytevések később is elmaradtak az életemben, de mindez egyfajta erkölcsi tartást mégis adott nekem ... — Gádoros mégis a falusi színek és a gyermekkori emlékek világa. Néhány nagyon kedves tanárom jut eszembe. Simon tanító néni, akinél az első osztályt kezdtem. Szívesen emlékszem a „fölsőből" is legalább két-három emberre, Pon- gó Bertalanra, és a Kovács házaspárra. * * * — Később Orosházára kerültem. A Táncsics Gimnázium volt az alma mater, a maga szigorú keménységével. Nekem alkatomnál fogva nem nagyon volt szükségem erre a keménységre és a pedagógiai szigorra. Túlságosan szigorú intézménynek éreztem és ma is úgy él bennem, mint abol időnként félni lehetett és félni kellett. Azzal együtt, hogy a büszkeség is él bennem, hogy végül is a Keller József vezette gimnázium nem volt eredménytelen ... Hosszú időn keresztül jól tartotta magát a magyar középiskolák sorában és ez nekünk is, akik oda jártunk, adott egy másfajta tartást ... * * * — Ami az indíttatást, a vidékhez való kötődést illeti, nyilván, nem különösebb érzés ez nekem, mint mindenkinek, akinek valaha valahol volt szülőföldje. Nekem ez mégiscsak Gádoros és vidéke, ahonnan az első és legmaradandóbb emberi élményeimet kaptam. Nagyon furcsa nyaraknak, őszöknek a színeit, ízeit őrzöm magamban. Egy-egy hangulatot. Egyfajta sajátos nyugalmat, de egyfajta statikusságot is, amiben ma már élni nem tudnék, elsősorban az életritmusom miatt... — Igazán sosem tudtam megtalálni magamat teljességgel otthon, mert minden, ami leköthetett volna, máshol volt... Emlékszem rá, hogy milyen düheim voltak. Én újságolvasó ember voltam már akkor is. Meg tudtam őrülni, ha a különböző újságokat, napilapokat nem kaptam meg időben ... — Vagy, ha arra gondolok, hogy az ott élő rokonaim, a még élő nagymamám olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, hogy jön egy ünnepnap és lehet, hogy egyetlen orvos nincs a faluban, vagy Nagyszénással közösen van egy orvosunk. És nem tudni, milyen módon kell eljutni esetleg Nagyszénásra, ha rosszul van valaki — ez megtörtént egyébként. Miféle antidemokratikus helyzet ez az ott élőkre nézve...! — Ezek bennem akkor is meglevő lázongások voltak, miként ae, hogy a kultúrából mindig minden utólag, utolsó hullámként jutott el. Mindig a megkésettség állapotát éreztem és én semmi esetre sem akartam ebben a megkésettség- ben élni... És akkor, amikor a tanárképző főiskola elvégzése után egyértelműen eldöntöttem, hogy városban maradok és nem megyek vissza Gádorosra, elsősorban ezek a, nem is titkoltan önző, de csak a saját kiteljesedésem szempontjából önző, viszont az eredménnyel igazolható érvek döntöttek. — Ezeket a gondolataimat én nem titkolom el akkor sem, ha társadalmi vitákban vehetek részt. Most sem a magam élményeként szeretném előadni, hanem egy olyan kötelességként, ami mégiscsak az odatartozásomat jelenti, és .az ottaniakért vállalt áttételes érzelmi kapcsolatomat és felelősségemet is ... * * * — Nagyon jól emlékszem, amikor a középiskolába kezdtem járni Orosházán, meglehetősen nehezen mentem be az önkiszolgáló boltba. Még ez az orosházi léptékűség is soknak tűnt. Ez alkati sajátosság persze, nem gádorosiság kérdése... Ezek, nem tagadom, hogy gátlások voltak bennem; biztos, hogy az ilyen fajta indíttatásnak a földrajzi, társadalmi és mindenfajta vonatkozásaival együttjáró gátlásosságai ... — Később, amikor a főiskola elvégzése után lehetőségem volt Szegeden a városi tanács művelődési osztályán elhelyezkedni, népművelőként, akkor iszonyatos erővel hatott rám a csakazértis. Valamivé lenni. Akkor akartam mindent a világból összegyűjteni és magamba szívni, mint a szivacs ... Akkor kezdtem magamban is hinni. (— Palackból a szellem ...) — Igen, akkorra gyűlt bennem össze az erkölcsi, a szellemi erő, a tapasztalásnak mindenfajta eleme és molekulán- ja, ami később összegeződhetett a pályám szempontjából egy nagyon fontos időszakban. Akkor kezdtem először igazán elhinni azt, hogy bár indulhat az ember nagyon mesz- sziről és lehetnek késettségei, de mindezt az örökséget nagyon jól lehet szintetizálni a létformában, és akkor kezdtem érezni a nagyon pozitív hatását ennek a mikroklímának, ennek a földnek ... — Mert ez a kör, a maga módján egy természetes, tiszta és őszinte világ, ahol az érzelmek egyszerűbbek és kifejezőbbek ... és nem annyi áttétellel és rafinériával jelentkeznek ... Ezt magatartásomban és gondolkodásmódomban hozom magammal a mostani helyzetemben is... Vezetési stílusomban is: a tisztán, őszintén, egymás szemébe nézve megmondott dolgokban . . . * * * — Végigjárva a tanácsi munkának a hierarchiáját, végül osztályvezető-helyettes lettem a városi művelődési osztály- - nál. Hozzám tartozott a színház is. Éppen osztályvezetőváltás volt, amikor a színházat bezárták. Ez borzalmasan megviselt lelkileg, úgy éreztem, hogy az egész ügy az én nyakamba szakadt. . . Aztán mégis összeszedtem magam. Kilenc évi tanácsi munka után hívott a pártbizottság. Jó munkatársakkal, ez a szellemi és lelki feltöltekezés időszaka volt számomra ... — 1982-ben az egyik nagyobb itteni színházi válság után kaptam megbízást a színház vezetésére és összefogására. Nem akartam elvállalni. A dilemmából végül is a város vezetőinek jóleső bizalma és a színház jeles művészeinek hívása, ajánlása mozdított ki.. . Elsősorban érzelmi indítékokkal ... * * * — Én soha nem azt akartam bizonyítani, hogy színház- igazgató vagyok, és hogy a legfontosabb feladatom az, hogy ezt a státuszt megőrizzem. Én soha nem akartam színház- igazgató lenni, hanem elsődlegesen a rám bízott feladatot akartam ellátni... Ez egyfajta erkölcsi szabadságot is adott, mert akkor már nem rólam van szó. Ha az ember munkát végez, miár régen nem róla van szó... — A szabadságnak ez a foka elkötelezettséget jelent, de lekötelezettséget soha . .. — Ebben az évben megkaptam a megbízásomat a másik öt évre. S abban, hogy végig tudtam vinni (Gádorostól idáig . ..), volt egy megerősített bizalomnak szerepe, volt egy szándék, hogy a feladatot meg kell oldani, a feladatot kell megoldani... A harmadik pedig egyfajta nyitottság: nem hittem, hogy ide bekerültem, és most már aztán mindent tudok, hanem mindenkitől mindent próbáltam összeszedni a színházi szakmából, és próbálok ma is . . . * * * — A színház: nagyon sok munka, nagyon sok öröm és nem kevés csalódás ... Ha az ember megérzi, hogy a közvetlen környezetében megszűnik a bizalom, akkor sürgősen ott kell hagyni! A kohézió, az összetartó erő a legfontosabb. Én a magam részéről feltétlenül jó érzéssel el tudok számolni magamnak ezzel az öt-hat esztendővel... * * * (— Van tehát egy szerzett, generációs csalódáskészség, egy otthonról való naivitás — Nevezzük naívságnak, hogy nincsenek prekoncepcióim az emberekkel. A legmesszebbmenőkig hiszek nekik; mindaddig, amíg más nem történik ... Annyi rutint azért az évek során felszedtem, hogy tisztán látom, amikor etetnek. Az a fajta magatartásom, hogy az embert eredendően jónak hiszem, mindaddig, amíg az ellenkezőjét bebizonyítja — és természetesen még ezt követően is megpróbálom mássá tenni — ez még ma is él bennem. — Színházi vezetési stílusommal kapcsolatban sokszor fölvetik, hogy miért nem vagyok szigorúbb. Ezen többen azt értik, hogy miért nem gyártom sorra a fegyelmiket, és miért nem dobálom ki pillanatok alatt az embereket?! Nos, engem nem nyugtat meg, hogy én, mint igazgató, hatalmamnál fogva különböző dolgokat művelhetek, vagy ennek meg annak az ura lehetek ... — A hatalom, mint felelősség természetesen érdekel, ez izgat is. Azt azonban tudom, hogy azzal semmi nem oldódik meg, hogy ilyen-olyan magatartásánál fogva valakit kiteszek, mert kitehetek az utcára. Az én felelősségem el- viileg megszűnik, de alkatomnál fogva mégsem szűnik meg, mert egy pályáján félresiklott művészt — akit egyébként tehetségesnek tartok — nem hagyhatom elpusztulni az utcán, mert tudom, hogy utána semmiféle kapaszkodója nincs. Ezért megpróbálok ötszázszor visszanyúlni érte, vagy kezet adni neki. Természetesen megtalálva a büntetésformákat, de ezek közül nem azt, hogy azonnal kipakolni az utcára.-.. (— Ez az osztályból kiküldött gyerek esete...) Igen, úgy gondolom, hogy minden embert meg kell menteni. Minden ilyen probléma az én problémám marad végül is, ha kilököm is az utcára, és majd valaki más foglalkozik vele... — Az igazi örömöt számomra mégiscsak a szellemi csatákban megvívott győzelmek jelentik. Ez borzalmasan időigényes dolog, de közben megökoskodhatom magam is, és megválitozhatom... * * * — Hogy abból, a bizonyos gádorosi „mikroklímából” mennyi az, ami közvetlenül és eredően megmaradt? .. . Nyilván sok! Az őszinteség igénye. .., hiszen a falun egymás portájára át lehet látni... Gádoros nekem most: hozzátartozóim sírja, élő nagyanyám, rokonaim, barátaim földje és az emlékeimnek a megőrzőhelye . .. — Ha már nagyon bonyolult volt körülöttem a világ, ha túl sok volt belőle, akár a jóból is — biztos, hogy úgy éreztem, haza kell menni Gádorosra, ahol ezek a lila ködök és boszorkányságok és rafinériák okozta kavarodások leszállnak az emberben ... és utána újra lehet folytatni... — Amikor össze találkozók otthoni emberekkel, nekem nagy becsület és elismerés ma is, hogy szeretetükkel fogadnak. Visszaigazolás ez, hogy lélekben ugyanaz az ember vagyok, nem változtam, megközelíthető vagyok, közöm van az emberekhez . .. — A mai napig különleges figyelemmel követek minden hírt, ami szűkebb hazámból, Gádorosról és természetesen Békésből érkezik. A Népsport csütörtöki számában az az első. hogy megnézzem, hogy mit játszott a Gádoros. Sajnos, az utóbbi időben rendszeresen megverik őket, és hát örülök, ha ez a Pisont gyerek ott van az ifjúsági válogatottban ..., és örülök, ha egyet, vagy kettőt tud lépni a falu előre! ’ Pleskonics András Fotó: Enyedi Zoltán
