Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-06 / 107. szám

1988. május 6-, péntek tilgiwrara Megkezdődtek a magyar—brit kormányfői tárgyalások Trautmann Rezső fogadta Tadeusz Mlynczakot (Folytatás az 1. oldalról) szólít azokról a módszerek­ről, amelyek eredményesek­nek bizonyulták a brit gya­korlatban. Megerősítette kor­mányának azt a szándékát, hogy saját eszközeivel ösz­tönözze a gazdasági kapcso­latok bővítését. Sir Geoffrey Howe beje­lentette,, hogy brit részről vízumkönnyítésekkel segítik a Nagy-Britanniába történő hivatalos és üzleti célú uta­zásokat. Szólt arról is, hogy kormánya Széchenyi-ösztön- díjalapítvánVt létesít ki­emelkedő tüdományos mun­kát végző magyar kutatók számára. Grósz Károly kifejtette azt az álláspontot, amelyet a magyar kormány képvisel az Európai Gazdasági Közös­séggel (EGK) folytatott tár­gyalásokon. Mindkét részről egyetér­tettek abban, hogy a nem­zetközi kapcsolatokban ked­vező változások érzékelhe­tőek. Ennek példájaként em­lítették a közepes hatótá­volságú és a hadműveleti— harcászati nukleáris eszkö­zök felszámolásáról kötött megállapodást és a szovjet —amerikai viszony javulásá­nak más kézzelfogható ered­ményeit. Grósz Károly méltatta Nagy-Britanniának a kelet— nyugati párbeszéd előmozdí­tásában és az európai eny­hülési folyamat továbbvite­lében játszott történelmi sze­repét. A magyar kormányfő és a brit külügyminiszter meg­beszélését követően Neil Kinnock, a Brit Munkás­párt vezére, a kormány hi­vatalos parlamenti ellenzé­kének vezetője kereste fel szálláshelyén Grósz Károlyt. Ezután a kormány elnöke és a kíséretében levő gazda­sági szakemberek, vállalat- vezetők a Brit Gyáriparosok Szövetségének székházába látogattak. Itt Sir David Nickson, a szövetség elnöke és a brit ipar más vezető személyiségei munkaebéden vitatták meg magyar vendé­geikkel a kétoldalú kereske­delmi-ipari kapcsolatok bő­vítésének lehetőségeit. Ugyanez volt a központi témája annak a megbeszé­lésnek, amelyet a magyar kormányfő ezután Lord Young of Graff ham keres­kedelmi és ipari miniszter­rel folytatott. A kötetlen, igen szívélyes légkörű és szerteágazó kor- ' mányfői megbeszélésekről adott tájékoztatás szerint Margaret Thatcher minisz­terelnök-asszony különös melegséggel szólt arról, hogy ma is elevenen élnek benne 1984-es budapesti látogatá­sának — mint mondotta — „felejthetetlen élményei”. Méltatta azt a kezdeménye­ző és úttörő szerepet, ame­lyet Magyarország vállalt a gazdasági-társadalmi re­formfolyamatokban. Grósz Károly átadta Tha­tcher asszonynak Kádár Já­nos üdvözletét. Tájékoztatta vendéglátóját Magyarország jelenlegi helyzetéről, gond­jairól. Grósz Károly magyaror­szági látogatásra hívta meg a brit kormányfőt. Felkérte Margaret Thatcher asz- szonyt, hogy továbbítsa II. Erzsébet királynőnek Né­meth Károly, az Elnöki Ta­nács elnöke meghívását. Este a brit kormányfő a miniszterelnöki rezidencián díszvacsorát adott magyar vendége tiszteletére. A va­csorán Margaret Thatcher és Grósz Károly pohárkö­szöntőt mondott. Az Országházban csütör­tökön délelőtt megkezdődtek a magyar—japán parlamenti tárgyalások. A magyar tár­gyalócsoportot Sarlós István, az Országgyűlés elnöke ve­zeti; a japán küldöttség Abe Sintaro, a Liberális Demok­rata Párt főtitkárának veze­tésével ült a tárgyalóasztal­hoz. Az elsősorban a két or­szág gazdasági együttműkö­désének lehetőségeit elemző megbeszélésen Sarlós István áttekintést adott hazánk bel­politikai helyzetéről. Szólt arról, hogy a magyar szelle­mi kapacitás alkalmas arra is, hogy a világ bármely te­rületén — így Japánban is — segítse az adott ország ipari ’ és mezőgazdasági fej­lesztését. Kiemelte, hogy a kétoldalú kapcsolatok ked­vezőek, s ez mindkét ország számára lehetőséget kínál az együttműködésre, s a kez­deményező fellépésre az ENSZ-ben, az Interparla­mentáris Unióban és más nemzetközi fórumokon. Abe Sintaro elismeréssel szólt a gazdasági reformról, amely a kelet-európai or­Ausztriában hétfőtől kezdve gyorsított eljárással bírálják el a magyar és lengyel állampol­gárok menedékjogi kérelmeit, és az esetek túlnyomó többségében ezeket nem fogják elfogadni — jelentette be Kari Blecha osztrák belügyminiszter. Mint sajtóértekeletén utalt rá, Magyarország és Lengyelország lakosai ma már szabadon utaz­hatnak külföldre, ezért indoko­latlan, hogy a hazájukba visz- szatérni nem akarókat Ausztriá­ban „politikai menekültekként” kezeljék, és sokáig államkölt­ségen, az osztrák adófizetők pénzéből gondoskodjanak ellá­tásukról. A menedékjogért fo­lyamodók zöme nem is szándé­kú A két ország viszonyát értékelve különösen élénk­nek ítélte a gazdasági és a kulturális együttműködést. A demokratapárti főtitkár tájékoztatta a magyar tár­gyalócsoportot országa kül­politikai tevékenységéről, és elismeréssel szólt hazánk külpolitikai aktivitásáról Eu­rópában. Végezetül elmond­ta: Japánban kedvező vissz­hangot váltott ki, hogy Ma­gyarország a szocialista or­szágok közül elsőként je­lentkezett a szöuli olimpiai játékokra. Abe Sintaro a nap folya­mán találkozott a magyar politikai és gazdasági élet több vezető személyiségével. Szűrös Mátyás, az Ország­gyűlés Külügyi Bizottságá­nak elnöke a délelőtti órák­ban a Parlamentben folyta­tott megbeszélést a japán politikussal. Délután Marjai József, a Minisztertanács el­nökhelyettese, kereskedelmi miniszter és Medgyessy Pé­ter miniszterelnök-helyettes az Országházban, Várkonyi Péter, a magyar diplomácia vezetője a Külügyminiszté­rium Bem rakparti épületé­ben találkozott Abe Sinta­ro val. kozik Ausztriában maradni, ha­nem ki akar vándorolni tenge­rentúli országokba, amelyek vi­szont újabban egyre kevesebb bevándorlót fogadnak kelet-eu- rópából. A terv szerint az Ausztriában menedékjogot kérelmező magya­rokat és lengyeleket mindjárt az országba érkezésükkor anya­nyelvükön irt tájékoztatóban fi­gyelmeztetik majd, hogy igen csekély esélyük van a „politi­kai menekült” státusának el­nyerésére. Kérésüket a jövő hét­től kezdve első fokon már há­rom nap alatt elbírálják, az esetleges fellebbezést pedig két hét alatt. Trautmann Rezső, az El­nöki Tanács helyettes elnö­ke csütörtökön az Ország­ház Nándorfehérvári termé­ben fogadta Tadeusz Mlyn­czakot, a Lengyel Népköz- társaság Államtanácsának alelnökét, a Polónia Társa­ság — a Magyarok Világszö­vetsége lengyel partnerszer­vezete — elnökét, aki a vi­lágszövetség vendégeként • A SZOVJET SAJTÓ NAPJA A Szovjetunióban az idén, csütörtökön ünnepük a szov­jet sajtó napját, arra emlé­kezve, hogy 1912. május 5- én jelent meg a Lenin ala­pította Pravda első száma Péterváron. Napjainkban a Szovjetunió nemcsak a lapok példány­száma és mennyisége alap­ján tartozik a leginkább új­ságolvasó országok közé, az­zá vált a sajtó, a tömegtá­jékoztatás megnövekedett politikai súlyának és szere­pének szóló érdeklődése ré­vén is. Az átalakítás, a de­mokratizálás és a nyilvános­ság politikájának kibontako­zása politikai fórummá, a politikaformálás hatékony eszközévé és részesévé, igazi eszmei harctérré tette a szovjet sajtót. • HORVÁTORSZÁGI I* VRTTANÄCSKOZÄS Zágrábban csütörtökön ki­bővített ülést tartott a Hor- vát Kommunisták Szövetsé­ge Központi Bizottsága. A szagok közül elsőként Ma­gyarországon bontakozott Osztrák menedékjogi intézkedés tartózkodik hazánkban. A szívélyes légkörű megbeszé­lésen véleményt cseréltek a két ország együttműködésé­nek időszerű kérdéseiről, a nemzetközi kapcsolatok főbb fejlődési tendenciáiról. Az eszmecserén részt vett Ran- dé Jenő, a Magyarok Világ- szövetségének főtitkára és Tadeusz Czechowicz, Len­gyelország budapesti nagy­követe. tanácskozásra a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége e hónap végére tervezett or­szágos konferenciájának előkészületei keretében ke­rült sor. Ezért részt vettek rajta az országos értekezlet Horvátországban megválasz­tott küldöttei is. A zágrábi plénum össze­gezte a JKSZ országos kon­ferenciájának irányelveiről folytatott horvátországi vi­ta tapasztalatait, és eredmé­nyeit, s határozatban rögzí­tette álláspontját, amely el­vi útmutatásul szolgál majd az országos pártértekezlet horvátországi küldötteinek. • IRANI LEIAUTÖZTATÄSOK Az iráni biztonsági erők letartóztatták a Fedajin Halk elnevezésű illegális baloldali szervezet kétszáz tagját és néhány vezetőjét az ország észak-keleti ré­szén fekvő Horászán tarto­mányában — jelentette az ÍRNA iráni hírügynökség. Az ÍRNA idézi az Afga­nisztánnal és a Szovjetunió­val határos tartomány biz­tonsági szerveinek egyik tisztviselőjét, aki elmondta, hogy dokumentumokat és nyomdagépeket, valamint két pokolgépet foglaltak le a csoport letartóztatásakor. A pozsonyi ÚJ SZÚ bon olvastuk Emlékek III. flndrej Gromikónak, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége elnökének memoárja Visszaemlékezéseiben Andrej Gromiko nagy terjedelem­ben foglalkozik a szovjet—kínai kapcsolatok alakulásával is, s ezzel összefüggésben ugyancsak leírja találkozását Mao Ce-tunggal. Ez 1957-ben történt, amikor Mao másodszor lá­togatott el a Szovjetunióba, és ő maga kérte, hogy külpoli­tikai kérdésekről beszélgethessen Andrej Gromikóval. A be­szélgetés során akkor azt bizonygatta, hogy Kína sosem en­gedi meg a kapcsolatok megromlását a Szovjetunióval és vele együtt fog harcolni a békéért. Érdekelte őt, hogyan értékeli Gromiko az Egyesült Álla­mok politikáját és gazdasági potenciálját. Ezzel összefüg­gésben Mao emlékeztetett a gazdasági válságok elkerülhetet­lenségére. Látni lehetett, írja Gromiko, hogy ismeri Marx Tőkéjének ezt a fejezetét, és azt akarja, tudjam, hogy is­meri. Mao arra törekedett, hogy a Szovjetunió tudatosítsa Kínának, mint nagyhatalomnak a lehetőségeit, de azt is ki akarta deríteni, meg lehet-e akadályozni az Amerikai Egye­sült Államokat abban, hogy másokra, elsősorban Kínára kényszerítse akaratát. Maóval a második találkozóra 1958-ban Pekingben került sor, ahová Gromiko titokban utazott, hogy megvitassa az Egyesült Államok és Kína között kialakult feszült helyzetet. Washington arra törekedett, hogy Tajvanban megőrizze Csang Kaj-sek pozícióit, és nem riadt vissza a nukleáris zsarolástól sem. Ha az USA megtámadja Kínát — mondta akkor Mao —, sőt beveti a nukleáris fegyvert, a kínai hadseregnek vissza kell vonulnia a határvidékről az ország belsejébe és azután körülzárnia az ellenséget. Egyben azt tanácsolta, háború esetén a Szovjetuniónak nem kellene az amerikaiakkal szemben ellenállást tanúsítania, nem kellene megakadályoz­nia benyomulásukat Kína belsejébe. Csak akkor kellene tá­madnia, amikor az agresszor már harapófogóba került. Gromiko azt írja, meglepte őt az az „eredetiség” és „köny- nyedség”, ahogyan Mao az esetleges amerikai agresszióról beszélt. Hasonlóan beszélt Mao a testvérpártok moszkvai ta­lálkozóján is 1957-ben. „Ez megmutatja, milyen nagy távol­ság választotta el már akkor Mao Ce-tungot a szocialista országok, a Varsói Szerződés tagországai és a testvérpártok többségének véleményétől és politikájától” — jegyzi meg Gromiko. Egyébként Gromiko úgy jellemzi Maót, mint szívélyes, ba­rátságos embert, akinek volt humorérzéke. Tisztelte beszél­getőpartnerét, aki a problémák megtárgyalása során vitat­kozhatott vele. Amikor azonban éles politikai kérdések ke­rültek terítékre, Mao maszkot öltött és egészen más ember lett. Gromiko tanúja volt ennek Mao és Hruscsov ebédjén, amikor a két ország külügyminisztereinek erőfeszítései el­lenére a legfelső kínai vezető alig mondott többet tíz proto­kolláris szónál. A Szovjetunió nem kívánta a kapcsolatok megromlását Kínával, ellenkezőleg, mindent megtett fejlesztésükért. Nyil­vánvaló lett azonban, hogy a kínai vezetés e kapcsolatok megbontásának stratégiai irányvonalát tűzte ki maga elé — írja Gromiko. A szovjet irányvonal a Kínával való kap­csolatok normalizálása volt. A Szovjetunió mindig is hang­súlyozta, hogy ennek a viszonynak a javulása jelentős ese­mény lenne, amely megfelelne mindkét ország érdekeinek, a szocializmus és a béke érdekeinek az egész világon. Ezt a célt követték a szovjet diplomácia lépései is — az utóbbi években ennek nyomán bizonyos javulás állt be a Szovjet­unió és Kína kapcsolataiban. Gerald Ford portréjához A szovjet—amerikai kapcsolatok jelentős momentuma, s egyben a nemzetközi helyzet javulásához való hozzájárulás volt a vlagyivosztoki találkozó, melyen az Egyesült Államok részéről Gerald Ford, az akkori elnök vett részt. Az igazság érdekében azonban Ford elnökkel kapcsolatban hangsúlyozni kell néhány olyan eseményt, amely nyomot hagyott azoknak az időknek a nemzetközi politikáján — ír­ja emlékiratában Andrej Gromiko. Alapvető vonásaiban kormánya folytatta a Nixon idejében kidolgozott külpoliti­kai irányvonalat, annak szellemében, amit átmenetnek ne­veztek „a konfrontáció korszakától a tárgyalások korszaká­hoz”. Emlékszem — írja Gromiko —, hogyan érkezett meg Ford 1974 novemberében Kissinger külügyminiszter kíséretében Vlagyivosztokba a találkozóra. Fellépésében figyelmes volt. ezzel együtt — úgy mondanám — egyszerűség, megnyilat­kozásaiban és viselkedésében bizonyos fesztelenség jellemez­te őt. Mindennél kevésbé emlékeztetett egy intellektuális emberre. A szovjet—amerikai találkozó célja az volt, hogy foly­tassák a hadászati támadófegyverek korlátozásáról szóló új szerződés kidolgozásával összefüggő kérdések megvitatását. Három teljes napon át folytak az intenzív tárgyalások. Nyilvánvaló volt, hogy nefnesak a szovjet, hanem az ame­rikai fél meg szeretné találni a tisztázatlan kérdések meg­oldásét, hogy elháruljanak az akadályok a szerződés út- jából. Az egyik napirenden szereplő probléma a szárazföldi te­lepítésű, nehéz interkontinentális ballisztikus rakéták kér­dése volt, amely később, már Ford távozása után a hadá­szati támadófegyverek korlátozásáról folytatott szovjet— amerikai tárgyalások kényes pontja lett. Ford és Kissinger kitartóan követelte, hogy a Szovjetunió mondjon le ilyen típusú rakétái jelentős részéről. Ez azonban nem szolgálta a Szovjetunió érdekeit, és nem felelt meg a két fél egyen­lősége és egyenlő biztonsága elvének. Természetes, hogy a szovjet fél nem érthetett egyet az amerikai követeléssel. Ford azután levette ezt a kérdést a napirendről, s ezzel megszűnt a megállapodás elérésének fő akadálya, s meg­nyílt az út a SALT—II szerződés felé. Mint azt Gromiko írja, a Ford-kormány tevékenységének időszakára esik egy további pozitív esemény is, mégpedig a helsinki záróokmány aláírása az USA elnöke által. Brezs- nyev és Ford, a Szovjetunió és az USA vezetőinek helsinki találkozója munkajellegű volt, s megmutatta, hogy az ame­rikai politikában még éllt a párbeszéd és a vitás kérdések békés megoldásának irányvonala. Ford elnöksége alatt fejeződött be a vietnami háború — emlékeztet Gromiko —. s idézi szavait, melyeket az ame­rikai agresszió kudarcának hatása alatt frissen mondott: „Vietnam tizenöt, sőt még több éven át trauma volt orszá­gunk számára. A vietnami háború befejeződött. Számos vo­natkozásban szomorú és tragikus esemény volt. . . Gondo­lom, a vietnami leckét figyelembe veszik az elnökök, a Kongresszus, az amerikai nép”. Általában voltak pozitív, realista tendenciák Nixon és Ford elnökök republikánus kormányainak politikájában — írja visszaemlékezéseiben Gromiko. Molotovról Vitathatatlan — szögezi le Andrej Gromiko —, hogy Molotov megkülönböztetett helyet foglal el a szovjet kül­politikában és diplomáciában. 1939-től 1949-ig, majd 1953- tól egészen 1956-ig volt külügyi népbiztos, illetve külügy­miniszter. Sztálin idejében Molotov gyakorlatilag a második ember volt a pártban és az államban. Természetesen a Szovjetunió elvi politikáját a nemzetközi kapcsolatokban a politikai bizottság határozta meg, élén Sztálinnal, akinek véleménye döntő jelentőségű volt. A külfölddel való kapcsolatok konk­rét kérdéseinek megoldásában azonban mégis sok függött Molotovtól. „öt, és az általa vezetett minisztériumot illeti meg a nemzetközi kapcsolatok terén tett számos javaslat szerzői joga. Ez vonatkozik a háború időszakára is, amely szá­momra különösen jól ismert, mivel szinte minden jelentős külpolitikai lépésünk valamilyen módon érintette az Egye­sült Államokat, mint szövetséges hatalmat” — emlékezik vissza Gromiko. Molotov volt Sztálin jobb keze a háború éveiben és a háború utáni időszakban lezajlott szövetséges! konferenciá­kon. Képviselte a Szovjetunót a külügyminiszterek konfe­renciáin is. * „Meg kell erősítenem annak az állításnak a jogosságát, hogy Molotov nagy befolyással volt Sztálinra” — írja a to­vábbiakban a szerző. „Igaz az is, hogy Sztálin viszonyulása Molotovhoz nem volt az egyenlő viszonyulása az egyenlő­höz.” Molotov magas pozíciója abból eredt, hogy ő, a tapasz­talt forradalmár, a nemzetközi színtéren védelmezte a szovjet állam érdekeit. Az elsők között tudatosította az Egyesült Államok és Nagy-Britannia politikájának egoista jellegét. S minél jobban közeledett a második világháború befejezése, annál nyilvánvalóbb volt, hogy a nyugati nagy­hatalmak, mindenekelőtt az USA számára, ezek a célok szolgálják a vezető pozíció kiharcolását a világban. Molo­tov helyesen tudatosította, hogy a nyugati országok elő­nyökhöz akarnak jutni a többi ország, mindenekelőtt a szocialista országok érdekeinek rovására — írja Gromiko. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és további .nyugati országokban Molotovot a kapitalista országokkal szembeni viszonyban a „kemény vonal” hívei közé sorol­ták. A szovjet politika, megvalósításában azonban semmivel sem volt keményebb, mint a párt és annak központi bizott­sága. Az objektivitás megőrzése érdekében be kell ismerni — mondja Gromiko —, hogy Molotovnak a sztálini személyi kultusz időszakában betöltött szerepe máig tisztázatlan. A történészeknek kellene erről véleményt mondaniuk! (VÉGE) Magyar—japán parlamenti tárgyalások

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents