Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
1988. május 28., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Csányi László: w Ólomkatona éthordóval Szertartásosan leül megszokott padjára. A liget ilyenkor kihalt, az ágak között tétován tör át a fény, a levelek árnyéka elenőriz- hetetlenül lebeg az út kőkockái között, azt sem tudni, milyen évszak van, az idő, mint rakoncátlan l,olyó. kiáradt medréből, Mielőtt leüL megszokott padjára, gyanakodva körülnéz, mert könnyelműség lenne beérni a csalóka látszattal. De a Üget ilyenkor kihalt, csak két suhanc áll a félárnyék- ban, az egyik heves taglejtésekkel magyaráz valamit, talán viccet mesél, mert a másik vihogva figyeli. Ilyenek ezek, gondolja megvetően, s elfordítja a fejét, mi közöm hozzá, egyáltalán, mi közöm az egészhez? Néha maga elé rakja kitüntetéseit, időrendi sorrendben, s ilyenkor megállapítja, megbízható, lelkiismeretes ember volt. A minap egy könyvet hozott ki a könyvtárból, ha jól emlékszik. Tolsztoj írta. az ő élete is olyan volt, mint Iván Iljicsé, „egyszerű, mindennapi és iszonyú’’. Az utolsó szónál megtorpan. Iszonyú? Az emberek persze annyi mindent beszélnek, de nincs takargatniva- lója, s ha újra kellene kezdenie, ugyanígy tenne mindent. A következetesség, mondja maga elé. s keze megrándul, de meg is áll a levegőben, ökle fáradtan szétnyílik, mintha eleséget akarna szórni a madaraknak. Tekintete üres, arca földszínű. Néhány veréb ugrál a bokrok között; utálja őket. Szóval ennyit ér a hűség, mormolja megvetően, kérdő hangsúly nélkül, s látja magát, amint kaptat föl a lépcsőn, nyitja az ajtót, de szét se néz. az éthordót már kikészítette, fogja és indul vele vissza. Ha jobb lábbal lép ki, a földszinten is jobb lábbal lép a lábtörlőre, csak ne hibázza el, ezt mindig kedvező jelnek tekintette. De ahogy innen, a ligeti pádról nézi önmagát, ennek sincs jelentősége. Mintha minden összezsugorodott volna, a játékház lépcsőjén egy ólomkatona lóbálja az éthordót, s fanyalogva gondol arra, hogy a nyugdíjas előfizetéses menüben ma megint krumplis tésztát adnak. Ha Teréz élne, más lenne minden, biztosan marhapörköltöt főzne, ő is szerette, de mióta meghalt, be kell érnie a nyugdíjasmenüvel. Ennyit ér a hűség, mondja maga elé, összehúzott szemöldökkel, tárgyilagosan. Mindig hivatása magaslatán állt, ezt nem lehet elvitatni tőle. Ezt nem, s öklével a padra üt, hogy az ellenséges verebek szétrebbennek. „Hatalmának tudata, a lehetőség, hogy bárkit tönkretehet, akit tönkre akar tenni, végül, nem utolsósorban az a tudat, hogy hivatása magaslatán áll — minden örömöt szerzett neki" — ahogy a könyvben olvasta. No. lássuk csak. Ott volt például Bodajki. Kérem, Bo- dajki fondorlatosán sorainkba lürakodott. Elhallgatta, hogy nagybátyja kizsákmányoló volt. kulák. márpedig a kulák ugyebár lista nélkül is . . . s elmosolyodik, igenis, önérzetesen vállalja minden tettét. Bodajkit később internálták, aztán nem tudja, mi lett vele, ennek azonban nincs is jelentősége, mert Bodajki azzal is tetézte bűnét, hogy jó szakembernek álcázta magát. Hohó, ismerjük az ilyeneket! Micsoda rafinéria, de túljártam az eszén, s mennyi másén még! Elégedetten mosolyog, s amikor néhány veréb visszaszáll a bokrok alá. idegesen rájuk kiált, hess. madár! Gondolatai mindig a múltban keringenek, legszívesebben az ünnepi kavargásban látja magát, kabátján kitüntetések csörömpölnek, zászlók lengnek a szélben, ütemes taps hangzik, a lelkesedést nem lehet feltartóztatni. Este Teréz megkérdezi tőle, na, milyen volt. s ő sápadtan áll az előszobában. nem tudja, hogyan mondja el, mert egyszer csak ott volt a kivételes férfiú előtt, aki megszólításával tüntette ki. Teréz, aki jó feleség. megbízható elvtársnő, idegesen sürgeti, de hogyan mondja el a pillanat ünnepélyességét? Milyen volt? — türelmetlenkedik Teréz —. szép, válaszolja végül, de ezen Teréz is megütközik, nem úgy gondoltam, mentegetőzik, buta vagy, a teste inkább tömzsi, mint nyurga, de fenség árad belőle és szeretet, ölni tudnék érte. mondja a hős önérzetével, mire Teréz tárgyilagosan csak ennyit felel: az ellenség nem alszik. Teréz ünnepi vacsorával várta, erre is emlékszik. Fölemeli a fejét, s beleszip- pant a levegőbe, érzi a marhapörkölt súlyos szagát, de az ábránd elillan, a játéka ház lépcsőjén ólomkatona lépked lefelé, kezében éthordót lóbál, s fanyalogva gondol arra, hogy a nyugdíjasmenüben ma megint krumplis tésztát adnak. Korán megtanulta, hogy csak feletteseiben bízhat, egyébként is „az emberekkel nem szabad semmiféle kapcsolatot létesíteni, csakis hivatalosat”. Jelenti, amit tapasztalt, s azt is, amit tapasztalhatott volna. Amit az emberek tesznek, gyakran csak látszat, s arra jó, hogy szándékukat leplezzék. Bodajki esete világos, hálás lehet, amiért internálással megúszta. Pazsérival más volt a helyzet. Apja fűszeres volt. húga ’48-ban Nyugatra szökött. Pazséri szerint férjhez ment, s Dort- mundban egy gyárban dolgozik. > Pazséri! — és fölényesen legyint. Együtt gyerekesked- tek, de már akkor volt benne valami sunyiság, márpedig kutyából nem lesz szalonna. Egyébként be is vallotta ... — ilyen az élet. És a többiek? Az élet rend és fegyelem. Nem bra- tyizunk, nem építünk ki elvtelen kapcsolatokat, jól is néznénk ki. Itt volt például Magassy, így, nevének előkelősködő végződésével. Tanár volt. s amikor jött a francia békeküldöttség, igénybe kellett venni, mert a városban csak ő tudott franciául. Bűntudattal lehajtja fejét: nem voltam elég éber. Valakit melléje kellett volna állítani, hogy ellenőrizze, megbízhatóan fordít-e. Később bevallotta, hogy bizonyos szavaknál valóban pontatlan volt. 1 Bonyolult nyelvtani magyarázatokba kezdett, de ismerjük az ilyesmit. Nézi a makacs verebeket, s arra gondol, most azért megkérdezné Magassyt, mit mondjon valójában a francia békeharcosoknak, akik természetesen beépített ügynökök is lehettek, s csak azért jöttek, hogy találkozzanak Magassyval. Most akár el is üldögélhetnének itt a pádon, mint egy nyugalmas bárkán, megkérné, tegyen végre töredelmes beismerő vallomást, ő pedig szemébe mondaná, hogy tudta, mindent tudott. Sóhajt, milyen szövevényes az élet. Az órájára néz, rövidesen dél, az ólomkatona nemsokára elindul éthordójával. Szegény Teréz, sóhajt, pedig magára gondol, s azt is tudja, hogy többé senki nem főz neki marhapörköltet. Csak múltja van, ezt kell tapasztalnia naprólj napra. Még nyugdíjas-találkozóra sem hívják soha. Felemeli két kezét, ujjait széttárja. Nincs rajta vérnyom, állapítja meg tárgyilagosan. De a közelében gyülekező verebek idegesen szétrebbennek váratlan mozdulatától. Ül megszokott padján a meghatározatlan évszakban, mert azt sem lehet tudni, hogy ősz van-e vagy tavasz. Szép volt, töpreng a kétes fényben, s a múlt üvegfalán túl hang szól, de az utcán autók dübörögnek, alig érti meg. „Milyen volt?” — kérdezi Teréz, s ő válaszolni sem tud, az árnyak között bujkáló napsütésben másik hangot hall, „jó feleség és hű elvtársnő volt!”, olvassa egy) elkoszlott papírlapról az öreg Pereszle- gi, a társadalmi temetések állandó szónoka, s bosz- szankodva gondol arra, hogy ennyi idő alatt megtanulhatta volna a szöveget, de most már ez is mindegy, ma úgyis krumplis tésztát adnak a nyugdíjasmenüben. Jaj, Teréz, nem voltam pontos, amikor ott az előszobában válaszolni akartam, de az emlék, tudod, a fény, ami áradt belőle, elkábított, most meg a kutya sem törődik velem, látod, ide jutottam, te is elhagytál, pedig milyen szépen mondta Pereszlegi elvtárs, igaz, hogy a vén hülye alig tudta olvasni a szöveget, én meg arra gondoltam, hogy igazán jó feleség voltál, hű harcostársam, s azt is tudtad, hogy Bodajki gáládul befurakodott közénk, Magassy tanárt meg talán az ellenség fizette, mert máig sem tudjuk, mit mondott a franciáknak. Mi csak jót akartunk, Teréz, igazán nem érdemeltem ezt az iszonyatos magányt, szólj, Teréz, miért van az, hogy egyedül ülök ezen a| rohadt pádon, nézem a verebeket, s most már neked se mondhatom el, hogyan is volt, amikor ott álltam előtte, te meg azt kérdezted, „milyen volt?”, nem tudtam felelni, mert oly szép volt, hogy téged is neki adtalak volna, ha ugyan ilyen földi vágyakkal leereszkedik hozzánk, s amikor azt mondtam, ölni is tudnék érte,1 helyeslőén bólintottál, s most már teljesen közömbös Bodajki vagy Magassy tanár sorsa, mert hittünk és örültünk az életnek, Teréz. És nincs tovább. Rögtön dél, mehet az ebédért. * * * Csak egy hét múltán tűnt fel a házban, hogy meghalt. Ügy mesélik, amikor feltörték a lakást, a földön feküdt, az éthordó érintetlenül állt az asztalon. Valószínűleg ebédhez készülődött. Egy vékony könyv is volt az asztalon, Tolsztoj elbeszélése, az Ivan Iljics halála. Ezt később visszavitték a megyei könyvtárba, ahonnan kölcsönözte. Győri László: Doboz Egész éjszaka egy üres tejfölösdobozt Zörgetett a szél. Elfújta, visszafújta, csak zörgött, zörgött A járda szélinél. Hallottam újra-újra, mint zörög, mint Zördiil a tejfölösdoboz. Álltam az ablaknál, el-elnéztem, hogy Zörög üresen, hogy motoz. Az ablakba álltam el-elszivni egy-egy Cigarettát: a füst Kifelé szálljon, ne a szoba felé, hol Alszik négyévesünk. S láttam a dobozt: a kapu elől hirtelen Elvitte a szél A sarok iránt, egy számmal arrébb, s láttam: A saroktól újra visszatér. Zörgött, nem is tudom, zörgés volt-e Az, ami úgy csinált, Mintha zörögne benne vagy vele, Csak zörgött, csak ide-oda járt. Zörgés vagy csörgés? A polivinilklorid Művi hangja? Tojáshéjcserregés? Álltam az ablaknál, három fény volt szemközt. Aztán meg egy sem. Már hajnal van. Öracsörrenés. Csörögnek a nem üres órák, s még most is Műveli a dobozzal ugyanazt a szél. Egy számmal odébb zörögteti, aztán a Saroknál újra megfordul a héj. A szögletnél üres kis ebét engedi el Az első sétáltató. Ugyan mire lát? Nézetlen lépked, könnyen, szabadon. A szél nem röpteti tússzá. Megy tovább. De a tejfölösdoboz üresen ide-oda Egyre csak kering. Bíztam? Reménykedtem egyre? Keringek én is így. Szénási Mihály: Micisapkás Kovács István: Gyónás Ki türelmét veszti és gyenge, kezet emel a még gyengébbre. Különösen, ha az eredendően az ő kiszolgáltatottja. Aztán csak kezet emel és azt mondja: kifogyott a béketűréséböl. És végül már nem is érvel, csak kezet emel. Ki újra meg újra kezet emel, annak önmagához nincs türelme . . . * Kislányom sír, s bennem a Gonosz, mint lámpalázas börtönör. kacag: a foglya vagyok. Ügy tesz, mintha sajnálna, s én sértődött dühvei leplezem legbensőbb rácsaimat. * Almodhatok-e Istennel, ha nem tudok szemébe nézni? Szénási Mihály: Kunyhó boglyával
