Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-19 / 118. szám

1988. május 19., csütörtök „Forr a világ bús tengere, ó magyar” Berzsenyi Helikon-napok Keszthelyen A Berzsenyi-kúria ma emlékmúzeum Az idő különös játéka, amikor észrevétlenül pergeti a perceket, az órákat, a he­teket, a hónapokat és aztán hirtelen mintha csak egy láthatatlan karmester intésé­re tenné, az egyhagúságból vibráló, mindent elárasztó crescedóba csap át. Ilyen crescendo ez a mai nap. Má­jus első hetének péntekje. A kastélymúzeum ablakain be­árad a napfény. A Helikon Kórus éneke felszáll az ara­nyozott csillárokkal övezett mennyezetre, hogy onnan áradó vizek zúgásával szét­áradjon a koncertteremben, hogy megremegtesse, hogy szárnyra kaphassa, hogy a csillagok felé röpíthesse az ember legtitkosabb énjét, a lelkét. Keszthely ünnepel. Berzse­nyi Dánielre emlékezik. Időn és téren át Még 100 verset sem írt. Az i roda lom történet hetven hatot tart számon. Mások kötetek­kel dicsekszenek, garmadá­ba írnak, neki ennyi is elég volt. hogy átlépje a halha­tatlanság küszöbét. Mert mi­csoda versek ezek! Mintha saját költészetét is summáz­ta volna híres soraival: nem sokaság, hanem lélek .. . Ta­lálóbban már nem is lehetne. Versei egytől egyig a lélek izzásában fogantak. S ennek, csakis ennek a hatalmas iz­zásnak tulajdonítható, hogy hibái, mesterségbeli fogyaté­kosságai. botlásai összezsu­gorodnak. hamuvá égnek. Olykor komor, de leginkább fennkölt és felelősségteljes hangjától magyar voltunk valami nagyszerű, megdöb­bentő értelmet kap. Igen. a magyarsága az, ami messze világító. Nem a kicsinyeske­dő. önmagába zárkózott, má­sokra haragvó. hanem a né­pek nagy óceánjában önma­gát kereső, a megújuló, a re­formot sürgető nemzeté. Nem véletlenül hangsúlyoz­ta Czoma László, a kastély- múzeum igazgatója a Heli­kon-napok megnyitóján Ber­zsenyi aktualitását. Időn és téren át szól a múltból a mai nemzedékhez. Az ő korában Elbától Keletre a haladó ne­messég vállalkozott arra a nagy társadalmi átalakításra, amit Nyugat-Európában a polgárság már véghez vitt. Berzsenyi költészete ennek a történelmi rendeltetésnek sa­játos nemzeti, nemesi kife­jezése. Nélküle szürke és foghíjas lenne a magyar re­formkor. Új erőforrás A Balaton-parti város ran­gos eseményén — melyre többek között eljött Balázs Béla, az MSZMP Zala Me­gyei Bizottságának titkára, továbbá a vendéglátó város, valamint Vas és Somogy me­gye állami és pártszerveinek képviselői — Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront Orszá­gos Tanácsának főtitkára „önfegyelem. közfegyelem, nemzeti fegyelem" címmel tartott vitaindító előadást. — Napjainkban a reform korát éljük, ami tovább nö­veli Berzsenyi Dániel jelen­tőségét, egy demokratikus szocializmus kialakításán munkálkodunk — mondta a bevezetőben a népfront fő­titkára. — Kimerültek tarta­lékaink, külső és belső erő­forrásaink. Üj erőforrást kell felfedeznünk, hogy létrejöj­jön a kibontakozás. A kér­dés hasonlóan vetődik föl, mint 200 évvel ezelőtt, Ber­zsenyi korában. Mi ez az új erőforrás? — tette föl a kér­dést, majd így folytatta. — Ez az új erőforrás az egyén, akinek fel kell emelkednie az állampolgári rangra. Ez­zel kapcsolatban szólt az ön­fegyelem kérdéséről, mely ugyan a személyiségből nő ki, de elképzelhetetlen az ön­rendelkezési jog nélkül, hogy szabadon, saját belátása sze­rint dönthessen. Az önren­delkezési jog azonban kor­látokba ütközik. Ennek kö­vetkeztében bomlik meg az önfegyelem, s az egyén nem képes demokratikusan visel­kedni. Újra meg kell hatá­rozni az állampolgár helyze­tét. hogy az egyén kezde­ményező, alkotó képessége minél teljesebben kibonta­kozhasson önmaga és a tár­sadalom hasznára. Beszélt a közéletiségről, az intézményi reform szükségé­ről. Sokan panaszkodnak — mondotta a főtitkár —, hogy társadalmunkban romlott a közfegyelem, romlott a köz­morál. A közfegyelmet azon­ban csak autonóm emberek valósíthatják meg. Évek óta beszélünk üzemi demokrá­ciáról. az eredmény azonban elmaradt. A munkafegyelem például ahelyett, hogy javult volna, tovább csökkent. Ho­lott a termelésben elenged­hetetlen. Az emberek az üze­men belül veszik vissza azo­kat a jogokat, melyeket egy demokratikusabb közéletben kellene gyakorolniuk. Lehe­tőséget kell adni a valódi közösségek, az önkéntes tár­sulások kialakításához, más­különben megrendül a köz­bizalom. A nemzeti fegyelem a nagyközösséghez, a nem­zethez való viszony, mely nemzeti önérzet és nemzet­ismeret nélkül elképzelhetet­len. Napjainkban, amikor a társadalomban válságjelek mutatkoznak, a szocializmus, mint a legprogresszívebb tár­sadalmi rend. nem mellőzhe­ti sem a demokráciát, sem a nemzetben való gondolko­dást, hogy a kibontakozás eredményes legyen. A nem­zeti közösség az emberiség­hez való tartozás legfonto­sabb lépcsőfoka — hangsú­lyozta Pozsgay Imre. Czoma László korreferátu­mában ismét visszatért Ber­zsenyi költészetéhez. Rámu­tatott olyan feladatokra — melyek sokat foglalkoztatták a reformkor költőjét és nap­jainkban is nagy a jelentő­ségük — többek között a tudás, a nemzeti művelődés fontosságára. Nemzeti önismeret A vitaindító előadást és a korreferátumot^ élénk esz­mecsere követte. A jelző sem nem túlzó, sem nem udvariaskodó. Inkább vissza­fogottan utal a felszólalások­ra, hiszen többen igen szen­vedélyesen adtak hangot vé­leményüknek. Bárki oda áll­hatott a mikrofonhoz. Néhá- nyan írásban előre felké­szültek a beszédre, legtöbben azonban ad hoc éltek az al­kalommal. Elsőnek Fekete Gyula író lépett a mikrofonhoz. Fel­szólalásában egy csokorra való közérdekű témát érin­tett. Többek között szólt az emberiség legfontosabb kér­déséről, a békéről, majd be­szélt a családról, az ifjúság neveléséről, az erkölcsi tar­tás fontosságáról. Másnap folytatódott a tanácskozás Czigány György, a rádió munkatársának felszólalásá­val, aki a magyar zene fon­tosságát emelte ki, mint a hazafias nevelés jelentős láncszemét. Jókai Anna író a család szerepéről beszélt. Aztán más témák következ­tek, de valamennyi kapcso­lódott a vitaindító előadás­hoz. Milyen szerepe van a történelem oktatásának, ho­gyan viselkedünk, megbe­csüljük. tiszteletben tart­juk-e egymást, miként be­szélünk, hogyan írunk, meg­felelő-e az oktatási rendsze­rünk? Szó volt a múltunk­ról. a jelenünkről, a jövőnk- ről, az eredményekről, a hibákról, a korrupciókról, az összeköttetésekről, az ön- gyilkosságról, meg arról, ami szép, ami jó és ami köve­tendő. Mind-mind, ami egy csokorba szedve hozzátarto­zik nemzeti önismeretünk­höz. A felszólalók között voltak pedagógusok, orvo­sok, mérnökök. művészek, festők, költők, közművelő­dési dolgozók, muzeológu­sok. Szépen, ízesen, szaba­tosan fogalmaztak, mintha hangsúlyozni akarták volna, hogy nyelvében él a nemzet. Mert úgy igaz, a szép be­széd felemel és nemesít. Hátha ez még őszinte kitá­rulkozással és okos okfej­téssel társul. A költő szobra Niklán — A Berzsenyi Társaság gyakran rendez eszmecserét közérdekű témákról — mondta Kiss Dénes költő, a Berzsenyi Társaság főtitká­ra a tanácskozás szünetében, amikor a társaság tevékeny­sége felől érdeklődtem. A Berzsenyi Társaság 1984-ben alakult, hasonló nevű jogelődjét 1904-ben hívták életre. Zömmel du­nántúli értelmiségiek kezde­ményezésére, hogy feleleve­nítsék Berzsenyi emlékét. Ezt a haladó hagyományt folytatja a mai társaság. Je­lenleg több mint 800 tagjuk van. Somogy, Zala és Vas megyeiek, de akadnak jócs­kán közöttük fővárosiak is, akik a nemzeti kulturális örökség ápolását szívügyük­nek tekintik. A baráti kör széles társadalmi réteget ölel át, a nagyszámú értel­miségiek mellett munkások, termelőszövetkezeti parasz­tok, sőt kollektívák vannak a tagjai között. Bemutatták a tanácskozáson a „Mi a haza” című pályázati anto­lógiát is. Az erdélyi szárma­zású Kovács Lajos vitte el a pálmát szívszorító élet­vallomásával. Érdekfeszítő volt ez a ta­nácskozás. A vitában szárny­ra kapott gondolatok az együvé tartozás nemes, fel­emelő érzésével töltöttek el. És mégis volt egy intermez­zo, egy icipici eset, ami nem megy ki a fejemből. A be­vezető előadást megelőző szünetben elfoglalták egy idős házaspár ülőhelyét. Csak úgy, flegma hányavetiséggel. És nem akadt senki, aki fel- álljon. ök pedig, akik any- nyi évet éltek meg, lehajtott fejjel, megszégyenülve ti- "pegtek, topogtak a kijárat felé. Távol áll tőlem, hogy ün­neprontó legyek, ám nemze­ti önismeretünkhöz ez is hozzátartozik. Ez a fekete folt. S mindez két ülőhe­lyért! n dédunoka Május 7-én volt Berzsenyi Dániel születésének 212. év­fordulója. Megható volt az ünnepség a költő falujában. A Berzsenyi Társaság és az Írószövetség megkoszorúzta a költő szobrát és a sírját. Keszthelytől mintegy 40 ki­lométerre van Nikla, szelíd lankák között terül el. A községet átszelő út közelé­ben árnyas fák alatt áll a Berzsenyi-kúria. Egyik felét a család leszármazottai lak­ják, a másik fele múzeum. Egyszerű, földszintes ház, vastag falakkal, tágas és vi­lágos helyiségekkel. Az épü­let valami megnevezhetetlen időtlenséget sugároz, erőt és egyszerűséget. Mintha félig- meddig a költő jellemének a tükre lenne, aki jelentékeny vagyona ellenére paraszti egyszerűségben élt, a nálá­nál is egyszerűbb hitvesével, Dilkai Takách Zsuzsannával. Nincs ebben az épületben semmi hivalkodás. A fák mögött meghúzódva szemér­mesen őrzi a költő emlékét, ahogy az őrizte és évszámra magának Írogatta verseit, mígnem kis lelkifurdalás -árán megmutatta barátjá­nak, aki a felfedezés örö­mével küldte el a költemé­nyeket Széphalomra. Kazin- czynak. Aztán csodálkozva fogadta a ráhulló babérokat. Ám a pénzt már sajnálta, hogy megjelentesse a verse­ket. Mások adományából je­lent meg a kötet. Mert fo­gához verte a garast. Este sötétedéskor lefeküdt, hogy kímélje a gyertyát. Ez is Berzsenyi Dániel. Meg a sér­tődött ember is, aki nem tudta elfelejteni a fiatal Kölcsey Ferenc kritikáját, és többé nem nyúlt tollhoz. Vagy talán csak arról van szó, hogy ami lelkében iz- zott, azt már sorra megírta és nem akarta ismételni ön­magát. Egy idős néni ballag a tornác felé. Piroska néninek szólítják. A lánykori nevén mutatkozik be, hogy ő Ber­zsenyi Piroska, és 87 éves. a költő dédunokája. Felemeli venyigesovány karját és a kert felé mu­tat. — Nézzék azt a lát, azt a szelídgesztenyét! A déd- nagyapám ültette, Berzsenyi Dániel. Óriási törzsű fa, égbe szö- kellő ágakkal pompázik a kertben. Itt, ebben a környezetben, ebben a dús televényű kert­ben fogantak meg a szívszo­rító sorok, a zúgó, morajló strófák, a „Magyarokhoz”. S az estébe hajló csendben, amikor szellő suhan végig az ágakon, a fák — melyek mint valami görög kórus ölelik körbe az emlékmú­zeumot — a neszezve tova­tűnő időben a halhatatlan sorokat zömmögik. „Forr a világ bús tengere, ó magyar". Serédi János HINGSZÚRÓ Gondoltam, hétfőn este kellene bekapcsolni a rádiót, ilyenkor csak egy óra a televízió (a Super Channelt le­számítva). ilyenkor jó szolgálatot tehet a jó öreg rádió, feltételesen, ha a műsor is jó. Nos, ez a 16-i hétfő este megfelelt a várakozásnak, a baj inkább az volt, hogy (jó öreg szerkesztői szokás szerint) pompásan összeestek a választható műsorok, így aztán a java termés legalább feléről le kellett mondanom. A bajusz Meglepődnek, ha azzal kezdetni, hogy mesével kezdtem. Két okból is: mert Arany János hátborzongatóan nevet- nivaló kisepikáját, A bajuszt mondta el a „Hol volt, hol nem volt.. .’’-ban Kálmán György, ez a legkiválóbbak között is élre sorolható magyar színész, akit ki tudja, miért, sorolnak mindig hátrább az őt megillető helynél. Nem sok időm maradt a töprenkedésre, mert Kálmán át­vette a szót. Kitűnő produkció volt! Olyannyira az, hogy míg derültem A bajusz találó gúnynyilain, gyorsan ösz- szeszedtem minden könyvet, amelyben Arany Jánosról írnak, mert múlhatatlan vágyat éreztem kicsit elbeszél­getni vele. Jó félóra volt. És máig nem felejtem Kálmán György versmondását, meg ezt a négy sort: „Szóval, ami könnyen mozdult, Lába kelvén, mind elpusztult, Mert a gazda — tikiak, tikiak — Nem hallá, hogy zárat nyit­nak." Most mondjam, hogy így jár, aki nagyra vágyik? Aki nem tudja, hogy a hízelgő szó. és a nagy ígéret leg­többször csak „tiktak”? Pedig ezt Arany János 1854-ben irta ... Első kézből Az Esti Magazin hírei után következett az Első kézből, Forró Tamás és Havas Henrik meghökkentő, reveláns műsora. Kétségtelen, hogy börtönvilágból hozni riportot és interjúra kérni a Homoszexuálisok Egyesületének el­nökét, dr. Romszauer Lajost, vitathatatlanul újszerű do­log. (Ez a műsor viszont a Petőfi rádió Sportvilágával üt­között, így aztán alaposan megcsappanhatott a hallgató- séga, amit „hallgatási index” kimunkálása nélkül is biz­tosra vehetünk.) Az Első kézből tehát — többek között — erre a két témára is vállalkozott. Hogy mit érzett a ha­lálraítélt. amikor kimondták az ítéletet: hátborzongatóan morbid ötlet, de igaz. Miként az is, hogy valaki a börtön­ben jön rá: „Anyagias a világ, a haver addig haver, amíg pénzed van.” Kommentár felesleges. Dr. Romszauer La­jost hallgatni pedig egyenlő volt a tökéletes meghökke­néssel, és a gondolat kibontakozásával: ha az ország la­kosságának (az elnök mondta) kb 5 százaléka homo-, és biszexuális, illetve leszbikus, akkor ez az öt százalék igencsak rengeteg ember. Akkor a józan ész szerint el kell fogadni, hogy az az 5 százalék toleranciát vár a tár­sadalomtól, és lehetőséget is arra (szintén az elnök mondta), hogy a kiközösítés helyett joguk legyen a ho­mo- és biszexuálisoknak, valamint a leszbikus hölgyek­nek arra, hogy „szabad idejüket kulturáltan töltsék el”. Mind megannyi szokással és egyebekkel szöges ellentét­ben álló szavak, gondolatok, törekvések. Az egyesület legálisan, törvényesen működik. Terveik vannak, hogy „integrálódhassanak” a társadalomba ... Azt hiszem, egy kifejezetten nehéz ügy legelején va­gyunk. Együtt élni a ténnyel, ami tény volt eddig is, de hallgattunk róla. hátha akkor „nincs”; nos, felgyorsultak a napok . .. A műsorvezetők végül közölték: június 13-án újra ta­lálkozunk, az „Első kézből” tékát folytatódik. Nagy jö­vőt jósolok neki. Prágai Tavasz A rádiózás hőskorát csak kezdő rádióamatőrként él­tem át utólag, amikor a harmincas évek végén engem is elbűvölt a rádióvarázs (hasonló volt ez a televízióhoz), és gimnazista osztálytársaimmal nekiláttunk detektoros rádiókat készíteni. Egy jó kristálydetektor akkor szemé­lyi „kincseink” csúcsa volt, egy jó fülhallgató hasonló­képpen, persze bakelit (netán lég!) f.orgókondenzátor és alkalmas menetszámú tekercs is szükségeltetett ahhoz, hogy az alkatrészekből rádió legyen, és a kristálydetektor finom mozgatásával egyszer csak megszólaljon a fülhall­gatóban: „Itt Rádió Budapest egy...” Akkor éreztem először, miféle különös, szép rádiós­élmény helyszíni közvetítést hallgatni. Kávéházakból ci­gányzenekarok muzsikáltak, s ha a hallgató jól figyelt, zeneszünetekben elcsíphetett egy-egy mondatfoszlányt is, azt a „kávéházi zajt”, amely semmi máshoz nem volt ha­sonlítható. Nos, ugyanezt, éreztem hétfőn este, amikor a Bartók rádió helyszíni közvetítést adott Prágából, a Vigadó Sme- tana-terméből, ahol a Lett Akadémia szimfonikus zene­kara hangversenyezett Imant Resnis vezényletével. A te­rem zsongása szinte elhitette velem, hogy ott ülök a híres prágai szálában és várom Valdisz Szarinsz hegedű- művész játékát Ladislav Kubik kortárs cseh zeneszerző hegedűversenyében. A műsorközlők több nyelven (ma­gyarul is!) beavattak a tudnivalókban, nekem csak hátra kellett dőlnöm a fotelben, és elképzelni, hogy ott vagy«k a helyszínen. Egészen más élmény volt, mint konzerv- zenét hallgatni! Ha kipróbálják, egyetértenek velem. Ha tévedtem, Murphy törvénykönyvéből vett idézettel védekezem: „Hi­bázni nemcsak lehet, hanem kell is.” _ „ . Sass Ervin Az Orosházi Dózsa Mgtsz 1988. augusztus 1-től 1993. július 31-ig terjedő időre SZERZŐDÉSES ÜZEMELTETÉSRE MEGHIRDETI a piactéren levő pavilon kereskedelmi és vendéglátóipari üzletét. A pályázat benyújtásának határideje 1988. június 3. A versenytárgyalást 1988. június 7-én 9 órai kezdettel tartjuk a Dózsa Tsz belsőhosszúsori központjában közjegyző jelenlétében. Pályázati nyomtatvány a fenti címen, a főkönyvelőtől igényelhető. Telefon: Orosháza 86.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents