Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
1988. április 23., szombat o IgNJUMTtl Kende Sándor: A szürke ember Kollégái már mind hazamentek. Brenner Dénes tehát nem kezdett újabb telefonálásokba, elvégre a titkárnőjének kora délelőtt megígérte, hogy ma, kivételesen, kettő után észrevétlenül eltűnhet. Ebben az ígéretben bízva, így osztva be idejét, a szőke hölgy el Is rámolt mindent az íróasztalról, sőt, türelmetlenül és tüntetőén harmadszor is elővette a kézitükrét, aztán újból és újból húzott egyet a kis pirosítórúddal, és szemrehányóan a karóraszíjat igazgatta — amikor kopogtatott valaki. Szinte belopózott az ajtón, és ott mindjárt meg is állt. Tulajdonképpen észre se kellett volna-venniük: mintha mindig is ott állt volna. Szürke. A kabátja, a kesztyűje, a kalapja is szürke, a cipője poros. De ő maga is, mint az előszobái félhomály. Csak a szeme! Az nem szürke; a színét ugyan nem lehetett abból a messzeségből megállapítani, de olyan, hogy ... szóval, abba bele kellett nézni. És megszólalt: — Ügyvéd úr . .. Jó estét kívánok, bocsánat... — De kérem! — tiltakozott dr. Brenner gépiesen. Azt azonban nem sikerült kimondania, hogy a hivatalos idő letelt. Mert olyan szerencsétlenül állt ott az ajtóban az a szürke ember. Ebben a pillanatban a telefon is megszólalt. A titkárnő ingerülten kapott a kagylóért, előbb azonban jó hangosan és nagy port keverve az íróasztal fölött, visszacsapta kesztyűjét a táskájába, aztán hallózott, majd indulatosan átadta a főnökének: — Tessék! — Ki a fene?!... — Ügyfél. Rövid, másfél perces beszélgetés (tárgyalás), hivatalos, emelt hangon. Aztán az ügyvéd a most belépett emberhez fordult. — A kliensek, kérem. Elnézést. Egyetlen perccel maradjon az ember tovább, már el is veszett! Se vége. se hossza! Ez bizony kegyetlen célzás volt, ennyire meg sem érdemelte tán, akinek szólt. — Csak ... csak mert kint a tábla — hebegett közben a megrémült ember —, hogy ügyvédi munkaközösség ... — Az! Igen! Munkaközösség! — tárta dr. Brenner égnek a karját, s ráripako- dott a szőke titkárnőre: — Rakodjon el, kérem és hagyja már a telefont a fenébe! Nem vagyok itt! Senkinek! Érthető?! Az ajtót pedig lesz szíves... — Akkor én talán majd holnap... — mentegetőzött az ügyfél. — Igen, jó, holnap. Holnap nagyon szívesen! — •koppantak a szavak elutasítón. De közben összetévedt a két ember tekintete. A szürke a villogóval. És dr. Brenner fáradtan, megadó szusszanással visszasüppedt a körforgós karosszékbe. — Azaz, ha már itt van... Tessék, kérem. Mindegy. A kisaszonynak pedig: — Jó. Helyes, kérem, menjen csak. Jó estét. És egy tiszta ív fehér papíros a mappájára. Az ember addigra már az íróasztala előtt állt (hogyan, mikor került az ajtóból odáig?), olyan mély és szürke csöndben, akár maga a levegő. Ült is volna éppen le, de rémülten visszaegyenesedett. — Ne! Azt. kérem ne! — Hogyan? ... Doktor Brenner Dénes vagyok. Parancsol tehát? :— Igen. Azaz... — bólintott ő, s gyorsan, mellékesen mondta csak: — Novák Péter vagyok. Majd a paíprlap felé nyúlt. Ezt a mozdulatát azonban félreértette az ügyvéd. és kezet fogott vele. — Tehát? — Azt ne . . . — Nem értem. — A papír . . . — Tényállás. Ahogyan ön majd előadja. — Csakhogy, ha a doktor úr, az ügyvéd kartárs írni tetszik, akkor én nem tudok, izé, előadni ... Mert én csupán kérni szeretnék. Jó. Doktor Brenner Dénes letette hát a tollat, s a papírlapot szépen a mappa alá csúsztatta. És várt. Novák Péter pedig leült végre. S ki is mondta tüstént, hogy el ne késsen vele: — A lányomat szeretném én vissza. Csak a kislányomat. Egy ügyvéd sohase lepődhet meg. Mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal és hiva- talos-komolyan kell néznie, hogy a tárgyalófél azt higy- gye, valóban érdekli az ügy. — Azért jöttem csak ide, mert akkor is, régen, a válást is az ügyvéd kartárs végezte, akkor ugyan még nem itt tetszett lenni, a közösségben, de hát én azért csak megkerestem ... Nem emlékszik rám, persze, hogy nem, ezer az ember, nagy a város, sok a baj, tudom én, az mindig sok... A válásom ... De arra talán tetszik emlékezni, hogy ő húsz évvel fiatalabb nálam. Tessék mondani: nagy szégyene az egy férfinak, ha ennyivel idősebb? ... Elváltunk. Három éve. Nem kell rá emlékeznie ... Férjhez ment, hogyne, harminc is alig múlt akkor. — Emlékszem. — Ó, mégis! Milyen kedves a doktor kartárs. Én a kislányomat szeretném viszsza, ahogy mondtam, a Zsuzsikámat, ennyi az egész. Brenner Dénes nem tehetett egyebet, mindkét tenyerével végigsimított maga előtt az íróasztalon, és olyan mereven nézett a semmibe, mintha egyedül és csakis az ügyfél érdekelné, akit meg kell győznie majd a paragrafusok irgalmasságáról. — Az a ténykörülmény, hogy a leánygyermek anyja újból házasságra lép — sóhajtotta- —, egymagában nem indokolja a jogerős bírósági végzés megváltoztatását. — De, kérem! Nemcsak házasságra lépett! — Hanem? — Hanem elment! Elmentek! — próbálkozott Novák Péter higgadtan, visszafojtott hangon. — így mondják, ugye: ismeretlen helyre, bocsánat, külföldre ... Én tudom, kérem, egészen biztosan tudom. — Miért? Elveszítette a munkáját? A szürke Novák Péter beledörzsölt mindkét szemébe. Ahogyan az ablakon túl egyre sötétedett, most látszott a lámpafényben igazán, hogy a haja is szürkül. Két ujjával a két szeme fölött lüktető ereket igyekezett volna leszorítani, és szinte csak a padlónak beszélt, mintha nem is akarná, hogy valaki hallja: — Jól dolgozott, ez az igazság. Ö is, a férje is, az az új. Nem veszítette el a munkáját. Ö nem. Ök nem. — ök?! — Elég, ha én ... És sürgősen belekapott a szóba, nehogy az ügyvéd túlságosan csodálkozzék: — Mert ilyenkor, leépítéskor, vagy bármikor, ugyebár, mindig számba veszik, hogy kinek van családja. Ez az igazság, így van rendjén, be kell látni. Én egyedül élek, azt mondták, nincs senkim. így hát én, igen ... — Talán inkább azért... kérem, ne vegye sértésnek ... mert ilyen állapotban ... — Milyen állapotban?! — így ... szóval, hogy ilyen megviselten esetleg nem dolgozott rendesen ... vagyis, hogy talán nem is tudott... Na, de bocsásson meg, mindegy. Szóval, most visszakérné a Zsuzsikáját? — Azt, igen. Nagyon kérem, tessék tenni valamit. Brenner Dénes megfeledkezett egy percre arról, hogy az ügy hivatalos — nem is vélemény tehát, mindössze egy zsúfolt, bolond nap utáni véletlen sóhaj volt ez a pár szó: — Még ha maga ment volna el... — Azt ne tessék mondani, doktor kartárs, az egyáltalában nem lehetséges! Más az, hogy ők ... Ök ugyebár fiatalok. Én még azt tanultam, de hiszen az ügyvéd úr is, mi még abban nőttünk föl, hogy légy híve ... És, ugye, hazáról meg családról tanultunk, nekünk az ősz Hunyadi vezér és Széchenyi egészen más volt, eh, de minek erről beszélni, öregek vagyunk. De, kérem, így van. Ök meg valahogy nem jól tanultak ezekről a dolgokról, nem tudta idekötni őket a munka sem, pont az kötötte a legkevésbé. Hiszen tetszik látni... Hogy miért, miért nem? ... Bocsásson meg, nem munkaviszony kérdése ez. így hát én itt vagyok, ők meg. És ezért talán most visszakaphatnám a Zsuzsikámat, akit eredetileg, vagyis akkor, azelőtt, nekik ítélt a tisztelt bíróság ... Elfelejtettem említeni, tetszik látni, majdnem elfelejtettem: a nagymamájánál hagyták. De ott is, kérem, ott is: mi lesz véíe?! — Hogy a jogszokás alapján miképpen dönthető ... — tárta szélesre a karját doktor Brenner, s inkább be sem fejezte a mondatot. — Viszont ön most, kérem, elnézést, úgymond, jövedelem és mindenfajta kereset nélkül ... — Ez nem döntő, ügyvéd kartárs, nem lehet döntő, mondtam már. Éltünk mi már nehéz napokat máskor is. Sokkal nehezebbeket. Ugyebár, tetszik engem érteni?... Azt az ügyvédi meghatalmazást talán aláírhatnám, anélkül, ugye, nem lehet... Végül azt a vétlen, fehér papírlapot mégis elő kellett venni a mappa alól. Tandori Dezső: A Régi Idők Fordítójának verseiből A mások útjai A mások útjai, miket keresztezünk, érintetlenül is, vagy nem is tudva róluk, váratlan hír nyomán meg-jelződneJc nekünk, és a találkozás akármijét lerójuk: miféle híradás foglalhatja magába e néma tartományt, melyről a képzelet szökellte sem közöl se szót, se láthatásra alkalmas képeket, köröz csak téveteg: elgondolni, ki-mit, ki-hogy, és ki-mi-célra, egyszerre szédület fogja el a merészet, fel- és lefokozás kétféle földkaréja utaztat semmibe, résszé tépvén egészet: így gondolhatjuk el, ki az, ki nem vagyunk, ki „a másik”, s talán szét is kell bomlani mind a jelenbeli képzeletnek, mert magunk' vagyunk kénytelenek valósnak vallani: de akkor, messze tűnt idők mélyeiről kezd felbukkanni csak valami ismerösség, és mintha feledés nem volna semmiről, érezzük, ugyanoly kép-másunkat, s előbb még: előbb, mint hirtelen magunkká-változásunk, és ha jól lel szívünk, kezdeményekre lel, melyeknek másai vagyunk, mind-mi-a-másunk, s mintha vinne egy út, mely van, mert menni kell. Tóth Ernő: Madárszöktető Deák Mór: Otthona van Jöttömre melegség önti el a tájat. A szemem könnyezik. Estére elfárad, mint a nap. Vörös lesz lassan az ég alja, táskák: szürke felhők gyűltek össze rajta. Mindent elértem, amit nem akartam. Néha már örömöm is telt a bajban, amit nem osztottam meg, senkivel, soha. Minek fájjon másnak? Nekem kell fájnia. Csak valahogy nem találok haza. Ismerek itt mindent. Ismernek. Otthona van kutyának, szélnek. A fájdalomnak is. Pedig az is hamis. Pedig az is hamis. Letérdelek, s lassan bevackolok a földbe. A szív röge lódít, lódítana előre, de a vér lassanként fölszívja a sarat. Arcom életemre tett pénzérme marad. Képnovellák Szakonyi Károly új könyve A kisprózának akkora hagyományai vannak irodalmunkban, hogy azt sokszor már nyomasztónak is tartották, mondván, elkényelmesít, s főként anekdotikus vagy lírai formáival szinte lehetetlenné teszi az igazi nagyepika megszületését. A huszadik szájadban persze a kisepika is sokszínűvé vált, s jöttek a jelentős nagyregények is, mégis, az utóbbi negyedszázadban igencsak visszaesett a kisepika iránti írói és olvasói érdeklődés. Pedig — ha értőn olvasunk — jelentős művekre akadhatunk. Esztencíéje Bertha Bulcsú könyve volt ilyen érték, most pedig Szakonyi Károly Képnovellák című kötete. A címet értelmezve először is azt érdemes rögzíteni, hogy e novellák a kisepika többféle műfaji lehetőségét példázzák. Klasszikus értelemben vett novella talán kettő akad köztük. Többségük tárcanovella, néhányuk pedig olyan tárca, amely inkább jegyzet, meditáció. Mindegyik formának mestere Szakonyi Károly, aki a köteteimet nem azért adta, mert ezzel valami újféle műfaji megnevezést kívánt kitalálni, hanem azért, mert e könyvben valóban képek is vannak: Eigel István tucatnyi alkotása, s ezek a képek szervesen illeszkednek a kötethez. Nem illusztrációk, hanem önálló művek, amelyek azonban tartalmukkal és hangolt- ságukkal, azaz szemléletmódjukkal valóban képnovelláknak nevezhetők. De illik ez az elnevezés Szakonyi munkáira is, hiszen novellái képszerűek; középpontjukban nem annyira egy-egy cselekvéssor áll, hanem egy jellemző pillanatnak, a személyiségmag megmutatkozásának a megragadása. Az író és a festő szemléletmódja rokon tehát az alkotás legáltalánosabb módszerét tekintve, de rokon az alkalmazott eljárásmódokban is. Valóság és látomás, történés és képzelet rétegeződik egymásra, s nem egymást kizáró ellentétként, hanem egymást feltételező, az emberi létezésnek egyaránt nélkülözhetetlenül szükséges terrénumaként jelenítődnek meg. Szakonyi Károly módszerének lényege: figyelni az embert és környezetét, a természetet is, és az elidegenedni kényszerülő természetet is. Több nagyhatású írása foglalkozik állatokkal a civilizáció mai körülményei között, s pél- dázatszerűen mindegyik a szabad és a kényszerektől determinált élet ellentétéhez jut el. Nagy gondja ez az emberi létezésnek, s talán ennek is következménye, hogy olyan sok a novellafigurák között a valamilyen szempontból különc, a társadalom szokványrendjébe beilleszkedni nem kívánó: a koldus, a bűvész, a filmgyári statiszta, a guberáló, az elhagyott macskákat etető, a kutyáját kereső szobrász, az utcai forgatagban falusiként kisszéken üldögélő házaspár, a kisvárosban beilleszkedni nem kívánó tanárnő. Némelyik embernek igazat ad az író, némelyiket elítéli, némelyiket csak felmutatja; ilyen is van, ezt is láttam. írói alapelve az ugyanis, hogy semmi emberi nem idegen számára. Sokféle az ember, s ezt a sokféleséget mutatja fel Szakonyi Károly. A sokféle emberben egy azonban közös; mind boldog szeretne lenni. A boldogsághoz azonban általában emberi közösség is szükséges, olyan kapcsolatrendszerek, amelyeken keresztül megszülethetik ez az állapot. A novellafigurák viszont többnyire magányosak, s ha vállalják is ezt az állapotot, nem az „én is a világ vagyok” büszke öntudata, hanem a korlátozottság keserűsége diktálja döntésüket. S kitörni inkább az álmok, a képzelet világában adódik mód; ott válhat teljes értékűvé az élet. Vasy Géza
