Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
1988. április 16., szombat «Hiiurara KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy nagyapa tűnődései ' Egyetlen nap alatt három olyan cikk került a kezembe, amely arról igyekszik meggyőzni: ne avatkozzanak bele a felnőtt korosztályok a fiatalok dolgába. Ha szertelenek, ha különcködnek, ha viseletük- kel-viselkedésükkel meg akarnak hökkenteni, ne törődjünk velük, és főképp ne bökkenjünk meg. Majd belátják, hogy minden erőfeszítésük hiábavaló, s beleunnak a meghökkentésbe. Az idősebbek úgy zsörtölődnek — érvel a másik cikk —, mintha ők sosem lettek volna fiatalok, és mintha nekik nem okozott volna bosszúságot szüleik és nagy- szüleik zsörtölődése. Törődjünk végre bele — int a harmadik —, hogy más az élményviláguk, más az életérzésük a mai fiataloknak; hagyjuk őket szabadon érlelődni, hogy korlátozások, megalkuvások nélkül valósíthassák meg önmagukat. Ezekben az érvekben sok •a rokonszenves vonás, nem szólva arról, milyen célirányosak: a felnőtt korosztályok felelősségét a nevelésben a praktikus be nem avatkozásra korlátozzák. Találkoztam én e nevelési elv fejlettebb — mondhatni: tudományosan megalapozott — formájával is; ifjúkori barátom annak idején — miközben apai örömökre készülődött — csinos kiselőadást tartott nekem a „rousseau-i pedagógiáról”, melyet majd apai minőségében alkalmazni fog. A dolog lényege — magyarázta —, hogy a gyereket saját tapasztalatai és személyes élményei nevelik a leghatásosabban A tilalmakat száműzni kell a pedagógiából, mert a legtöbbször visszájára sülnek el: ami tilos, az lesz a vonzó. Ha a gyerek meg akarja fogni például a gyertya lángját, ám fogja meg. Ne féltsük attól a kis égéstől; egész életére okul belőle, jobban, mint akárhány tilalomból. Az ilyen és hasonló nevelési elvek kétségkívül jogosan vitatkoznak azzal a pedagógiával, amely szapora tilalmakra, szigorú rendszabályokra, kaszárnyái fegyelemre bízza a nevelést. De mintha függvényévé is válnának azáltal, hogy olyan kiszámítottan betájolják magukat minden vaskalapos tétel ellenkezőjére. Pedig hát — rongyos ingnek a visszája sem új. Kényelmes viselet persze ez a rongyos ing a színén is, meg a visszáján is; akár paranccsal-tilalommal nevelünk, akár ráhagyással, be nem avatkozással. Vajon nem éppen azért fordítják-e ki olyan sokan, mert ragaszkodnak a kényelmes viselethez? Ha e kényelmes módszerek bármelyike célravezető volna, akkor a pedagógia volna a legegyszerűbb tudomány. Holott elég bonyolult tudománynak tartják — pedig az még a legegyszerűbb benne, ami csak tudomány. Említett barátom is később, mint gyakorló apa, kénytelen volt engedni kristály- tiszta és logikusnak tetsző elveiből. Mert a gyertya lángját ugyan még életveszély nélkül kipróbálhatja a kezén a gyerek, de mi van akkor, ha a függönyön próbálja ki. A személyes élmények, tapasztalatok valóban a legjobb hatásfokkal nevelnek, de a borotva, a szublimát, a konnektor, a gázcsap mégsem kívánatos kellék a tapasztalatszerzésre. Vagy — következetesen elveihez — vallhatta volna ezt is: hadd mászkáljon csak a gyerek az ötödik emeleti erkély rácsán; ha netán kiesik, majd okul belőle egész életére ... ? Végigpásztázhatnám az elöljáróban idézett cikkeket, s ugyanerre az eredményre jutnék. A meghökkentésnek is van gyertyalángja, de gázcsapja is, a kamaszkori virtuskodás ötödik emeletéről semmivel sem biztonságosabb lebukfencezni, mint a pendelyes koréról. Ügy tetszik, a nagyon kényelmes és pofonegyszerű receptek a pedagógiában használhatatlanok; az utódnemzedékek fölnevelése nem fenékig gyönyörűség sem a társadalomban, sem a családban, s a velejáró felelősséget semmilyen kényelmes praktikával nem válthatják meg a felnőtt korosztályok. Tegnap sem válthatták meg, ma annál kevésbé. Megiramodott .a technikai, a civilizációs fejlődés, átalakult — s még egyre átalakulóban — a társadalmi szerkezet. Valamikor a nemzedékek egymás sarkát taposták, egymás nyomába léptek, gyerekek a szülők nyomába, mint a távfutók az első körökben. De széthúzódik lassan a mezőny; minden új nemzedék megváltozott élményvilággal, tervekkel, vágyakkal, feltételekkel indul. Nemcsak a szülők és gyerekeik közt nőtt meg a távolság, a testvérek közt is már az öt-tíz éves különbségek érzékelhetők. Az a pedagógia, mely- lyel az idősebb korosztályok — jól, rosszul — a saját képükre és hasonlatosságukra igyekeztek meg- gyúrni a fiatalokat, végképp talaját veszti, s aki ma az atyai verdikt kényelmeiről nem képes lemondani, az a hagyományos drámai főszerepből előbb-utóbb egy kabaré közepébe csöppen. Marad tehát a másik véglet kényelme: mincjent ráhagyni, nem beavatkozni. Ahogyan nő a nemzedékek között a távolság, úgy szaporodnak ez irányban az indokok és az elméletek. És az ellentmondások. Mert ugye a politika, a közélet, a munkaerkölcs dolgában mégiscsak el kell reteszelni az ötödik emeleti erkély ajtaját. Ami lehet szükségszerű, de mintha vele együtt — szívós szimbiózisban — tovább élne a különvéleményt nem tűrő atyai verdikt, s az a végképp idejét múlt törekvés, hogy gyerekeinket — legalábbis az említett régiókban — a saját felglóriázott képünkre és hasonlatosságunkra gyurmázzuk meg. Elvárjuk tőlük: örüljenek, mert az ő térdükön már nem foltos a nadrág — valódi foltokra értve, nem műfoltokra —, s legyenek boldogok, mert nem pofozza őket az éhségtüntetésen a csendőr. De ha meggondolom, én is tanultam történelmet, mégsem éreztem boldognak magam diákfejjel soha amiatt, hogy engem már nem húznak deresre. És alig hiszem, hogy jobbágy ősapámat boldoggá tette volna az a tudat, hogy őt csaik deresre és már nem karóba húzzák. Gyerekeink is, ha porolnék, nem a mi múltunkkal perlekednek, hanem a saját jelenükkel; az újkeletű gondokra, bajokra, társadalmi igazságtalanságokra nyilván érzékenyebbek új cipőjükben, mint mi a kitaposottban. Fiatal vérük lázad, ha másért nem, hát a különváló egyéniségért, a gondolati függetlenségért, az emberi nagykorúságért. S legtermészetesebben azok ellen lázadozik, akiket — felnőtteket — legközelebb ér: a szülők ellen; a kölyökkutya is az anyján próbálgatja először körmeit és fogait. Majd azután a legjobbak azért is lázadnak, hogy valamelyest megforgassák a világot. A legjobbak, mondom, s ezzel azt is mondtam, hogy nem a szocializmus ellen lázadnak, hanem a szocializmusért. Égnek bizony a tettvágytól, és mi azt válaszoljuk bölcsen, megfontoltan és igazán nem indokolatlanul: most nem a világ megfor- gatása van soron: javítsátok öt tizeddel a tanulmányi átlagot. Csakhogy annak, aki a világ megforgatására — történelmi tettekre — vágyik, ez az öt tized vérforralóan kevés. A gyengébb egyéniségek tehát látványos vásári meghökkentésekbe, formaságok elleni olcsó kis lázongásokba, ügyeletes divatokba, mániákba ölik fiatal életük legdinamikusabb, legszebb energiáit. A legjobbakat pedig, akik a konformista és a nonkomfor- mista tucatember sorsától, az eljövendő csatlakozó- felszólalásoktól és a jelenvaló műextázistól, műtop- rongytól egyaránt irtóznak, az önálló cselekvés, a saját márkájú történelmi tett légszomja kínozza. Az ötödik emeleti elreteszelt szobában, ahonnan pedig nemcsak az erkély rácsához — hanem a felsőbb emeletre, majdani főbérleti lakásuk emeletére is vezetne kijárat. De az nem tárul ki sem verdiktre, sem be nem avatkozásra. Nincs számomra izgalmasabb kérdés: hogyan lehetne az ő tettvágyukat szabad kijárathoz juttatni valóban szuverén cselekvési tér, valóban történelmi érvényű feladatok irányába — az építendő magasabb szintek felé. Hadd érezhessék valameddig azt, amit mi is éreztünk valameddig, és minden — emberi nagykorúságra képes — fiatalnak éreznie kell valameddig, hogy — a tettek felső határa a mennybolt. Fekete Gyula Molnár Antal: Csőszház Molnár Antal: Régi temető Verasztó Antal versei: Szemenszedett csillagok í. éjjel-nappal: a lepedő egyik oldala fehér a lepedő másik oldala fekete 2. utolértem magamat süketnéma madarat hajléktalan {szavakat 3. kiáltvány: (csak egyetlen szó) a jövő: LAKHATÓ! 4. szétbitangolt felhők szemenszedett csillagok ha üzennek: itt vagyok 5. ' a várakozásba a falak is belerepednek 6. divat: a keresztet van aki kívül van aki belül viseli 7. én csak a fényt viszem tenyéren és vízen Szembenéző (piaci ciport) míg e sorokat írom kísértet jár /a ceruzámban a piacon: akár valami más időben öreg anyóka a legapróbb almák közt matat válogatva nem eladó! — figyelmezteti a tulaj — így az alma a ládában marad mindenki napirendre tér az esemény fölött — mondják — nyolcszázezret is megér az Opel a zöldségesbódé mögött Március idusán Szelet lehel a mindenség szája sebezhetetlen csontok fölött türelmetlen a fák topogása Költő! így tavasztájt még mindig felsajog az a néhány lapát föld mely melléd temette a megálmodott dicsőséget
