Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-06 / 31. szám
o1988. február 6., .szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A magyar film(művészet) esélyei Kultúránk, közművelődésünk mostani helyzetében szinte példátlan az az anyagi póttámogatás, amellyel a kormányzat megállította a filmterület viszonyainak romlását, sőt, az átszervezések révén — önálló stúdióvállalatok létrehozásával a műfaji kiváltságok eltörlésével — további alkotóenergiákat sikerült fölszabadítani. Játékfilmek és dokumentumalkotások immár bármelyik stúdióban készülhetnek; az alkotótevékenység, s a technikai megvalósítás — a szolgáltatás — szervezetileg is elkülönült. Jelentékeny reformok várhatók a közönségkapcsolatok — a terjesztés — dolgában is. Egyre nagyobb teret hódít a hagyományos celluloidszalag mellett a képmagnózás, a video, mely a formanyelv megújulását ígéri, s jelentős alkotók „esküsznek rá*’ máris. Az most a kérdés: hogyan válaszol a magyar film, a magyar filmművészet a lehetőségek, körülmények imént vázolt átalakulásaira, hozzávéve mindehhez a nagyközönség szinte már türelmetlen igényét a napi megélhetés fáradalmaiért kárpótló, minél felhőtlenebb szórakozás iránt. Segítené az ésszerű válasz megfogalmazását szociológusaink számos javaslata. Ezek közül az egyik legérdekesebb arra biztat. hogy a sajátosan nemzeti mondanivalót kifejező magyar filmművészet, filmgyártás az értők viszonylag szűkebb körét célozza meg, a klubmozihálózat néhány tízezres nagyságrendjében. A tömegszórakoztatást pedig a nagy, nemzetközi szuperprodukciókra kellene bízni; ilyenekben mi, magyarok is részt vehetnénk, s akkor a nyereségből is csurranna-cseppenne valami, hiszen a művészfilmgyártástól anyagi haszon — a mi méreteinkben — aligha várható. S végül figyelembe kellene venni a lejátszódó „elektronikus forradalmat”, a digitális eszközök rohamos elterjedését, hallatlan népszerűségét, korszerűvé kellene alakítani televíziózásunkat, külön elektronikus műsorokat termelő kulturális „iparágat” létesíteni. Lássuk röviden — olykor az ismertetet^ szociológiai gondolatmenettel is vitatkozva — újabb filmjeink érzékeltetnek-e valamit a változó feladatok, viszonyok megértéséből? Igen is, meg nem is. Az okvetlenül üdvözlendő, hogy egyre több újabb játékfilmünkben villan föl az Európához, a világhoz viszonyítás mozzanata, ami e művek külföldi megértését, eladhatóságát is jótékonyan szolgálhatja (András Ferenc: A Nagy Generáció. Gothár Péter: Idő van. a bemutatás előtt Andrej Voznyeszenszkij: Társ Alagutat ástunk egymás irányába. Ismerős volt már a keze Imoccanása. De ki balra tért el, ki meg jobbra tévedt, Szerelem szédített, vagy a sok dicséret. Vonatok robognak fölöttünk sötéten. Tompák a csapások a keserves mélyben. Sós verejték ömlik homlokunkról szánkba. Alagutat ásunk — más és más irányba!... Két vakvágat végén találnak majd szépen két fehér csontvázat, csákánnyal a kézben ... Szokolay 'Zoltán fordítása Szúdy Géza: Majd holnap Mint akinek ideje végtelen, valamit mindig másnapra halasztók. A mai nap csak ígér valamit, s mit megvalósít, az mindig kevés. A nagyobb ügyek mindig elmaradnak, a szebb dolgok reménye mindig a holnapé. Tudom, az lesz az igazi, amit a holnap világra segít, a mai nap csak viselős vele. A mai nap még előkészület, csip-csup csatározás csak, edzés, az izmok jó megjáratása, hogy holnap majd, hogy holnap, bár roppanásig, feszülhessenek. Hogy holnap Sziszüfosz felgördítse helyére azt a sziklát. Hogy holnap majd beteljesüljön a várakozás, megálljon Ixión tűzkereke, Tantalosz éhe-szomja csillapuljon. Hogy megszólaljon majd a MÜ* melyben hangjukra lelnek mindenek, és megtöretvén kínzó némaságuk eldadogják a megváltó igét. álló Igazi Amerika, Kézdi Kovács Zsolt: A rejtőzködő, Makk Károly: Az utolsó kézirat stb.). E kapcsolódás egy felületes mozzanata — szerencsére — lekopófélben van: a hollywoodi stílus utánzása, mely néhány balul sikerült koprodukcióban is megnyilvánult korábban. De játékfilmjeink többnyire valamiféle köztes tartományt reprezentálnak: nem igazán művészfilmek, nem igazán közönségfilmek. Elvi esélye persze, a két kategória egybeesésének is van, de ez a shakespeare-i teljesség eddig nagyon keveseknek sikerült a filmművészet hazai és egyetemes történetében. Fájó példa, hogy — mondjuk Bacsó Péter, a maga figyelemre méltó „középfilm- jeivel”. tragikomédiáival sem a szakkritika elismerését, sem a művészfilmfogyasz- tók méltánylását nem tudta kivívni, miközben széles közönség látogatja — legalábbis a fővárosban — heteken át zsúfolt házakban Bacsó filmjeit (Te rongyos élet. Banánhéjkeringő). Makk Károly, aki a Szerelemmel, s az Egymásra nézve című remekléseivel ugyancsak művész- és tömegfilm egyeztetésének lehetőségét bizonyította, legújabb munkájában (Az utolsó kézirat) az elbizonytalanodás jeleit mutatja, Kézdi Kováccsal együtt, aki a közéleti bátorság tekintetében mindenképpen elismerendő Kiáltás és kiáltásban (nemsokára láthatja a közönség) meg sem kísérelte Hernádi Gyula címadó regényének stiláris újdonságát filmnyelvi újdonságként fölmutatni. Mi következik mindebből? Valóban az, hogy a művészfilmalkotó merjen művészfilmet alkotni, vállalva a kockázatot, a szűkebb közönségdimenziókat. S a Szirtes András-féle kísérlet (például: Lenz) ne rekedjen meg a Balázs Béla Stúdió keretei között, hanem áramoljon bele egy fölemelt fejjel működtetett művész- filmhálózatba. De meg lehet-e tiltani — mondjuk — a Bacsó vezette Dialóg Filmvállalatnak, hogy szintén kísérletezzen, mégpedig a föntebb említett „középfilm”, a művész- és közönségfilm együttes irányába? Nyilvánvalóan nem. Annál kevésbé, hiszen e műhelyben érdemleges törekvés mutatkozik arra is, hogy a kedvelt vi- deomüfajt, a klippet celluloidszalagon próbálja ki, a közönséghatás növelése céljából (Tímár Fetér: Moziklip). Ami pedig a videót, az elektronikus mozgóképet illeti, itt valóban sok minden remélhető a korán elhunyt Bódy Gábor örökében: Grunwalsky Ferenctől, Dár- day Istvántól s másoktól. Nekünk pedig — a közönségnek — a várakozás kényelmes pozíciója marad csupán. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Kőháti Zsolt Kántor Zsolt: A szerelmes kecske dala (Tóth Ernőnek) 1 Egy ősz halász ült a parton, amikor isten meghalt, s hirtelen az erdő is megőszült. Kifehéredtek az ágak, agancsok, flhogy közelebb ért a Hold, ahogy közelebb hajolt az éj. Mindenki nézte az öregember haját. ,Lassan érezni lehetett, hogy a világ belemegy a hajba. Hajszálak között gyalogolunk. Itt egy seb, ott egy heg. Árkok, erek. Az erdő a halász haja. A sötét bennünk van. Megyünk, megyünk sokáig, amíg ki nem fésül a Lény. A fény. Egy állat iénekétől hajol meg a fű. Arcok a kéreg alatt. Ki szimatol a lélekvándorlás mögül? Minden állatban fölleled rokonaidat, úgy néznek rád, mint a „bosszúállók”. Jellemvonásaid mint ÉN körül a segédvonalak. Állatokban alszanak. A növányektől a szomj maradt rád. Tóth Ernő: A szerelmes kecske dala Gyertyán Ervin, a mindenes Elnézést kell kérnem a Tisztelt Olvasótól, s persze a Szerzőtől, egy idekívánkozó, triviális hasonlatért: A hajdani kedvelt gyer- mekrádió-műsort idézem. Az volt a címe: Csin-Bumm Cirkusz. Népszerű figurája: Bukfenc, a bohóc, aki gyakran mondotta önérzetesen önmagáról: „Bukfenc mindent tud”. Nos, Gyertyán Ervin is, bár ő nem mondja. Mindent tud Jancsóról. nagyon sokat József Attiláról, eligazít a legfontosabb kérdésekben, melyek a kortársi filmművészet szövevényes útjain felmerülnek. S ezek mellé sorra megjelenő regényei azt bizonyítják: szépírni is tud. Mit olvashatunk, olvashattunk tőle e téren? Szemüveg a porban. A francia kitüntetés. Magvető. 1986. | Don Quijote a Huszár utcából. Magvető. 1987. Mindhárom műve a magyar zsidóság tragikus sorskérdéseit érinti, bár legkevésbé A francia kitüntetésre vonatkozik ez a minősítés. A szemüveg a porban a zsidók halálba hajszolásáról szól. Ezt a könyvet azonban már rég olvasta, aki épp tárgya miatt az első oldalak után le nem tette. „Van ilyen”, mondja Réb, a nagyhatású Nagy generáció c. filmben. Szólok tehát a két utóbbi könyvről. Rokonítható írások, bár a stílusban! semmi hasonlóság nincs. A zsidó főhős és annak sajátos nézetei, szemléletmódja teszi lehetővé, hogy közös nevező alatt tárgyaljam a két regényt. A francia kitüntetés tragikuma, a Don Quijote ... melegen ironikus humora által nyújt élményt. Nem félek kimondani a szót: katarzist. A francia kitüntetés szürrealista elemekkel élve jeleníti meg dr. Sárközi Dénes, magyar zsidó orvos, volt franciaországi ellenálló vízióit. Találkozik hajdani önmagával. Megvallatja magát; méltó-e mai életmódja ahhoz az ifjúéhoz, aki részt vett a Maquisard- mozgalom harcaiban. Két dolog jut eszembe. Erről az időről a legszebb könyvet Ilja Ehrenburg írta meg Vihar címen, meg az, hogy Karinthynk írt egy ilyen élveboncolásról a Találkozás egy fiatalemberrel c. felejthetetlen munkájában. Le is vonta azt a következtetést : senki sem lehet szigorúbb bíránk, mint önmagunk. A Gyertyán-mű nem az ellenállás izgalmas kalandepizódjainak felsorolása, hanem egy ember önvallomása, talán önigazolása. Tegnap ellenálló volt, ma pártonkívüli. Indoklás: — Olvasható volt az újságban: Letartóztatták Déry Tibor magyar állampolgárt. Az MDP volt tagja ekkor tépi szét az MSZMP-be szóló belépési nyilatkozatát, mondván: majd akkor állítok ki ilyen papírt! ha azt olvasom: letartóztatták Gerő Ernő magyar állampolgárt. S azt is ilyen szikár : modorban. Déry Tibor, magyar állampolgár. Semmi több. Sem író, sem irodalomszervező, sem társadalom kovásza, sem annak ellentéte. Sárközi ezt nem tudja megemészteni. Szürrealista elem, hogy vizionál. Ez viszont parttalan lehetőségeket biztosít. Szembesíti magát pl. Rajk Lászlóval. Ez a könyv legérdekesebb része. Rajk itt nem csak az, aki (volt), de párttag is, és ő pártonkívüli. Ebben a minőségben is sok olyasmit tud mégis, mint amilj Rajk tudhat, tekintve, hogy a dolgok az ő holta után történtek meg. Itt mondja hősünk, hogy a „mégis szocializmus*’ számára érthetetlen. Mást tanultunk, mást tanítottunk, de amiben élünk, mégis szocializmus. — Hát nem az. Be- recz János mondotta valahogy így. Mi nem szocializmusban élünk, hanem egy olyan átmeneti társadalomban, amely szocialista elemeket tartalmaz és szocializmust épít. Sárközi Dénes gondolatban régi bajtársaival is találkozik. Felidézi Souzannét, cionista szerelmét. Visszahallja Gyuri nevű bajtársa verseit. Egyik költeményét akár Váci Mihály is írhatta volna. Hangulati, verstani áthallások érezhetők: „ölni kell / mert élni kell / Merni kell / mert félni kell — S tudni kell / hogy nem szabad ! félned míg f nem vagy szabad — Hiába élsz f ha nem ítélsz ügyelj reá ! halálodig.” Gyuri ügyelt is — haláláig. ö belehalt. Sárközi ma is él, s szembesül a ma fiataljaival. Mit mondjon, ha kérdezik a sokszor ostorozott „ötvenes évek” bűneiről? Mondja azt: „Kérem, én hittem, de becsaptak, megtévesztettek. Én kérem becsületes voltam, csak ostoba.” — Sokkal összetettebb, bonyolultabb ez a kérdés, mint hogy egy önmagával igényes, gondolkodó ember így egyszerűsítve válaszoljon. Mégis, ma, még nincs meg az igazi válasz. Sárközi Dénes ma Pesten él és újabb konfliktusok őrlik idegeit. Ismeri az itthoni létet,' a tudományos pálya buktatóit. S mégis nagy csalódással tapasztalja Párizsban, a régi bajtársak között, hogy az ottani ellenállók, a francia „szoc. haza- sok” csaknem feledve a hősi múltat, a nyugdíj összegének méricskélését tekintik főtémának. A két könyv összekötő kapcsolatát elsősorban az önéletrajzi elemek tettenérhetőségében vélem felfedezni. Ez nem nagy bravúr, hiszen a Don Quijote... egyes szám első személyben íródott. S aki mesél, önmagát éppen Ervinnek nevezi. Mini családregény. Ezen Fejes Endre Rozsdatemetője óta nem csodálkozunk. A Don Quijote ... azonban pi- kareszk regény is. Szemérmes vallomás egy huligánbőrbe bújt, de nagyon szeretetreméltó. szélhámiába rejtett, jóságos, bajtársias emberről. Azt mondják a zsidó tanok: „Aki egyetlen embert megment, az ezreket ment meg”. Az ilyeneket „igaz ember”-nek nevezik. Ilyen a szerző nagybátyjaként szerepeltetett Józsi. így ír róla „Ervin”: „A nekrológ-megemlékezések vigasztaló közhely kategóriáiba nem sorolhatom. A derék ember? A tisztességes polgár? (A szorgalmas munkás? A becsületben megőszült kereskedő? A legönzetlenebb apa? Hiszen életének egyetlen nagy célja, lelkesítő ambíciója volt, hogy szélhámos legyen ...” Az is lett. s így sodródott kacag- tatóan sírnivaló kalandok sorozatába, észre sem! véve, hogy közben igaz ember lett. A Don Quijote... a ra-re sorozat egyik kötete. Ezek a kis könyvek már sok meglepetéssel szolgáltak. Ez a kiadvány különösen cseles. Borítójáról egy szép nő tekint ránk. Mindvégig nem tudtam eldönteni magamban, hogy Fried Pál festőművész egyik modelljét, a regénybeli szépséges Aranka képmását, vagy egyszerű vevőcsalogató ötlet megtestesítését tiszteljem-e benne. Ez talán nem is olyan nagy baj, mivel mindhárom funkciót jól teljesíti, és a könyvhöz jól illeszkedik. Mit mondhatok végezetül? — Ennyit: ha valaki bármilyen meggondolás alapján kézbe veszi a szépíró Gyertyán (Ervin e két könyvét, bizonnyal nem bánja’ meg. Szabad Olga
