Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-14 / 11. szám

1988. január 14., csütörtök Miért fogyatkoznak a közösségépítő ünnepek? Elhangzott az amatőr képző- és iparművészeti kiállítás megnyitóján a békéscsabai sportcsarnokban Tűzzománc a kiállításról: dr. Kővágó Kálmánná Merengő című alkotása Így az ünnepek dömping- je után paradoxonnak tűnő mondattal teszem próbára türelmüket, netán vívom ki haragjukat magammal szem­ben. Mintha fogynának ün­nepeink ! Nem a naptárak­ban más színnel nyomottak, nem az elfáradt test pihené­sére hivatottak, nem az asz­talok nyomáspróbájával hi- vailkodóak — ezek száma változatlan, vagy még emel­kedik is. Mintha a lélek ün­nepei veszítenék el hadállá­saikat: a csöndes meditáció­ra alkalmat teremtők, a sze­mélyiség önépítését hittel elősegítők, az egyes embert egymáshoz kezelebb vivők, a nemcsak nevében, de szelle­mében, minőségében is kö­zösségépítők! Pedig ki vitat­ná ma ezek szükségességét — értékpapírértékű nélkül- lözhetetlen értékét. A Szop- hoklész óta „legcsodálato­sabbnak” — az Embernek — meg kellene őriznie ün- nepteremtő-megélő képessé­gét, hogy mindenkori külde­tését — benne szellemi, er­kölcsi arculatának bővített újratermelését is — megkö­zelítő teljességgel vigye si­kerre! Nem tudom, Önök hogy vannak ezzel, de én hadd valljam be — ilyen sokaság előtt is — ünnepként élem meg ezt a mai napot. És köszönöm mindazoknak, akik számomra —-, s hiszem, még velem sok együtt gondolko­dó, együtt érző épülésére megteremtették ezt az ün­neplehetőséget, e méretei­ben és minőségében egyaránt elismerésre, dicséretre érde­mes amatőr képző- és ipar- művészeti kiállítást. Köszönöm az előkészítés­ben, rendezésben részt vevő szerveknek (Békés Megyei Tanács művelődési osztálya, Megyei Művelődési Központ) a gondos és pontos munkát. Köszönöm a sportcsarnok igazgatóságának az elsőség megtisztelő lehetőségét — s azt, hogy az intézmény ne­vén túlmutatóan — már a hivatalos megnyitás, átadás előtt bizonyságát adják: a művészet, kultúra otthona is lesz ez a ház. Köszönet e 142 műalkotás megálmodójá­nak, alkotójának — hajdani és mai mestereiknek, akik ha személyesen nincsenek is mindannyian jelen — felbe­csülhetetlen értékű indíttatá­suk ott feszül valahol a mo­tívumok, témák, színek, for­mák rengetegében! És végül köszönet mindazoknak, akik eddig köszönet nélkül ma­radtak — az alkotások ked­véért idelátogatóknak, a már az, vagy a leendő művészet- barátoknak — akik nélkül nem lenne teljes ez az ün­nep: a megyei amatőr kép­ző- és iparművészeti kiállí­tás. A hangsúlyt most az ama­tőr jelzőre helyeztem. Nem tartozik e szó nyelvművé­szeink legszebb szavai közé, hangulata sem mindenkor váltott, s vált ki pozitív ér­zelmeket. Vannak akik fél­nek tőle, vannak, akik nem szívesen vállalják, vannak, akik nem érzik, nem értik valódi tartalmát. Az ember és művészet feltételei egy­másnak. Együtt teremtik, formálják, alakítják egy­mást, ezt a makro- és mik- roszférát, mely életünket körülvonja, áthatja. Kodály a zenéről mondta, hogy lehet nélküle élni, de minek. Én Önökkel együtt vallom: ér­telmes élet nem lehet mű­vészet nélkül. Vagyunk a nagy többség, akik befogad­juk, alkalmazzuk, feldolgoz­zuk, személyiségünk kötő­elemeivé szintetizáljuk a művészet impulzusait — s általa gazdagodunk — em­berségben, látásmódban, em­patikus képességben —, s világnézetben is. S van egy, az előbbinél sokkal kisebb szint —, akik mindezen túl mindezt sajátjukénak tudva — rendelkeznek egy felbe­csülhetetlen többlettel ve­lünk szemben: a művészi al­kotás képességének lehetősé­geivel. Ók a mások örömét is kiváltani tudó vresmon- dók, színjátszók, énekesek, táncosok, festők, rajzolók, formázok, szövők — egyszó­val, Önök, aktív, vagy már nyugdíjas pedagógusok, or­vosok, jogászok, asztalosok, kőművesek, kit hová sodort a nagy társadalmi munka- megosztás; Önök, és hális- tenek még sok-sok ember­társunk, akik számára belső szükséglet, kényszer önkife­jezési skálájuk szélesítése, emocionálás, örömforrás a művészi alkotás csodálatos, mással nem helyettesíthető, nem kiváltható gyötrelme. Az amatőr előadó, festő, szobrász az önértékelés bo­nyolult útjain haladva — mestereitől biztatást kapva, egészséges éntudattal felvér­tezve — törvényszerű követ­kezetességgel eljut a „szeret­ném magam megmutatni, hogy látva lássanak” bátor vállalásáig, s így asszimilá­lódik tevékenységük, művé­szetük a nemzeti és egyete­mes művészi értékteremtés kiapadhatatlan folyamatá­ban. Azt mondtam kicsit ko­rábban, hogy az ember és művészet feltételei egymás­nak. Ugyanezt érzem igaz­nak a hivatásos művészet és amatőrizmus kapcsolatára. Az előbbi adja a példaerejű mintát, a hitet, az erőt, az alkotásra ösztönző szándék értelmét, az utóbbi ezt fel­dolgozza, megvalósítja, oly­kor túlhaladja. Tisztelet és köszönet mindazon megyénkhez kötő­dő, itt élő, alkotó művé­szünknek, akik pártfogolják, instruálják és segítik az amatőr képző- és iparművé­szet tiszta megvalósulását. S ugyanilyen tisztelet és kö­szönet illeti azokat a műve­lődési intézményeket, me­lyek az amatőrizmus fel­tételeit, kereteit biztosítva, mecénástudattal segítik si­kerről sikerre ezt a csodála­tos mozgalmat. Senki ne vegye hivalko­dásnak, ne érezze szerényte­lenségnek, amikor dicséret­tel szólok a megye amatőr képzőművészeti mozgalmá­ról. Művész- és nem művész- bárátaim, ismerőseim véle­ményei hatalmaznak erre fel, akiknek értékítéleteit művészeti kérdésekben is elfogadom. A mai kiállítás anyagának zsűrizésén nem voltam jelen, de ismerem az e munkát elvégző művészek elismerő, dicsérő ítéleteit. Ezért is gratulálok most e tárlat minden résztvevőjé­nek — s köszönöm azt is, ami természetes kellene, hogy legyen — hogy munkát küldtek e kiállítás pályáza­tára. Mert rangját, hitelét- hírét csak az alkotók tudják megőrizni, továbbfejleszteni e rendszeressé váló, örö­münkre és épülésünkre hi­vatott, megyénk művészeti életét gazdagító, színesítő képzőművészeti demonstrá­ciónak. Kedves közönség! E kiál­lítás eddig az alkotóké volt és a rendezőké. E pillanat­tól az Önöké! Barátkozza­nak, ismerkedjenek egymás­sal! Klampeczki Béla A statisztika szerint az utóbbi időben mindinkább ter­jed az idősebb korosztályok tagjai között (is?) a magnó­zás szenvedélye. A hatvanas-hetvenes években ez a hobbi elsősorban a tinédzserek — a felnőttek által ok- kal-joggal nem szívelt, de azért elviselt — mániája volt. Ma meg... De hát egyszerű a magyarázat. A rádió olyan értékeket tud nyújtani, amely érdemes a megörökítésre. Másutt beszerezhetetlen hangfelvételek áradnak a do­bozból: a komoly zene területét vizsgálva a világ legis­mertebb, legnevesebb szólistái és együttesei szólaltatják meg a klasszikus műveket. Persze, a többség rendíthetetlenül háttérnek használ­I ja a rádiót; legfeljebb egy-egy rövidebb időre lép elő­térbe a sugárzott információ. Talán azért is van az, hogy mind több a tíz-húsz részes folytatásos, legyen zenéről, irodalomról szó. Így egy epizód jó, ha tíz-húsz perces. S a riportok is. Eger tanítása „Itt nem hirdetni, csak tanulni lehet a hazafiságot!” — fogalmazott Kossuth Eger vára alatt. Kedden délelőtt éppen a nagy magyarról elnevezett adón sugározták a miskolci körzeti stúdió igen érdekes, megannyi új infor­mációt nyújtó Jubileum Egerben című riportázsát. De­cemberben volt 300 éve, hogy Rusztem pasa átadta a vár kulcsait a felszabadító hadak bizony véres kezű parancs­nokának, Caraffának. Minderről egy idős helytörténész, Sugár István vallott a kossuth-i mondat szellemében. Eddig magam is azt hittem — ahogyan a kitűnő kérdé­seket feltevő Szegedi Erzsébet riporterről is kiderült —, hogy elsősorban Gárdonyi Géza csodálatos regénye jó­voltából mindent tudok a városról, történelméről. A ri- portázs volt a bizonyság: töredékét is alig-alig... Gazdasági érdekellentét Ha bárkit megkérdezünk, melyek hazánk kurrens ex­portcikkei, az első három között biztosan említeni fog­ja a hústermékeket. Hogy ez nincs így, illetve, hogy ez nem teljesen ekképpen igaz, arról pedig Bán Béla szer­kesztő mikrofonja előtt a Terimpex Külkereskedelmi Vállalat vezetői győztek meg — néhány mondat után. Ugyancsak kedden, kora délután kezdődött A Föld, amelyen élünk című negyedórás műsor újabb része, amely most a Túlterített asztallal címet viselte. Erről meg az jut az eszünkbe: az élelmiszer-felesleget az éhe­ző lakosságú országok azért nem tudják megvásárolni, mert nincs miből, amelyik országnak meg pénze van, annak pedig nincsen gondja az ellátással. Kiderült, ez sincs teljesen így. Példa erre Brazília, ahol 12 kg hús jut évenként egy lakosra (nádunk 100 kg-nyi); a világ legeladósodottabb országa, s ugyanakkor jelentős hús­exportőr és -importőr is! Csak hát a mi termékeink túl drágák, hogy megvegyék. Ahogyan a többi vásárlónak is. Az ok? A külkereskedelmi és a termelői érdekeltsé­gi rendszer még mindig nem azonos, sőt: legtöbb vonat­kozásban ellentétes. S ebből népgazdaságunknak dollár­ban mérve sok milliós kára van ... Gondolom, a szak­emberek is hallgatták a műsort! Jöhetne a Deutsche Bühne... Nem tudom, milyen ember Dobák Lajos. Hogy jó szí­nész, hogy SZÍNÉSZ, arról tévénéző* és színházszerető honfitársaimmal együtt viszonylag gyakorta van módunk meggyőződni. Pedig vidéken él és dolgozik: a szolnoki színház tagja. A kedd esti beszélgetés jóvoltából egy szép, igaznak tűnő és mindenképpen humanista portrét kaptunk róla. És egy információt is, tőle. A három évvel ezelőtt ala­kult szekszárdi német színház (Deutsche Bühne) tagja is, amely színpad feladata a német nemzetiségiek anya­! nyelvi nevelése a színművészet eszközeivel. Megyénkben is élnek, nem kevesen. A szekszárdi színház miért nem turnézott még erre? Valakinek kezdeményeznie kel­tene ... (nemesi) Lakodalom az egész világ (4.) Bugyi-sztori: ÜrményliázátAI Amerikáig — Mi okozta a szakítást? — Részben félreértés is volt. Ezenkívül baj volt a Hajdúk hozzáállásával. A szakítás úgy történt, hogy megbeszéltük a próbát, a Táncos Lajcsi leutazott Ki- kindáról Temerinbe, a Haj­dúk meg nem jött el. S ez nemegyszer megtörtént. Ugyanerről a témáról Hajdúk János (itt kell meg­jegyezni, hogy a beszélge­tések Bugyi Zolival, Gyulá­val és Hajdúk Jánossal nem egyidejűleg és egyszerre folytak, tehát nem szembe­sítésről van szó): — Nem akartam felvételt készíteni velük, mért itt dolgozom az Újvidéki Rádióban, ismer­nek jól, és nem akartam le­járatni magamat. Ezenkívül ismerem az Újvidéki Rádió zenei műsorpolitikáját, me­rőben más, mint hogy fel­vegyenek olyan számokat, amilyen a Kombinét meg hasonlók. Hozzá tartozik az is, hogy Bugyi Zolién kívül a többi tag zenei tudásában nem bíztam annyira, hogy felvételt tudjanak készíteni a rádió stúdiójában. A fel­vételkészítést megszabott terminusok diktálják, és nem bíztam abban, hogy a meghatározott idő alatt jó minőségű felvételt tudunk készíteni. Magánstúdióban (ahol azután ők fel is vet­ték a zenei anyagot) más a helyzet. Kifizeti iá zenekar a stúdióbérletet, megcsinál­ja a felvételt úgy, ahogy a zenekar lejátssza és kész. — Miből eredtek a nézet- eltérések? — Más a viszonyulásunk a zenéhez. Én mindig a kot­tából való muzsikálást szor­galmaztam, ők pedig inkább hallás után játszottak. Be­vallom, nemigen volt ked­vem gyakorolni, mert sok időt veszítettünk el. Ha úgy ment volna a dolog, hogy mindenki a kottából lejátsz- sza a magáét, és a próbá­kon csak csiszolunk rajta, az egészen más mese lett volna. — Miért váltatok szét? — Ök akkor már nagyon emlegették, hogy hivatássze­rűen akarnak foglalkozni a zenével, hogy mindenki mondjon fel a munkahe­lyén, és csak a zenélésből éljünk. Ök ezt később meg is tették, én viszont bizony­talannak tartottam, eszem ágában sem volt otthagyni a rádiót, a munkámat. Úgy véltem, hogy a 3+2 csak egy máról holnapig tartó zenei hóbort, s utána ma­radnak megint a lakodal­mak. Az pedig . . . — Milyen volt a szakítás? — Részükről nem volt korrekt. Vasárnap volt, én dolgoztam a Rádióban. A hangszerek otthon álltak ná­lam. Temerinben, mármint az egész együttes szerelése. Mire hazaértem, ők elpakol­ták a hangszereiket. Ez azt jelentette, hogy befejeződött az együttműködésünk. — Sajnáltad-e később, amikor a 3+2 lemezei több százezres példányban keltek el, amikor mindenki a Bu­gyi-zenekarról beszélt, s fel­tételezhetően a pénz is job­ban kezdett csorogni? — Nem. Míg velük vol­tam, a rengeteg fellépésen a befektetett munkáért meg­kaptam a méltányos össze­get. — Amikor még együtt ját­szottatok, már akkor is „ha­rapott” a nép a 3+2-re? — Persze, hogy harapott. Csakhogy nem játszottunk olyan közönség előtt, amely fel tudta volna mérni a mi­nőséget. A nagyközönség ze­neileg analfabéta. Miután Hajdúk János ki­maradt a zenekarból, másik billentyűs hangszeres után kellett nézni. Bugyi Zoli hallotta a temeriniektől, hogy van egy fiú, akinek hangszere is van (Roland- szintetizátora), zenei közép­iskolát végzett, de pillanat­nyilag sehol sem muzsikál. Felkeresték. Góbor Attila beleegyezett az együttműkö­désbe. Intenzív gyakorlásba kezdtek az új felállításban. — 1984. március 8-ára ug­rottam be a 3+2-be — me­séli Góbor Attila, 1963-ban született temerini kereske­dő, akivel a 3+2 az első és a második nagylemezt ké­szítette. — Korábban isme­retlen újvidéki zenekarok­ban muzsikáltam rockzenét. Ajánlatuk jó alkalom volt arra, hogy folytassam az ak­tív muzsikálást. — Zenei középiskolát vé­geztem, nem volt nehéz szá­momra betanulni a reperto­árt. Tetszett, hogy a 3+2 ze­néjének volt közönsége, si­kere. S bizony más érzés telt ház előtt játszani, mint üres teremben, ami több­ször megtörtént azokkal a zenekarokkal, amelyekkel korábban játszottam. Igaz, szokatlan volt a 3+2 reper­toárja, szokatlan és teljesen új dolog volt számomra a lakodalmakban való muzsi­kálás, de megszoktam. Fá­rasztó volt, de érdekes. Amikor a siker után a 3+2 együttes valamennyi tagja hivatásos alapon foly­tatta a zenélést, Góbor At­tila, aki kereskedőként dob gozott Temerinben, egyévi fizetetlen szabadságot vett 'ki. — Az idén nyáron lejárt az egy év szabadság. Dönte­nem kellett, vagy ottha­gyom végleg a munkahe­lyemet, vagy szakítok a 3+2-vei Az utóbbi mellett döntöttem, úgy határoztam, visszamegyek a kereskedés­be. A zenélést azonban nem hagytam abba, a becsei Ma­gic Banddel muzsikálok. Nagylemezünk a tavasszal jelenik meg. Ez egészen másfajta zene, modern, sa­ját szövegünkre írt saját szerzeményeinket játsszuk. A 3+2-vel korrekt módon váltunk el, nincs harag köz­tünk, ha kell és ha szükség mutatkozik rá, szívesen ki­segítem őket. A szakításnak egyébként, úgy tűnik, családi vonatko­zása is van, hiszen az új zenekarban Attila öccse, Gó­bor Róbert énekel. Kanyarodjunk vissza az 1984. évhez. A Bugyi-zene­kar továbbra is kitartóan gyakorolt és mindenáron felvételt akart készíteni. Ho­va fordultak volna, mint az Újvidéki Rádióhoz. —' Próbafelvételeinket el­vittük az Újvidéki Rádióba Farkas Katalin zenei szer­kesztőnek. Mindenáron le­mezt akartunk kiadni. . Azt mondták, készíthetünk fel­vételeket, de csak néhány számról. Az meg nekünk nem felelt meg, próbálkozá­sunk az Újvidéki Rádiónál tehát nem járt sikerrel — meséli Bugyi Gyula. Íme, mit mond minderről Farkas Katalin: — 1984. de­cember elején hozták a fel­vételeket. Gyantár József népzenei szerkesztővel kivá­lasztottunk négy-öt számot. Már .«nem emlékszem pon­tosan, hogy melyeket, azt hiszem, a Halvány őszi ró­zsát, a Katinkát meg két saját szerzeményüket. Meg­mondtam nekik, hogy lénye­gében rendben van, csak gazdagítani kellene a hang- szerelést, csiszolni az anya­got, főleg a rossz kiejtést. Mindenkitől:, aki az Újvidé­ki Rádióban felvételt ké­szít,- megköveteljük az igé­nyes munkát, s a korrekt zenét és a tiszta magyar ki­ejtést. (Magyar Szó) Csorba Zoltán (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents