Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-30 / 25. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET A legyező kinyíló szárnya Sorok Kass János mezőhegyesi kiállítása kapcsán A közeli hetekben köszöntötték barátai, pályatársai, hazai és külhoni tisztelői hatvanadik születésnapján Kass János grafikusművészt, kortárs képzőművészetünk egyik legszínesebb, legértékesebb egyéniségét. Az 1927. december 26-án született művészt kiállítással köszöntötte Mezőhegyes, mégpedig impozáns bemutatóval a pazarul felújított, öt év után ezzel a tárlattal debütáló volt Vigadó, a mai áfészépület dísztermében. A millenniumi épületet műemléki felügyelőség védnökségével eredeti állapotában állítják helyre, őrizve a nemzetközi hírű versenyló- tenyésztés hagyományos, a környezetben is föllelhető értékeit, az egykori miliőt. A meghívást és a gesztust Kass azzal hálálta meg, hogy nagyszerű illusztrációi — Biblia, Shakespeare, Tragédia — mellett a hely szelleméhez kapcsolódva — a múlt év nyarán, éppen mezőhegyesi élményeiből született —; bravúros és költői lóábrázolásait is bemutatja. A megnyitón jelenlevő szakemberek és a művész máris terveket szövögetnek, mégpedig életképes és példamutató elképzelést: a csodás tollrajzokból születhetne egy elegáns mappa, melyben a rajzokat kiegészíthetnék kortárs költőink lovakról szóló versei — Nagy László, Kiss Benedek, Utassy József és társaik —, s egy kis tanulmány a lovak és a hazai művészet évszázados kapcsolatáról. Minden bizonynyal kapós lenne a Mezőhegyesre látogató külföldi és hazai szakemberek, versenyzők és látogatók körében. Az úton felidéztük a lenyűgözően sokoldalú művésszel Békéshez fűződő kapcsolatait. Én a hatvanas évek végén ismertem meg személyesen. Rajzait, illusztrációit, Gyomán készített szép könyveit szegedi főiskolásként bibliaként forgattuk Juhász Ferenc, Nagy László verseivel együtt. Megsejtettük, egy nagy nemzedék kibontakozásának, fölszárnyalásának tanúi lehetünk. Azon a nyáron a gyomai Körös-part libapecsétes rétjén fociztunk, amikor egy biciklis, rövid- nadrágos, szandálos férfi kérte, hadd szálljon be ő is. Kass János volt, aki akkor a Kozma Lajos tervezte Kner-házban készülő nyomdaipari múzeum belső tervezésével. kivitelezésével foglalatoskodott. Az ismeretség nyomán bevezetett a készülő múzeum kincsei közé. a Kner család művészi szándékaival, mesterségbeli nagyvonalúságával és társadalmi elkötelezettségével nemcsakhogy mélyebben ismerkedtünk meg, de egy életre rajongójává tett. Kass rengeteg könyve készült a gyomai nyomdában, az officina nyomdászaival a munkatársi viszonyon túl barátságban is volt. Később a békéscsabai új nyomdaépület elé készített beton- plasztikát. Több grafikai lapja tiszteleg a hazai és nemzetközi nyomdakultúra kiváló személyiségei előtt. (In memóriám Misztótfalusi Kis Miklós, Kner Imre emlékére, Ars poetica, Neruda: Oda a nyomdához illusztrációi, Tipográfiai lap stb.) Nem lehet véletlen, hogy a békéscsabai megyei könyvtár 1983-ban házinyomdájában elkészítette a Rajzok, rézkarcok című pompás albumot kettőszázötven számozott példányban. Rendkívül tanulságos az a beszélgetésrészlet, melyben Kass János a nyomdához, a tipográfiához, a könyvkultúrához kapcsolódó nézeteit fejti ki: „...Sok minden izgat, sokféle kérdést teszek fel, s igyekszem azokra válaszolni. A könyv, a betű, a tipográfia, a könyv- kultúra olyan időben kezdett érdekelni, amikor tömeges igény volt rá, és óriási publikációs lehetőséget jelentett. Olyan ez, mint a kinyíló legyező szárnya, megsokszorozódik, gazdagabban valósul meg, több emberhez jut el az alkotói üzenet. A nyomtatásban, a fotóban immár szinte minden gesztusunk reprodukálható. A magyar könyvművészet, tipográfia és nyomtatás kisipari, manufakturális gyakorlata múlófélben van. A magyar könyvművészet és művelődéstörténet három pillére, meghatározó egyénisége Misztótfalusi Kis Miklós, Kner Imre és Lengyel Lajos, példájuk ma abban az értelemben érvényes, hogy ők mesterségük fanatikusai, kiváló szakemberei, művészei — mondhatnánk szerelmesei voltak. Korunkban megváltozott ez a tevékenység. A nyomda és a tervező közötti patriarchális viszony megszűnik, a nagy teljesítményű automata gépek a gyáriparrá váló nyomdában mindenekelőtt terméket állítanak elő, és csak másodsorban könyvet. Lényegében számukra közömbös, hogy konzervet vagy a szellem gyümölcseit magába ölelő könyveket készítenek. A technika fejlődése, a nyomdagépek forradalma az elmúlt évtizedekben megrendítette a guten- bergi tradíciót, az ólombetűt felváltja a fényszedés. A mozgatható betű öt évszázados egyeduralma véget ért. Az apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó nyomdász típusa, a magasan kvalifikált mesterség folytonossága kihalófélben. A mi korunk jó értelemben vett technokratákat, menedzsereket, szervezőket, távlatokban gondolkodó, összefüggéseket felismerő szakembereket igényel. De álmodni tudókat is, akik a rakéta felhajtó erejét felhasználva pályájára állítják az űrhajójukat. Tény, hogy a vizualitás igénye megnőtt. A fotó, a film, a televízió, az új, s gyorsabb hírközlési módok nagy hatással vannak és lesznek az emberiségre. Gyökeresen átalakul az egyén és a kommunikáció viszonya. Ebben a rohamosan növekvő információs áradásban a könyv és a nyomtatás hitele még jobban megnő, hiszen a kor minden szellemi értéke, dokumentuma végül is nyomtatásban realizálódik. Az egyre tökéletesebbé váló reprodukálás mind több lehetőséget ad a részletek minél gazdagabb bemutatására, s az új szerkesztési elv, a film gyors vágásaihoz hasonlóan az eddig ismeretlen felfedezések és szépségek közlését hozza magával. Mindez csak akkor válhat az ember humánus céljainak eszközévé, ha valóban olyan tartalmat hordoz, ami az emberiség közös ügye . ..” A hatvanéves Kass Jánosról rengeteget lehetne írni. Hiszen azon túl, hogy egyik legkiválóbb grafikusunk, illusztrátorunk és könyvtervezőnk, festő, fotós, készített plasztikákat, tervezett bélyeget, kiállítási csarnokot, színpadi díszletet és plakátot, forgatott elektronikus animációs filmet, másfél évtizede elindította híres-hírhedt Fejek-sorozatát. Munkássága, izgalmas és sokszínű pályája valóban egy legyező kinyíló szárnya. Értékeit megismerni, megbecsülni nemzeti kötelesség. Abban a bizonyos csabai albumban írta a művész: „Tanúi és krónikásai vagyunk korunknak. A kornak ilyen vagy olyan formában szüksége van ránk.” Tandi Lajos Kass JcmoS: Ars poetica Magyari Barna: Helyzetjelentés Annamáriának a város alá egy széket kellett tenni hogy hanyatt ne vágódjon mikor meghallotta hogy már nem szeretsz a szavakat mérő jucinéniktől egyre kevesebben vesznek két méter pletykát hisz mind kevesebben szabnak maguknak „a fiatal költő és szerelmese” mintás locsogást és továbbá tudatom hogy vannak kemény fák de én még nem találtam olyat melyből lehetne egy akkora bunkót vágni amely mentesíthetné agyam így ma sem mondom azt hogy azon az estén sötét volt az elméd csak azt, hogy elhunyt szerelmünk fölött virrasztott s ezért volt feketében Ki viszi át? Életem nehéz óráiban önmagam vigasztalására néha verset szoktam motyorászni. Azért nem szavalni, egészében fölidézni, mert nem teljes költemények jelentik számomra ilyenkor a lelki támaszt. Csak sorok, legföljebb strófák. És ki sem mondom azokat, csupán megmártom őket emlékezetem választóvizében. Katonáskodásom idején, amikor huszonöt-harminc kilométeres menetgyakorlatoknak vetettek alá bennünket, a teljes kimerültségtől mindig megóvott, ha a Toldiból végigzongoráztam, ami még nem hullott keresztül memóriám rostáján, ha Tóth Árpád-sorok jelentették számomra a menekvést, ha Kosztolányi sugallta nekem, hogy mégiscsak nagy áldomás az élet. Már rég nem találnak elég fiatalnak, hogy menetoszlopba küldjenek. De olyan helyzetem változatlanul akad, hogy versekbe kell fogódznom. Mostanában szinte naponta szívemig fut Nagy László mindössze tizennégy sornyi, mégis hatalmas költeményének könnyes kérdése: „Ki viszi át a Szerelmet... a túlsó partra?” A versvarázs egyebek közt abban rejlik, hogy az igazi, nagy költemény sokértelmű is lehet. Aszerint, hogy ki, mikor, milyen körülmények között, minő lelkiállapotban olvassa. Jómagam sohasem vonatkoztattam egyértelműen a szerelemre a Nagy László-i kérdést. Nehéz lett volna. Hisz ilyen két sor is előfordul az írásban: ,.S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” A dúlt hit szópár — gondolom — nem a szerelemre utalt. Mire is? Szerintem mindenféle hitre. Arra is, ami van, arra is, amit megrongyolt a vihar. Arra is, ami elillant. Olyan időket élünk, amikor sok mindent át kéne mentenünk a túlsó partra. Ami a magam értelmezése szerint nem valami léten túli színhely, hanem egyszerűen a holnap. És se szeri, se száma annak, amit itt kéne hagynunk. Bánjék el vele a pusztító idő. Ha rajtam múlnék, ezen a parton hagynám a mindig mindent egyforma tűzzel helyeslő polgártársamat. Hisz gondolkodás nélküli helyesléseire épült ugyan jó, de legalább annyiszor a butaság, sőt, embertelenség is ... Nem vállalnám útitársnak a felelőtlenség csúcstartóit, akiknek tudatlansága, makacs erőszakossága folytán annyi baja támadt az országnak, akik önfejűén vittek bele sokakat anyagi és erkölcsi ingoványokba, és amikor látnivaló lett a baj, nem a maguk felelősségét emlegették, hanem azt mondták a legjobb esetben — mi hibáztunk . . . Lemondanék azok közreműködő kíséretéről, akik idejétmúlta bemohosodott ötleteiket szeretnék próbálgatni az idők végtelenjéig és tekintet nélkül arra, hogy annak esetleg már antihumánus a lényege. Embertelenség? . . . Örökös a vita, hogy hol kezdődik, mi jellemzi, meg tud-e szabadulni tőle az élőlények legműveltebbje, aki már a végtelenbe nyíló kapukon dörömböl . . . Olvastam beszámolót a szövetségesek második világháborúban lebonyolított normandiai partraszállásáról. Hogy a kontinens felé húzódó rohamcsónakok személyzete nem vehette föl a mellette kilőtt vízi jármű utasait, veszni kellett hagyni őket, hogy a sértetlen hadieszközön tartózkodó harcosok gyorsabban és bizonyosabban eljussanak az ellenség első vonalába. A túlsó partra. Ilyen kegyetlen menet volna az átkelés? Néha bizony beleborzad az ember. És talpra szökken benne a gondolat: végtére is nem háborús körülmények között törekszünk valami felé. Honnan volna bárkinek is erkölcsi fölhatalmazása, hogy cserbenhagyja azokat, akiknek erejét fölőrölték már az élet viszontagságai? Ütnak indultunk abba az irányba. De a csomagolásnál nem felejtettünk-e ki a csónakból egyet-mást, ami nélkül ma már nehezen képzelhető el az élet? . . . Néha kapkodó sietség előzi meg az ilyen útnak indulást. Az ezerhatszázas- ezerhétszázas évek Franciaországában szinte törvény volt, hogy aratás után a földtulajdonos nem tallózhatott a maga területén. Még aratóinak családja sem szedhette össze az elhullott magokat, kalászokat. Arra a három napra az ínségei szenvedők, nyomorékok, gyermekek lephették el a tarlót, hogy segítsenek magukon ... De beborította a történelem homálya ezt' a szokást.. . Olyannyira, a jótékony érzelmek fényűzésének számítana ma már az ilyesmi, hogy Frankhonban föltehetően szó se esik róla. Bár lehetett némi sugárzása akár a mi tájainkra is, mert nyáron fölháborodott hangú levélben tette szóvá egy tisztántúli agg parasztember: a téesz elnöke fölégettette náluk a levágott gabona tarlóját, holott a levélíró száznál több csirkéje még jócskán talált volna ott csemegét a betakarítás után is. Kevés olyan történelmi helyzet adódott ebben az emberöltőben, amikor nagyobb szükség volna a megértő, okos, a félelmeket elhessentő, jó szóra, mint ma. És a helyzetmagyarázók, az információk birtokában levők gyakran inkább nyugtalanságot gerjesztenek, semmint föloldanák a szorongásokat. Olvastam néhány napja egy magas hivatal második emberének nyilatkozatát az újságban. Azt mondotta: „Minden intézkedés azt szolgálja, hogy elkerüljük a tömeges munkanélküliséget.” Erre bizonyosan sokakban csörömpöl a riadalom: Uramisten, hát tömeges munkanélküliség is előfordulhat nálunk? Ami a személyi jövedelemadó bevezetéséhez fűződő magyarázatokból félreérthető, vagy a nyugtalanság fölkeltőjének bizonyult, az rózsavíz ehhez. Ki viszi át a túlsó partra a boldogságról álmodott álmokat? Bár annak prózai pillérei is vannak, mint a nyereség- részesedés, telekkönyvkivonat, vagy ilyen és ilyen négyzet- méter alapterületű otthon. Egymásba karol-e az úton a reménység és az a józan álláspont, mely szerint a haladás el sem képzelhető fáradságos munka nélkül? Van egy kedves, nyugdíj előtt álló ismerősöm, ősz, jó- markú férfi, házfelügyelő. Télen a ránk zúdult hóforgatag idején ott akadt dolgom, ahol ő felelős az udvar rendjéért. Olyan ütemben kotorta a fehér áldást, hogy szinte nótája volt. Évődve kérdeztem: „Történt valami?” Értette a mókát, szusszant egyet a lapátra támaszkodván, majd közölte tettetett fontoskodással: „Beléptem az operatív bizottságba — nem mondta még be a rádió?” Dehogy mondta be, már miért mondta volna be? Ámbátor, most, hogy visszaemlékszem a történtekre, az én emberem méltó lett volna a név szerinti megemlítésre. Az országot szinte elárasztó bénultság idején, tréfába bagyuláltan, de a bajvívók komoly akaratától fűtötten vállalta a maga részét a bajok legyűréséből. Gyönyörű szavakból nincs ugyan nálunk hiány, ha a helytállásról beszélünk, de ki tépi le végre a frázisok selyempapír burkát az ilyen cselekedetekről, ha méltányolni illő és szükséges azokat? A túlparton vajon a munka valóságos megbecsülése vár azokra, akik eljutnak odáig? És folytathatnám a kérdések számtalan változatának fölsorolását. Ki viszi át a szabályozók, az árváltozások tengerén azt a vallomásunkat, hogy legdrágább kincsünk a gyermek? Ki menti át a holnapra azt a megmásíthatatlan vállalásunkat, hogy a munkában, családfenntartásban meg- öregedettektől távoltartjuk a megélhetési gondokat? Ha arra gondolok, a hatvanas évek óta cihelődünk, hogy átjussunk a túlsó partra, csak úgy vélekedhetem — bizony, nem a Radetzky-mars ütemére léptünk ily hosszú ideig. A felelősök még csak korholó szót se kaptak, gyakorlati elmaradásunkra elméleti magyarázatok születtek. Hogy is született volna más, hisz éppen harminc esztendeje hangzott el Kellér Dezső nevezetes, konferansza „Bíráljunk bátran, élesen” címmel, s abból kihallhatta bárki a lényeget. Azt, hogy üres frázissá laposodott a címben szereplő megfogalmazás. És inkább úgy értendő: ne zavarják a munkát a bírálatokkal, hagyjanak a bírálatra szorulóknak békét. Ki viszi át a túlsó partra azt a szerény igényünket, hogy bízni szeretnénk a magunk józanságában, tisztességében és abban — lesz erőnk, akaratunk, mozgáslehetőségünk, hogy rendet teremtsünk a házunk táján? Át akarunk jutni a túlsó partra. Bajor Nagy Ernő
